II. A KÖLTŐ ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBŐL KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK.

Szinházban. Nézz le immár, nézz le, lelkem! Nézz le kissé páholyodból, Nézz reám szép szemeiddel, Egy perczig csak, irgalomból. Ha te tudnád – ah, ha, tudnád – Elbájoltál véghetetlen! Itten állok minden este, Mint bálvány merevedetten. Ma sem volt csak egy forintom, Melyet vacsorára szántam: S jegyet vettem rajta… még sincs, Nincs sympathiád irántam? Még sem nézesz rám?… oh nézz le! Itten állok közeledben, S akkorákat sóhajtok, hogy Még a kárpit is meglebben. Nézd, a bú mint fintorítja Sentimentális pofámat… Úgy de bánod is te mind ezt! ’Sz az malheuröm, hogy nem bánod. (Pest.)

Irtóztató csalódás. A lelkem is sirt! és miért? Oh mert roppant bubánat ért! Fogalmatok sincs róla, mi Gyászos költőnek hallani, Hogy verse hitvány, verse rosz, S egy kukk dicsőséget se hoz. És én hallottam ezeket, És szívem ketté nem repedt; Mi több: mely verseim felett Mondának ily itéletet? Szép bordalok, jó bordalok! Ti rólatok, ti rólatok Hallottam ezt; pedig hivém, Hogy a hir kakasüllején Anakreon, Vitéz Mihály S Béranger már alattam áll, Alattam áll általatok, Szép bordalok, jó bordalok! S im szép hitem tündérhona A magasból lepottyana. Amen hát!… a mint van, legyen, Meghajtom a sorsnak fejem, És tűrök töredelmesen; Nem zengem többé sohasem, Nem zengem én a bort, csupán Torkomba öntöm ezután. (Pest.)

Szinészdal. Minden müvészetnek Fején a korona; A mi művészetünk Ellen ki mondana? Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Csak árny, a mit teremt A költőképzelet! Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy szinészek vagyunk. Miénk a hatalom Az emberszív felett: Idézni egyaránt Mosolyt vagy könnyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiált: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De a mit szinpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem teszszük azt, A mi föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Szinészek nem vagyunk!

Igy ni… – – – – – – – Igy ni, látod, ennyi az egész, Mi van ebben?… nemde megy? No de hogy páratlan ne legyen, Nesze hát még ez az egy. Jaj! te kis csík, már elsiklanál? A világért sem szabad! Három a táncz s minden, a mi jó! S igy vedd három csókomat. Ráadásul még a többihez Tedd el a negyediket! Bizony isten örömest adom, Édes örömest neked! Végre – azt mondják – úgy jó a pénz, Hogyha megszámlálva van; Hanem a csók csak nem pénz talán?… Hadd legyen hát számtalan. (Pest.)

Zsuzsikához. Kicsinke szőke kis leányka, Az én szerelmem nagy! És tárgya e nagy szerelemnek Kis szőke lány, te vagy. Mit mondasz erre, szőke kis lány?… De ez csak fele még. Azon volnék én, hogy te lennél Én nékem feleség! Eljösz-e hozzám? el?… szépséges Szép fejkötőt veszek, S csak azt mondom: kimondhatatlan Hüséges férj leszek. Őrzöm szemem fényét, de téged Még jobban őrzelek, Hogy drága egészségednek ne Ártson hideg, meleg. Ott fenn lakunk Pest városában, Az élet ott vig ám! De az atyushoz is lejárunk, Kivált pénzfogyatán. Hogy suttogják majd, ha az utczán Végig megyek veled: Petőfi felesége… erről Csinál szép verseket. Csinálok ám, teringettét is, Hogy bámulnak bele! Maholnap egész Magyarország Nevemmel lesz tele. Ugy estenként csak neki űlök, Te meg majd azalatt Lefekszel szépen s melegíted Előre ágyamat. S ha elkészűl egy-egy dicső vers, Én is levetkezem, Hozzád simúlok és azt mondom: Menj beljebb, gyermekem! Igy éldegélnénk… hát csak ennyit Akartam mondani. Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e Belőle valami? (Duna-Vecse.)

