LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.) (continued 5)

Homér és Oszián. Hol vannak a hellenek és hol a czelták? Eltűntenek ők, valamint Két város, a melyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vizből… E két torony orma: Homér s Oszián. Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség! De egybe’ hasonlatosak: Mind ketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön Dicsőségök ragyogása vevé el? Nagy szellemek ők! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. – Halljátok Homért? Dalában a mennyei bolt Egy csöndes örömnek örök mosolya, A honnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra, És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyörű szerelem! S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök ködü földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemenő nap, Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harcz mezején elesett daliák Bús szellemei. Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok őse, Homér! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba’, királyi utód, Oszián! Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljőnek az évek, Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyöretlenül, oh de Ti szentek vagytok előttök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld! (Szatmár.)

A virágok. Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Leűlök a virág mellé És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csak hogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. – Siromra, hogyha meghalok Ültessetek virágokat. Virágillat, virág dala, Te lészsz majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmokkal mulat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. (Pest.)

A kisbéres. Nem ül kevélyebben a huszár a lovon. Mint az a kisbéres a vendégoldalon, Behordta a szénát gazda padlására, Üres szekerével ballag a tanyára. Hat czímeres ökör sétál a szekérrel, Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével, Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava: Harangnak illenék holmi kis faluba. Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!« S a szekérből a nagy ostort veszi elő, Két öles a nyele, három a kötele, Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele. Kati ott gyomlál a kis kertben serényen, Mikor a szekér a házok előtt mégyen, Még ki sem pillantott, és már rá ismére Ostora hangjáról a béres legényre. Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’ Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe; Ha már ki van tépve, mit csináljon vele? Nyujtja sövényen át a kisbéres fele. A kisbéres pedig korán sem az, a ki Az ajándékot nem szokta elfogadni, Kivált ha neki azt szép leány kinálja, S legkivált ha az a szép leány babája. Elfogadta, föl is tüzte kalapjára, S fölugrott megint a szekér oldalára, És közéje vágott szép hat tinajának, S most még kevélyebben tartott a tanyának. Mit fejében gondolt s érezett szivében, Mit el nem mondhata ott hirtelenében: Azt utjában olyan szépen elfütyölte, Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle. (Szatmár.)

A vándor legény. Hogyha üres az embernek Zsebje: üres a has is. Zsebem üres, ennél fogva Üres az én hasam is. Tennap ettem utójára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! van elég, ki Én helyettem is evett. S holnap ujra nap lesz, akkor Ehetem majd… ha lesz mit. Addig reménység anyámnak Szívom édes emleit. Hasam üres, de helyette Teli vannak szemeim, Megtöltötték a hidegtől Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van, Legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely még messze Szaporábban érem el. Gyi, te fakó, gyi, te szürke, Gyi, két lábam, fussatok!… Milyen áldott két csikó ez, Egyik sem kér abrakot. Egyik fakó, másik szürke, Mert nadrágom két darab, Egyik szárát úgy toldottam A másikhoz a minap. Volt nekem jó új ruhám is, Volt nekem szép uj ruhám… De kimélni kell az újat… Hogy ne kopjék, eladám. S hogy kijátszam a haramját, Ki megállit, meglehet: A legelső korcsmárosnak Általadtam pénzemet. Most a mely’k zsivány nálam csak Egy fillérre is akad, Díjul annak én azonnal Fizetek száz aranyat. Nincs zsivány, de a helyett a Szél kutatja zsebemet. Szél barátom, ne kutyálkodj’, Megütöm a kezedet. Tréfa, a mi tréfa, de ez Kriminális egy idő, Összeeskütt ellenem ma Szél, hidegség, hó, eső. Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb útazom; Teli menne vízzel sárral A csizmám e rosz uton. Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz Fölöttem a fergeteg. Hadd gunyoljon! rajta egykor Én is jókat nevetek. Ád az isten egy kis műhelyt, Ád az isten majd nekem, Benne lesz meleg kandallóm, Feleségem, gyermekem… Ott ha a szél, e czudar szél Ablakomnál megjelen: Olyat kaczagok szemébe, Hogy megpukkad mérgiben! (Szatmár.)

O. B. kisasszonyhoz. Szép mulatság téged néznem, Szőke kis lyány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján! Elnézném én szemed s ajkad Untalan; Ajkadon szived s szemedben Lelked van. Szived, lelked, mind meglátom, Ha rád nézek; Csendes még az, mint a téli Madárfészek. Várj csak, várj, ha majd eljő a Kikelet, Mily zajos néppel telik meg Kebeled. És az szép, legszebb idője Életünknek, A midőn a szív először Népesül meg, A midőn kiséretével Benn terem A hatalmas nagy király, a Szerelem. Kisérői: öröm, bánat, Könny, mosolygás, Kétség, remény, és ki tudja: Mi minden más? E sok vendég ugy megtölti A szivet, Hogy ez, szegény, szinte-szinte Megreped. És ez a nép egyre lót-fut, Föl s le nyargal, Nem nyugosznak, dörömböznek Éjjel-nappal. És nekünk e zaj, mely soha Nem szünik, Oly nagyon fáj és oly nagyon Jól esik!… Mit mosolygasz, mit mosolygasz, Csintalan lyány? A mit itten magyaráztam, Már tudod tán? Oh nem, ezt még nem teszem föl Felűled! De ha így van?… annál jobban Becsűllek. (Szatmár.)

Valahogy. Várom, várom lakodalmam Nehezen, No de hiszen ma-holnap már Itt leszen. Nem a világ ez az egy hét, Lemorzsolom apródonként Valahogy. Szegény ember fia vagyok, Az apám Egy kunyhót sem, egy garast sem Hagy reám; Baj, baj! de nem olyan nagy baj, Azért mi csak elélünk maj’ Valahogy. Menyasszonyom akaratos Kis leány, Én sem hajtok fejet minden Szó után, Tüzes patak a mi vérünk, Hanem azért csak megférünk Valahogy. Ma ő enged, holnap meg én Engedek, Igy elejét álljuk szépen A pörnek, És ha nappal összeveszünk, Este majd csak kibékülünk Valahogy. (Szatmár.)

A sivatag lakói. Ott a zerge a kősziklán S legelészi a mohot, Ott van a sas, fenn-röptében Közelíti a napot, Ott a liget fái közt zeng Az apró madársereg, Ott a fák alatt a kígyó Csúszik-mászik és sziszeg, Ott van a strucz, a homokba Dugta ostoba fejit, Ott a krokodíl a sásban Sírja sátán-könnyeit, Ottan ássa a hiéna A halottak lakhelyét, Ott a tigris, üvöltözve Vérszemmel néz szerteszét… Egy hiányzik: az oroszlán; Hol vagyon ő? hova lett? Tán megölték? tán eltévedt, Járván messze földeket? Messze járt, de el nem tévedt, És vadásztak bár reá, Meg nem ölték, nem ölhették, Mert magát ő nem hagyá. De csatája hosszu, nagy volt S megviselte erejét, S hogy ezt ismét összeszedje, Csendes helyre rejtezék. Nyugszik a fáradt oroszlán Pálmafának ernyején… Nyugszom én fáradt oroszlán Feleségem kebelén. (Koltó.)

Csak ugy omlanak most hozzám… Csak ugy omlanak most hozzám A szebbnél szebb levelek! Minap egygyel kedvesem majd Szívem repesztette meg, Most meg arra figyelmeztet Egy nem ismert jó barátom, Hogy »vigyázzak s fussak innen, Mert közel van a halálom, Fussak innen! orgyilkos kéz Fenyegeti éltemet.« Tréfa-e ez vagy valóság? Egyik s másik is lehet. Jó barátom, hogyha tréfálsz, Fordulnál más emberekhez, Mert az ily kis tréfácskával Engemet meg nem ijesztesz. S ha nem tréfa? ha valóban Tör valaki ellenem? Úgy is jól van, majd bevárom És megnézem emberem. Tán valami rosz poéta, Kinek Pegazusom lába Rá hágott a tyukszemére Helikonra-ballagtába’? Vagy valami táblabiró? Kinek úri fejirül Leütöttem a parókát S a feje is leröpült? Vagy valami vetélytársam, Ki miattam kosarat hord, Kit lehánytam a nyeregből És szemébe rúgtam a port? Hah, vagy talán mind a három Összeeskütt ellenem? No ha ezek megtámadnak, Mit csináljak, istenem! A poéta álkapczáját Leszakítom fegyveremnek, S ellenségimet, mint Sámson, E szamárcsonttal verem meg! (Szatmár.)

Ősz elején. Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek… Vándor népe ott halad, Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán. Látom még, mint kis felhőket, Vagy már nem is látom őket? Csak ugy képzelem talán. Elröpűlnek, elröpűltek, Tavasz s nyár vendégei, És őket már nem sokára A kertek s mezők virága S a fák lombja követi. Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt Majd borul, majd kiderűl. Ajka még mosolyg, s szemébe Könny tolúl… ennek sincs vége, S ajkán ujra mosoly űl. Bús mosolygás és vidám könny! Csodálatos keverék. Észrevétlen karon fogja És egy más világba vonja A merengés emberét. Órahosszat elmerengek, És ha egy elejtett tárgy Vagy harang, a mely megkondul, Fölriasztott álmaimbul: Elmém, nem tudom, hol járt? (Szatmár.)

A csillagos ég. Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjá születve a magasba röppen S keresi a mennyet. Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése Le a csillagkörbül. Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött… Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon, Hadd beszéljek veled. Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?… De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén Lángol-e szerelem? Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!… A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi. (Szatmár.)

Az ember. Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S minth’ az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel? Egy szempillantásnál mi rövidebb! Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikba koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel? S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell. Kevély ember, miben kevélykedel? S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel? Dicsőséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s ujra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel? (Koltó.)

