LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.) (continued 2)

Boldog éjjel… Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal, A kis kertben mulatozunk egymással; Csendesség van, csak az ebek csaholnak, Fenn az égen Tündérszépen Ragyog a hold, a csillag. Nem jó csillag lett volna én belőlem; Tudja isten, nem maradnék az égen, Nem kellene én nekem a mennyország, Lejárnék én Minden estén, Kedves rózsám, tehozzád. (Pest.)

Fényes csillag… Fényes csillag, mondd meg nekem. Mért nem maradtál odafenn? Mondd meg: arra mi ok szolgál, Hogy az égről lefutottál? »Csak az az ok szolgál arra, Mert rá néztem galambodra; Sugaramnál szebb a szeme, Bosszankodás kergetett le.« (Pest.)

A természet vadvirága. Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek! Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény konczot vetek. Nyirbáljatok üvegházak Satnya sarjadékain: A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Nem verték belém tanítók Bottal a költészetet, Iskolai szabályoknak Lelkem soh’sem engedett. Támaszkodjék szabályokra, Ki szabadban félve mén. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Nem virítok számotokra, Árva finnyás kóficzok! Kiknek gyönge, kényes, romlott Gyomra mingyárt háborog; Van azért, ki ép izléssel Üdvezelve jön elém. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Hát azért nekem örökre Szépen békét hagyjatok; Ugy sem sok gyümölcsü munka: Falra borsót hánynotok. S kedvetek ha jön kötődni, Ugy kapkodjatok felém: A természetnek tövises Vadvirága vagyok én. (Pest.)

Esik, esik, esik… Esik, esik, esik, Csókeső esik; Az én ajakamnak Nagyon jól esik. Az eső, az eső Villámlással jár; A szemed, galambom, Villámló sugár. Mennydörög, mennydörög A hátunk megett; Szaladok, galambom, Jön az öreged. (Pest.)

Levél egy szinész barátomhoz. Jut még eszedbe a fiú? kivel Együtt czepelted a vándorbotot, Mely koldusbotnak is beillenék, Midőn a sorsnak fényes kedve nincs; És ez nem épen olyan ritkaság Szinészre nézve, mint boldogtalan Magyar hazánkban a hű honfigond. – Lásd, én reátok még emlékezem, És elfeledni nem fogom soha A jót s roszat, mely ott közöttetek Mult napjaimnak osztályrésze volt. Előttem áll a délután, midőn A színészetbe béavattatám. Barangolék föl és le czéltalan A nagy hazának minden tájain. Tarisznyámban, mit hátamon vivék, Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, De a nyomor, mint ólom, megnyomott. Könnyíte rajt a víg könnyelműség, Mely útaimban hű társam vala. Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. – Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala. Mire való is már a fényüzés?… Azon tünődtem épen: kérjek-e Ebédet vagy se? hát ha majd sovány Zsebem bicskája szépen bentörik? Az ajtót ekkor megnyitá egy ur; Volt bennem annyi emberismeret, Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész. Fején kalapja nagybecsű vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt… tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy, És lábát csizma helytt czipő födé, Alkalmasint a melyben szerepelt. »Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok; Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«, Vágtam szavába; ámde ő rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató Jött üdvezelni engem nyájasan: »Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur? Imádja úgy-e a művészetet? Ah, jó barátom, isteni is az! S önnek szeméből olvasom ki, hogy Szinészetünknek egykor hőse lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét A két hazának minden ajkai… Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s a mi több: roszak. Az ispán urtól őzczombot kapánk, A káposztából is van maradék – Ha meghivásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz.« Igy ostromolt a jó igazgató, Forgatva nyelve könnyü kerekét. Én nem rosz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba – nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Notáriusban. Hősleg működém Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. – Egy ideig csak elvalék velök; Faluzgatánk jó s bal szerencse közt. De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok »utószor«-t, a görögtüzet, S tudj’ a manó, mily csábitásokat. A társaság is végre szétoszolt Egymást érő bel- s külviszály miatt; S én ujra jártam széles e hazát, Mignem keblébe vett más társaság. Mit ottan, itt is azt tapasztalám, S tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Kenyért keresni színészek leszünk, Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk. »Pártolj, közönség, és majd haladunk«, Mond a szinész; és az meg így felel: »Haladjatok, majd aztán pártolunk;« És végre mind a kettő elmarad. Nem is hiszem, hogy a szinészetet Becsülni fogják, míg az befogad Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet. Barátom, ez fájt én nekem s neked, Ez keseríte minket annyira. Az isten adja, hogy minél előbb Akképen álljon szinművészetünk, A mint valóban kéne állnia. (Pest.)

Az öreg úr. Az öreg urnak élete Szánandó gyötrelem, Veséig gyötri a szegényt, Féltékeny szerelem. Unokaöcscse oly gonosz, S szép, ifju a neje; Unokaöcscse ver szöget Megőszült fejibe. Míg nőtlen volt: terhére nem Esett a hivatal, Nyugottan, híven végezé; De most majd belehal. Míg nőtlen volt: barátinál El-elkártyázgatott; De mostan éjszakázni fél… Keserves állapot! Míg nőtlen volt: álom között Folyának éjei; De most az öreg úr szemét Behúnyni sem meri. Pedig, pedig, szegény öreg, Féltés hiába bánt; Öcséd nődet nem szereti… Hanem a szobalyányt. (Pest.)

Szerelem, szerelem… Szerelem, szerelem, Keserű szerelem! Miért bántál olyan Kegyetlenűl velem? Te voltál szivemben Első és utósó, Nem sokára készül Számomra koporsó. Elmegyek az ácshoz, Fejfát csináltatok, Egyszerű fejfámra Csak egy sort iratok; Fekete betűkkel Ez lesz írva rája: »Itt hervad a hűség Eltépett rózsája.« (Pest.)

János gazda. János gazda derék gazda, Nincsen párja hat faluba’; Csak egy a bibéje, Hogy soha sincs pénze. Széles, hosszú szántóföldje, Sok gabona terem benne, Vásárra jár véle, Még sincs soha pénze. Nem kóborol a kocsmába, Kocsmárosra nem kiáltja: Hejh, bort az icczébe! Még sincs soha pénze. Felesége szép, takaros, Legényekre nem haragos, Kivált béresére… Hát azért nincs pénze. (Pest.)

A tintás-üveg. Vándorszinész korába Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) Körmölgeté, mint más, a színlapot. Kapott Ezért Egyszer vagy öt forintnyi bért, A mint mondom, vagy öt forintnyi bért. Először is hát tintáért megyen, Ha ismét írni kell, hogy majd legyen. A tintás-üveget pedig hová Dugá? Bele Kabátja hátsó zsebibe, A mint mondom, kabátja zsebibe. S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig, S haza felé menvén, ugrándozik. Hiába inti őt Szentpéteri: »Kari, Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, A mint mondom, majd követendi gyász.« Ugy lett. A sok ugrándozás alatt Kifolyt a tinta; foltja megmaradt. Megyeri elbusúlt – kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, A mint mondom, csak egy kabátja volt, Mi több: kabátja épen sárga volt, És igy annál jobban látszott a folt. »Eldobnám – szólt – de mással nem birok;« Ez ok Miatt Hordá, mig széjjel nem szakadt, A mint mondom, mig széjjel nem szakadt. (Pest.)

Mit szól a bölcs? Hm, bizony csak sok nem úgy halad, A mint kéne, itt a nap alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Tenger a pénz, melyben elsülyed Sok hajó: elv, jellem, becsület. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Korpafőt diszít selyem kalap, S az okos fő teng darócz alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! A lét könyviből e szót »barát« Az idők régen kivakarák. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Egyenesség, nyilt őszinteség Rókaságnak zsákmányúl esék. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Feleséghűség járatlan ut, Rajta már csak az együgyü fut. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Igazmondás elhajított kő, Hajító fejére visszajő. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Megterem sok prédikáczió, Nem igen hallgatják, bármi jó. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! (Pest.)

Pál mester. Pál mester ilyformán okoskodott, És félre csapta Szilajhegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mire való a feleség nekem? Nélkűle szabadabb lesz életem; Elkergetem… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle. Pál mester később így okoskodott, Csak hogy nem csapta Ő félre most a kalapot: »Hejh, a ki adta! Még is csak kár volt elkergetnem őt; Kezében gazdaságom egyre nőtt, S most elpusztúl… az lesz belőle.« És ugy lett, a miként beszéle. Pál mester ekkor így okoskodott, És félre csapta Ismét hegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mi haszna minden búm és bánatom? Ugy sincs sokam; azt is tovább adom, Tovább adom… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle. Pál mester végre így okoskodott, S szemére csapta Keservesen a kalapot: »Hejh, a ki adta! Most már minden, de minden oda van; Mi tévő légyek? felkössem magam? Fel, felkötöm… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle. (Pest.)

Részegség a hazáért. Fiuk, az isten áldjon meg, Én is iszom, igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok! Ekkor úgy látom hazámat, A mint kéne lennie; Mindenik pohár, a melynek Habjai belém ömölnek, Egy sebét hegeszti be. S ha mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne élnem, Fiuk, nem láthatna éngem Soha senki józanan. (Pest.)

Szerelem és bor. Azt mondom, a mit mindig mondok: Ne háborgassanak a gondok, Ne háborgassanak bennünket! Legyen vidámság, tréfa, nesz; Ifjak vagyunk, és ifjuságunk Idő jártával oda lesz. Járjunk a szerelem kertében, Virág ott nyílik minden lépten; Ha meg talál tüskéje szúrni: Illatja gyógyulást szerez. Szeressünk! mert erőnk, szeretni, Idő jártával oda lesz. Midőn a szerelem kertében, A nap tikkasztón süt az égen: Térjünk hüs árnyékú lugasba A borgyümölcs tőkéihez. Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk Idő jártával oda lesz. E kép a legszebb élet képe; Adjunk érette bút cserébe. Mint fellegekre a szivárvány, Reánk mosolyogni fog ez, Ha majd derengő ifjuságunk Idő jártával oda lesz. (Pest.)

Etelkéhez. Láttad-e, angyalom, a Dunát S a szigetet közepén? Ide szivembe képedet Akként foglalom én. A szigetről zöld fa-lomb Mártja a vízbe magát; Ha te szivembe igy a remény Zöldjét mártanád! (Buda.)

Rabhazának fia. Menjünk, menjünk a földbe, Beteg szivem! Hiszen Megtetted, a mit kelle, Megtetted, a mit lehetett: Viselted honfisebedet. Hideg van a siréjben; Másnak lehet… Meleg, Forró lesz a sir nékem: Mit életemben viselék, A honfisebb még ott is ég. De az itélet napja Eljön talán, S hazám Bilincseit lerontja. Akkor sebem begyógyuland, S hüvösben nyugszom ott alant. (Pest.)

Lant és Kard. Felhős az ég hazámon, Aligha nem lesz vész; Csak hadd legyen, nem bánom, Lelkem reája kész. Lantom nagyon szeretne Hallgatva állani, Régóta van kezembe’, Már kopnak húrjai. S amott a zugban kardom Folyvást panaszkodik: Hiába meddig tartom, Az ítéletnapig?… (Pest.)

Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe. Ha e sötét betűk, a miket itt leírok, Lennének a balsors, a mely tán téged ér: Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér. (Pest.)

V. S.-né emlékkönyvébe. Tudom: mint boldogítod férjedet; De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd, Ne olyan nagy mértékben legalább. A fájdalomnak csalogánya ő, S mióta boldog, hangja ritkán jő… Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát. (Pest.)

Bucsú 1844-től. Egy esztendő a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberek. Idő, szárnyadnak még egy csattanása, S a jelen év is sírban szendereg. Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak Lélekzetével életmécsedet, Nem foglak oda írni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Magas tervektől izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt bőven megteremve Láthatván, rajta büszkén nézek szét. Jutalmaúl nem rest munkálatomnak A hír csillagja rám sugárt vetett, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Szivem sokáig a sors bal kezében A fájdalom meggyúlt világa volt; Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen, És szózatodra a vad láng kiholt. Elhamvadt üszke van csak bánatomnak A romba dőlt s már fél-ép szív felett; S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Oh haldokló év! sírod mellett engem Lágy bölcsejében ringat a remény, S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem: A mennyországnak állok küszöbén. Szomszédságában ilyen boldog kornak Mondom, tünő év, a bucsút neked, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Reád függeszté hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nem! Te koszorúját eltépted honomnak, Ifjú reménye mit fejére tett; Ezért nem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. (Pest.)

Két testvér. Van én nekem egy kedves czimborám, Talpig derék, becsűletes fiú: Midőn szomoruságnak szele fú, Vidámság köpenyét akasztja rám. Ha nemzetem sorsára gondolok, S szivem szorítja fojtó sejtelem: Az én kedves pajtásom ott terem És szól, hogy ez nem férfias dolog; Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit, Hogy majd idővel másformán leszen, Az ég kegyébe ismét fölveszen, És, minket árva népet, megsegít. Ha szerelem bújában epedek, És a lemondás már-már főbe ver, Az én kedves pajtásom nem hever, Hanem jön és szól: ne legyek gyerek. Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat; Ámbátor az most rám nem is figyel, Ki szerelmem tőkéjét vette fel, Majd megkerűl még tőke és kamat. S ha eszmetársulatnál fogva itt Eszembe jutt borzasztó pénzügyem: Biztat, hogy a szerencse, elhigyem, Számomra is megnyitja markait; Azt mondja, hogy még megjön az idő, Hol fűtetlen szobában nem lakom, Ha szűk udvarra nyíló ablakom Tábláin a tél dérvirága nő. – Az én kedves pajtásom így beszél Kimondhatatlan barátságosan, S lelkemnek oly széles jó kedve van Bút, bajt felejtető meséinél. E jó fiúnak egy rosz bátya van, Igen komor, goromba férfi ő; Ez a rosz bátya mindig közbejő, És fölpofozza öcscsét csúfosan. S tőlem kegyetlenűl elkergeti. Levert kedélylyel ballag tőlem el, De ujra jő, vigasztal és ölel A jó fiú, ha szerit ejtheti. Tudjátok tán, s fölösleges a szó: Ily jó barátomúl kit bírok én?… Vigasztaló pajtásom a remény, S komor, goromba bátyja a való. (Pest.)