Virít a kikirics… Virít a kikirics – Csak viríts, csak viríts… Én ugy is hervadok, Hervadok, száradok, Csak viríts, kikirics! Süt a nap sugára Halovány orczámra; Sütni fog maholnap Alacsony siromnak Kis keresztfájára. Anyám, édes lelkem! Mért zokogsz mellettem? Ki annyit szenvedett, Mint szegény gyermeked, Jobb annak oda lenn.

V. Ferdinándhoz. Igaz-e, királyom, A mit mondogatnak? Nálad híre sincs a Szabad akaratnak. Megtennél te mindent A magyar javára; Csakhogy titkos önkény Korlátokba zára. S nem csak közdolgokban Vagy te korlátozva; E gyalázatos kény Elhat ten lakodba. A mi örömednek Volna kútforrása, Elzárják előled, Hogy szemed se lássa. És kinek, kinek vagy Ilyen szolgarabja? Szolgádnak, királyom, Ki sajátod lopja! – Ha ez így van: sorsod Szívemből sajnálom… Ugy nézz a szemembe Jó öreg királyom. (Pest.)

Batthyány és Károlyi grófnék. Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok; Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint Sötétül napja avvagy fölragyog. Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek Mi nálunk a hű honfiszem felett! Ha föl nem törtök most a telt kebelből, Édes terhétől szívem megreped. – Láttátok-é a két tündérvirágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát? Evezhetsz bátran, nemzetem hajója! Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát. Én láttam, láttam!… megmutatta őket Szent vágyaimnak a szövétnekfény; Hanem mi volt e fény a lánghoz képest, Mely ekkor égett keblem belsején! Ott álltak ők, mint égi jelenések. Szokatlan köztünk ilyen látomány: Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán. S hallottam édes ajkaik zenéjét; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fennszóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai. Miért nem voltam a lég ajkaiknál? Hogy vittem volna szét e hangokat, Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz, Kit éj környékez honfibú miatt. Ragyogjatok ti ébredő hazámban Hajnalsugárral, testvér csillagok! Sugárotokra, Memnon szobraképen, A nemzetáldás zengedezni fog. (Pest.)

A királyok ellen.3) Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak czifra, ragyogó játékszert, Bibor karszéket s koronát csináltak. S rá nyomták ezt egy fajankó fejére, S felültették e fajankót a székre. S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül, Azt gondolják a kábitó magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok. De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondolt többé gyermekjátékával, Le hát a bíborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is véle gördül. Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piaczán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nem sokára; Igen, ma-holnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése! Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni: Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.

Lehel.4) Melyik szerelmes nem választ magának A számtalan közűl egy csillagot? És melyik költő nem választ magának A számtalan közűl egy bajnokot?… Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti; Ki a vitéz, ki engem föltüzel? Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel! Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek Halála egy nagy égzengés vala; Kilencz száz év mult, és ez égzengésre Most kél a viszhang: lantomnak dala. Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok, Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel Titeket, ő, a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel. Mi a legjobb köszörükő? a bosszu; Ez fente meg a magyar kardokat, Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu; Ez hordja mostan a magyarokat. Éles kardokkal, szélvészrohanással A németek földére érnek el; Elől száguld a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel. Hiába fented kardodat, magyarság! Felsőbb hatalom eskütt ellened. Harczod koporsó, óriás koporsó, A melybe dicsőséged temeted. Nagy lakomája volt ez a halálnak, S kit el nem költe: mint rab vesztegel. Ezek között a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel. »Akasztófára!« dörg a német császár, »Akasztófára e zsiványokat! Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy Teremni fogtok még virágokat? Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy A vezér elsőséget érdemel: Előre hát, te kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel!« Kilépe a hős: »Isten néki, császár, Függjek koszoruként ez oszlopon. – Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged? Meghallgatod-e végkivánatom? Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni, Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!« Ekkép beszélt a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel. Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős, Hogy a császár megsiketült bele, Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan Kilenczszáz éve, s még föl nem kele. Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben Még megvan a kürt csorba élivel, Mit megcsorbított a császár fején a Győzötten is még győzelmes Lehel.