Azokon a szép kék hegyeken túl… Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl, Ott fogsz élni boldog férjed mellett, Kit boldoggá egyedűl szived tett; Napkeletről messzebb napkeletre Jösz velem, hogy mulathass kedvedre, Oda viszlek, szép Erdélyországba, Láposvölgyi regényes magányba. Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk, A dicső, az örökszép természet, Kinek arczát oly gyönyörrel nézed, Mert tudod, hogy leghivebb barátom, Kit soha sem kaptam hazugságon, Ki elűzi a lélek kigyóit, Ki soha sem sebesít, de gyógyit. Ottan élünk a világtól távol, Semmi sem jut el hozzánk zajából, Csak az a halk, tengerféle morgás, Mely a zajnak csak viszhangja, nem más, S mely meg nem zavarja álmainkat, Sőt még költőibb álmakba ringat. Oda viszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon, Ott gyakorlom én be ezt a régen Óhajtott szót: kedves feleségem! (Szatmár.)

A szájhősök. Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, a hol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj? Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket. Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti, hernyók, új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek. S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaikba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt… Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat. Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arczaikra a bitó jelét! (Szatmár.)

Bucsú a nőtlenségtől. Tőled válok, legrégibb barátom, Nőtelenség, tőled válok el; Majd huszonöt évi bajtársam vagy, Búcsu nélkül nem hagyhatlak el. Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt, Rajtad most ily hirtelen kiad. Megosztottam véled ifjuságom, Hagyd magamnak férfikoromat. Szeretélek, mint tán senki más nem, Hogyha intél, én szót fogadék, Mentem én, a regényes kalandok Zászlaját a merre lengetéd. Messze vittél, sokfelé ragadtál, Elfáradtam, megpihenni kell… Nyoszolyám lesz kedvesem két karja, S fejér párnám a puha kebel. Mosolyognak ifju czimboráim, Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár, S szánakozva mennek el mellettem… Savanyú a szőlő, ugy-e bár? Én valóban szánalomra méltó, Szánalomra oly méltó vagyok! Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba Esténként nem barangolhatok. Nem szabad már, csak egyet szeretnem, És ez is csak engemet szeret, Nem ugy, mint az ő jó szeretőik, Kik szeretnek százat, ezeret. – Isten hozzád, nőtlenség barátom! Haragszol vagy nem haragszol rám: Már ezentúl hátamat látod csak, Örömiddel végkép jóllakám. Isten hozzád, vidd el tarka zászlód Másfelé, hogy új hivet szerezz, Fejér zászló kell nekem már, és az Feleségem fejkötője lesz. (Szatmár.)

Beszél a fákkal a bús őszi szél… Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejöket. Dél s est között van az idő, nyujtózom A pamlagon végig kényelmesen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harcztérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jó kedvvel veszen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszut is fogsz állni, S a bosszuállás rettentő leszen!… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!… Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. (Koltó.)

A mióta én megházasodtam… A mióta én megházasodtam, Valóságos fejdelem vagyok, Trónusom a karszék, és pipámnak Hosszu szára a királyi bot. Ekkép űlök szörnyü méltósággal, S elfogadom kegyelmesen itt – A kik jőnek audientiára – Országomnak jobbágy népeit. Ott egy lyányka rózsaszín ruhában… Mert lyány vagy s még szép is a felett, Legelőször is veled beszélek, Jer, hugám, az elsőség tied. Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? Csak nevedről ismerhettelek, Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, Kergetélek, s el nem értelek. Ámde végre birtokomba estél, Meghódítám tündér szárnyadat, Kertészem vagy, te növelsz naponként Homlokomra fris virágokat. Szép virágok színre és illatra, Milyeket csak tündérkéz növel, És közöttök a tövis csiklandja Csak fejemet s nem karczolja fel. – Lépj elő, te hosszu száraz ember, Mély szemű és sápadt arczu Gond. Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan Prózai históriákat mond; Balgatag, ki ily dicső napokban Kenyeret és ruhát emleget, Hordd el magad! bár rövid az élet, Beszélgethetünk még eleget. – S te is itt vagy, te is megjelentél? Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom? Nem remeg kend, örök ellenségem, Hogy ezennel fölakasztatom? Mély sebeket hasítál szivembe, Melyek néha most is vérzenek; Mit csináljak most veled?… ne búsulj, Kegyelmesen megkegyelmezek. Egymás ellen hosszu harczot vívtunk, A diadal hozzám esküvék; Nagylelkű leszek, mert a győzőnek Dicsősége a nagylelküség – – Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol, Tán megrúgta valamely szamár, Vagy tán azért nyugtalankodik, mert Engem olyan rég nem láta már. Várj, lovacskám, majd tiporhatod még A felhőket jó gazdád alatt, Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan Fejedelmi nyugodalmamat. (Koltó.)

September végén. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérczi tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is örökre szeret! (Koltó.)

Elértem, a mit ember érhet el… Elértem, a mit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Ölemben kedves ifju feleség, Milyenről lelkem annyit álmodék, Midőn virágaid közt, képzelet, Mint mámoros pillangó repkedett; Ölemben egy oly asszony, a kinek Tündérek adják a testvér nevet, Ölemben a legdrágább földi kincs… Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nékem a remény? A nem-továbbat már elértem én. Mi volna könnyebb? mint lemondanom Mostan te rólad, honfi-aggalom, Te rólad, kínos haza-szeretet, Ki mindörökké téped a szivet, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bízván más búját, baját… – De el nem hagylak, hazám, tégedet, Múltat, jövendőt mindent eltemet Boldogságomnak tenger-özöne, Csak szent oltárodat nem önti le. Veled sohajtok, hazám, mint elébb, A kedvezőbb, a szebb idő felé, Mely töviskoronádat leveszi, S helyébe a dicskoszorút teszi, Veled sirok, ha fájnak sebeid, Miket rajtad haramják keze nyit, Veled sirok, hogy fázol, éhezel, S nincs részvevőd sem távol, sem közel, Veled sirok, hogy korcsok fiaid, S hivom le rájok isten átkait, S veled szégyenlem, hogy a nagy világ Téged, szegény hazám te, meg se lát, Hogy, a ki rajta egykor úr valál, És reszketett parancsod hanginál, Most rája nézve nem is létezel… S érted teszek majd, hogyha tenni kell! (Koltó.)

Egykor és most! Egykor és most! egykor és most!… Ép ilyen volt az idő, Mint most, ily hideg, zimankós, Igy szakadt le az eső. Nagyon jól jut az eszembe, Még a napját is tudom: Ballagott egy ifjú kinn a Pocsétás országuton. Bús arczczal, kopott ruhában A hogy ottan ballaga, Olyan volt, mint egy vándorló Leveletlen őszi fa. Csak ment, csak ment, s ha előtte Két felé tért el az ut. Nem kérdezte senkitől sem: Ezen s ezen hova jut? Mindegy volt ő rája nézve, Ha jobbra, ha balra ment; Sehol sem várt rá meleg ház És meleg szív odabent. Megmondjam-e, feleségem, Hogy ez ifjuból mi lett? Ne sajnáld őt, éli már ő A mennyei életet. Hanem ebből azt ne hidd, hogy Elment az élők közűl; Annyiban van csak, hogy ő már Itt a földön üdvezűlt. Itt van e meleg szobában, S ajka forró ajkadon, Kedves drága feleségem, Édes szép kis angyalom. (Koltó.)

Csendes élet. És vége a komédiának, A fütty s a taps elhallgatott, A nagy függöny szépen legördült, S én ott hagyám a színpadot. S most itt vagyok… oly messze, messze, Száz mérföld tőlem a világ, Ki egykor azt becsavarogtam, Mint a garabonczás diák. Itt űlök feleségem mellett Ebb’ a csendes kis faluba’. Egykor szűk volt a föld, s imé most Elég tág e kicsiny szoba. Itt nézem a hajnalt s az alkonyt És feleségem mosolyát, S szemem nem kíván többet látni, Bármily kevés az, a mit lát. Ki tette volna föl felőlem, Hogy ilyen furcsán járok még?… De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség! (Koltó.)

Az utósó virágok. Őszi idő a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezőkön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat. Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem, S tán velök sem tészsz roszat. Már ha úgy is halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink; Könnyebb lesz talán halálok, Hogyha azok néznek rájok, A kik őket szeretik. (Koltó.)

Tiz pár csókot egy végbül… Tiz pár csókot egy végbül A legédesebbjébül! Rádást is, Feleség, Nekem ennyi Nem elég. Csak ugy virág, ha tarka, Csak ugy asszony, ha barna. Barna kis Feleség! Szíved, szemed, Ajkad ég! Ölelj, ölelj, angyalom, Ha ölelsz, azt gondolom, Hogy én még Igy élve Felröpülök Az égbe. Oltsuk el már a gyertyát, Mert azt ingyen nem adják. A gyertya Derága, Minek ég itt Hiába. Házasodjunk, hajahaj, Házasélet kutyabaj, Mindig szép, Mindig a, Reggel, délben, Éjszaka! (Koltó.)

Szivem. Isten, alkotál-e Több ily szívet is már Mint az én szivem? Volt-e másban is már Ily sokféle és ily Forró érzelem? Hű tanya ez a szív, Nemesebb barátság Hű tanyája ez, Elhagyott, elaggott Szüleim egyetlen Lágy párnája ez. Kert e szív, a hol leg- Illatosb virágid Nyílnak, szerelem! Bánya ez, a mely a Szabadság számára Kardvasat terem. És mi szép, mi jó van A kerek világon, Melyet nem ölel, Melyhez imádása Ne hajolna le vagy Nem röpülne fel?… S egykor ez a szív is Megszünik dobogni, Mint a többiek; Egykor ez a szív is Megszünik dobogni… Néma lesz s hideg. Lenn a föld porában Össze fog vegyűlni Majd a többivel, S tán olyannal épen, Kit magasb indúlat Soh’ sem gyujta fel. Oh nem! szívemet ne Bírja másokéval Ugyanaz a hely… Vegyétek ki, hogyha Meghalok, barátim, S égessétek el. (Szatmár.)