Hull a levél a virágról… Hull a levél a virágról, Elválok én a babámtól. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Sárgul a hold az ég alján, Mind a kettőnk oly halovány. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Harmat hull a száraz ágra, Könnyek hullanak orczánkra, Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Lesz még virág a rózsafán, Egymást még mi is látjuk tán. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! (Pest.)

Apám mestersége s az enyém. Mindig biztattál, jó apám: Kövessem mesterségedet, Mondtad, hogy mészáros legyek. Fiad azonban író lett. Te a taglóval ökröt ütsz, Tollammal én embert ütök – – Egyébiránt az egyre megy, Különböző csak a nevök. (Pest.)

Elmondom, mit eddig… Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! A mit érezék és Szenvedék, elmondom. Éreztem szerelmet, S szenvedtem miatta, És nagy volt szerelmem, Nagy szivem bánatja. Bánatom s szerelmem, Ez ikertestvérek Engemet gyötörni Általad levének. Szigorú körülmény Ajkamat lezárta, Hogy ne jőjön titkom Senkinek tudtára. Oh, minő teher volt Azt eddig viselnem! Hányszor volt alatta Roskadóban lelkem! Mint a napfény elvesz Felhők fátyolában, Képedet szivemben Eltemetni vágytam. Könnyü szél pusztitást Tészen a felhőben, S felsüt a nap akkor Annál égetőbben. Sőt hazudtam többször Másokért szerelmet; E hazugság által Csak nagyobb kinom lett. – S most tudsz mindent, a mit Éreztem, szenvedtem; Fogsz-e vígasztalni Nyájas feleletben? Szólj, üdvességemnek Megváltó keresztje! Nem nyilik meg ajkad! Semmit sem felelsz-e? – – Oh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel… Kiterítve… holtan… Koporsóban fekszel! (Pest.)

Mit nem tettem volna érted… Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem. Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevém be tetemed. (Pest.)

Hová levél… Hová levél? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga! Keresni foglak; – hasztalan kereslek Vagy még meglátjuk egymást valaha, Ha majd az éjnek hallgatag felében Halvány sugárt a hold a földre vet: A temetőnek küszöbét átlépem, S fejem lehajtom sírhalmod felett. Fölébredendsz-e akkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól: A szerelemnek epedő szavát. Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy letöröljed lankadt pilláimról Az érted omló könnyek záporát. Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy szellemed majd égő csókjaimtól S keblem tüzétől melegűljön át. Vagy holtjokat a sírok ki nem adják? S csak a mennyben találkozol velem?… Vagy többé sem az éj sem a mennyország Meg nem mutat már tégedet nekem?! (Pest.)

Zárjátok be már azt a koporsót. Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetőbe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy hogy szívem, lelkem összetépje! (Pest.)

Jaj, be bús ez a harangszó! Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! A templomnál van koporsód Koporsód van itten! Hova veled vőlegényként Egykor jőni hittem. Védangyala kedvesemnek Odafönn a mennyben! Szánj, és vedd el eszemet, vagy Vigasztalj meg engem. Vagy talán te is meghaltál? Tán megölt a bánat? Hogy hervadni hagytad ezt a Legszebb rózsaszálat. (Pest.)

Ha ébren meg nem látogatsz… Ha ébren meg nem látogatsz, Jőj hozzám álmaimban, Jőj hozzám, meghalt életem! Sok mondani valóm van. Hisz egymással mi ekkorig Oly keveset beszéltünk; Csak egy-két gyorsan illanó Tekintet volt beszédünk. Tudod, ha hozzátok menék, Te mindig úgy futottál; De más szobából titkosan Rám gyakran pillantottál. S öröm volt, látnom téged ott Félig nyilt ajtó mellett, Mikéntha láttam volna az Egészen megnyilt mennyet. Ha távozám: az ablakból Tekintettél utánam; Vélted, hogy észre nem veszem? Oh, én mindent jól láttam. De láttam temetésed is… Csak ezt ne láttam volna! Az a gödör, mely sírod lett, Az lett szivemnek pokla. Egyszerre lelkemet ezer Mennykő csapása érte… Ekkor hullott alá a föld Koporsód födelére. Ott vagy te most, szent angyalom! Eljősz-e hozzám vajjon? Mindenkor tárva lesz karom, Ha jősz, hogy átkaroljon. Csak érintsen lehellete Közelgő szellemednek: A mennybe föl, vagy sírba le, Mindenhová követlek! (Pest.)

Te voltál egyetlen virágom… Te voltál egyetlen virágom: Hervadt vagy: puszta életem. Te voltál fényes napvilágom Lementél: éj van körülem. Te voltál képzeményim szárnya; Megtörve vagy: nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága; Meghűltél: oh, majd megfagyok. (Pest.)

Amott fönn egy csillag ragyog… Amott fönn egy csillag ragyog A tiszta ég legtetején; De oly gyönyörűen ragyog! Egy csillagon sincs annyi fény. És bennem így szól valami: »Nézd, nézd, Etelkéd e sugár! Hagyd itt a földi életet, Menj föl hozzá, ő téged vár.« Fölmennék édesörömest, De vágyam hasztalan hevit, Mert, a mi fölsegítene, Eltörve lajtorjám, a hit. (Pest.)

Én vagyok itt… Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm! Én sírhalmodnak hű zarándoka; Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál A föld alatt az első éjszaka? Oh én nagyon borzasztót álmodám: A földet a nap űzé, kergeté, Kétségbeesve vágtatott a föld A mélybe le s a csillagok fölé Utána a nap fáradatlanúl… A végtelent keresztülnyargalák, És végre elkezdett rohanni az Egész rendvesztett, megbomlott világ. És e zavarba egyre kergeté A földet a nap, s vad haragja közt, Hogy kergeté hiába, megragadt Szilaj kezével egy nagy üstököst. S rá dobta…épen szívemen talált. Képzelhető, mint fájt e seb nekem; De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert Bennem halálod, legszebb örömem! (Pest.)

Nem háborítom-e nyugalmad… Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halvány arczu szenvedéssel, Hozzád gyakorta kijövendek? Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, – Azt is lemossa könnyem árja, – És ekkor ismét haza térek. (Pest.)

Természet! még te is gúnyolódol? Természet! még te is gúnyolódol?… A mióta őt eltemetők: Tél havának kellő közepette Olyan tavasziak az idők. Semmi jég a síma Dunavízen, Semmi hó a Szentgellérthegyen… Csak hogy testem és lelkem szemében Mentül sértőbb ellentét legyen. Mért nem keltek bőszült háborúra? Mit alusztok? lusta elemek? Éjszak vésze, te prédát üző sas, Szárnyaid mért nem süvítenek? Mért nem hajtod a felhőt az égen? Mint vadász a sebzett madarat; Hadd hullatná szét hópillangóit, Mint ama madár a tollakat. Ezt szeretném, kedvem ebben telnék. Ugy láthatni a természetet, Mint szivem van, mely szép Persiából Vad Szibériává vetkezett. – Oh, de hátha e meleg verőfény A természetnek nem gúnyja? nem! Sőt részvéte: csak azért nincsen tél, Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem. (Pest.)

Miért tekintesz be szobámba? Miért tekintesz be szobámba? Kiváncsi hold! Nem ugy foly már itt a világ, mint Hajdanta folyt. Egykor ha pillantásod hozzám Betévedett: Látád a szívben meg nem férő Lángéletet. Bú, kedv között élet-halálra Látál csatát, De győzedelmeskedni a bút Nem láthatád. Ez akkor volt, – ha megtekinted Most arczomat, Azt vélheted: tükörben látod Tenmagadat. Hideg vagyok és szótalan, mint, – A honnan jő E hidegségem, szótlanságom, – A temető. (Pest.)

Láttam két hosszu nap… Láttam két hosszu nap Hideg tetemidet, A szótlan ajakat, A becsukott szemet; Csókoltam homlokod Letarlott édenét, – Ez első csókom volt, S te ezt sem érezéd! Csókoltam, romba dőlt Oltárom, homlokod; És e csókban hideg Lelkem reá fagyott; Csókoltam szemfedőd, E dönthetlen határt, Min túl nem léphetek, Mely mennyemből kizárt. Láttam koporsódnál A fáklyák lángjait, És a gyászszekeret, Mely temetőbe vitt; Ott voltam magam is, Hallám, a mint a hant Az ásók éliről Tompán reád zuhant… Mindent, mindent tudok! És még sem hihetem; Mindez nem álom-e? Kétkedve kérdezem. És hozzátok megyek, S tekintek szerteszét: Nem látom-e szemed Tündökletes egét? Nem látom, mindenütt Hiába keresem, És haza térek, és Sírok keservesen. (Pest.)

Hol vagy te, régi kedvem? Hol vagy te, régi kedvem? Te pajkos, vad fiú! Fölválta lyánytestvéred, A szótlan, méla bú. Játékszered volt szívem, Hová nem hordozád! Nyilként rohanva, vitted A nagy világon át, Mig végre megbotlottál Egy sírhalom fölött, S estedben a játékszer, Szivem, kettétörött. (Pest.)

Le az égről hull a csillag… Le az égről hull a csillag; Szemeimből könnyek hullnak. Nem tudom, mért hull a csillag? Könnyeim halottért hullnak. Csak hull, csak hull könny és csillag; Egyre hullnak, még sem fogynak. (Pest.)

Mi volna különös azon… Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felett? Felhős ég is mutat derüt… Csakhogy, midőn a nap kisüt, A felhő keble megreped. (Pest.)

Ő, a kedves drága kis leány… Ő, a kedves drága kis leány, Ő s az élet lakták szívemet; Mint repkény a fákat, a remény Átszövé e tündérteremet. Kis leánykám elment… elvivék… Most alant a mély házban lakik, Melynek egyszer elzárt ajtaja Meg nem nyíl az ítéletnapig. S a leánynyal elment életem… Kikisérte… odakinn maradt, S elfoglalni régi lakhelyét Nincsen benne semmi akarat. Igy lett szívem csöndes és üres, Egy elpusztult ház, bús, lakatlan; Rajt az árva repkény, a remény, Leng sohajtásim fuvalmiban; S mert a földön ápolója nincs, Feltörekszik, fel az ég felé… Oh, csak a rontó kételkedés Sarját mindig el ne metszené! – S ki lesz új lakó szivemben, mely Nem sokára végkép romban áll? Legfölebb is egy vén remete, És ez a remete a halál. (Pest.)

Álltam sírhalma mellett… Álltam sírhalma mellett Keresztbe font kezekkel… Mozdúlatlan szoborként… A dombra szögzött szemmel. Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét. (Pest.)

Hazugság, a mit… Hazugság, a mit annyiszor hallottam, Hogy ölni képes a nagy fájdalom, Különben már rég nem volnál magadban, Veled fekünném, édes angyalom! A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől… A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől. (Pest.)

Barátim, csak vigasztalással… Barátim, csak vigasztalással Ne szomorítanátok engem! A bú egyetlen kincs, a melyet A szerelemtől örököltem; S e kincset híven őrzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;) E kincset el nem tékozolnám A föld minden gyönyöreért sem, Minden darabja dallá olvad Lelkemnek titkos műhelyében. S minden dal kő egy épülethez, Mely a felhőket érni fogja; E büszke, fényes épület lesz Kedves halottam Pantheonja. (Pest.)

Jőj, tavasz, jőj!… »Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám az őszszel, – »Várlak, mert boldogságommal jősz el; Kinn falun lesz ifju, szép galambom, És szabad lesz őt meglátogatnom, S hogyha tőle száz mérföldre lennék, Száz mérföldről is hozzája mennék. Ha jön a nap hajnal-ölelésre, Ha megy a nap éj-fölébresztésre, És a hold, a zultán, ha belépe Csillaglyányos gazdag háremébe: Én galambom hű árnyéka lészek, Követője minden lépésének, Mig szerelme, mint tavasz! virágod Melegűlő keblén kicsirázott, És a míg ő e virágot szűzi Pirulással én szivemre tűzi; S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e? Hogy menyasszonycsók leend a vége. Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl jegyesem fejére.«… * * * Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl sírja keresztjére. (Pest.)

Be szomorú az élet én nekem… Be szomorú az élet én nekem, Mióta eltemették kedvesem! Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, Mely minden szellő érkezésivel Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, S mely csüggedt fővel kimulását várja. A fájdalom gyakorta megrohan, Mint éhező vad, mérges szilajan, S éles körmét szivembe vágja mélyen. Kiáltok a sors ellen átkokat, A mely az embernek mennyet mutat, Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. Legtöbbször csendes, néma bánatom; Élek? nem élek? szinte nem tudom. Jön és megszólít egy-két jó barátom; Beszédeikre ritkán felelek. Örültem egykor, hogyha jöttenek, Most, hogyha mennek, szívesebben látom. Gyakran bolyongok föl s le czéltalan, Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? – A drága kis lyány sirhalmához érek. Édes remény tart ottan engemet; Remélem, hogy majd szívem megreped. Mért csalnak mindig, mindig a remények! (Pest.)