Álmos vagyok és még sem alhatom… 1845. vagy 1846. Álmos vagyok és még sem alhatom; Ébren vagyok és mégis álmodom. Gyertyám pislog komorhomályosan, Mint a lidércz, mely temetőbe’ van; S ki nem merem kezemet nyujtani: Elvenni hamvát vagy eloltani. Ágyamban fekszem mozdulatlanul. Előttem el rém rém után vonul. Hiába húnyom be szemeimet, Látom még akkor is e rémeket. És milyen rémek, milyen alakok! Arczomról hideg izzadás csorog. Ott mély árokban egy koldús halott, Fölkél és rágja a koldúsbotot. Kemény. Beléje törnek fogai, Látom szájából a vért omlani. Itt egy öreg czigány a deresen, Ütik, verik kinoskeservesen. Vernek le róla húsdarabokat; Fájdalmában, mint a kutya, ugat. Hát az mi ott? torony vagy óriás? S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás? Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever Mellette a nagy százakós veder; Most leereszti a roppant vedert… Nem víz, de vér, mit a kútból kimert. Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték, Viszi fejét, markolva üstökét, S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!« Bedobja azt a bíró ablakán. Ott akasztófa, rajta csecsemő; A csecsemőnek anyja oda jő, Megfogja lábát, s húzza, húzza le, S körűltánczolja a bitót vele. Itt egy leány, két béka űl szemén, Nyúzott patkány van orrának helyén, Hosszú férgekből vannak fürtei, S őt félkigyó-félember öleli. – – Ily szörnyeket lát lázas képzetem. Elkergetném s el nem kergethetem. Mindenki alszik, csak magam vagyok Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.

Távozol hát ifjuságom? Távozol hát ifjuságom? Oh bízvást távozhatol, Nem siratlak. Búcsúm tőled: Keserű, hideg mosoly. Nem valánk mi jó barátok. Úr voltál te, én kutyád; Korbácsoltál, uszítottál Egyre tüskén-bokron át. Néha dobtál irgalomból Száraz csontokat nekem; S akkor büszkébb voltam, semhogy Alamizsnád elvegyem. Távozzál hát, ifjuságom, S halld hozzád végszavamat: Vidd magaddal emléked, vagy Vidd magaddal átkomat!

Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros… (Nem hiteles szövegü.) Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros, Benne a Sors az örökös kocsmáros, Éjjel, nappal tele van az vendéggel: Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel. Ez utósók között vagyok magam is; De a kocsmáros goromba s nagy hamis: Nem tudom mivel keveri italom, Olyan keserű, hogy meg nem ihatom. És ha néha úgy elszánom magamat, Hogy fejéhez vágom a poharamat, Hozzám símul szép leánya: a Remény, Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény, Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod, Csókjaimtól édesül majd italod…« Én ekkor egy jobb jövő reményiben Poharamat fenékig kiüritem!

A hegyoldalt venyigesor takarja… A hegyoldalt venyigesor takarja, Megvert engem az úristen haragja, Avval vert meg engemet, Hogy venyigét teremtett, Venyigére gerezdet, gerezdet. Apám után szép vagyonhoz jutottam, Vagyonomat egy fillérig elittam; Most napszámra dolgozom, Ha napszámom kikapom, Kocsmába mék, eliszom, eliszom.

Védegyleti dal. Van-e szebb láncz a világon, Mint mely minket összefűz? Bűvös karikába gyűjte Minket a szent honfitűz. Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet; Nagyszerűen űljük e föl- Támadási innepet!! Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Millió és millió száj És egyetlen hang legyen, Mely kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen: »Elfogadjuk, bármi durva, A mit a hon méhe szül; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kivül!« És ne szóljon áldozatról, Lemondásról senki sem; Kötelesség! mit az ember Hon jólléteért teszen. S a király, a honnak atyja, Mint valóban jó atyánk, Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk. (Pest.)

A magyar nemzet. Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazám felett! Látom én: az ő számára Sző a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel. Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, A mit e hon végbe vitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötűivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel. Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat. A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel – És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel. Voltak egyesek közöttünk, Tiszta, hű, nagy szellemek, A kik mindent, a mit tettek A hazáért tettenek. Hány volt köztök, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel. Más hazában híven őrzik Mind azt, a mi nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel, És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel. Oh de mért elősorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, A ki minket megsegit? A nagy isten szent kegyéből Jő-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált nem érdemel? (Pest.)