Ilyen óriást, mint… Ilyen óriást, mint Én vagyok, ki látott? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borúlj rám, borúlj rám, Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom! Istenem, istenem, Miért is teremted Olyan parányinak Az emberi keblet? Boldogságom nem fér Igy egészen belé, El kell tékozolnom, El kell sírnom felét. Megjövendöltem én, Hogy boldog leszek még, Hogy a bú nálam csak Átutazó vendég. Elmentél, messze is Jársz immár, búbánat, Csak eredj! képpel sem Fordulok utánad. Nézd, kedvesem, nézd, a Nap még le sem mene, Még is már javában Szól a fülemile. De hiszen ez nem is Madár danolása, Hanem csókjaidnak El-elcsattanása. Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orczámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem… Csókzáporos tavasz! Virágos szerelem! (Szatmár.)

Az volt a nagy, nagy munka… Az volt a nagy, nagy munka, Kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, mig Veled eljöheték. Ha ilyen drága volna Minden háznál a lyány, Be kevés pap híznék meg Az esketés diján. Igaz, hogy ily leány nem Minden bokorban nő, S uram fia: poéta, Rongyos poéta-vő! Meg is téve dicsően A hat-vágást apád, Hogy ily isten-csapástól Menekjék a család. És a midőn hiába Volt minden izzadás, S ég, föld daczára meglett Az asszony-elhozás: Eltört ugyan az útban Kocsinknak kereke, De nem hiszem, hogy a nagy Áldás-súly törte le. Azon áldásnak súlya, A melylyel engemet Ipam s napam magoktól Eleresztettenek. Azon az egyen most is Csodálkozom nagyon, Hogy az ajtón jövék ki És nem az ablakon. Mért is nem dobtak itt ki? Tűrném a többivel; A sok közt e kis tréfa Nem is tűnt volna fel. (Koltó.)

Hintón és gyalog. Rég eltemette a nyarat Az ősz, s ez is haldoklik már, Az erdő még is milyen hangos! Hogy fütyöl benne a madár! E füttyre fölriadtak az Álmos merengésből a fák, S a meglepő, nem-várt örömtől Megrezzen rajtok minden ág. Még ott fönn a nap is, a ki Ködcsuklyájába bújt vala, Gondolva, hogy a tavaszig már Ugy sem leszen mit látnia. Még fönn az égen a nap is Kiváncsian pillant elé, Hogy lássa ezt a madarat, mely A bús csendet szétkergeté. Keres, keres szemeivel, Megnéz az erdőn minden fát, De mind hiába, mind hiába, Madárfélét sehol se lát. Jó nap barátom, ne keresd A fákon e víg madarat, Ott ballag a mi füttyösünk a Gyaloguton a fák alatt. Egy ágról szakadt siheder, Kit a balsors meghordoza, Keblén kenyere, hátán háza, S szivében jó kedv tavasza. Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl, Hogy harsog az erdő bele. S ím fényes úri hintón nyargal S szemben találkozik vele. A fényes hintóban belül Sötét ur ül nagy csendesen; Ah, milyen napfogyatkozás van E gazdag úr szemeiben! Meglátja őt a siheder, És sajnálkozva távozik… Ti szegény gazdagok, kiken ily Rongyházi is sajnálkozik! (Koltó.)

Mi a szerelem? Süldő poéták, bikficzek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még korán sem szerelem! Még várjatok, kis bikficzek, Kissé nagyobbat nőjetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. – Viselni hosszu éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket. Csak azért, hogy meghaljanak Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, S aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen… Lássátok, ez a szerelem! (Koltó.)

Ez már aztán az élet… Ez már aztán az élet! Az egész éven át Föl és alá kószálom A két magyar hazát. Vándorlok Magyarország Dicső térségein S testvére, a szép Erdély Regényes bérczein. Rónákról nézek távol Hegyek tetőire. És hegytetőkről nézek Távol rónákra le. Füvetlen fátlan puszta S vad erdős rengeteg Szép panorámaképen Előttem ellebeg. Ott városok harangja, Itt mezei kolomp, Amaz drámákat és ez Tündérregéket mond. Itt egy sötét nagy kastély Taszít magátul el, Ott egy fejér kis kunyhó Barátként üdvezel. Előre, csak előre, Nagy messze még a czél; Tovább, tovább mindegyre, Gyorsan miként a szél. Mi kéj, így kóborolni Hegyen és völgyön túl, Mi kéj! mint dagad keblem! S erszényem mint lapúl! (Dézs.)

El innét, el a városból… El innét, el a városból, Fogjatok be hamarjába, Hadd rohanjak, hadd röpűljek Más vidékre, más országba! Mint kivánkozám e helyre, Lelkemet mint vonta a vágy! S ugyanez az érzelem most Von tovább, maradni nem hágy. Nevezetes ez a város, Tekintetem szerteszéjjel Mint az üstökös kalandoz S nem telik be nézésével. Összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak, Mintha képviselve volna Itten minden eltünt század. S történetkönyv ez a város, A történetek nagy könyve, Minden utcza és minden kő Nagy dolgokról beszél benne. S a magyar szó árad itten Mindenütt, a merre járok, Édes hangok, kedves hangok, Illatoznak, mint virágok. S még is mindezek daczára El innét, sőt ép ezért el, Hogy a megszokás utol ne Érjen prózai kezével. S szemeimről azt a fényes Rózsafátyolt le ne tépje, Melyen át e várost nézem, Elmerülve tündérkéjbe. Igy maradj meg, szép Kolozsvár, Igy maradj te emlékimben, Ily kedvesen, ily dicsően… El tehát, el gyorsan innen! (Kolozsvár.)

A szerelem országa. Álmodtam a minap… Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most, a midőn leírom, Kezem még most is reszket… a gyönyörtől! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva, Sőt inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, a merre jártam, Oly puszta, olyan prózai, E tájnak csak lakói voltak Még prózaibbak… Oly szenvedélytelen, nyugott pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arczokat. Elvégre értem egy magas kerítést, A melynek gyémánt kapujára Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel: »A szerelem országa«. Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset És benyiték, S mit láttam! égi látomány! Előttem állt a legdicsőbb vidék, Minőt a festők és a költők Művészi mámorukban Teremteni csak képesek, A milyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, A mekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tőle. A láthatár szegélye Regényes kősziklák valának, Melyek fején Arany felhők lebegtek Fürtök gyanánt. Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midőn beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél, Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Először is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek Jártak körűlem, mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan? S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mi végre? »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.« Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam, S fáradva értem Az első rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De a midőn letelepedtem, Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez És igy tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember. Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé, Csónakba űltem, s gyorsan evezék, De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák, Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S ah itt is mindenütt A régi látomány! Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez, mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat, S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökből a vér S fejökből a velő. Kétségbeesve nyargalék Minden felé, minden felé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arczok és öngyilkolás!… Csupán csak a táj és az ég mosolygott. (Koltó.)

Kazinczy Gáborhoz. Miljók nevében emelem szavam, Miljók nevében mondom el neked A köszönet, a hála szavait, Hős pályatársam, lelkem rokona: A nép nevében! melynek híve vagy, Melyért csatázol bátran és vitézül. Szentebb, mint a keresztes-háborúk, Szentebb a harcz, a melyet vív e század, Melynek te, mint én katonája vagy. Ott fekszik, mint egy új Prometheus, Évezred óta a bilincsre-vert nép, És rágja máját a saskeselyű, És vérzi lábát és kezét a láncz. Le fogjuk rázni róla a vasat, S elűzzük tőle a saskeselyűt! Mienk, mienk lesz majd a győzelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket, Mert a jó ügynek végre győzni kell. Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de A kik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erő, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk. S nem volna messze már a diadal, Ha minden harczos olyan volna, mint te, Szavával olyan fél-mindenható! Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad, Áraszd ki lelked e lángözönét, Hogy föllobbantsd a rokon szívekét, S hogy szétégesd az ellenség hadát! Dörögd a gőgnek és a butaságnak A rá jövendő végítéletet. Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl S nem tántorogva egy pillanatig sem! A díj a melyet egykor aratunk, Küzdelmeinkhez méltó díj leszen… De mit beszélek? mért említem ezt? Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel, Mint a hazugság aljas zsoldosi, De önzés nélkül, isten-ihletésből, Mint hajdanában az apostolok! (Koltó.)

Menny és föld. Isten hozzád, gyönyörű hazugság, Eszményképek, ábrándok világa! Már kezemben tartom ajtód kulcsát, Még egy percz, s örökre zárva lészsz. Túl az éjnek fejér szivárványán, A tejúton túl röpűltem egykor, S ott az égi magasokban járván Épitélek, szép tündér világ. Ott töltöttem ébren álmodozva A csapongó ifjuság időit, Álmaimnak nem volt vége-hossza, S szebbnél szebbek voltak álmaim. De az álom bármi szép, csak álom, S hogyha ma nem, holnap elmulandó; Elment, elment pajkos ifjuságom, Fölkeltett a komoly férfikor. Isten hozzád ábrándok világa! Miért várjak, a mig összeomlasz S romjaidnak eltemess alája? Jobb, leszállnom innen idején. Le a mennyből, le tehát a földre! Vígy le, vígy le képzeményim szárnya, Mielőtt lebuknám összetörve, Mint lebukott egykor Phaëton. Hogy jön e könny szemem pillájára? Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek! Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való; S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők! Nem is oly rút, mint az ifju véli… Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van itt tél, van kikelet is. (Koltó.)