Panaszkodám hát?… Panaszkodám hát? elpanaszolám Szivem baját, búját az embereknek? Miként, ha ujját megmetszé a gyermek Panaszkodik… szégyen, szégyen reám! S volt a panasz végtére is miért? Hisz a keservét mutató kebelnek Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek, S egyik sem kell… egyik, mint másik sért. Vagy elmondhattam szóval sorsomat? Elmondhatám? mi az: midőn a lélek, Sírhalma mellett porló kedvesének, Egy kínba fúló életet sirat. És én még is, még is panaszkodám Kislelküen, gyáván az embereknek, Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek Panaszkodik… szégyen, szégyen reám. De többé, többé nem panaszkodom, Büvös szigetté fog változni keblem, Honnan ki nem fog út vezetni, melyben Elátkozottan él a fájdalom. (Pest.)

Hatalmas orvos az idő… Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb Minden sebet befog. Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd Én is meggyógyulok. A bú, mely most sötét felhők villámtüze, Lesz nyájas hold sugára, Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem Morajtalan tavára. És fon talán a sors nem fáradó keze Egy rózsás kötelet, Mely összefűzi majd az életvágyat és Fölépült szívemet. Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók Mi keserűk lehetnek, Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond Remény- vagy élvezetnek. Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem Vágy- s kívánságtalan, Azért szeretném most, ha elmennék oda. A hol Etelke van. Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet, És tedd a temetőbe, Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő Letészi bölcsejébe. És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy, Barátim, tőletek: Hogy engem a mellé a kedves kis leány Mellé temessetek. Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen Elmondjuk ott egymásnak, S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava Zeng a föltámadásnak. (Pest.)

Játszik öreg földünk… Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak. A Duna hullámin, Bérczén, völgyén a vidéknek, Tornyokon, ablakokon, Mindenhol csókjaik égnek. Oly jó kedvü a nap Jöttén, jó kedvü lementén, Mintha nem is látná Sírhalmodat, édes Etelkém! (Pest.)

Kéket mutatnak még… Kéket mutatnak még a távol erdő Virító fáin a zöld levelek? Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén? Ha vakmerő harczosként rajt teremvén, Kergetni kezdi őt a fergeteg. Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal? Ha vőlegényét várja, a napot; S harmatkönnyűket sír még a bús özvegy, Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy, És látja a sok árva magzatot. Megmérhetetlen látköröm volt egykor, Hanem most már nem látom ezeket: Az a kis domb, mely kedvesem takarja, Rám nézve kél átláthatlan magasra, S elrejt előlem földet és eget. (Pest.)

Ha életében… Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét: Övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvék. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. (Pest.)

E szobában küzködött… E szobában küzködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Őt, a szépet, Őt, a kedvest, elvesztette. E szobában siratám őt Könnyeimnek tengerével; – Szenvedésem Avvagy létem E tenger mért nem nyelé el! – E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Őt láthatnom Mindig éber emlékimben. Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni; Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki. (Pest.)

Mi bűvös-bájos hang… Mi bűvös-bájos hang? Völgyben csendült meg ünnep-est harangja? Mely a buzgó falut Imádkozásra szentegyházba vonja; Vagy lelkem álmiban Cseng édesbús emléke a lyánykának? Ki szép és ifju volt S kinek sírjára könnyeim folyának. (Eperjes.)

A hó, a holt föld téli szemfedője… A hó, a holt föld téli szemfedője, Az éjen át A temetőre Leszállt. A nap Hideg sugára Néz komoran Le a halottak puszta országára. Nem enged a hó a nagy temetőben, Csak egyedűl Etelke sírja Körűl; De itt Sem a napfénytől, Hanem szemem, Síró szememnek szakadó könnyétől. (Pest.)

Midőn nagyon bánt… Midőn nagyon bánt a vad fájdalom, A várost, a világot elhagyom, S oda megyek ki, hol az emberek Napestig mélyen alva fekszenek, De ha az óra éj felére jár, S felhők közt búsong sárga holdsugár: A szendergőknek álma megszakad, S elhagyják mély, sötét tanyájokat, S fehér ruhában járnak tétova, Mig hajnalt hirdet a kakas szava. Ide megyek, a temetőbe, én Fájdalmaimnak vészes éjjelén, S ha itten, drága sírhalmom felett Könnyűimnek forrása megered, És e könnyűkhöz sóhajom vegyűl: Fájdalmam lassacskán lecsendesűl. * * * Akkor leszek ám még majd csendesen, Ha melléd fekszem, édes kedvesem! (Pest.)

Tizenkettőt ütött az óra… Tizenkettőt ütött az óra, Fölébredék a harangszóra, És ím sötét szobámban egy Fejér alak Föl- és lemegy… Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak, Te vagy, boldogságom fájának Idő előtt lehullt gyümölcse! Jer, karjaim kitárva állnak, S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse, Jer, elröpűlt kedves galambom!… De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon: »Megállj, megállj! előbb megkeresem Elvesztett életem; Lásd, élet nélkül ott a sírban Fekünni olyan szomorú dolog: Ott oly sötét és oly hideg van… Én újra élni akarok; Megkeresem Elvesztett életem. Nincs nálad? Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« – Oh nincs az nálam, Meg nem találtam, Meg nem találtam drága életed! De hogyha az enyém kell: íme vedd!… S átadni akarám Tulajdon éltem, De már a látomány Eltűnt az éjben. (Pest.)

Anyám, anyám… Anyám, anyám, oh Legjobb s legboldogtalanabb anya! Nincs hát reményed, Mit a fösvény való beváltana? Kiküldözéd, mint Galambját Nóé, a reményeket; De teljesűlés Zöld ágával meg egy sem érkezett. Végső reményed: Ha majd halálod meg fog hűteni, Fölmelegítnek Még egyszer gyermeked hő könnyei. Szegény anyám te! Ez a vigasztalás sem jut neked; Elsírta könnyeit Szerelmesének sírján gyermeked. (Pest.)

Hiába várlak hát… Hiába várlak hát ezentúl? Megsiratott szép gyermekem! Meg nem jelensz többé nekem? Mint eddig gyakran megjelentél Szobámban csöndes éjeken. Eljő az éj, eljő az éjfél; Mi haszna jő? nem jő veled. Nem látom lengő szellemed, S reményem eltörött szárnyával Födöm be bágyadt szememet. Hová levél? miért maradsz el? Örökre kedves szép leány! Hervadt orczám ijeszt talán? Ne félj, ne félj hervadt orczámtól: Érted levék oly halovány. Oh jőj fel egyszer még sirodból, Mindennél drágább árnyalak! Csak hogy még egyszer lássalak; Aztán mondd, hogy terhedre van búm, S többé nem háborítalak. (Pest.)

Függ már a lant… Függ már a lant megérintetlenűl, Melylyel keservemet elénekeltem, Keservem, érted, a sír börtönének Örök rabjává záratott szerelmem. Ott függ a lant megérintetlenűl, S ha megpendűl a méla nyugalomban: Az nem az összes hangszernek zenéje, Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan. (Pest.)

Messze vándoroltam… Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem, De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem, Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol Huzódott utánam sirodnak halmától. Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam. Lehajtom fejemet árvafűz módjára, Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra. Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal, Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal; És hallok suttogást, nem kedves ajkadét, Hallom csak suttogni a temető szelét. Ekképen merengek sírod csendes halmán, A lefolyt időre nyugottan gondolván. Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze. Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt, A melyen reményim sajkája kettétört, Ez a durva kőszirt most már olyan szépen Áll a látkör végén a kék messzeségben; És állani fog az szemem előtt váltig. Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig! Függni fog szívemen képed, mind domború Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú. (Pest.)

Így is jó. Megkopott a mentém préme, A sarkantyúm rozsdás, görbe, Nincs a kucsmám félrecsapva, Nincs a bajszom kipödörve. Így is jó ily bús legénynek, A kit elhagyott rózsája, És lement a földbe mélyen, Hogy ne is nézhessek rája. (Pest.)

Vahot Sándorhoz. Szent a költő lantja, A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző Isten adománya; Ő beszél a rezgő Húrok énekében, Majd vigasztalólag, Majd pedig fenyítve, Mint a nép erénye Elvetett magvából Vagy konkolyt arat, vagy Tántorodva lép a Nemesebb törekvés Tiszta ösvényéről A lealjasúlás Iszapos gödrébe. Szent a költő lantja, És nekem nagyon fájt Látnom, hogy van olyan És hogy nem kevés van, A ki e szentséghez Nem fél vakmerően Nyúlni szennyes ujjal, S hogy csak fényes álarcz Sok költő beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekébe láttam, S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember, Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szíved, Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam Kezemet baráti Szoritásra, és te Vissza nem taszítád; S ha Etelka meghűlt, Szíve ott alant nem Porlanék a sírnak Hold- és csillagtalan Éjjelében: ah, ugy Tán nem csak barátod Lettem volna egykor. Megtörtént!… a multat A jelen keserve, A jelen siralma Vissza nem teremti. Enyhítsd legalább te, Enyhítsd a barátság Balzsamolajával Veszteségem sebjét, És ne bánd, ha olykor Elmerengve csüggök Bámuló szemekkel Hitvesednek arczán, Oh ne bánd, barátom! Hamvadó testvére, A szegény Etelke Elvesztett vonásit Keresem csak ottan; S ha lelek közűlök Bárminő kevést is: A remények eldőlt Tündércsarnokából Szent ereklyeképen Tartom emlékimnek Drága kincstárában S őrzöm a felejtés Eltörlő kezétől, Mint a megfagyástól Őrzi a világot A meleg verőfény. (Pest.)

Elfojtott könnyek. Ugy sírhatnék!… megbántott valami, Nagyon megbántott, mondhatatlanul. És a felhővel a lélek rokon: Megkönnyebbűl, midőn esője hull. De én nem sírok, nem szivelhetem, Megfogadám, hogy többé nem sirok. El, könnyek!… szívem úgy is oly üres, Megfértek benne, oda folyjatok. (Pest.)

Hir. Mi hát az a hír, a költőnek híre? Hogy annyi a bolondja és irígye? Van-e, van-e, ki nem sovárg utána? Van-e, van-e, kinek az nem bálványa? S méltán! a hír fönséges terebély fa, Királyi széknél pompásabb árnyéka, Zöld ágait ki századokra nyujtja, Rontó enyészet vésze nem fog rajta, S hozzá magzatjai a késő világnak Zarándokolni áhitattal járnak. Oh szép, oh szép a hír borostyánfája Nem is csoda, ha hervadás nem bántja, Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság Kiontott vére és könyűi mossák. (Pest.)

A toronyban delet harangoznak. A toronyban delet harangoznak, A fejem tetejére süt a nap. Hejh, ha olyan közel volna sírom, Mint a milyen rövid az árnyékom. Kihozta az ebédet a gyerek; A mint látom, egy kis bort is küldtek. Beh savanyu!… de csak kiürítem, Hiszen még savanyúbb az életem. Élet, élet, áldástalan élet! Számadásod velem mikor végzed? Mikor mondod: menj isten hirével, Porladozzál, porló szeretőddel! (Pest.)

A világ és én. Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. A teremtés legutósó napján Alkotott az isten tégedet. Elfáradt már ekkor a munkában, S így jelessé nem teremthetett. Szeretélek téged egykor, s szívem Veled hű szövetséget köte, Megvetésem és utálatom lett E szövetség kettős gyermeke; Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást, Nem, mint megvetést s utálatot… Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát, Avvagy talpad mással nyalatod. S azt hiszed tán, te nyomoru pára! Mint te, én is olyan rab vagyok? Azt hiszed, hogy én dicséretedre Vagy gyalázatodra hallgatok? Azt hiszed, hogy tettben és irásban Engem aggódásnak férge rág, És szorongva kérdezem magamban: Mit fog erre szólni a világ? Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg: Én nem függök tőled semmiben, A mily útat választott magának Lelkem, rajta egyenest megyen. És ha tetszik engem fölemelned, Ám emelj föl, mint bálványodat; Ha fölültetsz fejed tetejére, Majd kirúgom szolgafogadat! (Pest.)

Mulatság közben. Most már mulassatok, kedves barátim, Az én mulatságomnak vége van; A tréfaságok, az elmés beszédek, Az ének, a bor, mind haszontalan. Az embernek mért is van gondolatja? Lássátok, én oly bolond vagyok: Mikor legvígabb a jelen, jövőbe Ragadnak rögtön a gondolatok. Az a jövő! az a kegyetlen szélvész, Mely szétzilál bennünket, szerteszét; S lesz-e azontúl még találkozásunk? Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét? Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír: Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn… Haszontalan história az élet! Miért is van, vagy mért nem végtelen? (Pest.)

Szerelemvágy. Szeretnék már szeretni újolag… Mit ér a kert, ha rózsát nem terem? Ha szerelemmel nem diszeskedik, Mit ér az élet, ifjuság nekem? Szerettem én, s csak búját érezém A szerelemnek mind ez ideig, S e bú mindennél édesebb vala, Mire szívem csak emlékezhetik. Oh istenem, ha gyötrelmében is Ily boldogító már a szerelem: Hát akkor még minő lehet, ha a Szívben szelíd mosolygással pihen! Lelkem bolyongó, hontalan madár, Keresve száll: fészkét hol rakja meg? Hol a leányszív a mely megnyilik Tanyát óhajtó érzeményinek? De bár szeretni vágyok újólag, A holt leánykát nem feledtem el… A hegytetőn még űl a téli hó, Midőn tövében már virág fesel. (Pest.)