Sorshuzás előtt. Kétszázezer forint! reá Gondolni is alig merek. Nagy úr leszek, mennykő nagy úr. Föltéve persze: ha nyerek. Vajon hová teszem e pénzt? Mindenh’á, csak ládámba nem! Meg nem penészedik az én Ládámba, hiszem istenem. A mint nyerek: elnyargalok Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen, És e jó urnál eddigi Kontóm szépen lekvittelem; Aztán (most már kész pénzemért!) Jó téli öltönyt varratok; Mert közel a tél, s mostani Ruhámban meg is fagyhatok. Mily jól esik majd: ha fogat Vicsorgat én rám a hideg, Hahá! mily jól esik: fügét Mutatni ő kegyelminek. Ugy ám, de hátha nem nyerünk? Ha nem nyerünk: isten veled, Jó téli öltöny! – de se baj, Megszoktam már a hideget. (Pest.)

Oh, mi szép… Oh mi szép a vándorélet… oh az Irigylendő vándormadarak! Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél? Egy tavaszból másba szállanak. Vándorolni… vándorolni, mint a Fecske, mint a gólya, szabadon: Add e sorsot én nekem teremtőm, Hajdan ez volt a kivánatom. Oh mi szép a házi élet… oh az Irigylendő házi madarak! Mit törődnek ők téllel, tavaszszal? Fészkeikben olyan boldogak. Házasodni, házasodni… élni, Halni a szerelmi lánczokon: Add e sorsot én nekem teremtőm! Mostan ez az én kivánatom.

Egy kritikushoz. Nagyságos úr! ismer engem, Tudja azt a rosz szokásom, Hogy az igazságot isten És ember szemébe vágom. Nagyságos úr! ön nem isten, Még nem is nagy ember ám, Önnek hát az igazságot Mért hogy ki nem mondanám? Nagyságos úr! eh, kimondom, Ön nékem már nem árthat, Censurázni nem akarok, S igy nem rejiciálhat. Nagyságos úr! szükséges hogy A költőnek lelke légyen, Önnek pedig lélek helyett Spongyia van a szivében. Nagyságos úr! a spongyia Lángot nem vet, szikrát nem ád, Mind hiába ütik-verik; Minek üti-veri tehát? Nagyságos úr! valahányszor Az ön verseit olvasám, Tudja, mi jutott eszembe? Az, hogy: asinus ad lyram. Nagyságos úr! Kecskeméten Az ön atyja csizmadia; Jobb lett volna önnek is e Mesterséget folytatnia. (Pest.)

Legenda. »Megint panasz, hát már megint panasz! És a kiről szól, mindig csak pap az. Tart a panasz estétől hajnalig, Az ember még csak nem is alhatik!« Igy szólt az úristen nagy bosszusan. »Már megtekintem, ott alant mi van.« Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott, Felöltözék és utra kelt legott. A mint elérte volna a kaput, Szent Péter mint a bunda úgy alutt: Mert tennap egy uj vendég érkezék, S ily alkalomkor lakmát tart az ég, Mivel mostanság úgy áll a világ, Hogy új lakó a mennyben ritkaság. Ilyenkor aztán Péter bácsinak Kezében a kancsók jól forganak. »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?« Igy szólt az úr, a midőn oda ment, Hosszan czibálván üstökét, fülét. »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!« Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett, A honnan a panasz fölérkezett. Egy ifju ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólitá meg azt, S megszólitása hangzott nyájasan: »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?« »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok.« Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott: Mert a mint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja: »Biz e, fiam, kurucz história! Segitnék rajta édes örömest; De már késő, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy a papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sőt több felénél, pappal van tele.«

Visegrád táján. Ki mondja meg… Visegrád táján A bágyadt alkony Nem Zách Klárának megtört szelleme? Ki mondja meg… Visegrád táján A vad, sötét éj Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…

A Honderühöz.5) Oh Honderü, te Lázárok Lázára, Te csak nevednek két bötűje vagy, Nevednek vagy csak két végső bötűje… Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj. E két bötű elől, hátúl olvasva Egyformán mondja meg mi-létedet. De én becsüllek! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy, Mint Kecskemétnek piaczán a légy; Egyébiránt alávalóbb a légynél: Az még röpül, te csuszva, mászva mégy. De minden ember nem néz láb alá, majd Elgázolnak… vigyázz, mondom neked! Javad kivánom! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. Oh Honderü, mi aztán a jutalmad E sok jeles tulajdonságidért? Hiába, olyan a világ, mint régen Az érdem becsüléséhez nem ért. Lám annyi útál tégedet, ki a hont Ha nem deríted is, de dőrited. Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. De, Honderü, te vélem összetűztél, Te általad váltig karmoltatom… Mióta van, hogy meri ingerelni A hős oroszlánt a hitvány majom?… … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan Oly irgalmatlanúl becsméreled; Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd Most is (ha adnám) költeményimet. (Pest.)

