ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK. (1844–1848.) (continued 2)

SZILAJ PISTA. I. Jó ideje, hogy a nap lenézett. Pihennek az elfáradt révészek, A révházban pihennek, alusznak. Szilaj Pista maga nem alszik csak. Szilaj Pista, tőled én azt kérdem, Hogy miért vagy te még most is ébren? »E kérdésre én csak azt felelem, Hogy ébren tart engem a szerelem.« Holdvilágos éjben Szilaj Pista Csónakát a partról eloldozta, Az evezőt is kezébe vette, Át is ment a vízen a szigetbe. A Dunának kellő közepében Áll a sziget virágos kertképen. A szigetnek legszebb virágszála Egy vén halász fiatal leánya. A vén halász nádvityillójában Subaágyán alszik már javában. A vén halász fiatal leánya Sziget partján vár Szilaj Pistára. Mikor átért a szép révész legény, Jó dolga lett rózsája kebelén. Csókolóztak… de nem mondom ezt el! Tele van a világ irígyekkel. Legtüzesebb bor a szép lyány csókja, Csók az észnek könnyen zavarója; Pistának is megzavarta eszét, Származott is tőle tarka beszéd. »Lidi lelkem, Lidim, galambocskám, Gyöngyvirágom, aranyos halacskám, Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára, Csókolj agyon hajnal hasadtára. Fekete a pillád, kék a szemed, Mint mikor a felhő kettéreped. A megrepedt felhőben kék az ég, S mint ebben a csillag, szemed ugy ég. Ha egyetlen egy füzért fonnának Minden virágából a világnak, Át nem érné az én szerelmemet, Olyan nagy!… s az egyedül a tied. Szerelmemnek nincs határa, vége; Hát a tied ily végtelenség-e? Csak szerelmed határát ne érjem, Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem! Egy óriás alszik ott, angyalom, Egy óriás, az én indulatom; Mihelyt oda érkezünk: fölébred, S összeszaggat engem úgy, mint téged.« Igy beszélt az ifju révészlegény, De megnyugott a lyány tekintetén, Tekintetén, mely ezt magyarázta: Szerelmének nincs vége, határa. Még sokáig váltogatták a szót. Közelökben a fülemile szólt; Vagy tán nem is madár dalolása Volt ez, hanem szivök dobogása. Elváltanak egymástól végtére Szép reménynyel a jövő estére. Az ifju ment a révésztanyába, A leány ment apja kunyhajába. Csendesség volt az egész vidéken, Hajlott a hold lefelé az égen, Gönczölszekér rúdja is leállott, A fiastyúk föl magasra szállott. Csendes a révkocsmárosnak háza, A szellő a bokrokat nem rázza, Semmi sem szól, csak a Duna habja, Mely a komp oldalát locsolgatja. II. A vén halász város piaczára Hordta halát a hetivásárra. »Gyere velem a városba, lyányom.« »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.« Apa, leány a városba mentek. Hejh, csak ne lett volna épen péntek! Először volt a városban Lidi, Azért nem tetszett ez a nap neki. De csakhamar ezt elfelejtette A városi zajnak közepette. Jöttek czifra, szép ruhás urfiak, S a szép lyánynyal csintalankodtanak. Szólt egy urfi, ki mellette megáll: »Hol termettél, gyönyörű virágszál?« Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben Termettem a Duna közepében.« Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog! Mert hisz én is oda való vagyok. Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd? Ha van, inkább engem szeress, ne őt.« Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm? Azt én senki orrára nem kötöm, Ha az úrfi tudni ugy kivánja: Van czigányné s van annak kártyája.« Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi Csak igy apró pénzzel fizette ki; De még is a lyány meg nem állotta, Egyet pillantott utána lopva. – Ezek után egyszer sok időre Kiült Lidi a Duna szélére, Dunaparton vad virágok között Ülve a kis leány hálót kötött. Ereszkedett már a nap lefelé, Festegette a bokrok levelét, Befestette pirosra, sárgára, Piros fátyolt huzott a Dunára. A kis lyány a hálót csak kötötte, S im megzörren a bokor mögötte, Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász. »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?« »Ha nem vak, hát látja, mit csinálok; Látja az úr, hogy kötöm a hálót;« Igy felelt a kis leány kereken, Hogy melléje lépett az idegen. Szólt a vadász: »Te hamis kis leány! Arczod rózsa, de beszéded csalány. Látom, te még most is a régi vagy, Szemed s szavad a szívben sebet hagy. De ismersz-e, jut-e még eszedbe, Hogy láttuk már egymást az életbe’? Láttuk egymást egy hetivásáron… Emlékszel-e még rá, szép virágom?« Felelt Lidi: »Azt én megengedem, Hogy úrfi már találkozott velem; De nem olyan nagyok szépségei, Hogy el ne lehetne felejteni.« S így a mit a vadász úrfi szólott, Minden szóra kapott egy jó tronfot, Még sem tudott bosszankodni rája, Arra a kis csintalan leányra. Hát csak azon vette észre magát, Hogy a sötét éjszaka már beállt, És így szóla: »Tudod-e, aranyom, Hogy az útat innen én nem tudom. Rám nézve hát rettenetes baj van, Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam. Légy kisérőm csak az erdőszélig, Vagy akár a szobám közepéig.« Lidi végig gondolta a dolgot: Ez az úrfi oly sok szépet mondott, Oly nyájasan, oly szivesmelegen, S ő mindezért háladatlan legyen? »Világért sem leszek háladatlan!« Szólt a lyányka elhatározottan, Szólt magában, azután ezt mondta Fennszóval, a vadászra pillantva: »Jőjön hát az úrfi, jőjön velem, De hazáig el nem kisérhetem, Elkisérem csak az erdőszélig… Mert az embert könnyen megitélik.« És elmentek. Mire Lidi megjött, Szilaj Pista már régen kikötött. »Régen várlak, hol jártál, galambom?« Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon? III. Lidinek a magaviselete Akkor este különös lehete, Mert Pistának az sehogysem tetszett, S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig! Mihelyest a világra születik, Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik; S ha jóllakott: szörnyeteggé válik. Mit tett Pista? már a másik este Bokor mögé bujt titokban, s leste… Tán maga sem tudta, hogy mit lesett? Csak várta, hogy mit hoz a vakeset. Nem soká várt, hogy egy úr érkezett, S hallott tőle édes beszédeket, Mikre Lidi csak ugy irult-pirult. Szilaj Pista mérgében majd megfult. S ha még nem lett volna más, csak beszéd, De az úrfi meg is fogta kezét A leánynak, sőt meg is ölelte… Poklokra szállt Pistának a lelke. Fölugrik, az urfit megrohanja: »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja! Igy csábítsd el más ember mátkáját…« S kirántotta zsebéből bicskáját. A bicska a vadász szivének ment, De a vadász puskával állt ellent, Puskaagygyal úgy ütötte főbe, Hogy hosszában elbukott a fűbe. Mikor Pista magához tért megint, Lassan fölállt, jobbra-balra tekint, Senkit sem lát… sem vadász, sem leány. Azt gondolja: csak álmodott talán. Hogy nem álom, azt onnan tudta meg, Mert vére még akkor is csepegett. Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére Összefolyva csorgott le képére. IV. Szép Lidihez a vadász el-eljár, S bátorsággal ölelkezhetnek már, Nem tartanak semmi ellenségtől, Szilaj Pista eltűnt a vidékről. Szilaj Pista elment nagy bujában; Hol bujdosik most, melyik világban? Erős szélvész volt szive bánata, Szegény fiút messze ragadhatta. Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén, Meg sem állt, csak a Bakony közepén; Bakonyerdő kellő közepében Megpihent egy vén cserfa tövében. Pihent ám, de nem pihent, csak teste, Lelkét ő le nem csendesíthette. Teste tó volt, lelke benne a hal. Bár a tó áll: a hal benne nyargal. »Zsivány leszek, zsivány, utonálló, Végesvégül bitófa-czifrázó! Mit bánom én? jussak a bitóra, Az lesz nekem legboldogabb óra.« Kiült a nagy országút szélére, S várakozott jó módú vendégre, Kinek oly nagy teher lesz zsebében, Mint ő neki bátorság szivében. Jött is egy úr nem igen sokára, Gyorsan hozta őt négy paripája, Négy paripa czifra szép hintóban. Fönn a bakon kocsis és hajdú van. »Megállj!« kiált Szilaj Pista rája, »Mozduljon, a ki halálát várja!« A halálra egynek sem volt kedve, Megállottak, kővé merevedve. Pista oda lépett s minden zseben Keresztülment lelk’ismeretesen; A mit talált, szépen ki is szedte, Messzely bor árát sem hagyott benne. »Elmehettek!« szóla mostan Pista; »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra, Ki az ostort már kezébe vette, »Nem vagyok én zsiványnak teremtve… Itt van, uram, egy fillérig pénze.« Az úr reá nagy szemekkel néze, Nem tudta: a dolgot mire vélje? Tán csak tréfál a haramja véle? Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta, A hintónak hátát forditotta, És elindult és tovább bujdosott. Vitt magával bánatos haragot. Meddig tartott bizonytalan utja? Merre járt-kelt? ő maga sem tudja; Mig egyszerre csak azt veszi észre, Hogy a Duna partjaihoz ére. Dunaparton áll a révház felett, Hol annak előtte révészkedett, Átellenben Lidiék kunyhaja… Pistának kél keserves sóhaja. »Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?… De, szegény lyány, tán meg is bántad már, Hű szeretőd tán már megsirattad, A ki annyit szenvedett miattad. Ha megbántad hűtelenségedet, Elfelejtem a megtörténteket. Magadat csak ezután becsüld meg: Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!« Ezt gondolta s a ladikba lépe, Hogy átevezzen a szigetségbe, S hogy Lidinek szóval azt elmondja, A mi mostan volt csak gondolatja. Épen mikor a ladikba lépett, Háta mögött hallott ily beszédet: »Hejh, atyafi, mi is átakarunk, Várjon kend, jó borravalót adunk.« Pista majd befordult a Dunába, Mert Lidit s a vadász-urfit látta; Rájok ismert, bár jó messze voltak, S vége járta már az alkonyatnak. Félig-meddig összeszedte magát, Míg amazok elérték csónakát. Hejh, mikor a csónakba bementek, Gondolhatni, mint rémültenek meg. Pista gyorsan el kezdett evezni, Nem lehet azt a kínt megnevezni, A mit a lyány és az úrfi érzett. Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet. Pista nem szólt, hanem csak evezett. Már közel volt hozzájok a sziget, És csak akkor vette észre magát, S hirtelen megfordítá csónakát. »Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?« »Nem egészen«, felelt neki Pista, »Csak a Duna közepéig… ottan Veletek egy kis számadásom van.« És a mire kimondta ezeket, Már a Duna közepén evezett. Itt a vízbe dobta a lapátot, S a ladiknak legvégére hágott. »Tudjátok, mit?… meguntam éltemet, És azt ti miattatok untam meg; Elmegyek a más világra… hanem Nektek is el kell ám jőni velem!« Szólt s fölforditotta a ladikot. Mind a három a Dunába bukott. A csalfa lyányt Pista megölelte, Hogy mellette hagyja őt el lelke. De a midőn az úrfit meglátta, Hogy úszni tud, hogy úszik javába’: Utána ment, és őt ölelte meg, S küzdöttek, mig el nem merültenek. (Szalk-Szent-Márton.)