Költő lenni vagy nem lenni. Légy átkozott, te átkos pillanat, Melyben fogantatám, S te, melyben kínnal a kín emberének, Költőnek szűlt anyám! Oh költészet, te a Gyanútalan szív csalfa pókhálója, És azután foglyodnak Oly irgalomtalan fojtogatója! Véremből már te oly sokat szivál, Mérges fulánku pók! De szálaid bármilyetén kuszáltak, Még elszaggathatók. Letépem azokat, Bármint keresztülszőtték-fonták szívem, S ha összenőttenek már: Ugy vélök együtt szívem is kitépem! De véremből e gyilkos férget én Többé nem hizlalom, Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt Vérért a jutalom, Dicsőség legfölebb, Ez a szem fényét elvakító semmi; És még az is nagy kérdés: E semmi is fog-e jutalmam lenni? Széles folyódon úszom ezután, Oh mindennapiság! Ballagsz velem majd, és csendes folyásod Sziklák közé nem vág. Nem lesz hirem, nevem, Tán a boldogság karjai sem várnak, De lesz még is nyugalmam, S a nyúgalom fele a boldogságnak. – – És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem; E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, A szögre föltegyem? Hallgasson örömem? Ne légyen hangja többé fájdalmamnak? Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámin szélvészek rohannak? Nem, költészet, nem hagylak el soha, Mert nem hagyhatlak el! Táplálni foglak a gyötört kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom: tépj, emészsz, Másoktól meghallgattatást sem várok, Azért éneklek, költök, Mig végső csep vérem ki nem szivárog! (Pest.)

Piroslik a kecskerágó… Piroslik a kecskerágó Szőlő árka mellett. Az árokban tehéncsordás Kutyája megellett. Tehéncsordás, vízbe ne hányd A kutyakölyköket! Tudod-e, hogy sok legénynek Tetszik feleséged? Alattomban környékezik Házad a legények; Uszítsd rájok a kutyákat, Majd mikor felnőnek. (Pest.)

Kicsapott a folyó… Kicsapott a folyó, Vízben úszik a táj, Túl a vizen lakol, Édes rózsám, ne várj. Elvitte az árviz A töltést, a hidat; Amott megy a hidból Az utósó darab. Magam egy halomról Nézek át a vizen; A vizen keresztül Galamb száll sebesen. Nem is tudom ugyan: Galamb-e igazán, A mi ott száll… vagy az Én sóhajtásom tán? (Pest.)

A sorshoz. Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle: Nekem csak egy leány szerelmit add, S érette én átengedem cserébe Minden, de minden… adósságomat. (Pest.)

Pest. Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam, És a hol csak kell, hát pártját fogom, Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h’ az utczán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskigyó bámészkodásom, Végighuzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A sziv örömében csak ugy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszők, a pörölő kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép időben Sétára kél a tarka-barka nőnem; Mi szépek ők, mi szépek, teringette, Elől kifestve és hátul kitömve. Hát a hol a dicső arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak. (Pest.)

Gyors a madár, gyors a szélvész… Gyors a villám; Hanem az alföldi betyár Még gyorsabb ám! Ma ő kelme csikót szerez Kecskeméten, Szentmártonnál az nap át is Megy a réven. Holnap a csikót eladja Fejérváron, Eladja, még újat is lop E vásáron. Holnapután már valahol Becskereken Lovagol egy karcsu fakón: A deresen. (Pest.)

Orbán. Komor, mogorva férfiú Volt Orbán, Bár oly vidám hajnal pirult Az orrán. De hisz mogorva ép azért Volt Orbán, Mert oly vidám hajnal pirult Az orrán. Oka egyébiránt maga Volt Orbán, Hogy oly vidám hajnal pirult Az orrán. Temérdek borfélét ivott Meg Orbán, Vidám hajnal azért pirult Az orrán. (Pest.)

Rosz verseimről. Tán én nem tudnék irni Mindig jó verseket? De szívem főerénye Az emberszeretet. Valóban!… már pedig ha Mindig csak jót irok, Mivé lennének úgy a Szegény kritikusok? Időnként valamicske Ezeknek is csak kell, S ők minden hulladékot Gyönyörrel falnak fel. Rágódjanak szegények, Csak élősködjenek! Hiszen, ha nem csalódom, Tán ők is emberek. (Pest.)

Egy szép hölgy emléke. Ládámat tolvajtól nem féltem én, Mert oly üres, mint sok tudós feje. Szivemben hordom kincseim… szivem Sok szép emlék kincsével van tele. Ah, mon dieu, ha végig gondolom Egy gőzhajói útazásomat: Minő boldogság!… útitársamúl Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt. Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok, Előbb tehát csak némán bámulám; Elszántam végre magamat, mivel Oly nyájasan pillantgatott reám. Kitudtam a beszélgetés között, Hogy ő német szinésznő s Pestre mén… Hohó, szinésznő, már kész a kaland! Háborgó szívvel ezt gondoltam én. S ebédre mentünk. Az ebédnél a Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort. Hanem dicséretére mondhatom: Nem is látszott meg rajta, hogy ivott. (Pest.)

A nap. Mi az a nap? mi az a nap? Nem is nap az tulajdonkép. Ugyan mi hát?… hát semmi más, Mint egy nagy szappanbuborék. Valami óriásfiú Kifúja reggel keleten, S szétpattan este nyúgaton. – És ez minden nap így megyen. (Pest.)

Mi kék az ég! Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld föld felett, kék ég alatt a Hangos pacsírta fütyörész; Dalával a napot kicsalta, A nap rá gyönyörködve néz. Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld a föld, kék az ég, tavasz van… És én oly sült bolond vagyok, Hogy idebenn a szűk szobában Kadencziákat faragok! (Eperjes.)

Téli világ. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Darócz pólyában gyermekök A szélvészszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, És számlálgatja lépteit; Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszu lábu drótostót Kopott gubáját czepeli; Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándorszinész Egy falutól a másikig; Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Hát a czigány?… vaczog foga A rongyos sátorok alatt; Kopogtat a szél, és bemegy, Bár a czigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt, Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. (Pest.)

P...y Vilma kisasszonyhoz. Ifjú szivecskéd legelőször játsza A szerelemnek szép játékait. Gyönyör nekem e játék láthatása, Nem én vagyok bár, a kit boldogit. Ki is ne volna lelkesült néző ott, Hol a sziv első mozdulásra kél? Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot, Virító rózsabokrot ráz a szél? Az égő szív, ez a rózsának bokra, Lengő fuvalmak érzeményei, S hull a bokorról a halvány arczokra Piros levél, ha a szél lengeti. Ha szép orczádat ekkép égni látom, Oh lyányka, szived érzeményitül: Derűl kissé az én sötét világom, Mit szerelemnek napja elkerül. Költőkebelnek nem szolgál szerencse; Tudod szerelmem bús történetét: Volt életemnek egy királyi kincse, Koldus vagyok, mert azt eltemeték. Szempilláidnak fekete virágán A részvét könnyharmatja reszketett, Midőn előtted szívemet kitárám És elbeszélém e történetet. Ekkor, leányka, jó leányka, téged Édes testvéreműl fogadtalak. Kössük meg ezt a drága szövetséget Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak. Különben is te voltál, a ki mondád, Hogy megcsókolni a költőt szabad; Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát: Tedd ajkaimra testvércsókodat! (Losoncz.)

Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz. Hah, börtönöm ajtaja megnyilt, – Nem börtön-e a hivatal? – Csókolgat a drága szabadság Édes tüzes ajkaival. De lelkem hová lett?… merre, ó lélek, Szárnyad suhogási merre vivének? Mi messze, mi messze röpülsz már, Végetlen előtted az ut; Hiába suhanna utánad A fecske, nyomodba se jut. El lelkem után a messze világba!… De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta? Távozni! e gondolat úgy fáj, Úgy fáj nekem… és mi okért? Volt itt szeretőm, hanem az már A sírhalom éjibe tért. És nem vagyok én már senki barátja. E puszta üres szót lelkem utálja. Pajtásaim! értetek a bú; Elhagyni, fiúk, titeket, Ez fáj nekem, ez szomorít el, Ez ver kebelembe sebet… De nem! mi vigadtunk minden időben Igy hát szomorú a bucsú se legyen. Föl, czimboraság, vigalomra, S pogány legyen a vigalom: A bút kiürült poharakkal Kegyetlenül üssük agyon, Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra, Őt könnyre fakadni senki ne lássa! (Pest.)

Az erdei lak. (Költői verseny Kerényi és Tompával.) Mint a szív az első szerelemnek titkát, Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja; Meg nem árt erőtlen szalmafödelének, Ha dühét a szélvész e vidékre fúja. Szalmafödelét beárnyékozza hűsen Susogó erdőség rezgő lombozatja, Min magát a vígan fütyölő rigófaj És a búsan búgó vadgalamb ringatja. Mint a kergetett őz, fut le gyors futással Kis patak magasról a völgy mélységébe; Két felől virágok, mint kaczér leánykák, Kandikálnak a víz fényes tükörébe. S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók, Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek, S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja! Vízbehullás vége részeg örömének. A nap és a szellő szánakozva nézi; Levelet hajít le a szellő, számára, És ha fennűl már ez életmentő sajkán, Megszárítja szárnyát a jó nap sugára. A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel Jár az anyakecske gödölyéi mellett. Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig, Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett. S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre… Önmagáról tudja e lak népe, milyen Édes a szabadság tiszta levegője. Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, Mely parancsolatját mennydörögve adja; Csak az égiháborúnak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja. És az isten jó, ő nem soká haragszik; A dorgáló felhők torkait bezárván, Újolag mosolyg… a megengesztelődött Isten mosolygása: tündöklő szivárvány. (Eperjes.)

Ki a szabadba! Ki a szabadba, látni a tavaszt, Meglátni a természet szinpadát! Az operákban ki gyönyörködik? Majd hallhat ott kinn kedves operát. A természetnek pompás szinpadán A primadonna a kis fülmile; Ki volna, énekesnők! köztetek Merész: versenyre kelni ő vele? Megannyi páholy mindenik bokor, A melyben űlnek ifju ibolyák, Miként figyelmes hölgyek… hallgatván A primadonna csattogó dalát. És minden hallgat, és minden figyel, És minden a legforróbb érzelem… A kősziklák, e vén kritikusok, Maradnak csak kopáran, hidegen. (Eperjes.)

A varróleány. Varróleány a szeretőm, Azaz hogy én őt szeretem, Oly fennhangon kiáltja ezt Vadúl ugrándozó szivem, Hogy semmi kétség benne. – Bolondos egy história talán; De már egyéb nincs hátra: Szeress te is, te szép varróleány! Szép vagy, de szép orczáidat Az ember addig nézi csak, A míg nem látja sugarát Lelked dicső villáminak. Minden szavad egy villám, Mely szem fényét ölő szikrákat hány; Nem ismerem még párod Az elmésségben, szép varróleány! S azonkivűl hogy tündökölsz Az elmésség sugáriban: Ki oly könnyen megbukhatál, Erényednek közhíre van. Elmés vagy, mint az ördög, S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám Meg térdeim előtted, Te szép, elmés, te jó varróleány! Meghajtom íme térdemet, Emelj föl engem szívedig; Ennél följebb nem vágyok én, Hisz ott a menny, a hetedik. Itt várok térdepelve, Ruházd a »szerető« czimet reám, Vagy varrd meg szemfedőmet, Ha nem szeretsz, te szép varróleány! (Losoncz.)

Paripámnak az ő színe fakó… Paripámnak az ő színe fakó, Szőre, mint a vert arany, ragyogó; Paripámnak az ő neve csillag, Gyors a lába, mint a hullócsillag. Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó! Hol az egyik lábadról a patkó? Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz, Azután majd vígy el a rózsámhoz. Hejh, tüzes a kovácsnak a szene, De tüzesebb rózsámnak a szeme. Hejh, lágy a vas a kovács szenétől, Lágyabb szivem a rózsám szemétől. (Igló.)

Van a nagy alföldön csárda sok… Van a nagy alföldön csárda sok. Azok között, kiket én tudok, Legkülönösebb a Betekints – Ennek széles földön párja nincs. Menni akar, de csak dűledez, Mint ivója, kiben sok a szesz! Födele is félre van csapva, Mint a részeg ember kalapja. (Késmárk.)

Egy fiatal iróhoz. Üdvezellek ifju pályatárs, Pályatársam s szeretett barátom! Egykor én te rólad jósolék, S jóslatom most teljesedni látom. Láttam egykor egy kis felleget, S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz. E kicsiny felhőcske te valál, És most villámterhesen közelgesz. Jőj és ontsd lelked villámait, S lángjaikkal gyújtsd föl a világot; Rendüljön meg a föld, a midőn Mennydörgő jelszódat elkiáltod. Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz, Jőnek ellened zudúló hangok; Mert ha nagy az égiháború, Félre szokták verni a harangot. De azért dúl a vihar tovább Minden félrevert harang daczára. Igy, barátom, te se hajts ama Jajveszéklő emberek szavára. Ekkép kellett volna nekem is Tenni sokszor ostromolt pályámon. Én e tehetetlen hangokat Figyelemre méltatám. Sajnálom. Eh, megtörtént, mit sajnálkozom? Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok, Én, ki ilyen rokonszellemű Pályatárs után már rég sohajtok. Fölléptél. Ez engem megujít, Hogy a sorompók közt ketten állunk. Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen Győzedelmünk vagy vitéz halálunk! (Pest.)