Legszebb versem. (Nem hiteles szövegü.) Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De a mely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátra van. Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám boszúja szembe száll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt irom: halál! (Ér-Mihályfalva.)

Kovács Jánosné emlékkönyvébe. Jellemtelenség e kor bélyege; Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfölebb is állatok vagyunk. Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza S az emberiség kettős szent nevében: Ha gyermekekkel áld meg majd az isten Olts gyermekid szivébe jellemet, Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik, Mindent adál, ha jellemet adál. (Debreczen.)

Emlékversek T. M. kisasszonynak. A szerelemnek asztaláról Nem ittunk mi közös pohárból; Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem, Azt én leányka, csak neked köszönhetem. S ha meg fogom siratni a napot, A melyben életem fogantatott, Ha nem lesz a világon többé örömem, Azt is leányka, csak neked köszönhetem. – Csodálkozol? ezt föl nem foghatod? Gondolkozzál csak… kitalálhatod. (Nagy-Károly.)

Száműztem magamat. Száműztem magamat az emberek közűl, Magányba mentem és mélyen rejteztem el; Magam voltam csak ott és még sem egyedűl, Együtt valék a múlt ezer emlékivel. És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét, Végig tekintettem tulajdon sorsomon És a világ sorsán. Az és ez oly sötét! S az éjben, mely minket homályával bevon, Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét; Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda. Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda. Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő, Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet; E gondolat, miként varázsvessző, elő- Idézi ama mély rejtekből lelkemet, A melybe zárkozék, midőn az emberek Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek. Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!… Minden tőled kapott sebem felejtve van; Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ, Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan, Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet, S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Juliához. Piros orcza, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem, És ez arczon és e szemben Mennyi lélek, istenem! Oh ha birhatnám e lelket, Ezt a lelkes kis leányt!, Szólj, leányka, mondd, hogy téged A szerelem még nem bánt. Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már, Mondd, hogy engemet szeretsz, És ez a szó életemnek Egy új teremtője lesz. Én szeretlek, és szerelmem, E végetlen áradat, Mint a földet az özönvíz, Eltemette multamat. Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék, Vagy fényes sugár legyek. Mit határzasz?… már látásod Megépíté mennyemet; Oh leányka, ezt a mennyet Nem szabad ledöntened! Im letérdelek előtted S esdve nyujtom föl karom; Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom!

Haza tértem. Haza tértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe, Mely sokáig félre téve Hallgatott, most ujra zendül. Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt veszem, hogy ujjaimtól A húr s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon. Messze jártam, sokat láttam; Sokat?… oh nem, csupán egyet: Azt, hogy e hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet. Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak-vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis czímért, egy ebédért… Jó éjszakát ily nemzetnek! Elmegyünk a más világra… Nem a magasból esünk le, Mint madár, melyet lelőnek Közeléből a felhőnek S onnan hull a mély tengerbe. A pornak vagyunk szülötti, Az alacsony úti pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg csúszunk-mászunk, Mint a férget eltipornak. Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek, Kik hazájok pusztulását, Nemzetök vég vonaglását Nem nézhetik egykedvűleg! (Pest.)

Mint megfogamszott átok… Mint megfogamszott átok, az őszi köd Sötéten űl a puszta világ fölött. Mi sötétebb, mint e ködborulat? Az ifjunak arcza, ki benne halad. Megy a komor ifju, ragadja lova. Száguldó paripán, komor ifju, hova? »Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn A paradicsomból kiűzve lőn? Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?« S így czéltalanúl az ifju halad. Előtte, utána ködborulat. Minden komor, minden sötét, Csak két dolog, a mi kis csillámot vét: Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül S az ifju halvány arcza szeme könyétül. S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást, Mint egy sohajt és varju-károgást.