A koldus sírja. Mint vadállat, mely halálát sejti, A vén koldús puszták közepébe Bujdosott, és élte maradékát Ott a puszták közepén tevé le. Holttestéhez a szegény legények Elvetődtek, néki gödröt ástak, Felköték botjára tarisznyáját, S így tűzék le a botot fejfának. Ott a fa s bokor nélkűli rónán Áll a kis domb egyszerű jelével, S te természet, elhagyottak gyáma, Vad virágok- s fűvekkel födéd el. Ilyen a sors! egykor, életében Szennyes rongyok lengedeztek rajta, S íme sírját napkeletnek minden Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja. De az mindegy; ő rá nézve a fő, Hogy elérte végre nyugodalmát… Ki gondolná? mily zajos, mi vészes Volt a pálya, melyen ő futott át. Oh ez a kéz, a mely vénségében Ezt a száraz, görcsös ágat fogta, Ifjusága teljes erejében Harczok fényes kardját villogtatta. Ott forgott ő a csaták tüzében, Ott adá véréből áldozatját Az uraknak birtoka- s jogáért, Kik őt később éhenhalni hagyták. Csak hogy elhalt! most feledve minden, Nyomorúság és a harczi lárma. Csendes néma a világ körűle, Zavaratlan földalatti álma. Néha száll csak egy-egy kis madárka Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott… Mit dalolhat a madárka fejfán, Olyan fejfán, amely koldúsbot volt? (Koltó.)

T. M. kisasszonyhoz. Hogyan vagy, kedves jó leányka? Alig hogy hallom híredet, Pedig nagyon szeretném tudni Vidám-e vagy bús életed? Ha jól van dolgod, hadd örülnék, Mert a boldogság úgy egész, Sőt kétszerezve lesz az által, Ha más is nyer belőle részt. S ha bánatod van, hadd busúlnék Veled, hadd venném át felét, Másik felével a harczot csak Könnyebben végigküzdenéd. Elmondanád, mi bántja lelked, Mi mérte rája a csapást? S ha gyógyszert nem tudnék is adni, Adhatnék tán vigasztalást. Mint szeretném én, mint szeretném, Ha el lehetne mondani: Mily boldog vagyok, meddig mennek Boldogságom határai… Sőt nincs is annak, nincs határa, Ugy nyúlik által lelkemen, Miként a föld felett az ég, mely Jelen van, mindenütt jelen. S e nagy kéjtengert, melynek minden Cseppjében egy gyöngy, egy öröm, – Nem csak magam: másod magammal – Nemes szivednek köszönöm. Tudd ezt, leányka, és ha sorsod Nehéz: enyhíti e tudat; Mert a boldogságnak testvére: Boldoggá tenni másokat. (Szatmár.)

A rab. »Te éretted harczolék, szabadság, S lánczra verve lábam és karom… Világosság, téged szomjazálak, S mint vakandok, föld alatt lakom… Mikor üt a megváltás órája, Mikor üt a boldog óra már, Melyben ujra szabad léget szívok, S újra rám sütsz, fényes napsugár?« Lenn az élők nagy koporsajában, A börtönben, így sóhajt a rab, S már, az isten tudná, hányadikszor, Hiszen olyan régi, régi rab! Vagy tán még csak egy pár kurta napja, Hogy a sírnak testvérébe bujt? Nagy müvész a fogság szenvedése, Minden órát századokra nyújt. Nem napok, nem! évek folytak el már, A mióta ide vettetett, Hosszu kínos évek, mik fölvésték Homlokára sötét nevöket. És fejét már régen a szegény rab Bilincsével zúzta volna szét, De egyetlen társa, a reménység, Megragadta fölemelt kezét… A reménység, hogy ő még szabad lesz! Múljék itt bár éltének fele, Hátralévő megmaradt felét az Édes szabadságban tölti le. És ezért várt, és ezért nem zúzta Bilincsével szerteszét fejét, Várva várt, s a lomha évek száma Feje fölött meggyülekezék. S jön a végén e hollóseregnek, Végre jött egy szép fejér galamb, Jött a drága hírnek meghozója, Hogy utószor van ma ott alant. Nyílik, nyílik ím a börtönajtó, Leveszik kezéről a vasat… Fölsikolt és összerogy… örökre… Örömében szíve meghasadt. (Koltó.)

Bölcselkedés és bölcseség. »Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll? Megírta évmiljók előtt A sors, mi fog történni majd? Vagy a történet gálya, mit A véletlen fuvalma hajt? Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba’, vagy Uj lángra lobban életünk?« Gunnyaszt a bölcs magánosan, S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei előtt, Miként rejtelmes szellemek. Vizsgálja őket gondosan, Vizsgálja fáradatlanúl, Vizsgálja hosszu évekig, S mi haszna benne? mit tanúl? E szellemeknek arczain Csak egy vonást sem fejte meg, Midőn feléje a halál, A végső szellem, közeleg. S te balgatag világ, te az Ily dőrét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kiván szerzeni S eltékozolja életét. Elég hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik? Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki soha sem bölcselkedik. (Koltó.)

Szép napkeletnek… Szép napkeletnek Viránya lelkem, Örök tavasznap mosolyog le rá; Mit csak a földre Ejtett az isten, Megterem rajta minden szép virág. Csak egy hiányzott, A hit virága, A sírontúli életnek hite, S ez is kikelt már, Ez is virít már, És ezt szerelmed ülteté ide. Miről a büszke, Az elbizott ész Egy hangot sem bírt mondani nekem: Megmagyarázta, S mi könnyedén, azt Édes szerelmed, kedves hitvesem! Nem sötét a sír: Szemünk vakúl el, Ha rá tekintünk, fényességitől, Mely oly szokatlan Varázsözönnel A más világból arczainkra dől. Nem az enyészet Rideg tanyája A koporsó; de vidám sajka ez, A mely velünk e Szép életből egy Még szebb élet partjára átevez. Csak azt az egyet Szeretném tudni: Hol, merre terjed ez a más világ? És mily alakban Jutunk majd innen Ez ismeretlen más világba át? Mint ágrul ágra A csalogánypár, Csillagrul csillagra szállunk, te s én? Vagy mint két hattyu Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén? (Pest.)

Oh ne bántsd a költőt… (Moore után angolból.) Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve; Nagyra született ő, s lelke lángolási Szentebbek volnának boldogabb időkbe’. A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna Harczi dárda ellen íjt feszíteni, És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak, Honfiszívnek árja ömledezne ki. De jaj hazájának!… elmult büszkesége, S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme; Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt Árulás szeretni s halál védnie. Csak az árulónak van becse, csak annak, A ki szégyenlője ősei nevének; Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg. Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat, Kéjek közt akarja elfelejteni; Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni! És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt, S a babér, mely fejét hasztalan övedzi: Mint Harmodiusnak, kardját födi majd. De bár dicsőséged eltűnt s a remény is, Neved, drága Erin, élni fog dalába’, Még az órában is, melyben legvidámabb, Emlékezni fog rád s sorsod viszályára. Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin, Tengeren túl küldi a lant sóhajod, Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja, Rabja dalán megáll majd és sírni fog. (Pest.)

Bíró, bíró, hivatalod… Bíró, bíró, hivatalod Nem játék, nem tréfadolog, Jól meggondold, jól meggondold, Ha a »halál« szót kimondod. Hallga, hallga, nyílik szája… Szól… kimondja: »halál rája!« Elindulnak az ifjúér’, Pallost köszörűl a hóhér. Nap az égre emelkedik, Ifju feje földre esik, Nyaka vére fölfelé fut… Milyen szép piros szökőkut! Holdvilágos sárga éjfél, Sírjából az ifju fölkél, Halomtalan sírgödréből, Az akasztófa tövéből. Fejét veszi jobb kezébe, Kapaszkodván üstökébe, Ugy ballag a városba bé, Birájának háza felé. »Ártatlanúl ölettél meg!« A biró ily szókra ébred, És fölpattan az ajtaja, Véres fej röpűl be rajta. És ezután minden éjjel A birót e hang költé fel, Jött az ifju éjfelenként, És bedobta véres fejét. (Pest.)

A hold elégiája. Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, a mely torkomon dul. Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány, Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemenczelyukba, Sült kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát! Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. – Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög! (Koltó.)

Pató Pál úr. Mint elátkozott királyfi Túl az Óperenczián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség… Közbe vágott Pató Pál ur: »Ejh, rá érünk arra még!« Roskadó félben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj’ isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: »Ejh, rá érünk arra még!« (Pest.)

Nézek, nézek kifelé… Nézek, nézek kifelé az Ablakon, Ott merengnek szemeim a Silbakon, Jár a faköpönyeg mellett Föl s alá, Méltósággal, mint valami Kiskirály. Sétifikáltam igy én is Valaha, Mert hogy voltam, voltam én is Katona, Fekete-sárgára festett Fák előtt Villogtattam a hatalmas Gyíklesőt. Izzadtam a dicső borju- Bőr alatt, Bájos bakancs ékesíté Lábamat, Szájam szörnyü halberdókat Kiabált, És söpörtem a kaszárnya Udvarát. Hősi pálya, hősi pálya, Gyöngy élet, Szégyen rám, hogy számot veték Te véled, Hogy letettem cserkoszorúd Fejemről, Elhajíték puskát, seprőt Kezemből. Hejh de meg is vert az isten Engemet, Hogy elhagytam a vitézi Életet, Poéta lett belőlem, csak Poéta… Ott talán már káplár volnék Azóta. (Nagy-Várad.)

Dicsérsz, kedves… Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban, De ne köszönd ezt én nekem… szived Annak forrása, bennem a mi jó van. Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok? (Nagy-Várad.)

Arany Jánosnál. Csendes magányból a mézeshetek után Ujra belépek a nagy világ zajába, Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután Kedélyemnek fejér köntösére hága. Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél. Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott, A midőn először látogattalak meg, Most bús egyformaság födi a világot, Bús egyformasága a mogorva ősznek; De a ború, ámbár eddig egyetérzék A természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, És a legszebbik részt, kis feleségemet. Ime feleségem… hejh be szép az élet, Mikor az ember így másod-magával van, Akármit huhognak, akármint itélnek A magányos baglyok, szomorú odvokban. Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, Be vagyok kerítve egy kis karikába, De mért kivánkoznám ki e karikából, Mikor minden gyönyör ide van bezárva? Én azonban vizet hordok a Dunába Beszélvén ilyetén dolgokat te néked; Föl van írva szintén sorsod csillagába Ragyogó betűkkel: boldog házasélet… Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked! Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan, S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, Hogy hallgatni még az idő is megálljon. Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem Hejh maholnap megint a dologra kerget… Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, A ki a sátánnak elalkudta magát. Tudom, a feledés, mint az éhes kánya A megölt madárral, elröpűl nevemmel, Tudom, hogy siket a magyarok hazája, S mégis énekelek, mert énekelnem kell. El fogják feledni nevem s bár felednék Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; Akkor aztán ismét a magamé lennék, Rózsáim volnának a borostyán helyett. Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem Veletek, barátom, nem-zavart magányban, Míg nem emlékezném már saját magam sem Arra, hogy divatban voltam hajdanában. Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén, Egyszer itt találna s tán reám ismervén, Mint régi barátját üdvözölne, de én Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?… Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, Nevetek, magamat kinevetem érte; Az isten a magányt nem nekem teremti, Oda való vagyok én a csatatérre. Dobják le testemmel együtt majd nevemet A sírba, de addig ne bántsa senki sem, Véglehelletemig nem hagyom a helyet, Ott esem el bármily sárosan, véresen! (Szalonta.)