Piroslik már a fákon a levél… Piroslik már a fákon a levél, Süvölt köztök, süvölt az őszi szél, Homályos a nap, a mező deres; Pásztor, betyár meleg tanyát keres. Meleg tanyát a pásztor csak talál, Vár ott reá kulacs bor, tele tál. Ha kifogy a kulacs bor s tele tál, Lágy párnán felesége vele hál. Betyár embernek jó tanyája nincs, Minden felől csörög rá rabbilincs. Száraz bokorban huzza meg magát, Átkozza a hűs őszi éjszakát. (Dömsöd.)

Holdvilágos éj. A hold az égen egy ezüst lant, Megannyi húr a sugarak; A hold ezüst lantján a szellők Szellemkezekkel játszanak. Egy faluhoz közelg a vándor, Egyúttal költő is talán? Mert úgy elandalodva csügg a Holdon s elömlő sugarán. Megy, megy tovább a méla vándor, S eléri végre a falut; A faluban csend, néma csend van, Népsége régen elalutt. A kántor háza kapujánál Szép hajadon leány zokog; Az este hűs… ő pongyolában… Reszketnek a gyöngéd tagok. A vándor arra ballag és szól: »Mi lelt, mi lelt, szép hajadon? Felelj, legszebbik holdsugár te, Segíthetek-e bajodon? Hűségtelen kedvest siratsz tán? Ha én lehetnék kedvesed, Olyan lennék, hogy a világ még Nem láta oly hűségeset. Légy holdvilágom, szép leányka! S nem bánom: a sors bármit ad; Legyen örök éj létem… csakhogy Örökké lássam holdamat!« Igy szólt a vándor lelkesedve, De a leányka nem felel; Csak áll és némán nehezíti Kis kendejét könyűivel. A hold a kántor szobájába Sugárait most beveti; A kántor, a lyány részeg apja, Benn feleségét döngeti. (Hatvan.)

Fekete kenyér. Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fejérebb kenyérrel él fiad. De semmi az! csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthonn sokkal jobb ízü én nekem A fekete, mint máshol a fejér. (Szalk-Szent-Márton.)

Rég veri már a magyart a teremtő… Rég veri már a magyart a teremtő, Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő? Lesz-e még ezen a földön jó napja? Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja. De ha isten bút adott e nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg. Hol terem több jó bor és több szép leány, Mint itt belül Magyarország határán? Leányt ide, leányt az én ölembe! Hadd szorítsam két kezemmel szivemre, Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal, Vessek számot sok keserű bajommal. Hát az a bor? hejh, a borral ide már; Sírja belém piros könnyét a pohár! Piros könnye tüzes, mint istennyila, A kialutt életet is meggyujtja. Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem; De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem, Repedjen meg örömébe’, bujába’… Igy vigad a magyar ember, hiába! (Pest.)

Fresco-ritornell. Mihelyt megpillantottalak, menyecske, Bordám alatt ez a kis húsdarab Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske. Azóta mellem folyton égő katlan, S a láng mindig tovább, tovább harap… Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan! Kebled fejérlő, mint az alabastrom, De búm sötét, mint holmi ócska klastrom, S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom. (Igló.)

Líliom Peti… Líliom Peti volt ám csak A derék legény! Alig akadt volna párja A föld kerekén. Emberül megűlt ő minden Paripa hátán; Le nem vetette volna a Hétfejű sárkány. A mennyi bor öt más embert Döntött volna meg: Annyi még jó formán meg se Kottyant Petinek. S a hol vele elvágtatott Gyors paripája, Majd megveszett a falusi Lyányság utána. De nyakravalója lett a Hóhér kötele… Mért? azért, mert Angyal Bandi Lelke bújt bele. (Igló.)

Magyarország. Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sűlt egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán. Mig egy felől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt: Hát más felől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad. (Eperjes.)

Gyalázatos világ… Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még? Hogy szívemet sebezd… De mért panaszlanék? Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt. Az én pályám nem mindennapi pálya, S ki új utat tör: gaz és tüske várja. Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok; De megyek egyaránt, Bár fájdalmas dolog, Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt. (Az én utamba sok a kígyófészek, S hogy eltiporjam, én beléje lépek!) Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad. Keblem varázsfüve A büszke öntudat, Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve. Ha ez nem volna, a kígyók marása Eddig szivemnek közepébe ásna. Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok! Eltiprom köztetek, Kit eltiporhatok, S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg; Mert az idő a jobb lelkek segéde, Kiáll ezeknek védelmezésére. Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom, Ha úton-útfelen Sárral dobáltatom… Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem; A melyet a szennyes világ dobott rám, Megtisztitod te majd a sártul orczám! (Pest.)

Egy hajfürthöz. Barna lyányka szép fejéről Kaptam e hajfürtöt én. Én s e fürt együtt pihentünk A leányka kebelén. A bucsúnak órájában Adta emlékül nekem; A bucsú órája óta Mindig itt volt szívemen. Oh ha nézem e hajfürtöt: Minden percz eszembe jut, Melyben a boldogság szárnyán Mennybe nyílt előttem ut; A letűnt szerelmi órák Körülöttem lengenek, Mint vidám csillagsugáros Túlvilági szellemek. Nézlek, nézlek, drága hajfürt, Hosszan nézlek tégedet, A ki üdvem holt időjét A sírból kivezeted. Hosszan függenek te rajtad, Oh szép hajfürt, e szemek, Hosszan… hosszan… és… utószor… Minthogy már… mást szeretek. (Pest.)

Falun. Király vagyok most minden alkonyon: A nap pirosló fényt lövel reám, A nap pirosló búcsusúgara Biborra festi egyszerű ruhám. Gyönyörrel járom estenként a tájt, Kilépvén a kis házfödél alól; Porfellegekben a nagy ég alatt A haza térő nyáj kolompja szól. Elandalodva hallom e zenét, Elandalodva szemlélek körűl; És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terűl. A rónaságnak messze tengerén Imitt-amott áll egy fa, mint sziget, S hová imát küld a mohamedán: Kelet felé ez hosszu árnyat vet. Miként csatában a sebzett vitéz, Elvérzik a nap végre, s elesik; S mint a dicsőség a vitéz halált, A napot csillagok s hold követik. Körűlem éj van, fényes éjszaka; A csillagfényes éjben méla csend, Oly csend, hogy szinte vélem hallani, Mit a holdban szent Dávid lantja zeng. A szomszéd tóból a vadlúdakat Látom csapatban messzeszállani; Szivemből is föl- és elszállanak A nagyravágyás, hír vad álmai. Feledni kezdem Pestet és zaját, S jövendőm minden büszke terveit; Jobb lenne élnem, így gondolkodom, Jobb lenne élnem elfeledve itt. A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet, Csak szőlőm és szántóföldem legyen, Termők piros bort s fejér kenyeret. S midőn szőlőmből s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fejér kenyeret Piros menyecskének fejér keze. S ha a késő halálnak ujjai A férj és nő szemét majd befogák: Tegyék egy sírba a két aggastyánt Nem tettetésből síró unokák. (Szalk-Szent-Márton.)

Képzetem. Még mit nem mondanak! Hogy az én képzetem Alant jár, magasra Föl nem röpíthetem. Lent jár a föld szinén, Ha ugy tartja kedve, Sőt a föld alá is Van gyakran sülyedve; Mint buvár, sülyed a Mélységek mélyére, A legmélyebb tenger: A szív fenekére. De ha mondom neki: »Szállj a magasra fel!« Felszáll s a légben, mint Pacsírta, énekel! S ha ekkor biztatom: »Még följebb, képzetem!« Vele a sasokat Rendre megkergetem. A sas mind elfárad, De nem fárad ő el, Egy utat kezd a leg- Magasabb felhővel. És a felhőknek sem Társa ő sokáig, Egyenest fölfelé Tör az ég boltjáig, És ha ekkor épen Napfogyatkozás van: Az elsötétedett Nap mellett elsuhan, Elsuhan mellette, Egyet pillant rája, S megkerűl a napnak Elveszett pompája. És az én képzetem Még ekkor sem pihen, Hanem a legfelső Csillagzaton terem, S ott, hol már megszűnik Az isten világa, Uj világot alkot Mindenhatósága. – – (Pest.)

Búcsu Kun-Szentmiklóstól. Szól a kakas innen-onnan Viradóra. Kivígadtunk, takarodjunk Nyugovóra. Hejh, ennek a mai napnak Nagy az ára… T’om: sokáig fáj belé a – Fáj belé a kezem szára. Fáj az én jobb kezem szára Véghetetlen, Mert nagyon sok telt palaczkot Emelgettem. De ha fáj is a karom, tán Utójára Fölbirom még e palaczkot – E palaczkot… bucsuzásra. Ki veled, bor, ki veled, bor, Az üvegből! Tele sírom könnyeimmel Két szememből; De magam sem tudom én, hogy Majd az benne Fájdalomnak vagy örömnek – Vagy örömnek lesz-e könnye? Mostanában a keblemnek Megtelése Fájdalomnak és örömnek Vegyülése. Az örömem onnan ered, Mert itt voltam; El kell mennem: innen ered – Innen ered a fájdalmam. Kiskunsági Szentmiklósnak Ifju népe! Benyitottál a szivemnek Közepébe; Hejh, pedig e szívközép, ez Szentek szente, Nem sok ember fordult meg még – Fordult meg még eddig benne. De kinek meg helyet adtam Egyszer itt benn, Az ugyan ki soha többé Nem megy innen. Ezután ugy nézzetek hát A szemembe: Rabok vagytok mindörökre – Mindörökre a szivembe’! Hát közöttetek, ha újra Visszatérek, Lesz emléke a barátság Ünnepének? Ünnep volt ez, a barátság Szép ünnepje, Nem is hiszem, hogy valaki – Hogy valaki elfeledje. Mostanáig itt vígadtunk Tennap déltül, Nem csoda hát, ha kissé a Fejem szédül… De azért jól tudom ám, hogy Mit miveltünk? Ettünk, ittunk, tánczot jártunk – Tánczot jártunk, énekeltünk. Ilyen a magyar mulatság. Már hiába! Ha iszik, hát jár a nyelve, Jár a lába. Hejh, csak oly gyors lenne honja Haladása, Mint lábának, hogyha tánczol – Hogyha tánczol, a mozgása! Hanem hiszen száz szónak is Egy a vége: Legyen rajtatok, barátim, Áldás, béke. Legyen oly vig mind halálig A pályátok, A mily vígak valamennyin – Valamennyin ma valátok! … Hejh, ha volna ősz: elszállna Már a gólya; Mennék én is már, ha még egy Szóm nem vóna. Kimondjam-e, vagy ne mondjam? Eh, kimondom; Mit szóltok rá, mit nem szóltok – Mit nem szóltok, semmi gondom. Amott virít Szentmiklósnak Egy rózsája… Hejh csak soha ne is néztem Volna rája! Vagy ha már megbűvölt édes Arczulatja: Hadd lennék én, a ki őtet – A ki őtet leszakasztja! (Kun-Szentmiklós.)

Három szív története. I. Volt egy lovag, kinek nem volt hazája, Mert rajt ütének ellenséges népek, És pusztulás lett, mit hozának rája Komor fényében a csaták tüzének. Komor fényében a csaták tüzének Piroslott a lovag hős arcza szinte S piroslott vére, melyet bőven önte Megmentésére a hon életének. De hasztalan folyt a lovagnak vére; Ő megmaradt és honja véget ére. S a hontalan lett fának eltört ága, Mit a fáról a fergeteg törött le, S mit ez most kerget a széles világba. Midőn a felhő ott szállott fölötte, A hol volt a ledöntött hon határa, Megállott és letérdepelt hantjára, Hogy könnyeit végső cseppig kisírja A földre, mely holt nemzetének sírja; Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet Elvesztett mindenéből még megtarta: S ezt tékozolni másra nem akarta. – Megindult és ment tompa búja mellett, Mely árnyképében őt folyvást kisérte. Midőn kifáradt már a bujdosásban: Csöndes vidékbe megpihenni tére Egy idegen nép távol országában. És gondolá azt is, hogy őt halála, Ha egy helyen lesz, hamarabb találja; S ha rá hull a halál fehér virága, Beteljesűlve minden kivánsága. Ezt várta ő a csendes zárt vidéken, Hová fáradtan megpihenni tére, S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen, Hogy a vidéknek vált bámult diszére. De ő a lyányka szépségét nem látta, Semmit sem látott, csak romját honának; Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka Tekintetének csillagos világa, S tekintetei mi lángolók valának! Igy a leányka napjai folyának, S arczára halvány liljomot föstének Gyötrelmei a szólni nem merésnek; Mert mit mondhatna a fényes lovagnak, Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag, De pórszülőknek egyszerű magzatja? – És a vidéket még egy ifju lakja; Szegény fiú, a legszegényebb szolga, Tengődve éli nyomorú világát, Kit tán megölne sok fárasztó dolga, Ha nem láthatná néha a leánykát; A titkon bámult lyányka láthatása Fogyó erője meghozó varázsa. Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet A pór, de gazdag szülők gyermekétől, Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet. S ő mégis boldog, és azzal beéri, Hogy a leánykát messziről kiséri. II. És a lovagnak kondult a nagy óra, Mely e világból őt egy másba vitte, A hol bitor kény mennykövit nem szórja Az ártatlanság népének fölötte. Letették őt az anyaföld ölébe; Követ nem tettek a halom fölébe, Mely pajzsa lett az élet búja ellen… Miért is volna kő? a lyányka szíve, Halála által, kő lett, érzéketlen; S ha nincsen érzés a szív birtokában, Az ember mit keressen a világban? Nem volt a lyányka sem sokáig földi: Lefekvék, honnan senki fel nem költi. És a szegény, az árva, árva szolga, Tüntén egyetlen gyönyörűségének, Az élet terhét hogy viselte volna? Végét vetette terhes életének. III. Az éjszakának sírnyitó felében Fölkél a szolga, és a helyre mégyen, Hová temették a kedves leánykát; Akarja látni élte szép bálványát. De a leánynyal nincs találkozása, Mert a leány a sírból szinte eljár, Hogy a lovagnak szellemét meglássa, S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár, Mert a lovag száll messze, messze tájra, Elszáll megnézni: rab-e még hazája? (Pest.)