Oda járok, hova… Oda járok, hova senki nem megyen, Hogy a világ szeme észre se vegyen. Neki adom ott magam a bánatnak, Szememből a könnyek csak úgy szakadnak. Soha, soha ilyen őrült szerelem! Nem tudom én mit fog tenni én velem! Mérföldekre belátom a világot, Szerelmemben egy lépésre sem látok. Örökös bujdosásban van a lelkem, Egyre űzi nyughatatlan szerelmem, Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem? Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?

Várady Antalhoz. Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még? Ha főbe lőttek: tudósits felőle; Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, És bosszut álljak éretted, barátom! Szó a mi szó, de nekem igazán Nem tetszik, hogy te minden balgaságért Kész vagy koczkára tenni éltedet. Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha Leborotválnak, újolag kinősz? Csalódol! mert az élet csizmatalp, S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott; Azért kiméld a drága csizmatalpat, A melyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a kőszívü sors. S azt gondolod tán: annyi a barátom, Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közűlök, észre sem veszem? Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem őszintén szerettek, Kik föntartjátok szívem melegét. Mért e kis számot megfogyasztani?… És Ida, Ida, e kedves leány, Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő, Kinek kivűled nincsen senkije!? Te vagy világa… lennél oly kegyetlen, Reá szakadni hagynád a világot? S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted? Feledhető-e, a miről beszéltünk A lelkesűlés lángóráiban? Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, Mely álmainknak legkedvesbike, S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. Látod, barátom, élted mily becses, Azt a világhoz mennyi láncz köti, S te még is könnyelműn koczkáztatod. Ha még nem tértél, térj eszedre már, S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, Vagy igazabban: oly kétségbesett. Kétségbe esni! milyen gyávaság! Kinek van erre több s nagyobb oka, Mint én nekem? de én szégyenleném ezt. A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattanni, mint a porczellán, De, mint a jégcsap, szétolvadni nem! Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, Majd megtanitlak én kétségbeesni, Hogy unokád is megemlegeti! Vásárra ott benn termek nálatok, S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember! A mit kutyákon, kártyán s más egyében Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt, Melyet nagyapja s édes apja vett, Az szolgált még az ő fiának is. Hazám! még sem vagy oly boldogtalan, Minőnek első pillanatra látszol, A lelki szükség nem bánt tégedet; Minden szükséged van, de lelki nincs, Ettől az egytől megmentett az isten… – – – A mint mondottam: a vásárra majd Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek, S te rám sem ismersz, úgy megváltozám; A szép természet megváltoztatott, Beteg kedélyek e hű orvosa; Beteg valék én ott ti nálatok, A pesti utczák holthideg kövén, Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. Ujjá születtem! a falusi lég, a Sötét erdőknek zúgó lombjai, Lombok fölött a csattogó madár, A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet; Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit. De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejüket, S végigmennydörgik a föld kerekén: »Legyünk rabokból ismét emberek!« Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen! Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy megtisztúljon a világ a szennytől, A mely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta, szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez. (Dömsöd.)

Erdőd, május 17. 1847. Nevezetes a tennapi napom, Furcsa dolgokat kellett hallanom. Szerencséje, hogy az bánt ugy velem, A kinek a leányát szeretem. Mondott volna csak felényit is más, Majd megtudná, mi a bosszuállás, Majd kiálltunk volna a mezőre, Zöld mezőre folyna piros vére. De még hagyján, hogy én nekem esnek, Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek, Az még sokkal jobban fáj én nekem, Hogy téged is bántanak, kedvesem. Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz, És csak azért, mert engemet szeretsz. Tűrj galambom, tűrj még egy keveset, Maj’ megszakasztom szenvedésedet. Légy csak egyszer az én feleségem, Nem lesz párod a földkerekségen, Nem lesz párod boldogság dolgába, Még csak nem is vágysz a más világra.