BOLOND ISTÓK. »Jön biz a, tagadhatatlan, Mindjárt itt lesz a hátam megett, S mily haragos! soh’ se láttam Ilyen gyilkos szemeket. Korbácsolja lovait, S a gyeplőt közéjök vágta, Ugy jön egyenest nekem Sebesen, ló halálába. Hallj’ az úr, Legyen annyi embersége, Hagyjon békét én nekem, Menjen félre pokol fenekébe. Hisz elég nagy ez a puszta, Megférünk egymás mellett is könnyen Mért törnénk tehát egymásra? Egyik jobbra, másik balra menjen. És ha épen úgy kivánja, Hát meg is süvegelem, Csak térjen ki az utamból, Csak hagyjon békét nekem.« Igy beszél a jámbor ifju A záporhoz, mely utána nyargal, De biz ez nem fordul el, hanem Utóléri, s dől rá vad haraggal. És az ifju? Ott helyben megáll merően, Mint Caesar, midőn meglátta A gyilkot Brutus kezében. S köpenyét, mint Caesar, Rá voná a képire… Azaz hogy rá vonta volna, Ha lett volna köpenye. De azért, mint a kinek nyakában Egy pár bunda és köpönyeg, Oly nyugottan áll, s ezt mondja Kimondhatatlan egykedvüleg: »Jó; ha nem hallgatsz rám, Üssön a mennykő beléd. Majd meglátom, melyikünk Unja meg elébb. Istenemre, én vagyok tán A világon a legjobb keresztyén, Mert biz annyiszor még senki sem Keresztelkedett meg, mint én. Mennyit, mennyit mos a zápor engem! Hanem hiszen szerecsent mos, Mert biz én a milyen Egykoron valék, olyan vagyok most. Leáztathat rólam Az eső minden ruhát, De nem áztathat le egyet: a Philosophiát. Az már aztán a szabó, A ki ezt a ruhát varrja; S milyen olcsó! ingyen kapni, S még is milyen kevés hordja.« Igy elmélkedik az ifju ember, S erre oly jó ízűt kaczagott, Hogy a zápor megbosszankodott rá, S még kegyetlenebbűl szakadott. De az ifju győzte türelemmel, Állt vidáman és nyugodtan; Gondolá, hogy zúgolódni Teljesen méltóságán alul van. Végre is a mérges felhő Szégyent vallva távozék, S szivárványos lett – talán az Ifju kedvétől – az ég. »Szép szivárvány!« szólt a vándor, »Mint életem, olyan tarka, S olyan fényes, mint jövendőm S mint a paradicsommadár farka; Szép szivárvány, szép diadalív, A verőfény tiszteletire, Hogy a vészen, a felhőkön Győzelmet nyere; Szép szivárvány, messze vagy te tőlem, Jaj de messzebb még a város, A nap vége pedig már közel, És az út irtóztatóan sáros. Én ugyan próféta nem vagyok, Hanem annyit merek jóslani, Hogy ma nem gyönyörködhetnek már Bennem a város leányai. Sajnálom szegényeket, De hijába, nem tehetek róla… Hogyha még is szállni tudnék, Mint amottan az a gólya. Mit csináljak hát? Ha az éjet itt kinn töltöm, Gyönyörű mulatságocska lesz, Nedves háttal sáros földön… Bár Bolond Istóknak hínak, Ily bolond csak nem leszek – Mit tünődöm? amott egy tanya, Bemegyek. Zsiványfészek is lehet Barátságos alakjára nézve, De nincs annak félelem szivében, A kinek még bányában a pénze. És a kémény füstölög, Ergo tűz van a konyhán, Ergo megmelegszem, sőt még Vacsorálok is talán. Mily szerencse, mily boldogság, Hogy tanultam logikát, Most ezt föl sem érném észszel… Éljenek az iskolák!« Ez komor tanya, A hová az ifju mégyen, Mélyen benn a Puszta közepében. Félig ép, Félig rom; Ház-e vagy Sírhalom? Mint az árva gyermekek Anyjok sírhalmánál, Egy pár vad fa körülötte Olyan szomorún áll. És pedig nagy épület, Nem paraszt kőmíves rakta, Drága mű, Csak hogy az enyészet lába rajta. Oldaláról hull a vakolat, Kopott zsaluk lógnak lefelé, Mint helyökből kifeszíté Egyik-másik kósza szél. Az ajtó előtt egy Életúnt komondor, Ellenséget s jó barátot Egyaránt megmormol. Hátul a cselédház, oldalánál Egy öreg mogorva béres lézeng; Dolgoznék, ha dolgoznék, Balta és járomszög a kezében. Minden oly bús, Oly kedvetlen, Mintha egy világnak Átka volna itten. Gondolá is fiatal barátunk, Hogy elért e tanya közelébe: »A tatárjárásnak itt talán még Mostanában volt csak vége. De ha benn még mostan is Timurlán, Dzsengizkhán s az egész Tatárország, Még ugy is belépek; lábamat Vissza még ez urak sem riasztják.« S a küszöbre És belépett, S láta egy vénséges Asszonyképet. A parazsat túrta Csiptető vasával… Szólt az ifju hozzá Elragadtatással: »Jó estét magának Szerelem galambja, Ifjuság rózsája, Nagyanyám nagyanyja!…« De az érdemes hölgy közbevágott A beszédnek végét el nem várva: »Mit keres kend? isten hírivel Menjen arrébb, ez nem csárda. Majd biz itt minden sehonnait Befogadni, hát hogy is ne! Kivált ilyen tájban, Mikor itt van már az este.« »Ejh, babám«, felelt a vándor, »Hisz nem ment el az eszem, Hogy beüssem orrom ilyen helyre, Ha el nem esteledem. Ép azért, mert este van…« De szavát el nem végezheté, Nagy csetepatéval küldte Őt az asszony kifelé. Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?« Kérdezé, »Véle szólok; vigyük az ügyet Ő elé.« »Itt az úr, mi a baj?« Szólt egy tompa hang, Mintha szólna tenger Fenekén harang. Hófejér aggastyán volt az úr, Hófejér bajuszszal és szakállal, Homlokán kevés haj, sok redő, Úgy állt ottan komoly méltósággal. Úgy állt ott merően, Mint egy sírkereszt, Melyet tél-időben, Tiszta hó fedez. Úgy állt, mint egy egész temető, Melyben oly sok, oly sok a halott, S látható volt jól, hogy az öröm van Legrégebben eltemetve ott. És az ifju lelke a pajkosság Tarka köntösét rögtön letette, S szólt illendő szerénységgel S tisztelettel közeledve: »Jó uram, bocsánat! Útazó vagyok; Még ugyan nem fagytam meg, de Nem is izzadok. Nagyon utolért a zápor, Át találtam ázni egy kicsit, Engedelmeddel fölmelegenném S megszárítnám a ruhámat itt. S ha jóságodból ezen kivűl Még maradna egy darabka hátra, Azt csak arra használnám, hogy Megmaradnék itten éjszakára.« »Jól van«, volt a kurta válasz, S ezzel befordult az agg. Kurta volt a válasz, ámde több Nem kellett az ifjunak. Fönn termett a tűzhelyen, A láng mellé guggolt szépen, S űlt kevélyen és vidáman, Mintha űlne egy királyi széken. »Most nekem áll a világ!« Ekképen gondolkodék, »Tudtam, így lesz, és azt is tudom, Hogy vacsorám is lesz még.« Ezt gondolta, s összevissza Gondolt minden tarkabarkát, És miért ne gondolt volna? Hisz Bolond Istóknak híták. A mi volt és a mi lesz, A mi nem volt s nem leszen, Minden, minden Megfordult a fejiben. S a mit ő magában gondolt, Ki is szokta mondani; No hiszen a vén anyónak Volt mit hallani! Három vendégoldalas szekér Sem bírná el, annyit fecsegett ott, S olyakat, hogy rajtok az anyó is Néha még – uram bocsá’! – mosolygott. Hejh pedig ezt vajmi régen, Régen nem tevé már, Szinte csikorgott belé a szája, Mint a megrozsdásodott zár. De hogy minden mértéken fölűl Hosszu ne legyek: Mint az ifju jóslá, meghivá őt Vacsorára az öreg. »Ejnye, ejnye«, gondolá az, Másod ízben rakva meg a tányért, »Ez a Matuzsálemína Hogy kitett magáért! Hiszen ez királyi vacsora; Kár, hogy ilyen búsan költjük el… Megszólitom az öreg urat, Ha felel, ha nem felel. Jó uram, tisztelt úr, Ételed jó, de egy híja van. Az az egy híja, hogy Nagyon sótalan. Nem ezt a sót értem… mással Szoktam sózni én az ételt: Mulatással, Víg beszéddel. A halak is kaczagnának rajtunk, Ekkép látva minket… Avagy siralomházban vagyunk tán, S holnap már kivisznek? Fél halál a hallgatás, Tőle szinte félek én; Ha te restelsz beszélni, Majd beszélek én. Történet, földmívelés, müvészet, Csillagászat, természettan, Költészet, jogtudomány, kuruzslás, Mind, mind, mind a fejemben van. Ismerős előttem Éjszak, dél, kelet, nyugat, Jártam fényes palotákban És rongyos kunyhók alatt. Mondd, miről beszéljek?« És az agg (inkább szemeivel, Mint hangjával) ekkép válaszolt: »Engemet már mi sem érdekel.« »Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju, »Isten ellen vétkezel vele… Elzárkozni e dicső világtól, A mely széppel, jóval úgy tele!« »Tele széppel, jóval«, mormogá az Aggastyán fejét megrázva, »Tele széppel, jóval, meglehet, de Legfölebb csak néhányok számára. Majd ha hetven, nyolczvan év keservét Hordod a szíveden, S közte még csak egy hervadt virág, Egy szép emlék sem leszen, Majd ha dőlni készül élted fája, S azt sem mondhatod, Hogy ágán a boldogság-madár Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott. Hanem a kínszenvedések függtek Rajta, mint akasztott emberek: Akkor mondd meg, milyen a világ, Akkor mondd meg, fiatal gyerek. Tél vala már ifjuságom, Hát öregkoromnak, Hát ennek még Milyen nevet adjak? Szerettem; szerelmem angyal volt, Ott fönn született az égben, S gyalázat sarával megdobálva Halt meg itt lenn, a földön, szeméten. Hogy virágtalan volt tavaszom, Kétségemnek rémeit legyőzve, Jó reménynyel néztem a kalászos Nyár elé és a gyümölcsös őszbe. Eljött s elment mind a kettő, És mi hasznom benne? Hogyha mindent elbeszélnék, Szíved megrepedne. Hosszu fájdalom rövid tartalma: Sírban két jó gyermekem, Még egy él, és ez rosz ember És irántam idegen. Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem A világot tíz esztendő óta, És ezóta nincs egyéb érzelmem, Mint bevágyni, be a koporsóba. Én bevégzém számadásom Az élettel, Mit akarhat még velem, hogy Nem ereszt el? Kiivott már mindent, bennem Semmi nem maradt, Mért nem dobja hát el már az Üres poharat? Átkozott légy, élet, Légy elátkozott, A ki rabszolgádat Ekkép kínozod! Átkos, átkos a világon minden, Egy van csak, mi áldást érdemel, Az az egy kicsiny gödör, hová az Élet minket nem kisérhet el. Milyen áldás, ott lenn porladozni, Elfeledni, hogy valánk, Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk, A melynek neve világ!