A jó öreg kocsmáros. Itt, a honnan messze kell utazni, míg az Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom; Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével! Van szállásom itten s ennem-innom ingyen, Soha sem volt ennél jobb gondviselésem. Az ebédre nem kell senkit is megvárnom, És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem. Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros Összekocczan néha jó feleségével; No de a mint összekocczan, meg is békül… Áldja meg az isten mind a két kezével! Elbeszélünk néha a letünt időkről. Hejh, régibb idői boldogak valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának. Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el; Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével! Alkonyúló félben van már élte napja, S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt, S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség, Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt. Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen, Mindig későn fekszik, mindig idején kel; Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost… Áldja meg az isten mind a két kezével! Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa; Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. »Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom, Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.« Én elszomorodva borulok nyakába, S megfürösztöm arczát szemeim könnyével, Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével! (Szalk-Szent-Márton.)

Az utósó ember. Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt? Igen, sírbolt, a melyben a föld, Ez óriás koporsó fekszik. És ott fejem fölött az a fény A nap? vagy a sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek Bágyadtan pislogó sugára Sötétségét a síri éjnek Halvány piros-sárgára festi. S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül A némaságnak közepette? Madárszó vagy leánydal? Oh nem! A férgek rágják a koporsó Behunyt szemü, hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek S gyülölségnek szikrája lángolt, S a melyekből oly undorítón Nézett ki, mint a kéjleányok A bordélyházak ablakából, A gőg, irigység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek, s hideg már A szív, e kis pokol, a mely száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bünök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége, Alszik már a becsületorzás, Barát- s honárulás, s egyéb szörny, S a mely őket nyomban követte, A lelkiösmeret marása… De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke Ismerte ezt csupán hiréből. – Mindennek vége. Minden alszik. Becsukva a szem. Hülve a szív. Csak én magam vagyok még élő A sírbolt roppant üregében, S tünődöm, egy vendégre várván, A késedelmező halálra. Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy Megbirkozom veled s legyőzlek? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam, Ki egykor vakmerő kebellel Daczoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erőtelen hang Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el. (Pest.)

Ifjuság. Mondják hidegnyugalmasan Az öregek: Szilaj, bolond fiú vagyok, Csendesb legyek. Vénség az életnek visszhangja csak, E tompa hangok meg nem bántanak. Szilaj vagyok, igaz; s bolond? Az is lehet. Az észt tanácsra nem hivom, Csak a szivet. No de fejemnek is hasznát veszem: Reá bokrétás kalpagom teszem. S a szív nem rossz tanácsadó, Higyétek el. Az észnél gyakran messzebb lát Sejtelmivel. Az ifjú szíve lánglobogva ég; Világit ez, midőn sötét az ég. S szolgál a szív nem csak vezér- Szövétnekűl. Balsors telében életünk Gyakorta hűl. S az ész miatt akár megfagyhatnánk, De szívünkben fölmelegit a láng. És ne higyétek, csendes öregek, Hogy tán megárt, Ha túllobogja is a fiatal Tűz a határt; Föl szoktak gyújtani egész mezőt, S lesz égés által ez gyümölcsözőbb. (Pest.)

Imádságom. Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tőle – s ebben igazsága van – Hogy már régóta nem imádkozám. Imádkozom hát; íme két kezem Szent áhitattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem! Adj én nekem… hó, első a haza. Hatalmas isten, népem istene!… De kérni vajon mit is kellene Hazámért, melynek annyi a baja? Ezért csak egy, csak egy a kérelem: Mely így, mint van, már nem sok évet lát, Teremtsd egészen ujjá e hazát, Hallgass meg engem, édes istenem! És magamért? mit kérjek magamért? Adj hát nekem szépséges szeretőt, S a melyen majd meglátogassam őt, Gyors paripát; aztán sok, sok babért… Nem hogy fejemet ékesítse, nem, De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom… Hallgass meg engem, édes istenem! (Szalk-Szent-Márton.)

A szeretőm nyalka gyerek… A szeretőm nyalka gyerek, Alája termett a nyereg. Ha viszi a paripája, Gyönyörűség nézni rája. Gyakran látogat meg engem, Most is amott jön a lelkem; Ugy megvágtat paripája, A négy körmét majd elhányja. Öregbiró lyánya, szivem, Mit kukucsálsz olyan igen? Mit lesed a szeretőmet? Ugy sem szeret ám ő téged. – Szállj le kincsem a nyeregből, Vedd ki lábad a kengyelből, Ereszd meg a terhelődet, Öleld meg a szeretődet. Istenem, be ver a szived, Mert itt van az enyim mellett. Szived az én kincses ládám, Három faluért sem adnám. Mulattató, nevettető, Ha összejön két szerető; Elbeszélnek végtelenül, Magok sem tudják, hogy mirül. Jaj de mi zaj van odakint? Hát biz ott a lovad nyerit. Hogy elfeledkeztünk róla! Isten bűnünkűl ne rója. Jól tartottad a lovadat, De már föl is kantároztad. Még egy csókot, itt az orczám, Isten hozzád, kedves rózsám! Kedves rózsám, isten hozzád, Adjon isten arany zablát, Arany zablát a lovadnak, Aranyos kedvet magadnak! (Duna-Földvár.)

Ismerjetek meg! Ismerjetek meg végre: ki vagyok? Álarcz alatt volt mostanáig képem, De már meguntam én álarczomat, És azt most ünnepélyesen letépem. Olvastátok vidám dalaimat? Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom? Oh, dalaimban a kedv, nevetés, Csak olyan ez, mint a virág a síron. Kivül a síron nyilik a virág, S belül a sírban féreg és halott van; Igy írtam én enyelgő dalokat, Míg lelkem haldokolt a fájdalomban. De többé nem leszek komédiás, Ki víg pofákat vág a közönségnek, És odabenn a színfalak között Arczán kínszenvedés könyűi égnek! – Oh nem, ez még sem szép határozat!… Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt. Szenvedjen bár szivem: a víg dalok Ne szűnjenek meg… hátha általok Kissé vidítom szomorú hazámat. (Pest.)

Felhő és csillag. Mikor isten a férfit teremté, Homlokára szállt sötét ború, Nem tudom mért? csak hogy e borúból Lett a felhő s égiháború. Mikor isten a hölgyet teremté, Örömében sírva fakadott. Most is látni ez örömkönnyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot. (Czinkota.)

A hűtelen barátokhoz. Derék fiúk, mint hagyogatnak el!… Eredjetek csak isten hírivel; Hagyjátok itt a fát, ti levelek, A fát, e szívet, melyen függtetek. Az őszi szél, mely titeket lefú, Majd elmulik, nem lesz örökkorú; S ha eljövend ismét a kikelet, Fog kapni a fa új leveleket. De tudjátok: többé ki nem virul Az a levél, mely fájáról lehull.

Én és a nap. Bámúlja sok oly epedőleg a holdat, Ezt a megtestesült sohajt. Miattam akár kimaradjon örökre, Nem csüggök én merengve rajt. Megtestesülése te érzeteimnek, Magas, fényes, hő napsugár! Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége, Érted szemem, lelkem sovár. Egymás szeretői vagyunk mi a nappal; Mi hűséges két szerető! Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle? Vagy szívemtől melegszik ő? És hogyha siromba leűzni fog a sors, Csak azt az egyet fájlalom, Hogy majd szeretőmet a földnek alatta, A szép napot, nem láthatom. De szabad a holtnak egy óra naponként, S én arra kérem istenem: Éjfél idején legyen zárva koporsóm, S nyiljon meg az délben nekem! (Pest.)

Búm és örömem. Nincsen oly bú, Mint az én búm. Oh, ha én busúlok! Keblem egy oroszlánbarlang, S szívem benne bárány; Szaggatják az éhes oroszlánok Fogaikkal, körmeikkel. Vérét iszszák, Csontját rágják És velőjét szíják E szegény báránynak az Éhes oroszlánok. – – Olyan öröm sincs, Milyen az én örömem. Oh, mikor én örülök! Keblem egy édeni kert, S rózsa e kertbe’ szivem. Napsugarakkal, Tarka lepékkel Játszik e rózsa, S zeng körülötte A csalogány. És jön egy angyal, És leszakítja e rózsát, S illeti csókkal, S keblire tűzi, S véle az égbe röpűl. (Pest.)

Egy asszonyi állathoz. Megláttuk egymást és a szerelem Mindkettőnk szívében lobbot vetett. Fölösleges volt minden vallomás, Értők a kölcsönös tekintetet. Alig múlt egy nap, már csókoltalak, S te visszacsókolál és ölelél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Miként folyammá nő a kis patak, S miként tengerbe vész el a folyam: Szerelmem akkép napról-napra nőtt, S lett végre tenger, mély, határtalan. Láttam piruló arczod hajnalán, Hogy boldogságom napja ujra kél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Boldogságomnak napja ujra kelt, Boldogság napja volt égő szived. A mely szemedbe szállt, s onnan reám Elolvasztó sugárokat vetett. Minő boldogság volt, ha háborgó, Fölindult kebleden pihentetél! Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Együttlétünknek végső napja jött, Tán mindörökre válandók valánk; De gondolám, nyugtatva magamat: Vár még egy este boldogsága ránk. Az este eljött. Épen bál vala, Te bálba mentél, hozzám nem jövél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. (Igló.)

Felsülés. Ebédre híttak. Elfogadtam A meghivást nagy szívesen, Nem az ebédre nézve, Hanem mert vettem észre, Hogy köztünk szép lyány is leszen. S volt szép lyány, még pedig milyen szép! Könnyű lehellet termete, Fejér egén szemének Sötétkék napok égtek… De ez nem tartozik ide. Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép, S én őt tüstént megszeretém. »Kigyúlt indúlatommal Ebéd után azonnal Kirontok!« így elmélkedém. Ebéd alatt erősen szítam A szíverősitő italt, Hogy a nagy pillanatban Majd annál biztosabban Vívhassam ki a diadalt. De hah, a szíverősitő úgy Megerősíté szívemet, Hogy, az erőből aztán Lábamban nem maradván, Kirontanom nem lehetett. (Eperjes.)

Gyermekkori barátnémhoz. Te vagy? valóban te vagy az? Vagy e látmány csak képzelet? Csak képzetemnek tündér délibábja, A melyben lelkem újra látja Szép arczod s boldog gyermekségemet? Te vagy valóban! ennyire Csalódás nem megy, nem mehet; Ismérem én jól e szemek sugárát, A melylyel glóriába zárád Hajdanta boldog gyermekségemet. A kis leányból hajadon, A kis fiuból ifju lett; Jött az idő, mely soha meg nem állott, S miként a szélvész a virágot, Elvitte boldog gyermekségemet. Azóta tiszta látköröm Oly gyakran elsötétedett, S az éjszakában, mely sírként fedett el, Csak egy csillag volt, a könny, melylyel Sirattam boldog gyermekségemet. Viszontlátásunk ünnepén Ölelj meg, lyánykám, engemet; Hagyd elfeledni kínos ifjuságom, Hagyd karjaidban újra látnom Ragyogni boldog gyermekségemet! (Borjád.)

A négy ökrös szekér. Nem Pesten történt, a mit hallotok, Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben. Miként a bús hölgy, a ki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: »Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. »Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, »A csillag vissza fog vezetni majd A mult időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástól minket.« S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. (Borjád.)

Sírba tették… Sírba tették első szeretőmet, Búm e síréj holdvilága volt. Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre. Fölkelt a nap… halványúl a hold. (Pest.)

A magyar nemes. Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog. Én magyar nemes vagyok! Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok! Jól készítsd paraszt az útat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem járhatok gyalog. Én magyar nemes vagyok! Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem irok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok! Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, inni jól tudok. Én magyar nemes vagyok! Milyen jó, hogy nem adózok, Gazdaságom van, de nem sok. S van adósságom, de sok. Én magyar nemes vagyok! Mit törődöm a hazával? A hazának száz bajával, Majd elmúlnak a bajok. Én magyar nemes vagyok! Ősi joggal, ősi házban Éltemet, ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok. Én magyar nemes vagyok! (Borjád.)