A gyüldei ifjakhoz. (Nem hiteles szövegü.) A honnak egy igaz zászlója van. Ezt mi álljuk körül. S ti elhagyátok a hon zászlaját, – Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül! Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán Rókák fészkébe tér? Silány rongyot hogy cserélhettetek A haza szentséges zászlójaér’? Hol van szabadság, ott van a haza. S ti elválhattatok E két szentségtől, és olyan korán, Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok! Nem jó idők! A féreg eddig a Vén fákat rágta csak; Ti ifjak vagytok, ifju csemeték, S a férgek már belétek hullanak. Hát a férgest mi várja? Rothadás. S a rothadás halál. Minket levágnak, tűzre tesznek tán; De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll. (Pest.)

Fölösleges aggalom. Világdöntő kaczajra Nyilnék meg ajakam, Ha olyan szörnyüképen Nem szégyelném magam: Mindeddig azt hittem, hogy én Okos emberként ragyogok, Pedig nem volt s nincs s nem leszen Oly tökfilkó, mint én vagyok! Előre-hátra engem Az élet hányt-vetett, Epedve szomjazám már A nyúgott életet; S mit tettem? megházasodám, Hogy kipihenjem magamat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat? S barátaim miattam Aggódtak rémesen, Hogy vélem együtt szépen Majd lantom is pihen, Mivel szélnek kell fujnia, Hogy zugjon a fák levele, S szélcsendben ugy hallgat, miként A fák, az ember kebele. Kérlek, kedves barátim, Hogy ne aggódjatok, Mint eddig nem hallgattam, Eztán sem hallgatok, Sőt még majd nem is győzitek Végig hallgatni lantomat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

A mágnásokhoz. (Nem hiteles szövegü.) Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatu nyakravaló készül most Számotokra, nem czifra, de jó szoros. Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket? Hogy irántunk emberiek legyetek, Vegyetek be az emberek sorába… Rimánkodott a szegény nép, s hijába! Állatoknak tartottátok a népet: Hátha most mint állat fizet ti néktek? Ha megrohan mint vadállat bennetek. S körmét, fogát véretekkel festi meg? Ki a síkra a kunyhókból, miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok! Az alkalom maga magát kinálja, Ütött a nagy bosszuállás órája. Ezer évig híztak rajtunk az urak, Most rajtok a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velők, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák őket ebédre! Hanem még se!… atyafiak, megálljunk, Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk; Isten után legszentebb a nép neve, Feleljünk meg becsülettel nékie! Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk, Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk; S örömében mindenható kezével Fejeinkre örök áldást tetézzen. Felejtsük az ezer éves kínokat, Ha az úr most testvérének befogad, Ha elveti kevélységét, czímerit S teljes egyenlőségünk elismeri. Nemes urak, ha akartok, jőjetek! Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek, Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak, Szüksége van mindnyájunkra hazánknak. Nem érünk rá várakozni, szaporán! Ma jókor van, holnap késő lesz talán. Ha bennünket még mostan is megvettek, Az úristen kegyelmezzen ti nektek!

Vörösmartyhoz. (Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én ő a hadügyben a többséggel szavazott.6)) Hallgassak-e, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem? Hallgassak-e, mert te neked sem Fáj majd ugy a szó, mint nekem?… Hogy is tehetted, a mit tettél, Az isten szent szerelmeért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Azért hagyád el a muzsákat, Azért tevéd le lantodat, Hogy, földre szállván az egekből, Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad! Inkább szeretnék látni vért – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Ime a sas, ha itt alant van A földön, milyen nagy madár, S olyan kicsiny, hogy alig látszik, Midőn a fellegekben jár. Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy; Az ember ily csodát nem ért, – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Megunta azt a szennyes pályát A nemzet, melyen eddig ment, Kiküzködé magát belőle, S uj czélt tüzött ki odafent, S ti visszahurczoljátok őt a Mocsárba, honnan már kiért. – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Mit bánom én, hogy nem magad vagy, Hogy ott száz és száz van veled? Habár ott volna valamennyi, Itt kéne lenni te neked. Ha a költő is oda hagyja, Ki küzd aztán a jó ügyért? – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Te voltál a nemzet költője? Te irtad azt a szózatot, Mely szólt egy országnak szivéhez?… Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglif lett belőle, A melyet senki meg nem ért. Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Ki hitte volna? én nem hittem, Hogy neved is, e fényes név, Hazánk egén csak rövidlétü Futócsillag volt, nem egyéb. Omoljatok, szemem könyűi, E lehullott szép csillagért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. (Pest.)