« Itt megállott a sok évnek És sok búnak embere, És az ifjú szót emelni Csak hosszú szünet multán mere: »Szent előttem minden fájdalom, Kettősen szent az öreg szivé… Nem akarlak bántani; bocsáss meg, Ha beszédem lelked sértené. Jó uram, te vétkezél, Tűrd tehát a büntetést, Mely ha nagy, azért az, mert Bűnöd is nagy: a kétségb’esés. Ez a bűnök koronája, Minthogy ez nem más, Mint a legsötétebb Istentagadás. A kétségb’esés pokoli hang, A mely fölkiált az égre: Nincs tebenned isten, a kinek Gondja volna az emberiségre. S méltó rá bizonynyal, A ki ezt kimondja, Róla hogy kezét a Jó isten levonja; Mert van a világnak atyja, Van egy hű gondviselője, Minden ember megláthatja, A ki el nem fordul tőle. Csak ne légyünk türelmetlenek! Néki sok a gyermeke, Ne kivánjuk, hogy minket tegyen Mindeneknek elibe. Itt a törvény: »várj sorodra«, És nem vársz hiába; Mint a nap a föld körűl, úgy Vándorol jósága. S nincs itt a kit elkerűlne, Ha ma nem jött, eljön holnap… Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. S a boldogság soh’ sem késő, És ez oly bűvszer, mitül – Essék csak egy csepp beléje – Egy tenger megédesül.« Még soká beszélt az ifju, És az agg mindig jobban figyelt, S ugy szivá be lelke e beszédet Mint a gyermek az anyatejet. És midőn elhallgatott az, Álmélkodva kérdezé az agg: »Hol tanultad ezeket? Ki vagy, ifju, hogy hínak? Az pedig a komolyságot Már nagyon megunta, S válaszát vidáman, pajkosan Ilyeténkép mondta: »Hol tanultam ezeket? Egy bagoly beszélte, A midőn egy vészes éjjel Egy odúban háltam véle. Ki vagyok? sehonnai, Se országom, se hazám, Valamely vándormadár Lehetett az ősapám. Járok-kelek a világban, Ma itt vagyok, holnap ott, És a kinek tetszik, annak Emelek csak kalapot. Minél többet éhezem és fázom, Annál több az örömem, Mert annál szebb lesz jövendőm, Minél rútabb jelenem. S hogy hínak? biz én már jóformán Elfeledtem igaz nevemet, Azt tudom csak, hogy most a világ Bolond Istóknak hí engemet.« Másnap reggel Bolond Istók Fölvevé kis batyuját, Oda állt a vén gazdához És elmondá búcsuját: »Isten hozzád, jó öreg, ha egykor Boldog lészsz, gondolj reám, Jussak akkor az eszedbe, a ki Boldogságodat megjósolám.« Megfogá kezét a Remegő aggastyán, S szóla, s egy nehéz könny Pergett végig arczán: »Isten hozzád, ifju ember, A kitől én… a ki bennem… A ki nékem… látod, látod, Hogyan kell a szót keresnem. Isten hozzád… vagy nem, Mondok valamit: Ne bucsúzzunk még el, Maradj vélem itt. Maradj itt, míg meg nem únod E tanyát, És ha tetszik, maradj itt az Élten át. Mondd el, a mit tennap mondtál, Mondd még százszor el nekem, Olyan jól esik azt hallanom, S végre majd el is hiszem. Úgy-e itt maradsz, barátom?« Szólt az ifju: »Maradok; Kötelességem maradni, Ha már így van a dolog. Az olyan beszédben Ha kedved telik, Elbeszélek én, ne félj, akár Száz esztendeig…« Kinn azonban zaj van, Kocsi érkezett; Kocsi itt e pusztán! Vajon ki lehet? »Nem szabad bejőni senkinek!« Igy kiálta ki az agg… »Én nekem sem, nagyapám?« Szól kivűl egy édes női hang. És kinyílt az ajtó, És bejött a lyány, Oly fiatal, oly szép, És oly halovány! S rá borult a bámuló öregre, Könnye, csókja égeté két arczát, S így önté ki Lelke harczát: »Unokád függ rajtad, nagyapám, Úgy ölellek át, mint a keresztet, Áhitattal és reménynyel… hangom Fájdalomtul és örömtül reszket. Jöttem hozzád ótalmat keresni, Hol találnám azt, ha nálad nem? Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor Jaj, hogy apám az én ellenem! Tőle futok, védj meg ellenében; Szívtelenűl férjhez menni készt, Van-e annak, van-e annak szíve, Ki egy szívet összetörni kész? Kérelem s könny, mind hiába volt, Kőszoborra hulltak könnyeim… Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan, Lesz-e több ily sors, mint az enyim? Értem, értem, mit jelent e Szemrehányás szemeidben, Úgy-e azt, hogy az utósó Szükségből vagyok csak itten? Ne itélj meg, százszor jöttem volna, S apám tiltá, hogy ne jőjek el, Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te… Ah, hogy őt mindig vádolnom kell! Csak hogy itt vagyok végtére, El sem hagylak már ezentul, Hogyha csak te Ki nem kergetsz hajlékodbul.« Mennyit nem akart felelni E beszédre az aggastyán, És, egy szó kevés, de annyi Sem jöhetett ki az ajkán. Könnyhullása, zokogása Volt a felelet, És hogy édes könnyeket sír, Látni lehetett. Mint két árviz, a mely Összejő, Összefolyt fölötte Múlt s jövő, És e tenger őt örök Elnyeléssel fenyegette, Vagy ha életét nem is, de Elméjét nagyon féltette. Végre is csak tört eszméket monda: »Van tehát, ki engem is szeret, Mintha feketedni érzeném Ezeket a fejér fürtöket! Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam… Milyen szépen néz reám… Ifju ember, hol vagy? nézz ide, Ez az én kis unokám! Ifju ember, addsza kezedet, Mert hiszen te mondtad: Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. Ő hozzám jött, volt bizalma bennem… Többé már el sem hagy… Védni foglak isten, ember ellen, Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.« És ki tudja, még mit Össze nem beszélt, Összevissza hányva Végét, elejét. Kinn azonban ujra zaj van, A leányért apja jött, De kilép az agg s reá dörg: »Át ne lépd e küszöböt, Nem szentségtelen lábnak való ez, A tied szentségtelen… Vagy jer, azt megteheted: taszíts el És gázolj keresztűl testemen. Lyányod itt van… lyányod? Többé nem tiéd, Mért is volna? őt ugy is csak Veszni kényszerítenéd. Megtagadtad egykoron apádat, Megtagad most téged gyermeked… Él az isten s őrizi törvényét, Őrködik az igazság felett. Meg nem átkozlak, de Meg sem áldalak… Menj el ugy, hogy többé Ne is lássalak.« És a fiú nem mert közeledni, Összezúzva távozék, Apja keményen parancsolólag Nyujtotta ki jobb kezét; Úgy állt ott az aggastyán Bús hideg fönségben, Mint a jégnek oszlopa Éjszak tengerében. A midőn már messze járt fia, Egy sohajt küldött utána, Egy kebeltépő sohajt, S beballagott hajlokába. Odabenn nagy hallgatás lett, Mélyen hallgatának. Végre szólt az ifju vándor Az öreg gazdának: »Most, uram, már ugy hiszem, hogy Én fölösleges vagyok, Van már, aki majd vigasztal, A ki földerítni fog. Jó kedvemmel és vándorbotommal Megyek én megint a magam útján… Isten hozzád, öreg ember, Isten hozzád, ifiú lyány.« Menne is, ha őt a gazda Meg nem fogná, S nyájas keménységgel így nem Szólna hozzá: »Az elébb maradni kértelek, Mostan ezt parancsolom, Láss boldogságomban is, Hogyha láttad bánatom.« »Maradok, ha úgy kivánod, Sőt maradok örömest«, Szólt az ifju, »de egy kikötéssel: Én leszek a gazda, mindenes. Lyány levén a háznál, Rendnek is kell lennie, És így bízni kell a kormányt Ügyes ember kezire. Én világlátott ember vagyok, Meglásd, mit csinálok E házból, mely most beillenék Medve- és farkastanyának.« S hozzá látott a dologhoz, A cselédség véle, Lusta nép volt, hanem őket Váltig ösztökélte. Seprő, meszelő, sikárló, Szappan, minden működék, S harmad napra a tanyát már Majd magok sem ismerék. Minden tiszta, fényes, mint a Katonaruhán a gomb, Nincs sehol a régi rozsda, Régi szenny és régi gond. S ez, Bolond Istók öcsém, Ez mind a te munkád, Ember vagy, ember a lelked is, Akárki mit mond rád. Tudja ő jól, mit hogyan kell, Hagyjátok csak őt magára, Tudja azt is, hogy a szép lyány Nem haragszik a virágra. Annak hát az ő okáért Hajnalonként kimegy a pusztába, Összeszedi a sok szépen-nyíló Vadvirágot, s köti bokrétába, És ezt a lyányka, Hogyha felkel, Ablakában látja Minden reggel. Reggelenkint szép virágbokréta, Nap hosszában tarka víg beszéd… Hejh dicséri az öreg az ifju Elméjét, a lyány pedig szivét! És igy telnek, igy röpűlnek Órák és napok, Sőt még ugy sem hazudok, ha Mondok egy pár hónapot. Hogy mult el, hogyan nem, Azt nem tudja senki, De hogy elmult szépen, Nem tagadja senki. S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk, Végre is csak el kell mondani… Szinte restelem leírni, Olyan furcsa valami. Nagyon egyszerű dolog különben: A fiú fölszedte holmijét, S a vándorbottal kezében Az öreg elébe lép, S szólt, azaz csak szólott volna, S nem tudott, csak szája mozgott, Elfelejtett Minden hangot. De az öreg szó nélkűl is Általlátott szándokán, Nem különben, a ki ott állt Másfelől, a kis leány. És egyszerre csak elkezdtek Sírni mind a ketten, S rá kezdte az ifju is, tán Még keservesebben. Ugy megsírtak, sírdogáltak, Jobban sem kell, Egyszer űlőhelyéből a Gazda fölkel, És hátáról a tarisznyát Leveszi, A leány meg kezéből a Botot veszi ki. És azóta nyugszik A tarisznya s bot, Bolond Istók többé El nem távozott. Nem volt bolond, Hogy távozzék, Onnan, a hol Ugy szerették! – – –

Már kevés virág van a pusztában, Mert az őszi szelek fújnak, De vagyon még annyi, hogy elég lesz Menyasszonyi koszorúnak. – – – A midőn a templomból mint Feleség s férj jöttenek, E szavaknál egyebet nem Mondhatott a jó öreg: »Gyermekeim, legyetek Mindig ilyen boldogok… Már én is tudom, mi a Boldogság, meghalhatok.« »Nem szabad meghalnod«, súgta a vő, »Hátra van még valami: Unokádnak gyermekit idővel, Őket is meg kell még áldani!« – – Évek jöttek, évek mentek, Mindenik vetélkedett, Melyik adjon a másiknál Ő nekik több örömet. Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam? Űzik a felhőket a szelek, Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó, Hó a földön, éj a hó felett. A pusztában csak egy fény világít, A tanyának mécsvilága ez, Boldogokra vetheti világát, Ugy tetszik, hogy örömében rezg. A tanyában, jó meleg szobában, Pattogó, szikrázó tűz körűl Az aggastyán, a férj, a menyecske És egy pár kis pajkos gyermek űl. A menyecske fon s dalol; nagyapja S férje játszik a két fiuval. – Kün süvít a tél viharja… ott benn Perg a rokka s vígan zeng a dal… – (Pest.)