Alku. Juhász legény, szegény juhász legény! Tele pénzzel ez a kövér erszény; Megveszem a szegénységet tőled, De rá’dásul add a szeretődet. »Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id’adnák a világot rá’dásnak, Szeretőmet még sem adnám másnak!« (Szalk-Szent-Márton.)

S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe. Méhek s virágok kertednek lakói, Méhes, virágos kert legyen szived: Ha nyílik benne szerelem virága, A barátságnak méhét is bevedd; Mert jól tudod: szép a virág; azonban Tavaszszal él csak, és ez oly rövid, Míg a szerény méh munkálódásából Megédesíted téli napjaid. Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen: Engedd, hogy én is méh legyek szivedben. (Borjád.)

A. B. emlékkönyvébe. Kalmáridőket élünk mostanában, Egy pénzdarabnak nézik a világot, S ha a világ pénz: a költő mi rajta? A költő – mondják – hasztalan penész csak. Pedig a költő a királyi kép a Világ tallérján… nem, királyi kép sem! Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja, Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. – Légy büszke rá, hogy költőnek születtél. (Vár-Gedő.)

M. E. kisasszony emlékkönyvébe. Legboldogabb percz életünkben az (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem), Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk. S neked maholnap e sorsod leszen. Megállítnám, ha volnék Józsue, Megállítnám itt a napot, időt, Hogy mindörökké oly boldog lehess, Minő ekkor lészsz az oltár előtt. (Pest.)

S. K. emlékkönyvébe. Vén épület már a világ, Le, alacsonyra sülyedett. Ha egyenest jársz: beütöd A gerendában fejedet. Hajolj meg, ha a fejtörő Gerenda ellenedre van… Én inkább betöröm fejem, Semhogy meghajtsam derekam! (Borjád.)

Virágos kert a költő szíve… Virágos kert a költő szíve, De másnak termi a virágokat; Mig ezeket szétosztogatja, Önnön magának csak tövis marad. És pillangó a költő lelke; Szegény pillangó! neki megesett: Addig bolyong a puszta kertben, Mig összetépik őt a tövisek. S a puszta kert s tépett pillangó Eszébe sem jut senkinek talán, Midőn élvezettel mereng a Szegény költő martírkoszoruján. (Pest.)

A zsiványság vége. Hej zsiványság, derék szép zsiványság! A te véged hatalmas mulatság; Lesz belőled, ugy hord a szerencse, Száraz fának száradó gyümölcse. Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad: Kitekeri a hóhér a nyakad. Hogy pedig ne láthasd szégyenedet, Kivájják a varjak szemeidet. És mig tested a tánczot úgy járja, A mint szól a szemek muzsikája: Mélységében a sátán házának Lelkeddel az ördögök labdáznak. (Pest.)

Hegyen űlök… Hegyen űlök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya. Lenn a völgyben lassú patak tévedez, Az én fáradt életemnek képe ez. Elfárasztott engemet a szenvedés, Be sok búm volt, örömem meg be kevés. Bánatomból egy nagy árvíz lehetne, Örömem kis sziget lenne csak benne. Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél, Közelget az időjárás ősz felé; Őszszel szép csak a természet én nekem, A haldokló természetet szeretem. Tarka madár nem fütyörész az ágon, Sárgapiros levél csörög a fákon, Innen-onnan lehúll a fák levele… Bár csak én is lehullanék ő vele! Holtom után vajon mi lesz belőlem? Vadfa lenni szeretnék az erdőben; Ott lenne az én számomra jó tanya, Egész világ engem ott nem bántana. Szeretném, ha vadfa lennék erdőben, Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem; Elégetném ezt az egész világot, Mely engemet mindörökké csak bántott. (Pest.)

Forrás és folyam. Szelid a forrás habja, s dalai Beillenének csengetyű szavának. Ilyen szelídek és csengők valának Ifjúságomnak első hangjai. Akkor kedélyem a forrás vala, Mosolygó tükre a szép mennyországnak, Nap, csillagok s hold beleláthatának. Szivem volt a forrás víg, fris hala. De a kis forrás most már nagy folyam, Csengő szavát s nyugalmát elvesztette. Vészek kergetnek vészeket fölötte, S belé a mennynek nézni hasztalan. Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan! Magad most benne ugy sem láthatod meg, Mert az csatáitól a fergetegnek Mind fenekiglen fölforgatva van. És mit jelent e vérfolt a vizen, E vérfolt a haboknak közepette?… Horgát a vad világ beléd ütötte, Te vérzel, árva hal, szegény szivem! (Pest.)

Örök ölelkezés. A téren kettős sírhalom van, Fölöttök egy-egy zöld bokor; Egymásra hajlanak, miként ha Két szerető szív összeforr. Igen, két szerető szív szálla Pihenni e két domb alá, Midőn a háborgó életnek Kemény harczát kiharczolá. Egymás mellé temetteték a Hű szeretők itt magokat, Hogy egyesűlve legyenek, mint A földön, úgy a föld alatt. És egyesűlve maradának, Mely a sírhalmokon növe, A két ölelkező bokorfa A két szerelmes szelleme. (Pest.)

A hazáról. Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Szép csillag a honszeretet, Gyönyörüségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod. Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem ősei! Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek, Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek. Ne nézz ősidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra… Szemeid gyöngék… a napfény megvakit. Hazám dicső nagy ősei, Ti földetrázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok. Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga. Csak hogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire oda ér. Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán. Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez. Magyar nép, vajon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsőség, mi valál? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld. Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség! mely jött s távozék, Hogy századok multával ujra Lássák fényét a népek s rettegjék? (Pest.)

A költő s a szőlővessző. Semmi vágyam, semmi kedvem A borostyánkoszorúhoz! Magyarország szép leányi, Szőlővessző-koszorúval Koszorúzzatok meg engem, Mert a szőlővessző és a Költő sorsa oly hasonló. Költő és a szőlővessző A világnak adja lelkét. Szőlővessző lelke a bor, A költőnek lelke a dal. Lelkünket ha általadtuk Borban, dalban a világnak: Elhervadunk, elenyészünk. És midőn már elenyésztünk: Lelkeink, a bor s dal mellett Vigad a világ! – – – – (Borjád.)

A jegygyürű. »Isméred e gyürűt? Aranymives barátom!« – ‚Ismérem jól, uram, E gyűrűt én csináltam; Azt is tudom: kinek Számára készíttetted? Az szép leányka volt, És aztán hitvesed lett.‘ – »Igen, szép lyányka volt, És aztán hitvesem lett. De megszegé hitét S mással kötött szerelmet. E gyűrü rosz helyen Volt ujján; visszavettem. Legdrágább kincsem ez, Jobb helyre kell hát tennem. Ezennel önts golyót E gyűrüből, barátom!… … Fegyverbe töltöm azt, S szivem, beléd bocsátom.« (Pest.)

Szép vidéknek szépséges leánya… Szép vidéknek szépséges leánya! Eszem azt a gyönyörü szemed – Gyönyörű? nem! csak azért sem az, mert Hazugságban hagytál engemet. Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg, Hogy már láttam tiszta kék eget! S ez hazugság, mert nem láttam addig, Mig nem láttam a te szemedet. Vetted észre? mily hosszan merengtem S milyen áhitattal szemeden? Áhitattal függtem rajta, mint a Haldokló szent a feszűleten. S te valóban megváltóm lehetnél, Mindazáltal nem halnál te meg: Holt, hideg fán nem függnél… ölelned Kéne élő, égő keblemet… Mit beszélek? mit mondtam?… szerelmet Tőled én nem, oh, nem várhatok! Szerelemmel a szegény költőre Áldást hozni melyik lyányka fog? Mert szegénynek alkotá az isten A költőt, s tán rendén is van ez: Tarka, pompás toll nem ékesíti A madárt sem, a mely zengedez. Igy a költő egyszerűségében Képes-e lyányt meghódítani? Tündökölni vágynak a leányok S méltán… ők a föld csillagjai. Te, leányka, az én csillagom vagy, S tőlem senki nem tilthatja meg: Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy Szemeimmel ne kisérjelek. Fog kisérni szemeim világa, Fog kisérni vándorútamon. A távolból ha nem melegítesz: Legalább nézz rám, szép csillagom! (Pest.)

Megteremtéd lelkem új világát… Megteremtéd lelkem új világát, Szerelem dicső világa ez! Hálából e szív, örök tüzével, Istenséged szent oltára lesz. Oh leányka, ha te nem szeretsz is, Engedd meg, hogy szerethesselek, Mert különben köztem s a világ közt Megszakadnak minden kötelek. Vad, sötét föld keblem birodalma, Fejedelme gyűlölő harag, Harczban állok a nagy mindenséggel – Szeretetre csak képed marad. Képed a fény, az egyetlen egy fény, Mely keblemnek éjjelébe jár, Mint a rabhoz, földalatti börtön Kisded ablakán, a napsugár. Én szeretlek! bár tudom: mily rém a Nem viszonzott szerelem baja; De kit annyi rém gyötör, szivemnek Könnyü lesz ezt is megszoknia. Nem viszonzott szerelem keserve! Türelemmel hordom terhedet, Mint az istenember a keresztfát, Melyen aztán megfeszíttetett. (Pest.)

Éj van… Éj van, csend és nyugalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos; Szőke gyermek, kék szemű kökényfa, Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most? Engem édes álmak környekeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmam egy fényes királyság, S koronája te vagy angyalom! Beh szeretném most, ha lopni tudnék, A lopás bármily rút lelki folt! Meglopnám az álmak kincstárát, hogy Gazdagitsam a szegény valót. (Pest.)

Félre mostan… Félre mostan, hagyjatok magamra, Hagyjatok, ti régi czimborák! Nem látjátok, hogy mi lett belőlem? Czímerem most rózsa s nem borág. Szerelemnek katonája lettem… A lant, a dal töltött fegyverem, Töltés benne forró érzeményem, Boldog én! ha a csatát nyerem. Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék… Tündérország, mely előttem áll; Sikerüljön ezt bevennem: akkor Én leendek a tündérkirály! (Pest.)

Ablakodból hogyha… Ablakodból hogyha kitekintesz: Kertet látsz csak, kertet és eget. (Adja isten, hogy legyen hasonló E látványhoz teljes életed!) Képzelem: mily boldog vagy, leányka, Hogy körűled ilyen kert virit. Jaj, de e kert sokkal boldogabb még, Mert beléje néznek szemeid. (Gödöllő.)

Nála voltam… Nála voltam, a kedves leánynál, Nála voltam, ismét eljövék. Honn vagyok… honn? nem tudom. Szédülök. Kereng velem a föld és az ég. Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka, Szép és jó s oly lelkes honleány! Te hazám leglelkesebb leánya, Te hazám nemtője vagy talán. Lyányka, neked költőt kell szeretned, Más nem méltó birni tégedet, Nem méltó más erre, mert hazát ugy, Mint a költő, senki nem szeret. Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága, Mit tegyek? hogy megnyerhesselek. Kész vagyok, kész mindent elkövetni, Mindent, hogy megérdemeljelek. De ha semmit nem tennék is, lyányka, Érdemetlen nem vagyok reád: Szerelemért csupán szerelem kell, S én szeretlek, mint te a hazát! (Pest.)

Vasárnap volt… Vasárnap volt. Nem felejtem én el E napot. Lenn a kertben valánk. Néztelek… te bokrétát kötöttél. A nap jó kedvvel mosolyga ránk. És midőn elkészült a bokréta, Általadtad, – oh, meglepetés! – Általadtad azt nekem, leányka… E gyönyörre minden szó kevés! Általadtad nekem a bokrétát, Most is itt van az szivem felett; S ha fölhajtod egykor szemfedőmet, Akkor is még szivemen leled. Higy nekem, hogy szívem és bokrétád Egy időben, együtt hamvad el… Milyen édesen fog majd pihenni Ő alatta e fáradt kebel! S a mig élek, addig paizsom lesz. Oly szükséges nekem a paizs! Most merészen állok ki, ha mingyárt Az egész föld ostromolna is. Rágalom, gúny, ármány, balszerencse Szórhatnak rám millió nyilat: Szánakozva nézem ellenségim E tündér virágpaizs alatt. (Buda.)

Drága orvos úr… »Drága orvos úr!« szólék eszemhez, »Látogassa meg csak szívemet; Látogassa meg, kérem… roszul van… És gyógyitsa ki, ha még lehet. Nagy bizalma van szivemnek önben, Mert ön már többször segíte rajt. De siessen, kérem, csak siessen, Még talán elűzheti a bajt.« És az ész, ez a jó háziorvos, Nem késett, hanem lesietett; És megrémült és fejét csóválta, Meglátván a vérző beteget; S igy kiálta föl: »Fiatal ember, Mit cselekszik ön, az istenért? Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál – Mért is nem vigyáz magára, mért? De legyünk csak egy kis türelemmel, Még talán… talán segithetek.« Szóla, és a sebet megvizsgálván, Abba balzsamot csepegtetett. »Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek Balzsamát használja?… hagyjon föl… Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!… A reménység sem gyógyit, sem öl.« (Pest.)

Hol van oly nagy pusztaság… Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem? Oh, e puszta oly határtalan! Jobbra, balra terméketlen föld, csak Közepében egy élőfa van. S hol van olyan nagy élőfa, mint ez? Árnyat az egész világra vet! Tudjátok: mi e roppant fa keblem Pusztájában?… ez a gyűlölet. El fog dőlni e világborító Fa, ha majd egy órjás megjelen. E világborító fát eldöntő Óriás a boldog szerelem. (Pest.)

Nő szerelmem… Nő szerelmem, egyre nő, pedig már Végtelen tengerré árada. És a mint nő: szaporodik benne A szörnyeknek rémes tábora. És ha benne a rémek mozognak, És ha rajta szélvész vágtatott: Föl az égre csap szilaj hulláma, S lemos onnan minden csillagot. És mi kelti e vihart?… az eszme: Ha te, lyányka, nem lennél enyém! Iszonyú ez éj és e sötétség S villám benne égő agyvelőm. Oh, az ily percz helyett egy öröklét A pokolban áldás volna rám!… – Múl a vész, a tenger csendesül, ha Ezt az eszmét elzavarhatám. Csendesűl a tenger és lesímul, És a tengerpartra lépek én, S ott remények erdejében járok; Oh, mi szép zöld erdő a remény! A remények szép zöld erdejében Két galamb ül s búg egy ág felett, S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben E galambpár én leszek veled! (Pest.)

Meg ne ítélj… Meg ne ítélj a találkozásról, Mely közöttünk a legelső volt! Mint magát ekkor viselte nyelvem: Az nem mindig olyan néma, holt. Ajkaimról hallhatják gyakorta A beszéd megáradt folyamát, S közbe-közbe tréfa úszik árján, Mint enyelgő csónakos-család. De midőn te véled összejöttem, Ajkamon szó, hang meg nem jelent. Fergeteg ha van keletkezőben: Megelőzi temetői csend. Fergeteg volt itt keletkezőben, Fergetegre készült kebelem, S az kitört már… ontja villámlását, Mennydörgését a vad szerelem. Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont Bennem a föllázadt fergeteg… De tűröm; tán egykor, mint szivárványt, Látom majd viszonszerelmedet. (Pest.)

Voltak sokkal jelesebbek… Voltak sokkal jelesebbek, mint én, Hírök még is elfelejtve már. Hát ti rátok, dalaim, ti rátok A jövendőben vajon mi vár? Éltek-e ti még akkor, midőn már Én fölöttem fűvek lengenek? Ugy, miként a lantnak húrja, mely, ha Elszakad, még aztán is zeneg. Nem bánom, ha, a mit eddig irtam, Nem bánom, ha mind az elenyész; Csak a mit te hozzád írok, lyányka, Ezt ne bántsa elmulási vész. S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja: Szent lesz minden hozzád írt dalom, Mert hisz azok a mennyből erednek, Kék szemedből, szőke angyalom! (Pest.)

Vadonerdő a világ… Vadonerdő a világ körűlem, Oly sötét, oly éktelen vadon! Benne járok én, elfáradt vándor; Éj van és az útat nem tudom. Egy kicsiny fény rezg amott előttem Ágak-bogak gyér nyilásin át; Te vagy az, te szeretett leányka, Követem fényednek sugarát. Vajon e fény mécsvilág-e – a hol Nyughatom majd – egy csöndes tanyán? Vagy csalóka bolygótűz csak, a mely Temetőbe… sírba visz talán? (Pest.)

Nincs jogom, hogy… Nincs jogom, hogy féltselek, leányka, Mert hiszen nem is vagy még enyém; Néha még is szerelemféltés, e Legborzasztóbb mennykő üt belém. Elsötétül a világ ilyenkor… Elsötétül? nem, sőt meggyulad… Végitélet van… az alkotó az Angyalokkal trombitát fuvat. Harsog az arkangyal trombitája… Agyvelőm reng… szerteszét szakad… Mert reám igy dörg le az itélet: A te sorsod örök kárhozat! (Szalk-Szent-Márton.)

Száz alakba… Száz alakba öltözik szerelmem, Száz alakban képzel tégedet. Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem Mint szilaj folyam fut körüled. Máskor ismét, édes kedvesem, hogy Szentegyház vagy, én azt gondolom, És szerelmem mint repkény huzódik Fölfelé a szentegyház-falon. Néha gazdag útas vagy s szerelmem Mint az útonálló megrohan, Néha meg mint jámbor alamizsnás Lép elédbe alázatosan. Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő, S mennydörgéssel ostromlom szived. Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled Csalogányként zengek éneket. Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szűnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is… Gyakran csendes a folyó, de mély! (Szalk-Szent-Márton.)

Megvallom, hogy… Megvallom, hogy én az iskolában Rest tanúló voltam, szörnyü rest. Légy tanítóm, jó leányka, tőled Majd tanúlok édesörömest. S okvetetlen tőled kell tanulnom, A mit mostan tudni akarok. Nem tanulják azt az iskolában, Nem tudják azt a professorok. Nos, leányka, lészsz-e hát tanítóm? Kell-e tőlem a professorság? Azt szeretném én csak megtanulni: Mit tesz az a szó, hogy »boldogság«? Nem kerűl ám sok fáradságodba, Ne gondold; csak egy kis perczig vársz… Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet Mindent oly szépen megmagyaráz. (Szalk-Szent-Márton.)

Álmaimban gyakran… Álmaimban gyakran látogatsz meg, Életemnek legszebb álma te! Onnan van, mert rajzolásit elmém Minden este véled végzi be. Te vagy elmém végső gondolatja, Mielőtt bezárkozik szemem. Igy az égen, mielőtt az éj jön, A szép alkony mindig ott terem. Hejh, leányka, akarod-e tudni: Álmaimnak foglalatja mi? Rövid az, de oly szép!… látlak téged Szerelemmel rám mosolygani. Ha ez igy van, mint álmodni szoktam, Ha szeretsz tán engem, oh leány! Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen Boldogságom álomkép csupán. De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán Kebled értem soha nem hevül: Akkor… akkor legjobb lesz alunnom És álmodnom véghetetlenül. Kérem istent, hogy ne ébreszszen föl Az itéletkor se engemet; Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak, Mint a mennyben lennem nélküled! (Szalk-Szent-Márton.)

Szerelemnek lobogója… Szerelemnek lobogója szívem, Érte két szellem viaskodik; Rémes a harcz és mindennap eltart Kora regtől késő alkonyig. Egyik szellem, hófehér ruhába Öltözködve, a vidám remény; Másik szellem a mogorva kétség, Öltözködve hollófeketén. Egyre vínak, és nem tudhatom még: Győzedelmes melyikök lehet? Attól tartok, hogy kettészakítják E szerelmi zászlót, szívemet! (Szalk-Szent-Márton.)

Alacsony kis ház… Alacsony kis ház az én lakásom: A tiéd magas, nagy palota Jaj nekem, jaj én nekem, leányka, Nem emelkedhetem én oda… De miért ne egyesülhetnénk mi? Én hozzám le mért ne hajlanál? Le a völgybe tér a hegy patakja, S az égről a nap a földre száll. Igy, mint a nap földre száll az égről, És a völgybe hegyről a patak: Palotádból, lelkem szép galambja, Szállj le hozzám, hogy birhassalak! Én hiszem, hogy boldogabb lennél te Itt lenn nálam, mintsem odafenn. A magasban hűvös levegő van, A tavasz legszebb a völgyeken. Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka, Szerelemnek ékes tavasza; Nem mulandó e tavasz viránya, Mint az, melyet a május hoza. A mezőkre jő az ősz és hervaszt, A hol látja a virágokat. Titkos, rejtett kert szivem szerelme, A hervasztó ősz rá nem akad. Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár: Oh azért megférünk benne ketten, Mint fészkében a páros madár. Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal, Ha ott hagyod minden ékszered… Mért is volna rajtad ékszer? úgy is Elhomályosítja azt szived. (Szalk-Szent-Márton.)

Mihelyest megláttalak… Mihelyest megláttalak, leányka, Én azonnal megszerettelek. Látásodkor ugy jártam, mint a fa, A melyet a villám gyujta meg. Fa valék én, egy kiszáradott fa, Melynek lombja szertehulla rég. Most örűlök rajta, hogy az voltam, Mert a száraz fa legjobban ég. (Szalk-Szent-Márton.)

Lyányka, mikor… Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk, Én nem szóltam és te hallgatál. Hejh! ha tudnám, be sokért nem adnám, Hogy te ekkor min gondolkozál? Én csak ilyenféléket gondoltam, Hogy… izé… bizony már nem tudom: Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek Gyönyörűséges gondolatom. Minden eszmém tündércsengetyű volt, Mely bűbájosan csilingele, Bájosan… de némely’k olyan búsan, Hogy szivem majd megrepedt bele! (Pest.)

A világtól elvonulva… A világtól elvonulva élni Egy csöndes kis házfödél alatt, Elvonulva, lyányka, véled élni… Oh mily szép, mily édes gondolat! Itt szeretném hagyni a világot, Mely ugy sem más, mint egy csatatér. Harczolunk s mi harczaink jutalma? Legfölebb is tán egy kis babér. És ezért küzködjem én örökké? S megvagdalni hagyjam lelkemet? A babér csak elfödi sebünket, Elfödi, de nem gyógyítja meg. Tedd kezembe kezedet, leányka, S a hová vezetsz: megyek veled; Oh de messze menjünk, hogy ne lássam Távolról se a csatahelyet. Messze menjünk és sebes léptekkel, Hogy minket ne érjen majd utol Mult időm emléke, e madár, mely Harczaimról oly búsan dalol. (Pest.)

A mióta szerelembe… A mióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszű vagyok. Szemkötősdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok. Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit Józanon tőlem nem láttatok, A mit szinte szégyenlek kivallni: A tükörbe is pillantgatok. Reggel sokszor jó estét kivánok, És jó reggelt, hogyha este van. Isten hozott! mondom a menőnek, S annak, a ki jő: élj boldogan! Tollam gyakran a porzóba mártom, A tintát meg porzónak veszem. S mindez hagyján! de mikor szájamba A szivar tüzes végét teszem… Erre aztán elmondhatni ám, hogy Valóságos szerelem sebe. Te miattad kaptam, lyányka… illő Volna, hogy csókod gyógyítsa be! (Szalk-Szent-Márton.)

Soha sem volt az szerelmes… Soha sem volt az szerelmes, a ki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő… azt adott nekem. S a madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minőt a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt. Szállok én az angyalok kertébe, Föl az égre, pillantás alatt, S koszorúba fűzöm ott e kertnek Lángrózsáit, a csillagokat. Majd ez égi fény borít el, majd az Alvilágnak éjszakája föd… Szállok és egy pillanatban látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt. Nincsen itt tér, nincsen itt időköz, Hogyha szárnyam fölkerekedik; A világnak megteremtésétől Szállok a végső itéletig. S így ha mennyet és poklot bejárok: A pokolban a mi gyötrelem És a mennyben a mi üdvösség van, Egy perczben mindazt átérezem. (Szalk-Szent-Márton.)

A bokrétát, melyet… A bokrétát, melyet nekem adtál, Háromszin szalaggal kötted át, Szereted a hazának színeit, Lyányka, mert szereted a hazát. Adok én is három színt cserébe: A zöld színnek vedd reményimet, A fehérnek halovány orczámat, A pirosnak vérző szívemet. (Szalk-Szent-Márton.)

Fa leszek, ha… Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy… Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország, Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom. (Szalk-Szent-Márton.)

Őszi reggel járok… Őszi reggel járok a szabadban, De hiába nézek szerteszét; Sűrü ködnek fátyolában a táj, A toronynak látni csak hegyét. A természet elhagyott szentegyház; Nincsen benne buzgó népe már: A virágok… s hallgat orgonája, Hallgat a sok énekes madár. A természet néma szentegyháza Fölzajlik még egyszer az idén – A tavasznak mintegy viszhangjául – A szüretnek megjövetelén. A szüret víg, kellemes mulatság. Gyakran ekkép sóhajtott szivem: Be szeretnék én is szüretelni, Mért nincs nekem is szőlőhegyem?… Most beérném egyetlen gerezddel, Egy egész szőlőhegy nem epeszt; Hejh, beérném én veled, leányka, Te legszebb, legédesebb gerezd! (Szalk-Szent-Márton.)

Háborúval álmodám… Háborúval álmodám az éjjel, Háborúba hítták a magyart; Fölhivó jelül, mint hajdanában, Országszerte járt a véres kard. S fölriadt a véres kard láttára, A kinek csak egy csepp vére volt. A szabadság drága koszorúja, Nem hitvány pénz volt a harczi zsold. Épen e nap volt menyegzőnk napja, Az enyém, leányka, s a tiéd; S én, hogy haljak a honért, elhagytam Házasságunk első éjjelét. Úgy-e, lyányka, a menyegző napján Menni és meghalni, szörnyü vég? És mégis, ha rá kerülne a sor, Ugy tennék, mint álmomban tevék. (Szalk-Szent-Márton.)

Életem most… Életem most egyetlen kivánság: Megnyerhetni, lyányka, szívedet! Néha mégis csaknem azt ohajtom: Vajha ne szeretnél engemet. Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel Összekötni vétek volna tán; Az enyém oly boldogtalan, oly bús, A tiéd oly boldog, oly vidám! Berekeszszem a szelíd galambot Vérszomjas vadállatok közé? Tengerekre, vészes tengerekre A kicsiny sajkát vezessem-é? Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka, Mint ott a galamb s a sajka jár? Megbirnád-e a balsorsot? melyet Én megbírok, mert megszoktam már… Csak szeress te engemet, leányka, Szenvedésim tudni sem fogod. Nem borúl el soha én miattam, Nem borúl el fényes homlokod. Megkiméllek bánatomtól téged, Mint a föld a napot, kedvesét. Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap: Akkor lesz csak szomorú, sötét. (Szalk-Szent-Márton.)