Őszi éj. Látod, látod… vagy hiszen mit látnál? Késő éj van, s ez még nem elég: Éj a földön és felhők az éjen; Kétszeres gyászt vett föl a vidék. És a szél, ez a hazátlan szellem, Kit be nem fogad se ég se föld, Ég és föld közt elkárhozva bujdos… Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt. Könnyü nékünk, feleségem, könnyü, Pamlagon te és karszékben én, Idebenn a kényelmes szobában A meleg kemencze közelén. Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak A viharban szabad ég alatt, Fürteiket megczibálja a szél, A midőn mellettök elszalad. Ablakokból itt-ott oly hivólag Kandikál ki egy-egy mécsvilág, De ők tovább mennek… csavargónak Ki nyitná ki háza ajtaját? Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az Ilyen, vagy mi lesz belőle még? Hogy tovább ne menjünk: egykor én is, Én is ily földönfutó valék. Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal Gázolám az országúti sárt: Lelkem addig csüggedetlen szárnyán Magasan fönn az egekben járt. Igy ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok. S a ki láta, mit gondolt felőlem? Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok. (Pest.)

Rózsabokor a domboldalon… Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra angyalom, Súgjad a fülembe, hogy szeretsz, Hejh, milyen jól esik nekem ez! Lenn a Dunában a nap képe, Reszket a folyó örömébe’, Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem. Mit nem fognak rám a gonoszok, Hogy én istentagadó vagyok! Pedig mostan is imádkozom… Szíved dobogását hallgatom. (Pest.)

Meddig alszol még, hazám? Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt. Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt. Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed? Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban. Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejes köcsögöd körűl Kotnyeleskedik már. Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére. Meddig alszol még, hazám? Ime vinczelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pinczédet. Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda Szántják földed szélit. Meddig alszol még, hazám? Míg rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz? Meddig alszol még, hazám? Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a más világon. (Koltó.)

Állj meg, feleségem… Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit, Mert illik dologhoz Fogni végre már, Isten drága napját Egyre lopni kár. Eddig csak henyéltünk, Ennek vége lesz, Mert ez a léleknek Fásulást szerez. Munka, tett az élet, Tegyünk valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit. Képzeld, hogy leány vagy, Az a lyányka még, Kivel ott a csendes Kertben mulaték. Itt a kályha lesz a Nagy fa, mely alatt Elmondám szerelmi Vallomásomat. Támaszkodjál hozzá, S addsza kezedet, És figyelj, elmondom Szép beszédemet: – »Nagysám, én nagysádat Sze… sze… szeretem! Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem! Oh feleljen nagysám, Hogy viszont szeret!« »»Szeretlek, Sándorkám, Bírod szívemet…«« Persze, hát hogy is ne, Mondtad is te ezt! Mily anachronismus! Mondd, hogy nem szeretsz, Mint akkor mondád. »»Én Nem szeretem önt.«« Nem szeretsz galambom? Szépen köszönöm. Pár hónapja csak, hogy Feleségem lett, S ím nyiltan bevallja Már, hogy nem szeret. Hah! – vagy úgy… ni most meg Én feledtem el, Hogy csak játszunk, hogy a Multat játszuk el. Mennyi galibával Jár ez a dolog! Hagyjuk abba, jobb lesz, Már fáradt vagyok. Elfáradtam. Most már Csak pihenhetek. Ülj le itten, majd én Melléd heverek, S rád hajlok fejemmel, Igy, kis angyalom… Munka után milyen Jó a nyugalom! (Pest.)

Csendes tenger rónaságán… Csendes tenger rónaságán Szeliden reng csónakom, Mint tavaszszal esti szellő Kebelén a rózsafa. Nem vagyok rá érdemetlen, Jó lélekkel mondhatom. A folyó, melyen jövék Ide, a hol most vagyok, Hosszu és vészes folyó volt: Villám futkosott fölöttem, Jobbra-balra éles sziklák Fenyegettek és alattam Örvényeknek torka nyílt… Evezőm minden csapása, Szívem minden dobbanása Az utósó lehetett vón. Én eveztem, csak eveztem, S a mi a legfő: akkor is még, A midőn vezértüzem A remény is kialutt, Még akkor sem csüggedék. Csüggedetlené a díj! – Díjam oly szép, olyan édes: Ringatózni véghetetlen, Nyúgodalmas tengeren, Boldogságos házasélet Nyúgodalmas tengeren. Félretettem evezőmet, Mért is volna az kezemben? Hisz mindegy, akárhová visz Vitorlámnak játszótársa, A kis gyermek-fuvalom; Mindegy az, mert mindenütt az Ég vesz engemet körűl, a Fellegetlen, tiszta ég… Úgy ereszkedik le ez A sík tengernek szinére, Engem úgy kerít be, mint egy Kék virágokból füzött Óriási koszorú. Mendegélek, mendegélek, Ringatózom, ringatózom. Gondtalan nyujtózkodom; Fejem édesen pihen Hitvesemnek lágy ölében; Szemeim szemébe néznek, E szemekbe, mik sötétek, S még is ragyogóbbak, mint a Mennyország arany lakói; És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek, Nem szabályos, nem kigondolt Mesterkélt dalt… ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl, Mintha kedvesem hajával Játszanának. És a dal Még is szép, mert hallatára A mennyből leszállnak a Csillagok, hogy közelebb Légyenek, s a hold kilép A tengerbül és figyelmez. – Igy lantolva, énekelve Vándorlok kis sajkámon, mint A delfínen Árion… Néha száll csak árboczomra Egy-egy síró vészmadár: Egy-egy fájó aggalom Jövendőd miatt, hazám; De minél beljebb jutok A tenger végetlenébe, Annál ritkábban jön ilyen Vészt jövendölő madár. (Pest.)

Az éj. Fekügyetek Már le, Emberek! Vagy ha jártok Halkan Lépjetek. Lábujjhegyen Lassan Járjatok, S durva zajt ne Üssön Ajkatok. Tisztelni kell A gyászt, Mert az szent… Éj, a gyászos Ifju, Megjelent. Kedvese volt, És az Meghala; Azért gyászol, Szegény Éjszaka. Csendesen a Földre Leborúl, Hull a fűre Könnye Szomorún. Most egyszerre – Vajon Mi dolog? – Búsan bár, de Még is Mosolyog. Ím, sírjából A hold Feljöve: Holt kedvese Halvány Szelleme. Találkoznak Édes Keservvel, Ölelkeznek Kínos Gyönyörrel. És beszélnek… De ki Tudja, mit? A mit senki Nem sejt, Nem gyanit. Nem is volna Ezt jó Tudnotok, Mert e beszéd Örök Nagy titok. Csak az őrült Hallja, A midőn Rá a lázas, Rémes Óra jön; S a haldokló, Ha már Csak egy-két Pókhálószál Tartja Életét; Még egy hallja, Még egy Harmadik: A költő, ha Ébren Álmodik. A merengő Költő Érti még Ama szellem- Hangok Rejtelmét. De nem szólhat Róla, Ne kérdezd… Elfelejti, Mire Fölébred. (Pest.)

A haraghoz. Kiapadsz-e, harag, Te zuhatagos Vad bérczi patak, Mely zúgva rohantál A mélybe, s vetettél Szilaj habokat… Kiapadsz-e, harag, Szivembül örökre? Hát csendes házimadár Lesz az erdei sasból, Mely körmeit egykor A bősz zivatar Hátába ütötte, És rajta lovagla Kevély diadallal? Hát vállatrántó És fejbillentő És hálósapkás Jó békés polgár Lesz a tüzes ifju? Ki néha magával Nem bírt, kinek ez Volt a neve egykor Mindenkinek ajkán: Haragos Petőfi! Mily aggalom ez, mily Hiábavaló! Nem hagyhat el engem Nemes indulatom, Az ifju-harag; Nem apadt ki szivembül E zuhatagos Vad bérczi patak, S nem fog kiapadni. Csak csendesedett Most némileg árja, Mert róna mezőkön Megy útja keresztül, Mezőiden hegy s völgy Nélkűli jelen. De ott a jövendő Sziklás vadona, Mélységeivel… Ha majd oda ér Haragom pataka! Megnőve folyammá Ugy fog lezuhanni Elleneidre, hazám, Mint a feneketlen Örvénybe a féktelen Niagara! (Pest.)

Egy apához. Mindent tevél, a mit szabad És a mit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegűlt leányodat; Bekeriték őt apai Tekintélyednek falai, S úgy volt ármányaid között Mint hálóban a hal, És fenyegetted haragod Gyilkos villámival… És még is elment gyermeked Az ifiúval, kit szeret. Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szülői aggalom A jövendő miatt? Ez volt a szép palást, a mely Rút önzésed takarta el. Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már… Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?… Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét. Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln’ olyan ó, Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag. Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren, De az adó-vevő fehér S az áru szerecsen, Míg itt mi nálunk az apák Magzatjaikat árulják. Igy cselekvél te is… vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat, Beszélj!… egy hangod sem lehet, Mely megczáfolna engemet. Midőn ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát, S az ifju végre elvivé Magával a leányt. Annyit se mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek? Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyőződésed vala, Hogy első, a kivel Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja őket ez. De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesűlt, S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezűl, Te lészsz utósó, a kinek Segélyeért könyörgenek. S ők boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se fér A gyűlölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak; S kivánják: légy boldog te is!… De bár kivánjanak Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj’ azt az ég. (Pest.)

Okatootáia. Van egy ország, úgy híják, hogy Okatootáia; Második szomszédja Chína, Az első Ausztrália. És ez, hogy Ausztráliának Tőszomszédja, vajmi jó! Nem lopózhatik be hozzá A civilisatio. Oh a tántoríthatatlan, A dicső Ausztrália! Ő magát e gonosztól nem Hagyja elcsábítania. O, noha már Chína is kezd Mendegélni csendesen, Ő még most is, mint a szikla, Áll erősen egy helyen. Áldd a sorsot, áldd az istent, Okatootáia, Hogy Chínán is túl vagy még, hogy Szomszédod Ausztrália. Boldog ország! mert bár érzi A szükség sok nemeit: Legalább egy, és a fő, a Lelki szükség nincsen itt. Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriomot. A minek következtében Nem nagy számmal lelhetők A költők, müvészek és más Kapa-kaszakerülők. Az pedig, ki bolond fővel Arra szánja el magát, Csináltasson egy szép szekrényt S zárja bele a fogát, Minthogy ezen mesterségnél Fölösleges itt a fog; Harapnia nem leszen mit, Legfölebb csak nyelni fog. Megvan itten az a szép is, Hogy különvált s nem vegyes A bagarja s a kutyabőr, A paraszt és a nemes. Kutyabőr! ez itt a fő-fő, Becsben párja nincs neki, És ezért sok úri ember Saját testén viseli. De habár rangjával kissé Nagyra van az úri rend, Nem mondhatni, hogy nem gondol A köznéppel odalent; »Nyisd ki markod, mind a kettőt«, A paraszthoz ígyen szól, »Nyisd ki markod, jó barátom, Nesze semmi, fogd meg jól.« Azzal vagdalkoznak némely Nem t’om milyen emberek, Hogy ez országban nyilvános Épületek nincsenek. Mit? nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni. Oh e nemzet büszke nemzet, Épen erre tart sokat, S ebben talán fölül is múl Minden más országokat. Virágozzál, dicső ország. Nagyra termett natio, S még soká ne háborgasson A civilisatio! (Pest.)

Mosolyogj rám… Mosolyogj rám, édes feleségem! Nincs virág a földön és az égen Csillag, a mely képviselhetné a Kedvességben mosolygásodat. Már ha rajta arczodon a felhő, S fúvalom, mely elröpítse, nem jő: Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, Mosolyodnak hajnalával azt. – Puszta télben a kert puszta fája Milyen vágygyal, mily ohajtva várja A tavaszt, mely néki majd virító Lombot ád és zengő madarat! A vándor, ki messze földön jára, S éjjel ér be falva határára, Várja, várja: mikor csillog rá már Házából a nyájas mécsvilág? S a beteg, ki bús ágyán az éji Sötétséget hosszan, hosszan nézi S egyedül: mint várja epedőn a Támadó nap első sugarát! S a halottak, koporsóba zárva, Miként várnak a föltámadásra!… Oh de hát én, én még mindezeknél Jobban várom mosolygásodat. Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed, A kinek ha szíve könyvét érted, Tudhatod, hogy benne mindenik sor Egy élet, mely érted halni kész. Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem, És pedig nagyító tükre, melyben Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi Kis redő csak homlokod fölött. Mosolyogj hát, üdvem alkotója!… Ajkad, kezed, térded csókolója, Álmaid hiven-virasztó őre, Életednek árnya, férjed, kér. (Pest.)

Honvágy. (Béranger után francziából.) Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor, Használni magas tehetségedet. Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház Feledtetik majd a mezőt veled.« Én eljövék, de milyen arczom! a sok Tűznél tavaszomat leégetém. Adjátok vissza, vissza falumat És a hegyet, hol születém! Bús és hideg láz fut rajtam keresztül, Beteljesítvén kivánságtokat. E szép bálokban, a hol királynék a Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt. Nyelvem hiába csínosítám, és a Müvészet fénye hasztalan vakit. Adjátok vissza, vissza falumat És vídám vasárnapjait! Estéinket s a vén meséket s durva Danáinkat méltán lenézitek. Büvészeinken túltesz Operátok, Mely a tündér hont közelíti meg, A szentek szentének hódolva, a menny Hangversenytektől vészi hangjait. Adjátok vissza, vissza falumat És estenkénti dalait! Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat Magam is kezdtem én csekélyleni. Itt megragadnak a sok emlékszobrok, Kivált e Louvre s díszes kertjei. Pompás kastélyok, mint légtűnemények, Miket beszínez a napalkonyat. Adjátok vissza, vissza falumat S harangját s a kis házakat! Téritsétek meg a bálványimádót; Haldokló félben istenéhez tér. Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél, S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír. Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha Vadállatok nyájunkra törtenek. Adjátok vissza, vissza falumat S botom s a barna kenyeret! Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem! Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad. Szülőfölded letörli könnyedet, s majd Éledni fogsz hazád ege alatt.« Isten veled szép ragyogó hely, Párizs, Hol elbájolva áll a jövevény. Ah újra látom, látom falumat És a hegyet, hol születém! (Pest.)

A magyar politikusokhoz. Lenézik a szegény költőket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az utból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog. Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy őket paripák viszik, S mig a költő tengődik éhen, Az ő szolgájok is hizik? Vagy, a mi még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ők Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselők? Ti, kik ugy fölfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, a mint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van. Hozzátok képest, mikor égtek, A költők kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midőn már A szellők régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég. Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg. S habár más nemzet föl se venné A költőket, ti magyarok, Költőitek előtt, ti nektek Illő, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költőknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon… Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon. Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségiből El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk eskütt idő, Nyelvünk is veszendőben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék. Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyujtottatok? Ha hozzá léptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rugjatok! Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg… és ti Őket még is lenézitek! (Pest.)

Czakó temetésén. (✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.) Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna. Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra. Magasan röpűlő szellem Sűlyedt a mély semmiségbe, Tavasz dől, az ifjuságnak Tavasza, a sír telébe. Keresett-e rokon lelket, S nem talált egy jó barátot? Vagy ki oda lépe hozzá, Eltaszítá őt magától? Nagy a világ, nagy a világ, Benne miljom embertárs van, S ő e nagy világban, ő e Milliók közt állt magában. Végre lelt egy jó barátot, Jó barátja a fegyver lett, Mely szivéről lesegíté Az életet, e nagy terhet. Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna, Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra. (Pest.)

Még alig volt reggel… Még alig volt reggel, már megint este van. Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk, S már feleségem vagy, már rég azzá lettél. Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett… Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. (Pest.)

Kinn a ménes, kinn a pusztán… Kinn a ménes, kinn a pusztán, A betyárok országutján. Benn a csikós a csárdában, Iszik isten igazában. Hadd igyék, ha kedve tartja, Ha kiszáradott a torka, Nem is csoda ily melegben, Süt a nap esze-veszetten. De ha beballag kend, bátya, Iszogatni a csárdába, Legyen gondja a ménesre, Bizza kelmed jó kezekre. Ott kinn hagyott három bojtárt, Egy sem ér egy hajító fát, Mind a három azzal mulat, Hogy alszik a kalap alatt. Hevernek a földön hanyatt, Orczájok a kalap alatt, Egyebökkel nem gondolnak, Ha megpörköli is a nap. Hát amott Kecskemét felől A homoktorlatok megől Ki lépegett szép lassacskán Egy szép sötétpej paripán? Szép, tűzes ló, de még rajta A legény tüzesebb fajta, Bátorság van a szemében, Karikás-ostor kezében. Csak jön, csak jön, halk lépést tart, Egyszer a méneshez ugrat, Kiszakít egy jó nagy falkát… Kis-Kunság, most isten hozzád! Fárad a nap, már alant jár, Egyre nyargal még a betyár És előtte a paripák, Csattog-pattog a karikás. Jön a csikós a csárdából Gyógyulóban mámorából, A bojtárok ébredeznek, Nagy híja van a ménesnek. El az egész kerületbe Ló-keresni szedtevette!… De hiszen kereshetik mán Kit Szabadkán, kit Kikindán. (Pest.)

Vas-uton. Tenger-kéj veszen körűl, Közepében lelkem fürdik… A madár röpűlt csak eddig, Most az ember is röpűl! Nyílsebes gondolatunk, Későn indulánk utánad, De sarkantyúzd paripádat, Mert elérünk, elhagyunk! Hegy, fa, ház, ember, patak És ki tudja, még mi minden? Tünedez föl szemeimben S oszlik el, mint köd-alak. A nap is velünk szalad, Mint egy őrült, a ki véli, Hogy őt, össze-visszatépni, Űzi egy ördögcsapat. Futott, futott, s hasztalan! Elmaradt… fáradva dől le A nyugati hegytetőre, Arczán szégyen lángja van. S még mi egyre röpülünk, Egy sziporkát sem fáradva; Ez a gép tán egyenest a Más világba megy velünk! – Száz vas-útat, ezeret! Csináljátok, csináljátok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek. Ezek a föld erei, Bennök árad a műveltség, Ezek által ömlenek szét Az életnek nedvei. Miért nem csináltatok Eddig is már… vas hiányzott? Törjetek szét minden lánczot, Majd lesz elég vasatok! (Pest.)

Feleségem nevenapján. Kis Juliskám, feleségem Neve napja vagyon most! Adjatok rám ócska mentét, Rókaprémest, zsinorost. És le most e bugyogóval, Magyar nadrágot nekem! És el bajuszpödrőért a Patikába hirtelen! Mielőtt elébe lépek, Igy csipem ki magamat, Legyen újra föltámasztva A hajdankori divat, Az a régi idő, melyben Még roszúl öltöztenek, De a mellett jót kivántak Egymásnak az emberek. – Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csak hogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok. Hogy lehetne valamennyit Egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek Bánatai, bajai? Eh, ez nem is jó kivánság! Bánat és baj kellenek; A hol árnyék nincsen, ott a Fényt sem igen látni meg. Ifjuság! ez a minden jó, Éld le ifjuságodat… Ez rövid, s aztán meghalni? Nem nagyon víg gondolat. Érd el (persze én velem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarczban az ifjuság. (Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben. I. Hejh, vannak ma számadások! Házi asszony, házi gazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Melylyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Mi nekünk szíveink telvék… Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! II. Még csak egy magam valék Tavaly ilyen tájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén. III. De félre, félre a tréfával Hisz beteg mellett állunk! Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jó barátunk… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Ő adta össze kezeinket, Válhatlanúl örökre, Ő szállitá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rá cseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borúl e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. IV. Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkozik, magába száll. S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássak meg?… nem, soha sem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: »Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!« (Pest.)

A téli esték. Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Oda van mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni, hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél. Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg… az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában. Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe. Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával. Szájokban a pipa, előttök palaczk áll Megtelve a pincze legrégibb borával; A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy. Kínálgatja őket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon, Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!« Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És a mi már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. A kitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra. A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult időt hányja. Mit is törődnének a multtal? az élet Előttök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak, Tudja a jó isten, még is jól mulatnak. Amott hátul pedig a kemencze körűl Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol… Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. – Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen Itt van egy szobában mult, jövő és jelen! Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron. Lovait itatj’ a kocsis éjszakára. Húzzák a czigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott ben a szobába’ Összefoly egy csendes lágy harmoniába. Esik a hó, mégis fekete az utcza, Nagy vastag sötétség egészen behúzta, Járó-kelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak haza felé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt? (Pest.)

Adorján Boldizsárhoz. Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, a mik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbérczek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ők is, a mint ott lenéznek, Szédűlni látszanak… E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén Jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kisérteties szálakat Ereszt éjenként ezüst guzsalyán, Mikéntha fonna szemfedőt magának… A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának Tövén, nyílt egy kicsiny virág. Homály és lombok takarák, Nem volt körűle semmi, semmi fény, Csak egy fagyott nagy harmat reszketett – Egy örökkévaló könny – levelén, Mint a gyémánt a vérzős seb felett. Mert a virág piros volt… nem csoda, Egy összetépett szívből támada. Kevés vándor fordult meg itt e tájon, Kevés szem akadott meg e virágon, De a ki látta őt, Hamarjában nem mehetett el, Ott állt csodálkozó szemekkel, E bű-növény előtt, És nézte, nézte, s érzett kínokat, Miktől a lélek szerteszét szakad, De míg igy ölte őt az, a mit láta, Szivott bódítón-édes illatot… Barátom, ez a fájdalom virága, Ez a virág lantod zenéje volt. – Miért tiprád el ezt a szép virágot? Mért hallgatott el így kezedben a lant? Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad, S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a lelk’ismeret, Midőn rá tetted gyilkos kezedet? Mert gyilkos vagy, megölted Nem testedet, De ennél sokkal többet, Jobb részedet; A lant a lelke a költőnek, S te, hah, te lelkedet öléd meg!… Egy költő-lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, A mely föld pusztulóban, Haldokló-félben van, a melynek már Nem használ sem eső, sem napsugár: Az a költő könnyhullatásitul S mosolygásától ujra fölvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, a ki küldött, számadásra von? Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé; A merre tetted útadat, Jól látszik, hosszú sivatag… A rád bizott földet nem míveléd!« Föl, föl, barátom, drága minden percz, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a biró előtt lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb. Dalold el mind, mivel szived teli, S minden hang, a mely ajkadon kijő, Lelked darabja légyen… Oly dicső Kín és gyönyör között elvérzeni! (Pest.)

Van-e egy marok föld… Van-e egy marok föld a magyar hazában, A melyet magyar vér meg nem áztatott? Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére, Fiaik befesték ujra feketére A földet, rá kenték a gyalázatot! S így hazugság itt az örök-igazság is, Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat, Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, Ha ti a halálból most föltámadnátok, És látnátok satnya maradéktokat! S ez a faj dicsekszik őse érdemével, Híres hajdanával úgy hetvenkedik… Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni Orczapirulással e kor gyermekit? Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, Messze elmaradtunk a világ sorától, Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, Élni nem tudunk és halni nem merünk. Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám, S most leghátul állunk, semmit nem jelentve… Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám! S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell Kart emelnem, hogy megostorozzam őt, Gyermek a szülőjét… engem jobban éget A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek, Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt. S én ezek daczára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, S verjen meg bár engem a nagy isten érte… Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szívem megszakad! (Pest.)

A rab oroszlán. A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketreczet! Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll Az oroszlán, a sivatag-király. Hagyjátok őt békében állani, Szentségtelenség háborítani. Ha elrablák a szabadságot tőle, Hadd gondolkozzék legalább felőle; Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább. Ott áll merően, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van! Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hős tekintetét. Merően áll, miként a pyramíd, a mely Sokszor nézett reá komor köveivel. Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szülőföldére képzeli, A melynek sivatagjait vele Együtt zugá be a szamum szele. Ez a szép föld, ez volt a szép idő!… De tömlöczének őre jő, S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével őt ez főbe vágta. Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi! Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell tűrnie! S a bámuló otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög. Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöczét, Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak! (Pest.)

Szeretlek én, szeretlek téged… Szeretlek én, szeretlek téged, Kedves kis angyalom, Csak az fáj, hogy szerelmemet be Nem bizonyíthatom. Igy egyszerűen a szavamra, Ha tetszik, nem hiszed, És én mikép oszlassam el, ha Vannak, kétségidet? Születtem volna gazdag úrnak, Bizonyság-tételért Egy-egy gyémántkövet dobnék el Minden kis szavadért. Ha királynak születtem volna, Letenném koronám Egy kis virágkoszorúért, mit Kezecskéd fűzne rám. Volnék szivárvány: kérnélek, hogy Színeimet elfogadd, És festess bennök szallagot, mely Övezze derekad. Ha volnék a világlátó nap: Ott hagynám az eget, S a nagy világ helyett nem néznék Mást, mint szemeidet! (Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? A ruhámat foltozgatod? Rongyosan is jó az nékem… Varrj inkább egy zászlót, feleségem! Sejtek, sejtek én valamit, A jó isten tudja, hogy mit, De elég, hogy szól sejtésem… Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Nem maradhat igy sokáig, Mi hogyan lesz, majd elválik, Elválik a csatatéren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Drága áru a szabadság, Nem ingyen, de pénzen adják, Drága pénzen, piros véren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Ha ilyen szép kéz varrja meg, A győzelem belé szeret, S mindig ott lesz közelében… Varrd meg azt a zászlót, feleségem! (Pest.)

A puszta, télen. Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öreg korától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják este felé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul, S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol, S oda-oda néz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pincze kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szembe jő. Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája. (Pest.)

Minek nevezzelek?… Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először… E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békesség egy olajága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál – Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság – Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek? (Pest.)

Olaszország. Megunták végre a földöncsuszást, Egymás után mind talpon termenek, A sóhajokból égiháború Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek, S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Nos, elbizott hatalmas zsarnokok, Orczáitokrul a vér hova lett? Orczátok olyan kisértetfejér, Mikéntha látnátok kisértetet; Azt láttatok, valóban megjelent Előttetek Brutusnak szelleme – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Alutt Brutus, de már fölébrede, S a táborokban lelkesítve jár, Mondván: »ez a föld, honnan elfutott Tarquin s a melyre halva hullt Caesár; Előttünk meghajolt ez óriás, S ti a törpéknek meghajoltok-e?« – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Eljő, eljő az a nagy szép idő, A mely felé reményim szállanak, Mint őszszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! (Pest.)

Egy könyvárus emlékkönyvébe. Az életczél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd, Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettől soha el ne térj Sem indulatból, sem pedig dijért, Szeresd hiven felebarátidat, Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szivednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenek felett Áruld erősen költeményimet. (Pest.)

A jó tanitó. Van biz ott a sok rosz között, Van jó tanító is; Volt nekem sok rosz tanítóm, Volt nekem egy jó is. Meg is maradt a fejemben, Úgy emlékszem rája, Mintha vén kopasz fejével Most is itten járna. Kopasz volt az istenadta, Nem tehetek róla; Vén legény volt, ifjusága Régen elvirúla. Elhervadtak virágai, Egy maradt meg épen, Egy nagy bazsarózsa nyílott Az orra hegyében. Talán minden reggel ujra Kivirult az orra, De nem csoda, mert gondosan Táplálgatta borral. Már hiába, ha ez olyan Különös plánta volt, Hogy nem szivelt egyebet, mint Pinczei harmatot. Ez alatt az orr alatt egy Nagy bajúsz ácsorga, Egyik rúdja égbe készült, Másik le a porba. A bajúsz alatt szája volt, Szájában pipája, Lapátnak is beillett vón Köpczös szopókája. Zrínyijét még valamikor Árpád idejében Készitették, semmi szín sem Volt már a szinében. Gombok voltak akkorák rajt, Mint egy-egy pogányfej, Használták is tán a török Hadban buzogány helytt. Mindenféle zsinórral úgy Ki volt kanyargatva, Hogy a mennydörgős mennykő is Eltévedett rajta. A szabó jó szűkecskére Szabta a nadrágot, De azért egy kicsit még is Pötyögősen állott. – Hosszan bajlódtam tán vele, De megérdemelte, Mert szörnyen jó ember volt az Istenteremtette. Olyan jó tanító volt ő, A milyen csak kellett, Esztendőn át asztal alatt Hevertek a könyvek. Ha leczkémből fél betűt sem Tudtam felmondáskor, Azzal vigasztalt, hogy se baj, Megtanulom máskor. Ki is mutattam iránta Jószivűségemet, Vittem neki ajándékot, Mikor csak lehetett. Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül, Ez volt ajándékom, s ő még Meg is hítt vendégül! (Pest.)

Szerelemnek rózsafája… Szerelemnek rózsafája… Árnyékában heverek, Hulldogálnak homlokomra Illatozó levelek. Szerelemnek fülmiléje Csattog a fejem fölött, Képzetemben minden hangja Egy-egy isten-álmat költ. Szerelemnek poharában Ajkamat fürösztgetem, Nem oly édes másból a méz, Mint ebből a gyötrelem. Szerelem fejér felhői Erre felé lengenek, Mintha engem látogatni Jőne egy angyalsereg. Szerelemnek holdvilága Rám arany palástot vet, Eltakarja, felejteti Vélem szegénységemet. (Pest.)

Hideg, hideg van ott kinn… Hideg, hideg van ott kinn, Arról nem tehetek, Nem is törődöm véle, Szobám elég meleg. Egykor… de mi közöm most A múlthoz én nekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem. Te foglald egyedűl el Egészen lelkemet! Száműzve a jövő s mult, Remény s emlékezet. Mi is az a jövő s mult? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, így is úgy is Tolvajnál nem egyéb. Két tolvaj a jövő s mult, Incselkednek veled, Hogy szép szerén magokra Vonják figyelmedet, S míg jobbra balra nézesz Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen. Nem fogtok most ki rajtam, Zsebmetsző czimborák, Pusztuljatok szemembül, Lóduljatok tovább. Te állj, te állj előttem, Barátságos jelen, Jó ízüen merengek Mosolygó képeden. Nem vagy merész kalandor, Regényes vad legény, Kinek fél vállán mente, Sastoll a süvegén. Fejeden házisapka, Rajtad hálóruha, Kezedben egy pohár bor, Szádban török pipa. Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, Egy nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled. Füstöljünk, iddogáljunk… Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok. (Pest.)

Rózsavölgyi halálára. Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb! Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom, Hadd busuljunk legalább a nótádon, Hadd busúljunk nótádon! Czudar nemzet biz a magyar, hiába, Nem igen néz se előre se hátra, Elfeledte, a mi történt ezelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt, Bánja is ez a jövőt! Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szivét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor. Sirathatjuk is a multat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott; Ha őket eltemették vón rendesen, Húsz ezer sír állna ottan egy helyen, Húsz ezer sír egy helyen! És mikor már kibusúltuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség, Ha még annyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék! Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’, Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! – Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom, Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon, Olyan isten igazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szive, A magyarnak a szive. Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet, Kezd el azt az ötvenet! – – Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott… Mi van benne? hegedű és koldusbot, Hegedű és koldusbot! (Pest.)

Egy emlék a kórházban. (Moreau után francziából.1)) E durva ágyon végvonaglásomban Még szánakozó könnyeket lelek, Mert a dicsőség és lángész illatja Árasztja el e fájdalom-helyet. Itt énekelt ő, itt imádkozott és Halt meg, reményeinek özvegye, S én ismétlem, számlálva szenvedésim: Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! »Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám, »Gondunk leszen lantodra és reád.« Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak Az irgalom nyitá meg ajtaját. Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, S ha meghalok, rajtad lesz bélyege… Ah, kiesik az irótoll kezembül; Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Ha hosszu sóhajtásaim után egy Vigasztaló szó hangzanék nekem, Ha volna itten egy baráti kéz, mely Megmelegítné reszkető kezem! De a barátok nem hallják keservem, Estéjök lakomában foly ma le, S nem veszik észre társok távollétét… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Megátkozom én születésem napját; De a természet olyan gyönyörű, De minden este erdők illatával Lebeg a szellő ablakom körűl. Sétálni párosan virágos fűben, Bent a fák közt merengve űlni le: Oh mily boldogság, milyen szép az élet!… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! (Pest.)

A völgy s a hegy. Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy) Ha én hegy volnék! milyen isteni A csillagok szomszédságábul A nagy világra letekinteni. Az a boldog hegy, ott uralkodik Királyi széke dicső magasán, Körűlövedzi hódolattal Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt. A kelő nap, első sugáriból, Tesz homlokára arany koronát, S a lemenő palástul adja Rá végsugárainak bíborát. Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell Áttengenem homályos éltemet, A szomszédig sem láthatok, s a Szomszédból sem láthatnak engemet. – Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy) Ha én völgy volnék! oh milyen rideg Ez a magasság, e dicsőség A melyet tőlem úgy irígylenek. Engem talál az első napsugár És az utósó is rajtam ragyog, És még is mindig olyan puszta És még is mindig oly hideg vagyok. Pillangó, harmat, csalogány, virág… Hiába hívom, egyik sem szeret, S mi oda lenn enyelgő szellő, Az ide fönn csatázó fergeteg. Ha én völgy volnék! élnék ott alant A nagy világtól mélyen rejtve el, S cserélgetném a boldogságot A szép tavasz kedves szülöttivel! (Pest.)

Feleségek felesége, Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre. Szerettelek lyánykorodban, Szeretlek most százszor jobban, Nem százszor, de ezerszerte, Ha meg nem haragszol érte Nem is tudja a nőtelen, Mi az igazi szerelem; Hogy’ tudná az istenadta? Még csak akkor tanulgatja. Nőtelen ember szerelme Csak virág a kalap mellett; S most a szerelem én nékem Lélekzetem, szívverésem. De boldogok is vagyunk ám, Ugy-e, lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a halálunk, Elevenen égbe szállunk! (Pest.)

Ne feledd a tért… (Moore után angolból.) Ne feledd a tért, hol ők elestek, Az utósó s a legjobb vitézek; Mind elmentek és kedves reményink Velök mentek, egy sírban enyésznek. Oh, ha visszanyernők a haláltól A sziveket, mik előbb dobogtak, Ujra víni a szabadság harczát Színe előtt a magas mennyboltnak! Pillanatra ha lehullna lánczunk, Melyet ott ránk a zsarnok szoríta: Nincsen ember, nincsen isten, a ki Minket ujra megkötözni bírna! Vége van… de bár a történetben Ottan áll a győző-név ragyogva, Átkozott az a dicsőség, a mely A szabadok szíveit tapodja. Sokkal drágább a sír és a börtön, Melyet honfi-névnek fénye tölt meg, Mint a győzedelmi oszlop, a mit A szabadság romjain emeltek. (Pest.)

Az országgyüléshez. Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolgok végébe kaptatok, És így tevétek már rég óta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templom-építőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégűl jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek! Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjuságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek… Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, A melylyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végetlenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére lánczba szoriták, S lánczát harapva tördeli fogát, A melylyel védni tudná a hazát… A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! (Pest.)

Anyám tyúkja. Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád! Hogy fölvitte a kend dolgát! Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol. Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban. Ezért aztán, tyúk anyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. – Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál. Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba’… Anyám egyetlen jószága. (Pest.)

A tél halála. Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj… készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz, ím, az ég is Ide szegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és láncz, S elenyészik híre, hamva. Harczolj, harczolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre! Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arczán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!… Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. (Pest.)

Beaurepaire. Hogy kitelt a francziáknál A király becsülete: (Mint ezernyolczszázharminczban S most valami két hete) Fölberzenkedett a német, S esküvék, hogy bosszut áll, Megöli a szabadságot És megmenti a királyt. S vitte zsoldos seregét és Longwy már meghódola, Megy tovább, Verdunön a sor, Elkezdődik ostroma. Verdun gyáva népe reszket, S reszkető félelmiben Térd- s fejethajtást határoz, Hogy bántása ne legyen. De az őrség kapitánya Beaurepaire mást beszél: »Hódolásról nem lehet szó, Még nem oly nagy a veszély. Ha az ellen fegyverünkbe Szerelmes, jól van, tehát Hadd vegye ki kezeinkből, Mi magunk ne adjuk át.« A ki gyáva, siket is, nem Hallgatott rá a tanács, Tollat nyujtanak neki, hogy Irj’ alá a hódolást. Beaurepaire elhajítja A tollat, s fegyvert ragad, S lelkesűlten és elszántan Mondja ki e szavakat: »Éljétek túl hát a szégyent, A gyalázatot, de én Az ellennek csak holttestet Adni át megesküvém. Bátraink előtt halálom Majd mint vonzó példa áll… Én betöltöm esküvésem… Végszavam: szabad halál.« Neki szegzé kebelének S elsütötte fegyverét, S ez szivébül kiszakítá Életének gyökerét. (Pest.)

Megint beszélünk s csak beszélünk… Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen. Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz, Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz. Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát Mint egy csillag lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, a ki A zablán tépelődve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szívem, ha Végig tekintek rajtatok!… Föl, föl hazám, előre gyorsan, Megállni fél uton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a láncz! (Pest.)

Nemzeti dal. Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válaszszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ős apáink, Kik szabadon éltek haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncznál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi még is lánczot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rá kentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (Pest.)

15-ik márczius 1848. Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig lánczotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!… már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!… S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arczon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Oda tört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég… most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Czélozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, A minőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! – Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szivem, ha hozzád férne Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjuság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet… Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek! (Pest.)

Rákóczi. Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk! Az ügy, melynek katonája voltál, Nem sokára diadalmat űl, De te nem léssz itt a diadalnál, Nem jöhetsz el a sír mélyibűl. Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen, De hol tettek le a földbe téged, Hol sírod? nem tudja senki sem! Számkiűzték nemzeted körébül, Számkiűzve volt még neved is, S bedőlt sírod a század terhétül, Mely fölötte fekszik, mint paizs. Oh de lelked, lelked nem veszett el, Ilyen lélek el nem veszhetett; Szállj le hozzánk hősi szellemeddel, Ha kezdődik majd az ütközet. Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe, S vidd előttünk, mint hajdan vivéd, S másvilági hangon lelkesitve Erősítsd meg seregünk szivét! S rohanunk az ellenség elébe, S ha utánunk nyúl száz drága kéz, S lesz előttünk száz halálnak képe: Nem lesz köztünk, a ki visszanéz. S majd ha eljön győzedelmünk napja, A szabadság dicső ünnepe, Igy kiált fel millióknak ajka: A ki kezdte: az végezte be. (Pest.)