SZÉCSI MÁRIA. Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak, Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged, S lángodnál látszik a tündérkert újolag, Melynek oly szép fája volt s oly szép virága: Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – – Idősb Rákóczi György két száz esztendővel Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot, S a hitszabadságért küzdő seregével Bátran, elszántan a magyar földre vágott; Gömör bérczei közt magas Murány vára Rá s katonáira nyilt kapukkal vára. Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária, Ki megérkezésén ekkép üdvözölte: »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia, Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke. Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket, Azért kezet fogni mi gátolna minket? Itt van íme jobbom, add ide jobbodat, Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod: Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat Asszony létemre is hallani nem fogod. Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem, Barátod barátom s ellened ellenem!« Tovább ment Rákóczi a frígykötés után, Serege kis részét hagyván csak ott őrül, Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány Rá a víhatatlan sziklai tetőrül… Magas és meredek, fölnyúl a fellegig, Tán még a villám is alatta születik. Jött is az ellenség, pedig nem sokára, A haragra lobbant császár emberei; Őket a pártütő várnak ostromára Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli, Követet nevez ki, hogy a várba menne, S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne. Elindult a követ, be is bocsáttaték, Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna? »Vár kapitányával szólni óhajtanék.« ‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘ Elbámult a követ, hogy ne bámult volna? Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga. Azután elkezdé s mondta mondókáját, Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott: »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát? Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?« Kurta megtagadás volt a válasz érte, Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte. Visszakullogott a követ a vezérhez, S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt. Vesselényi maga sem tudja mit érez? Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét? Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg, És belőle ilyen villámok löveltek: »Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra, Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat; Rá találok lépni, jó asszony, pártádra, S majd pártáddal együtt fejed is leszakad. Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod, Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod. Soha sem hallotta ez asszony híremet? Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?… Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed, Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni, S mire ő elszalad és a nap föltámad, Murány égő romján gyujtom meg pipámat. Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet, Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi. Tehát amazonok csakugyan termenek, Melyekről nem egyszer hallottam regélni?… S mondja követem, hogy szép és ifju asszony. Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.« A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu, Két madár szállott rá, türelmét ostromló: Tarka kiváncsiság és fekete bosszu, Kerepelő szarka és károgó holló. Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett… A vár tetejéről lesz szép nézni eztet. Jött az ifju hajnal, az ékes levente, Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, S vállán újdonat-új piros bársony mente: Igy jött elé fényes diadalszekerén… Megölte az éjet, fejét vette: vére Fölfeccsent egész a fellegek szélére. A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván, S oszladozott számos apró csoportokra, És elbújt a völgyek legtitkosabb táján, Ott végső kétségbeesés szálla rája, S fölakasztá magát fenyőfák ágára. Ezalatt Murányon a nép talpon terme, Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik. Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre! Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik, Mert Szécsi Mária volt a vezér maga, Vagy talán leesett a hajnal csillaga? Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta, Békétlenűl rágván szájában a vasat; Oldalán aranyos kardját csattogtatta, Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak. Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája, De legfényesebb volt szeme két gyémántja. Állt sorban a sereg, s előtte vezére, Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok, Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre, Néztek, mint a lánczrakötött komondorok, De ím, a várba az ágyúdörgés helyett Az ellenségtől egy új követ érkezett. Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet, Tüzes két szeme a bátorság fáklyája, Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet… Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja, Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik, Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig. Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt, És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan. Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt, Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van. Az asszony ne látna férfiak lelkébe? Ne látná, mennyire hatott be szépsége? S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?… Egyet emelt fején a fiatal özvegy, Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik, S a megzavarodott ifjuhoz közel megy. Egy ugrással vitte mellé paripája. Nagy nehezen megnyílt a követnek szája: »Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér Császári királyi fönségünk nevében. Add meg magad, add meg a várat, a mig kér. Megbánás terem a makacsság földében. Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok, Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.« Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett: »Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját, Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet, De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják. Küldje oroszlánit; mire ide jutnak, Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak. Magasak a sziklák, erősek a falak… És hogyha nem volna sem egyik, sem másik, Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!« S megüté oldalán a fölcsengő kardot, S lelkesedve tovább ily beszédet tartott: »Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink, Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek; Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing: Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek: Ha itt e lobogó helyett más lengedez, Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.« Végig hallgatá a követ e beszédet. Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta, S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett, Mint itéletkor majd az isten világa. Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán – Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán. Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben Küldé tekintetét a távozó után, S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem, Maradt volna még itt, s nézett volna… reám. Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna, Mint vezére minden fegyveres hatalma.« Midőn már a követ a kapuhoz ére, A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét, És a porkolábtól iróeszközt kére, Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét: »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában A szultán követe Mátyás táborában. Tudod, hogyan történt? a nagy király elé Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘ Megzavarodtában e két szót hebegé, S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel. Miket el nem mondtam, mik reám bizattak, E levélbe írtam, add át asszonyodnak.« Ezt cselekedni a porkoláb nem késék. Lóhátról olvasta a hölgy az iratot. Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését, Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott. Le is szállt hirtelen, magát összeszedé, S tettetett közönynyel ment szobája felé. Alig várta, alig várta, hogy benn legyen, És midőn beére, pánczélát ledobta, Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen, S zajló szíve meg ne repedjen alatta. Sisakja sem kellett, messze félreveté… Elég súly most szíve; mért terhelje fejét? És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte, Mit csináljon a kard egyedűl oldalán? A kardot is többi fegyveréhez tette, S oly kimélve, mintha félne tőle talán. Igen, melyet eddig kivonva forgatott, Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt. Marsból Venus termett. Igy változik által A haragos vihar bágyadt fúvalommá, Igy változik át, mely gyujtott sugarával, A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá. És a szem, mely elébb villámot lövelt szét, Arcza két rózsáját harmattal füröszté. Többször olvasá már a kapott levelet, S ujra elolvassa… reszket keze s lelke… »Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett! Egy eszem volt, azt is látásod elvette, De ez egy ész helyett adott ezer szivet… Csillagok csillaga, valamennyi tied! Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt, Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak. A kárhozat keze vonna rám szemfedőt, Ha már nem látnálak, dicső tündér alak. Mutasd meg magad egy rövid pillanatban, Csak a mig előttem szíved egyet dobban. Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek, Ha az alvilágon visz is az keresztül, És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg! Szívesen veszem a halált is kezedbül. – Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.« E lángoló szavak voltak e levélben, De ki írná le azt, leírni ki tudná: Mi volt és mi nem volt Mária szivében, A midőn szemeit e sorokon tartá? Tengeri szélvész ment át zajongó keblén, Fehér hullámait magasan emelvén. És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka, A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn; Egy egész világnak kincsét vitte rajta A félelmet hírből sem ismerő remény. Messze látszott még a part, de immár látszott, És, ha nem volna, ez adna bátorságot. »Irok neki«, szólott a szép hölgy magában. Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet, De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van, Azt vette észre, hogy megint messze tévedt. Végre csak ezt írta válaszul hamarján: »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« – Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába? Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta. Bement, de nem soká maradt sátorába’, Olyan kemény volt a medvebőr alatta. Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre, S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre. Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral, Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve; Fenyőfa borítá sötét árnyékával, Mellette kis patak és kis madár zenge. Azt sem tudta eddig, van-e madárének? S most elhallgatta s oly jól esett szivének. Végre bosszankodva szóla: »Istenemre, Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt! Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre Vont az egész földet betakaró fátyolt. Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása, És ez is azért van, hogy szemem őt lássa. Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék. Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette, Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég, De nagyon sok gondja volt a feszületre. Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza, Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta. Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég, Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg, Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd, Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet? Ha hidegen felel a forró levélre… Őrülés, ne vezess örvényed szélére!« Fölugrott és szinte fenyegetve nézett A vár felé, ugy ment vissza sátorába. Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett, Mert ott Máriának levelét találta. Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza, S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? – Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél, A szellemeknek e fényes fejedelme… Kinek koronája dúsabb az övénél? S több csillaggal kinek van megrakva melle? De most koronáját letevé, a holdat, S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak; Egyszerű fekete felhőpalástban jött, Tán mert ő is titkos kalandokra készül, Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül, Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla. Olyan hatalmasan dobogott kebele, Mintha azt belülről buzogány döngetné, Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé; A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté: »Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán… Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán. Mária fogadta, egyedűl várt rája, Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével, Fehér kebelével, fekete hajával, Piros ajkaival, sötétkék szemével. Az asztalra téve reszketett a lámpa; Tán szerelemféltés volt reszkető lángja. »Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag, »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet, A mit már megírtam, elmondjam újolag? Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet? Keblemnek egykori holt, rideg magánya Most a szerelemnek hangzatos tanyája. Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa, Mely fölött elsuhant az esti fuvalom, Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha Földindulás tör át alatta szilajon. Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett, Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet. Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál? Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess, Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál? Inkább erre vagyok, mint arra érdemes… Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?« »Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária, »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd, Szívem már tied és kész rá hajolnia, Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért. Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz: Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?« »Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül, Szólt ünnepélyesen és határozottan, »Ezen föltétellel elmém meg nem békül, Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van, Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem, De becsületemet nem adom érted sem. A mely zászlónak én hűséget esküvém, Annak fogok élni, az alatt halok meg; És ha másnak adott eskümet megszegném, Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek? Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet, Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.« Mária csendesen, némán nézte a hőst, Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott. »Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!« Lelkének mélyében ekkép gondolkodott, »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam? Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?« Azután fennszóval mondá a vitéznek, S szavában tettetett haragláng lobogott: »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod. Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam, Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.« S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat, Mely állott a szomszéd szobában sötéten. Vesselényi látja… a félelem utat Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen. »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!« Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja. »Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna, Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem. Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga? Mert nem igen van több szó közted s közöttem. Üttesd le fejemet, és a hol elásnak, Tétess szamárfület síromhoz fejfának. Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. – De mért zúgolódom, miért ő ellene? Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet. Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom! Nem átkozlak téged, magamat átkozom.« »Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony, »Ide karjaimba, forró karjaimba! Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon, Sorsom és sorsod egy csillagra van írva. Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét, Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd. Tudom, mit várhatok pártom híveitől, De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted, S a jövendő tán majd szelidebben itél, S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet, Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek, Hogy elfelejtette végét szerepének. Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség, Elhagyom a csata térét, a színpadot; A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték, Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott. Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája, Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!« És rövid nap mulva az ágyúk dörgének, De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná, Lakadalmat adtak hírül a vidéknek, A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát. Meddig tartott, meddig nem a lakodalom? Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. – Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam, Híre sem volt többé az egykori zajnak, Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak. Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt… Talán a szép asszony szíve porából nőt… – (Szatmár.)

AZ APOSTOL. I. Sötét a város, rá fekütt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták Arany szemeiket. Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret. Egyetlen egy kicsiny fény Csillámlik ott fönn a magasban Bágyadtan s haldokolva, Mint a beteg merengőnek szeme, Mint a végső remény. Padlásszobának halvány mécse az. Ki virraszt ott e mécs világa mellett? Ki virraszt ott fönn a magasban? Két testvér: a nyomor és az erény! Nagy itten, nagy itten a nyomor, Alig hogy elfér e kicsiny szobában. Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek, S a fecskefészeknél nem díszesebb. Kietlen puszta mind a négy fal, Azaz hogy puszta volna, ha Ki nem czifrázta volna a penész, S csikosra nem festette volna az Eső, mely a padláson át befoly… Aláhuzódik az Eső vastag nyoma, Mint gazdagok lakában A csengetyűzsinór. A lég olyan nyomasztó A sóhajoktól s a penész szagától! A nagy urak kutyái tán, A melyek jobb tanyához szoktanak, Eldöglenének e helyen. Fenyőfaágy, fenyőfaasztal, Mely a zsibvásáron sem kelne el, Az ágy lábánál egy vén szalmazsák S az asztal mellett egy pár szalmaszék S az ágy fejénél egy szu-ette láda, Ez a szobának minden bútora. Kik laknak itten? A lámpa fáradt pislogása mellett Küzd a homály és fény… az alakok Mint álomképek el vannak mosódva S a félsötétben félig rémlenek. A mécs világa csalja a szemet? Vagy e födél alatt lakók mind Oly halványak valóban, Oly kísértetszerűek? Szegény család, szegény család! Az ágy fejénél űl a ládán Csecsemőjével az anya. Boldogtalan kis csecsemő! Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja Anyjának száraz emlejét, S hijába szíja. Az asszony elgondolkodik, S fájók lehetnek gondolatjai, Mert mint megolvadt hó a házereszrül Sürűn omolnak könnyei, Omolnak végig arczán A kisded orczájára le… Vagy tán nem is gondolkodik, Csak megszokásból, öntudatlanúl Szakadnak a könnyek szeméből, Mint a sziklából a patak? Idősebb gyermeke, Istennek hála, alszik (Vagy csak alunni látszik?) A fal mellett a nyoszolyán, Mely födve durva lepedővel, A mely alól kikandikál a szalma. Aludj’, kicsiny fiú, aludj’, S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret, S álmad királyi lesz! Egy ifju férfi, a családapa, Az asztalnál sötét homlokkal űl… Tán e homlokrul árad a ború, Mely a szobát betölti? E homlok egy egész könyv, a mibe A földnek minden gondja van beírva; E homlok egy kép, melyre miljom élet Insége és fájdalma van lefestve. De ott alatta a sötét homloknak Két fényes szem lobog, Mint két bolyongó üstökös, Mely nem fél senkitől, S melytől mindenki fél. Tekintete Mindig messzebb, mindig magasbra száll, Mig elvesz ott a végtelenben, Mint a felhők között a sas! II. Csendes kivűl a nagy világ, Csendes belűl a kis szoba, Csak néha sóhajt kinn az őszi szél, Csak néha sóhajt ott benn az anya. A kis fiú halkan fölűl az ágyon, Falhoz támasztva bágyadt tagjait, S rimánkodólag, mintha temető Földéből jőne a hang, így susog: »Apám, ehetném! Erőködöm, hogy elaludjam, Erőködöm, de el nem alhatom; Apám, az éhség fáj, adj kenyeret. Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.« »Várj holnapig, kedves kicsiny fiam, Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret, Kakastejjel sütött fehér czipót.« »Inkább ma száraz barna kenyeret, Mint holnap lágy fehér czipót, apám. Mert holnapig meghalhatok, Meg is halok, tudom… Olyan sokáig nem jön az a holnap, Mióta mondod azt a holnapot, S mindig ma van, mindig csak éhezem! Vajon ha meghalunk, apám, Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?« »Nem, gyermekem, Ha meghalunk, többé nem éhezünk.« »Ugy én ohajtom a halált, apám. Kérlek, szerezz nekem koporsót, Egy kis fehér koporsót, Olyan fehéret, mint anyámnak arcza, Vitess a temetőbe És tégy a föld alá… A holtak olyan boldogok, Mert nem éheznek ők!« Ki mondja ártatlannak A gyermeket? Hol a tőr, hol van a kard, a mely Irtóztatóbb, gyötrelmesebb Sebet vón képes ejteni, Mint apja szívén ejtett E gyermek ajaka? Szegény apa! Tartóztatá magát, De könnye hirtelen kicsordult, S ő arczához kapott S azt megtörölte reszkető kezével, Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből Feccsent reá a vér! Ő a panaszhoz nem szokott, de most Kitört belőle ellenállhatatlanúl: »Oh ég, isten! mi végre alkotál? Miért nem hagytál ott a semmiségben, A melybe lelkem testem visszavágy? Vagy embernek miért teremtél És miért adál családot, Ha már azt nem táplálhatom Saját véremmel, mint a pelikán?… De állj meg ajkamon, szó, Az isten tudja, mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember, S kérdőre vonnunk őtet nem szabad. Rá külde a tengerre engem, Lelkembe tette az iránytűt, A merre ez vezet, megyek. – Nesze, fiam, nesze E kis darab kenyér, egyél, Edd jóizűn, ez a végső darab, Holnapra szántam, s ha most megeszed, A jó ég tudja, holnap mit eszel.« Mohó örömmel Kapott a kis fiú utána, Az ágyra visszaguggolt, S oly jóizűen falatozta Az istenadta száraz kenyeret, Hogy csillogott belé szeme, Mint két szerelmes szentjánosbogár; S midőn a végső falatot Lenyelte, rá borult az álom, Mint völgyre a napalkonyat köde, S lehajtá a párnára kis fejét, S alutt, és álmodott mosolygó arczczal… Vajon mit álmodott, miről? Koporsóról-e vagy kenyérről? Álomba sírdogálta Magát az anya is, A másik mellé tette kisdedét, Karjával mind a kettőt átölelte S a nyoszolyának szélén úgy alutt. A férfi fölkelt asztalától, Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen, Megállt előtte összefont karokkal, És elgondolkodék: »Végtére boldogok Vagytok, szeretteim! Az életet nem érzitek, Levette vállaitokról az álom E nagy súlyt, mit napestig hordotok, Szegény, szegény szeretteim. Én istenem, hát jobban szereti Az álom őket, mint én szeretem, hogy Ez tészi őket boldogokká, A mikké én nem tehetem? De hisz mindegy, elég hogy boldogok… Aludjatok, kedveseim, Aludjatok, jó éjszakát! Megcsókolá a három alvót, Szentháromságát családéletének, Áldásadólag terjeszté föléjök Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott Nekik, mint puszta áldást!) S helyére visszaballagott. Még egy szelíd tekintetet Vetett a népes nyoszolyára, Egy oly szelíd, édes tekintetet, Melytől az alvók álmaikban Rózsák és angyalok között mulattak, Aztán kinézett ablakán, Beléje nézett a sötétbe, Nézett beléje oly merően, mintha Azt föl akarta volna gyujtani Északfényével lángoló szemének. III. Hol járhat e virasztó férfi lelke? Minő utat választott s kit keres? Ott fönn bolyong azon magasban, Hová csak őrültek s félistenek Merészlenek s birnak fölszállani! Ledobta a ház és nap gondjait, mint Tojása héját a madár, Kikelt s röpűl. Az ember meghalt benne s él a polgár. Ki a családé volt elébb, Most a világé; Ki három embert ölelt az imént, Most milliókat ölel át. Ott fönn csattognak lelke szárnyai, Honnét a föld olyan parányinak Látszik, mint a megégett Papír hamván a szikra. Sebes röptében a hogy elsuhant Egy-egy csillagnál, ez megreszketett A gyertyalángként, melyre rá leheltek. Röpűlt, röpűlt. Miljom s miljom mérföldnyire Van egyik égi test a másikától, S azok mögötte még is Oly hirtelen maradtak el, Mint vágtató lovas mögött Sürű erdőben a fák. S midőn immár fölűl volt A csillagoknak milliárdjain, Elért… elért… A mindenség végére tán? Nem… a mindenség közepére! S ott volt előtte, Ki kormányozza a világokat Pillantatával, Kinek valója fény, S kinek szeméből minden szikra egy nap Mit földek s holdak forganak körűl. És szólt a lélek, az Ős-szellem fényében fürödve, Miként a hattyu fürdik A tónak átlátszó vizében: »Isten, légy üdvöz, légy imádva! Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy Előtted leboruljon, S elmondja: hű fiad vagyok, atyám! Kemény pályára útasítál, De én nem zúgolódom, Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy Szeretsz, hogy én választottad vagyok. A föld lakói elfajultanak, Eltértek tőled, rabszolgák levének… Rabszolgaság, ez a bűnök szülője, A többi ennek apró gyermeke. Ember hajol meg emberek előtt! Ki embertársának fejet hajt, Az, isten, tégedett csufol! Meg vagy csufolva, isten, ott a földön, De ez örökké nem maradhat így, Dicsőségednek helyreállni kell. Egy éltet adtál én nekem, atyám, S én azt szolgálatodra szentelem. Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam, Nem kérdezem; A legrosszabb rabszolga is kész Fáradni, hogyha megfizetnek érte. Én dijkívánat, díj reménye nélkül Fáradtam eddig, s fáradok tovább is. De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz, Azt látni majd, hogy embertársaim Rabokból ujra emberek levének, Mert én őket, bár vétkesek, Vétkökben is fölötte szeretem. Adj, isten, adj fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársimért!« Igy szólt a lélek, És visszaszállott a nagy égből A földre, a kicsiny szobába, Hol elzsibbadva várta őt a test. A férfiú fölrezzene, Hideg futott át tagjain, Veríték folyt le homlokán… Nem tudta, ébren volt-e eddig, Vagy álmodott?… Ébren volt, mert elálmosodni kezdett, Nehéz pilláin ült az álom. Fölszedte fáradt tagjait, És vánszorogva vitte A földön fekvő szalmazsákra. Ki fönn az égben járt imént, Ottan hever most durva szalmazsákon! Mig a világ hohérai Selyempárnákon nyugszanak, Ő, a világnak jótevője, Daróczon hentereg. De íme végsőt lobban a mécs, Kialszik bágyadt élete, S kivűl az éj mindegyre oszlik, Mint a tovább-tovább adott titok, S a hajnal, a vidám kertészleány, Rózsákat szór a ház kis ablakára S rideg falára a szobának, S a fölkelő nap legelső sugára Az alvó férfi homlokára szállt, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul! IV. Ki vagy, csodálatos teremtmény, Ki vagy te, férfiú? Lelked ruhája Csillagsugárból szőtt fényes palást, És testedet Kopott rongyok fedik. Családod éhes, éhes vagy magad, S vasárnapod van, Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl Abrosz nélkűli asztalodra, S mit a tiéidnek s magadnak Nem bírsz megszerezni, A nagy világot Törekszel boldogítani. Az égbe van szabad bejáratod, S ha úri ház előtt kopognál, Az ajtót bezárnák előtted; Az istennel társalkodol, S ha nagyurat szólítanál meg, Nem állna szóba véled. Az embereknek Egy része szent apostolnak nevez, A másik rész pedig Szentségtelen gonosztevőnek. Ki vagy? kitől van származásod? Büszkén neveznek-e szülőid Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok Nevednek hallatára? Min születél? ponyván vagy bársonyon? Elmondjam a történetet, E férfi életét? Elmondom azt… ha festeném, Ugy festeném le, mint egy patakot, Mely ismeretlen sziklából fakad, mely Sötét szűk völgyön tör keresztül. Hol károgó hollók tanyáznak, Minden nyomon egy kőbe botlik, S örök fájdalmat nyögnek habjai. V. Az óra nyelve éjfélt hirdetett. Kegyetlen téli éj vala, A téli éjszakák két zsarnoka Uralkodott: A hideg és sötétség. Födél alatt volt a világ, Ki is kisértené az istent Ilyenkor szabad ég alatt? Az utczák, melyeken nem régiben Tolongva járt az embersokaság, Üres-puszták voltak, mint a meder, Melyből kiszáradt a folyó… a Népetlen utczákon csak egy Őrült bolyongott, A fergeteg. Nyargalt az utczákon keresztül, Mikéntha ördög űlne hátán, És lángsarkantyút verne oldalába. A háztetőkre ugrott fel dühében, És besüvített a kéményeken. Tovább rohant s teli torokkal Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe. Aztán a fellegekbe markolt, Rongyokra tépte éles körmivel, S reszkettek a megrémült csillagok, S a felhődarabok között Idébb-odább hömpölyge a hold, Mint a holt ember a hullámokon. Egy pillantás alatt Lélekzetével ismét A felhőket tömegbe fujta, És a magasból lecsapott a földre, Mint prédájára a rablómadár, Egy ablak tábláját ragadta meg, Megrázta és sarkából kifeszíté, S midőn mély álmokból a bennlakók Sikoltva fölriadtak, Elvágtatott ő rémesen kaczagva. Népetlen a város… ki járna ily Időben kinn?… és még is, még is ott egy Élő alak… vagy kísértet talán? Járása olyan kísértetszerű. Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony, De a sötétség titka, hogy Koldúsnő-e vagy úri hölgy? Körültekint leselkedőleg, Amott a bérkocsit pillantja meg, Tolvajléptekkel hozzá sompolyog, A kocsis alszik a bakon, Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját, És lop talán? ellenkezőleg Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót, S elillan, mint a gondolat. Nyílt nem sokára a kapu, Kijött egy asszonyság s egy úr, Beűlnek a hintóba, a kocsis Indítja lovait, rohan… Ott benn nyögés, aztán sikoltás… Az asszonyság sikolta föl, Mert lábánál egy kis gyermek nyögött. Elérte a hintó a czélt, Az úr s az asszonyság kiszáll, S az asszony így szól a kocsishoz: »Nesze a díj, fiú, S itt benn a kocsidban a borravaló, Egy szép kis gyermekecske, Viseld gondját, mert isten adománya.« Igy szólt az asszony s ment az úri pár. Szegény kisded te ott a kocsiban! Miért kutyának nem születtél? Ottan lett vón neveltetésed Ez asszonyság ölében, Eltáplált volna gyöngéd-gondosan; De mert ember lettél és nem kutya, Az isten tudja, milyen sorsra jutsz! A bérkocsis fülét, fejét vakarta, S imádkozott-e vagy káromkodott, Nem tudni, csak hogy morgott valamit. Az istenáldás nem tetszett neki. Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel? Ha elviszi haza, Otthon a gazda majd fejéhez vágja, S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket. Nagy mérgesen csap a lovak közé, És hajt keservesen. A külvárosban egy szurtos lebujban Mulatnak még, a lámpafénytől Piroslik ím az ablak, Mint az iszákos ember orra. A bérkocsisnak sem kellett egyéb, Az istenáldást oda tette szépen A kocsma küszöbére, s ment. Alig hogy elhordá magát, Jó éjszakát mond ott benn társinak Egy részeg czimbora, S a mint kilép a küszöbön, Olyat botlik, hogy képivel Barázdát húz a megfagyott havon. Teremtettéz a tisztes férfiú, Hogy méltósága ilyen pórul járt. »Az a küszöb nőtt tennap óta«, Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes, pontos vagyok, Minden nap egyformán iszom.« Igy dörmögött, és föltápászkodék, S indult és folytatá a dörmögést: »Hiába is beszéltek, mert az a Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb; Már ettül el nem állok, nem bizony. Hisz mekkorát emeltem lábamon! S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat. Az a küszöb megnőtt, igen… Vagy tán követ tett oda valaki? Az meglehet, mert hejh rosz a világ, A gáncsolódást szörnyen szereti. Rosz emberek, rosz emberek, Követ gördítnek lábaim alá, S lábam vakságát orrom bánja meg. Csak az vigasztal, hogy a többi is, Ha majd kijő, rajt átbukik. Kedvem vón ottan lesbe állani, És nézni, mint potyognak el, Mikor kilépnek, hehehe… De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz? Hát illik ez, Illik hozzád ily káröröm? Nem, ez nem illik, s én ezennel Azzal javítom meg magam, Hogy visszamék, és elhajítom Az ajtó mellől a követ. Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén Rabló is, és ha rá kerül a sor, Az embert főbe kollintom, de azt, Hogy orrát így beverje, Azt el nem birná lelk’isméretem.« És visszaballagott a jó öreg, Hogy elhajítsa a gonosz követ. Utána nyúl… csóválja… hah, Milyen visítás! Meghökken a vén ember és Tünődve ekkép szól magában: »A mennydörgős mennykőbe is, Ilyen kő még nem volt kezemben, Olyan puha s azon fölül sikít is! Sikító kő, ez furcsa egy kicsit. Nézzük csak itt az ablaknál… hohó, Hisz ez gyerek, valóságos gyerek. Jó estét, kis öcsém Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy? Hogy a manóba jutottál ide? Megszöktél úgy-e szüleidtől, Te kis gonosztevő? De mit beszélek én megint, Milyen bolond beszédek már ezek! Hiszen pólyában van szegényke, Talán épen ma született. Vajon kik a szülői? Tudnám csak, vissza is vinném nekik. De már ez még is csak czudarság Igy elhajítani a gyermeket, mint Az elviselt bocskort, czudarság. Ezt a disznók, de még A rablók sem teszik. Pólyája vén kopott ruha. Szegény asszonynak gyermeke… Hm, hátha gazdagé? s azért Takarta anyja e rongyokba, hogy Ne is sejthessék úri származását? Ki tudja, nem tudhatja senki sem, Már ez titok, s örökre az marad. Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?… Ki? én leszek! Biz isten, az leszek, apád. Miért ne? fölnevellek tisztesen. Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha A munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Igy mossa egyik kéz a másikat. Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek Lesznek lopásim, kettőnkért lopok. Majd még kevésbbé furdal A lelkiismeret. De a patvarba, még neked Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj, Hisz ott a szomszédasszony, épen Tennap temette el kis gyermekét. Majd fölvállalja ő a szoptatást, Bizony föl ám, jó fizetésért Elszoptatná az ördögöt magát is.« Igy elmélkedve ballagott haza A jó öreg. Keskeny sikátorok Vezettek elrejtett lakához, Mely földalatti pinczelyuk vala. A szomszédasszonyt fölveré Álmábul ökle döngetésivel, Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt. »Szomszédasszony, gyertyát, világot«, Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen, A házat gyujtom fel különben. Minek? minek? mit kérdezi? Gyertyát, ha mondom, szaporán! Igy… most egymásután Szoptassa meg e gyermeket. Hol vettem? ugy találtam, Az isten áldott meg vele. Hisz mindig mondtam én, hogy engem A jó isten szeret. Szeret bizony Jobban, mint a papok hiszik. Hm, ez nagy kincs! magára bízom, Szomszédasszony, viselje gondját, De jobban, mint saját fiának. Nevelje föl, neveltetési Költségeit magamra vállalom, Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást. Igaz, hogy a pénz mostanában Szüken terem, mert tudja ördög, Az emberek mind százszeműek; De én azért királyilag Fogok fizetni, isten megsegít. Hanem mondom, viselje gondját, Ugy bánjék véle, mint szemfényivel, Mert e gyermek vén napjaim reménye.« Megalkuvának. A félfagyott kisded fölmelegűlt Az emlőn, mit szájába vett, A melyből édesen szivá a Keserű életet. Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már! Mennyit nem fog hánykódni ezután! VI. Más nap korán az öreg úr A szomszédasszonyhoz kiváncsian Bekukkantott, és szólt vala: »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól. De itten egy kissé hüvös van, Szomszédasszony, boszorkányadta, Fűtsön be… százszor mondjam-e, Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz, Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.« »Fiú, szomszéd uram, fiú, Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.« »Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus, Dicsőséges tolvajjá nevelem! Szó a mi szó, már ahhoz értek, Hogyan kell a fiút nevelni, Értek hozzá, mint senki más. A vak Tamást is én neveltem, Kit a minap kötöttek föl… Ez volt a tolvaj! félszemű volt, S még is meglopta az ezerszemű Istent is. – Kis fiam, ne félj, Belőled sem lesz kontár, esküszöm. De, szomszédasszony, tán nevet Csak kéne adni néki, melyet Hiressé tégyen a világ előtt. Mit gondol, angyalom, Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt Tennap?… Szilveszter napja… jó, Legyen Szilveszter. Én a pap leszek, Szomszédasszony lesz a keresztanya. Kereszteljük meg, hogy nevét Törvényesen viselje, S legyen keresztény, nem pedig pogány, Hogy egykor el ne útasítsa Szent Péter bátya a menny ajtajától. Van víz ebb’ a fazékba’?… van. Emelje csak föl a fiút, És hozza hozzám… de megálljunk, Hisz pap vagyok, hát reverenda kell… Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.« Az öreg úr a zsákot felköté, Kezébe vette a fazék vizet, S egész pompával s ünnepélylyel Keresztelé meg a fiút. És Szilveszter lett a neve. VII. Négy év haladt el, És gyermek lett a csecsemő. Ott nőtt fel a sötétben A föld alatt, a bűnnel S férgekkel egy tanyán. Nem szítta a menny tisztább levegőjét, Nem látta a földnek szépségeit. Élt, s olyan volt, mint a halott. Az öreg úrnak benne kedve telt, Mert ész s ügyesség villant ki belőle, Miként a tűzkőből a szikrák, És gondolá az öreg úr: Szikrából támad a láng. Alig négy esztendős és már lopott Gyümölcsöt a kofától, és kilopta A vak koldús kalapjából a krajczárt. Jó nevelője minden csínjáért Adott szép szót és kenyeret neki, De egyszersmind megdöngeté, ha Egész nap semmit sem lopott. Azonban ez ritkán fordult elő. S az öreg úr reményei Szemlátomást növének, S építé fáradatlanúl a Jövő szikláin a légvárakat, És addig épité, míg egyszer Ott fönn akadt a levegőben, A jó öreg, a gondos nevelő! Akasztófára kellett jutnia, Ki annál sokkal többet érdemelt. A szomszédasszony ott vala Fölmagasztaltatásán, Látá, midőn a mester Hurkot kötött nyakán, s ő Nyelvét hosszan kiölté, Mintegy csúfolva a világot, Ki ilyen csúffá tette őt. S midőn a czerimónia után A szomszédasszony haza ment, A kis fiúhoz így szólt nyájasan: »Most már az ördög elvihet, fiam; menj Isten hirével a pokolba. Mától megszűnt a fizetésem érted, S magam költségén, nem kivánhatod, Hogy itt hizlaljalak mint a libát, Jer, azt a szívességet megteszem, Hogy kikisérlek a kapun. De Ha visszajösz, a csatornába doblak.« A kis fiú ezt a dolgot nem érté, Némán engedelmeskedett. Midőn becsukták az ajtót mögötte, Még egyszer visszapillantott e zajra, Aztán elindult s ballagott. Ment, mendegélt Egy utczából ki, a másikba be. Ily hosszu útat még nem tett soha, Uj volt előtte minden, a mit látott… Szép czifra boltok, czifra emberek, Bámulva állt, bámulva ment tovább. S a mint egy utczát elhagyott, a másik Ott volt azonnal s így végetlenűl, A városnak végét nem érte. Sok bámulástól, sok menéstől Elfáradt a kis fiú, Egy utczasarkon lekuporodott, A szögletkőhöz támasztá fejét, Átellenében tarka játékszerrel Vigadt egy pár virgoncz gyerek, Azokra nézett, és mosolyga, mintha Ott játszanék ő is velök, És addig-addig nézte őket, Mig szép lassacskán elalutt. Alutt sokáig; egyszer Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas Közelg feléje, mindig közelebb Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt… Nyöszörgött félelmében és Kétségbeesve ébredett föl… Az éj immár késő vala, Az égen csillagok valának és Az utczákon nem voltak emberek, Csak egy öreg banya Állott előtte Merő szemekkel, Miktől még jobban félt a kis fiú, mint Álmában a tüzes vastól… oda Húzá magát a szögletkőhöz, hogy Majd belapult feje, S rá sem mert nézni a banyára, El sem mert nézni róla. A vén asszony végig czirógatá Arczát, s szólt hozzá oly szelíden, A mint csak tőle telt: »Hogy hínak, kis fiam? Ki az apád, ki az anyád, S hol laknak? majd elkísérlek haza, Jer, addsza kezedet.