Egész világ… Egész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom, Kettős könyűje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem az: a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve, S szivemre már is kínt hozál S gyalázatot nevemre! Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely azt miattad éri? De az soká lesz, addig én Leszállhatok a sírba… Fejfámra ne legyen nevem Sötét betűkkel írva! Jőjön csak a tavasz! a fák Zöldelni fognak akkor, Az én hiremnek fája is Kizöldül a tavaszkor! (Debreczen.)

Ujév napján, 1849. Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza; A vészes égen beborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk, De azért még elbírja fegyverünk, S a merre vág Ott hagyja fájó vérnyomát. Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine előtt, És gyujtsa rettentő haragra őt. Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened! De mit az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És a mi több, és a mi fő – Az isten könyörűletes. Még majd kegyelmet adna nékik ő… Ne várakozzunk! E vérengező Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet! Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyű halálos nyavalyát, A míg hirmondónak marad csak egy, Ki majd otthonn reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli! Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az új esztendő reggelén: Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörűletet, Mig e gazok Közűl a földön egy mozog!

Buda várán újra német zászló!… Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül, Hanem saját szivünk szégyenétül! Egy kezünkön rajt van a láncz ismét, Várjuk-e, hogy amazt is lekössék? Hogy megint a régi nóta járja, En kinunkra, világ csúfságára. Kár azoknak a szabadság kardját Kézbe venni, kik csak azért tartják, Hogy a zsarnok a porig alázza, S száradjon rá vér helyett gyalázat. Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, Téged isten nem arra teremtett, El onnan a csatatérrül, lódulj, Messziről nézz csak rá a kuczkóbul! Ha urad jön, térdepelj le szépen, S csókold meg a korbácsot kezében, S várd el békén míg reád halált szól, És kirúg a nemzetek sorából! Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép, Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép? E rettentő gondolatra föl kell Állanod, habár a sírban fekszel. Azt hiszem, hogy a mi most levágott, Balsorsod volt és nem gyávaságod, S ha a balsors csüggedést nem hoz rád, Elszegődik a szerencse hozzád. Uj erővel és uj bátorsággal Álljunk szembe ama haramjákkal, Szent az ügyünk, velünk van az isten, Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen. Dobogjatok szíveink kevélyen, Diadalmunk előérzetében! Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül, És ne saját szívünk szégyenétül! (Debreczen.)

Jött a halál. Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És im, mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk! Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Minő zajt üt most ott a harczoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, most tudja a világ; Utósó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád. Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra Mint bárki más, méltóbb vagy igazán! Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám! De béfejezve nincsen még a munka, A melyet néked béfejezni kell; Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszoru téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S ekkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség! Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg! Hogy állanál meg pályád közepén? Fél útadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, a ki völgybe mén. Elő, elő a zászlóval kezedben! Egész Európa te utánad jő; Te vagy, hazám, most a világ vezére, Mily nagy szerep, milyen lelkesitő! (Pest.)

A huszár. Szegény legény vagyok, Nincs semmi vagyonom Szivem sem az enyém, Rég birja galambom. Életemet pedig, Hazám, te szent hazám, Kész áldozat gyanánt Te néked áldozám. A mi még megmaradt, Te szűz becsületem, Magammal viszlek el, Te sírba szállsz velem. (Szalonta.)

Nyakravaló. Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez? Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt, Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül… Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló! (Debreczen.)

Egy goromba tábornokhoz.7) Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem. S ön engemet gorombaságival Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, Pirúltam a magyar sereg miatt, Hogy annak egy ily tábornokja van. Tábornok úr, van ellenség elég, Gorombáskodjék azzal, ott szabad, De bánjék szépen a jó honfiakkal, Különben azt hiszszük, hogy őket el Szándékszik ön kergetni a seregből, És ez kemény vád lenne majd, kemény vád. S gorombaságit épen rajtam űzi! Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre, Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél, S a kit megszúrok véle, fáj neki Még akkor is, ha a sír férgei Czirógatják ott lenn a föld alatt. Kiírnám önt itt név szerint, de a mit Saját kardjával tenni képtelen, Tollammal tenni én nem akarom, Nem fogom önt megörökíteni. Csak azt ajánlom, hogyha még leszen Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor Beszéljen vélem emberségesen; Mert én ugyan nem tartom magamat Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem.