LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.) (continued 7)

Vajda-Hunyadon. I. Fogadjatok be, ti dicső falak, Fogadj magadba, híres ősi vár! Légy üdvezelve… hol a hős lakott, A költő ottan lelkesedve jár. Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi! Mily lelkesűlés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti ajkaim helyett. Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodék e bástya tetején, Innen tekintett a jövőbe ő, A honnan most a multba nézek én. Itt pihené ki fáradalmait, Midőn elzúgtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták. Jó pihenő hely… csendes szép magány Mélyen lehajló völgynek zöld ölén… Itt len a vár; nem éri a vihar Még a zászlót sem tornya tetején. El van rejtezve a világ elől E szent magány; beléje más nem lát, Csak messziről fehér fejével a Hegyek nagyapja a vén Retyezát. II. Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszu századig. Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni, Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam A négy száz éves gyászt és bánatot. És megjövél… légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő… Örömkönyűimet hogy ontanám!« Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani… Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.« Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; a mi Örök, azt nézem én, a szellemet. Nem a nevedről, hanem szellemedrül S annak müvéről ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most Te mentetted meg a magyar hazát!« (Vajda-Hunyad.)

Ki gondolná, ki mondaná… Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér? Itt harczolánk, itt vett körűl Az ellenség hada, Elől halál, hátul halál, Ez rémes nap vala! Akkor, miként a férfigond, Mogorva volt az ég, Most, mint a kis gyermek szeme, Szelíd és tiszta kék. Akkor, mint aggastyán feje, Hófejér volt a föld, Mostan, miként az ifjunak Reménye, olyan zöld. A légben akkor itt zugó Golyók röpűltek el, A légben most fejem fölött Pacsírta énekel. Láttunk itt akkor a sikon Véres halottakat, S hol a holtak feküttenek, Most ott virág fakad. Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér? (Szászsebes.)

Föl a szent háborúra! Itt a próba, az utósó Nagy próba: Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba. Eljött tehát az utósó Itélet, De én attól sem magamért, Sem hazámért nem félek. Miért félnénk az itélet Napjátul? Féljenek ők, kik viselik Magokat oly galádul, Kik rá törtek az ártatlan Magyarra, Most veri meg az úristen Mindenható haragja! Föl hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a síkra Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg! Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan, Meghalni, vagy győzedelmet Nyerni a szent csatában. Szent a csata, nem harczolunk Királyért: Király ellen szabadságunk Istenünk és hazánkért! Átkos király, érezted hát Vesztedet, Az ördögnek, hogy megmentsen, Eladtad a lelkedet. De hiába volt a vásár Elhihet’d: Kit az isten elhagyott, azt Az ördög nem menti meg. Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben, Mint azok: Hála isten, minket hí ugy A világ, hogy magyarok! Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvesink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok. S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább veszszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig! Minden, a mi szent előttünk, Koczkán van, Ha a világ támad is meg, Győznünk kell e csatákban; Ha miljomnak el kell veszni, Veszszen el! Ki fogna most fukarkodni Életével, vérivel? És te isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdöntő haragodat Fegyvereink élére! (Pest.)

Szörnyű idő… Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyüség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. És ott elől a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Beh kijutott a részed, Isten csapásiból, o hon, Folyvást arat határidon Két kézzel az enyészet. Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, a mint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higyjen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének? (Mező-Berény.)

Négy nap dörgött az ágyu… Négy nap dörgött az ágyu Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött! Fehér volt a világ, szép Fejér hó este be, Úgy omlott a piros vér A fejér hóra le. Négy hosszu nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát. Mindent megtettünk, a mit Kivánt a becsület… Tízannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett. Szerencse és az isten Tőlünk elpártola, Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez Bem vala. Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könnyes Szemekkel bámulom. Nincsen szóm elbeszélni Nagy hősiségedet, Csak néma áhitattal Szemléllek tégedet, S ha volna ember, kit mint Istent imádanék, Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék. S nekem jutott a vészes Dicsőség, hogy veled Járjam be, oh vezérem, A csatatéreket. Te melletted lovaglék A harcz veszélyiben, A hol az élet pusztul És a halál terem. Sokan elhagytanak, te Rendíthetetlen agg, De úgy-e téged, úgy-e Én el nem hagytalak? S lépésid mind halálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem Dicső tábornokom! (Debreczen.)

Csatában. A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok! Komoly felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámlanak, A sűrü lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok! Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Előre, katonák, Előre magyarok! Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok! (Medgyes.)

Szeretlek, kedvesem! Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyü termetedet, Fekete hajadat, Fejér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orczáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, A mint embernek csak Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert a mit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, a mi Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Soha sem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd bele halok, Egy személyben minden, De mindened vagyok, A ki csak szerethet, A ki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!… És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedűl csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled, Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet! (Debreczen.)

Szüleim halálára. Végre megtörtént a Rég várt viszontlátás! Nincs köszönet benne, Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben, Mikor jó anyámat tettük le melléje. Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel! Oh atyám, oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De mi nektek áldás, az átok én nékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek? Itt hagytak, elmentek, Nem is jőnek vissza! Omló könnyeimet Sírjok halma iszsza. Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van! De nem, de nem, inkább Eltávozom innen, Hogysem könnyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen isten tőle… édes jó szülőim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét. Isten veletek hát… Csak egyszer még, egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel… Olyan a két ága, mint két ölelő kar, Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját… Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiokat még egyszer ölelni akarják! (Pest.)

A honvéd. Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép, nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged! Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta három száz esztendeig mint Nehéz istenátok, Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékenynyé: Véreteket iszsza most, mint eddig itta Saját népe könnyét! Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a más világon is a Honvédek nevére! Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom – Mi tagadás benne? – Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segitettem koronát leütni A király fejérül! Hejh te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hejh be tönkre tették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van még is, mint nektek, Czifra uraságok. Van bizony én nékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is a kit csak magasztal Egy szívvel egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ide szorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez! Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arczáról, a kik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! (Pest.)