« »Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám, Nem is volt, úgy találtak engem, És haza mennem többé nem szabad; A szomszédasszony azt igérte: Ha visszamék, a csatornába dob.« »Hát jer velem, fiacskám, Jer hozzám, én anyád leszek, Gondos, szelíd anyád… jerünk.« Kézen fogá a kis fiút az asszony, Követte őt az aggodalmasan S reszketve, szinte eszméletlenűl, Nem tudva, hogy mi történik vele? »Nézd, itt lakunk, fiacskám«, Szólott otthonn a vén banya, »Az én lakásom e szoba, Tied pedig a konyha lesz. Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus, Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya? Ezzel tanyázol itten. Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten, Olyan jó ágy, hogy jobb se kell, És a kutyus majd meleget tart, Ne félj, nem bánt, jó kis kutya, Látod, mily nyájasan tekint rád, Hogyan csóválja farkát? Mint testvérek fogjátok egymást Szeretni, nem kételkedem. Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam. Ehetnél tán? adnék is vacsorát, De már késő van, látom alhatnál, Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az Alvás előtti vacsora, Mert tőle ördögökkel álmodik. Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.« Ott hagyta őt a vén banya; Félénken kullogott a Pokróczra a kutyához, S a pokrócz szélén meghuzá magát, Nem mert társához közeledni. De a kutya Hozzá simúlt barátilag, Átcsillogott szeme Az éj sötétségén, s e csillogás Olyan szelíd, olyan testvéri volt, Hogy barátságot és bizalmat Öntött a kis fiúba. Egymáshoz egyre közelebb És közelebb huzódtak. Az eb szőrét simítgatá a gyermek, S az ennek arczát nyalogatta, Beszélt is véle a fiú, s az állat Válasz gyanánt halkan nyöszörgött. Meleg, forró barátságot kötöttek. Más nap pediglen a fiúhoz Igy szólt a vén boszorkány: »Mostan figyelj rám, gyermekem, Képzelheted, hogy ingyen Nem tartalak, Mert ingyen a Krisztus koporsóját Sem őrizék. Dolgozni fogsz, mert írva van: A ki nem dolgozik, ne is egyék. Azonban dolgod könnyü lesz, Valódi kiskirályság… Koldulni fogsz, mást nem teszesz. Én a munkát már restelem, Mert elhíztam nagyon, S elűznek, hogyha koldulok, Elűznek a kegyetlen emberek. Te fogsz koldulni hát helyettem, Te rajtad szánakozni fognak, S megajándékoznak, fiam. Azt mondod majd, hogy árva vagy, Apád most halt meg, és anyád Honn fekszik éhen s betegen. Én a távolban lesni foglak, S vigyázok rád, azért te is vigyázz, Különben nem lesznek jó napjaid, Becsűletemre mondhatom. Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok, De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok, Ezt írd fejedbe és szivedbe, Kedves fiam. Koldúlni fogsz mindenkitől, Kinek jobb a ruhája, mint tiéd, És ilyet eleget találsz, ne félj. Előre nyujtod kezedet, Oldalra hajtod fejedet, Fel- s összehúzod a szemöldököd, A szádat le fogod biggyeszteni, S szemed megnyálazod És ugy rimánkodol Beteg anyád s az isten szent nevében. Megértettél-e, gyermekem? Ha meg nem értél, ujra magyarázom, S ha szó után egyáltalában Meg nem tanúlod ezt a tudományt, Bottal verem beléd.« A gyermek állitá, hogy Mindent tud s nem felejti el. Az asszony elpróbáltatá vele A jelenést és elcsudálkozott a Fiúnak mesterfölfogásán. »Aranybányát találtam Benned, fiacskám, hihihi!« Vigyorgott a boszorkány, »Valódi grófi életünk lesz, Valódi grófi életünk! Lássunk mingyárt az aratáshoz… Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam, Akkor jól lakhatol. Neked különben nem szabad sokat Enned, mert mint én elhizol, Aztán elillan a nyúl S üthetjük bottal a nyomát. Kövér koldusnak Soványan jár az alamizsna.« Egy népesebb utczába mentenek, Ott a banya Kiállitá a gyermeket, S ő egy közel csapszékbe tért, És onnan kandikált ki, S a hányszor a fiú kezébe Dobának valamit, Fölvette a pálinkás poharat, Egyet kortyantott és vigyorgott. VIII. Egyik nap úgy folyt, mint a másik. Koldúlt és koplalt a fiú; A vén banyának gondja volt reá, Hogy el ne hízzék valahogy szegényke. Koldult és koplalt, e kettőt tudá Az életből s nem egyebet. Elnézte sokszor, Midőn játszottak gyermektársai, Nézett rájok merően, S gondolta, milyen jó lehet Az a játék, az az öröm! S elméje napról napra érett, S érezni kezde, érezé, Hogy ő boldogtalan… Két évet élt már át a koldulásban. Nem volt többé szükség reá, Hogy megnyálazza szemeit, Gyakorta telt meg az könyűivel. Egyetlen egy barátja volt, Ki nyájasan nézett reá, Kit szeretett, ki őt szerette, S kivel megosztá Sovány falatjait, A melyeket otthonn kapott, S a melyeket a városban talált… Ez egy barátja a kutya, Mely hálótársa volt. Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként Elhagyta őt, s ha este haza ment, Minő örömmel volt vele! A vén anyó már írigyelni kezdé A barátságot, a melyet kötének, Irígyelé, hogy a kutya A gyermeket jobban szerette, mint őt, És sokszor megveré, s midőn az állat Fájdalmában keservesen vonított, A gyermek sírt, zokogva sírt. És a vén asszony elkergette végre A háztul a jó állatot, Több ízben elkergette, de Az visszajött mindanyiszor, S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett. Igy élt a gyermek. Már hat éves volt, S átélte hat századnak nyomorát És néhány percznek árva örömét. Ott állt egy utcza szögletében egyszer, S didergett… késő őszi este volt. Sár volt az utczán, s köd a sár felett, Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben Mezítláb és hajadon fővel állt, S az elmenőkhöz nyöszörögve Nyujtotta sárga kis kezét. Ugy ment be hangja a szivekbe, Miként egy égő fájdalom. Mint a harang szava, Mely haldokló ember számára szól. Egy vén mogorva úr Megállt mellette s hosszan nézte őt, Hosszan, merően, átfuró szemekkel. A gyermek elszaladni készült. »Megállj!« morgott reá az úr. A gyermek állt s mocczanni sem mert, S az úr kérdé: »vannak szülőid?« »Va…« azt akarta mondani, Van anyja, a ki éhezik s beteg, S most halt meg apja, De a mogorva úr előtt Nem mert hazudni, Torkán akadt a szó, azt gondolá, Hogy ez mindent tud, és így válaszolt: »Nekem szülőim nincsenek, Vagy nem tudom, hogy vannak-e? Mert én talált gyermek vagyok.« »Kövess tehát«, szólt a mogorva úr, S utána indult a fiú. A vén asszony kilépett rejtekéből, És rá kiáltott »itt maradsz, Hazug kölyök!… Ez a fiú az én fiam, uram!« »Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek, »Nagyságos úr, én nem vagyok fia, Mentsen meg engemet, vigyen magával, Az isten s a szentek nevére kérem! Meguntam már a koldulást, Az ő számára kellett kéregetnem, És engemet koplaltatott, Hogy csak minél rosszabb színben legyek, Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát. Oh istenem, most is hogy éhezem!« Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra Fölnéze, s esdeklő szeméből Könny folyt le, könnyek zápora. »Oh gaz dög, oh te istentagadó, Te ördögfának makkja te!« Rivalt a vén boszorkány a fiúra, »Te bocskortalpra sem méltó pofa, Te hazugság kalásza, Te minden rosz, te semmi jó! Még hogy nekem koldult, uram fia, Mikor halálba szégyenlem magam, Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan, Mihelyt elforditom szemem, És hányszor vertem már meg érte, Hogy ilyen szégyent hoz reám! Szegény vagyok, de koldulásra Nincsen szükségem, mert elélek Becsűletes munkám után. És még hogy én őtet koplaltatom! Én! a legjobb falatokat A szájamtól szakítom el, S belé tömöm! De mind ez hagyján… még meg is tagad. Nem fáj a szíved, te puruttya lélek, Te csúf poronty, anyádat megtagadni, Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e Szóval belőled a lép és tüdő S a májad és a zúzád? A földön sincs jobb nagyanya, Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka! De már nincs messze az itélet… Saját tulajdon anyját Tagadja meg a gyermek, Édes szülőjét!« Ennyit darált a vén malom Egy lélekzés alatt; Itt a mogorva úr Szóhoz jutott s szólt: »Elég már a komédiából, Különben e bottal némítlak el, Undok szipirtyó! Részeg vagy mint a csap; Ha kijózanodol, Jőj hozzám a keresztlevéllel, (Ott ama nagy házban lakom,) S a gyermeket elviheted, De csak ha a keresztlevéllel jősz. És most hordd el magad… s te Kövess, fiú.« És a fiú követte az urat, Koronként vissza-visszanézett, Azt képzelé, hogy a banya Már nyúl utána s galléron ragadja; De az nem mert közelgeni, Ottan maradt állóhelyében, Csak öklével fenyegetőzött, S forgatta égő szemeit, mint A kovács a tüzes vasat. IX. Jobban lett dolga a fiúnak. Nem kellett többé lopnia, És nem kellett koldulnia, Milyen boldogság, mily jótétemény! Csak néha szállt az aggalomnak ölyve Föléje: hátha a boszorkány Előjön a keresztlevéllel, Mi lesz akkor megint belőle?… És néha szállt a bú galambja Föléje, ha eszébe Jutott a hű kutya, A hálótárs és a barát. Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt A vén banyához visszamenni, S koldúlni, csak hogy együtt legyenek. Gyakorta álmodott felőle, Álmodta, hogy ölelte a kutyát S ez nyalta képét és kezét, S midőn fölébredt, s társát nem lelé, Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált. Midőn haza ért a fiúval a Nagyságos úr, átadta őt a Cselédségnek. Kitisztiták őt A régi szennyből, mely reá nőtt És régi rongyai helyett Kapott szép uj ruhát. Mily jól esett neki! Azt vélte, eddig nem is élt, Azt vélte, hogy most született. Ekkor magához hívatá Az úr, és így szólt szigorúan: »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt Nagyságos úrfinak hivod, Ő lesz parancsolód, S te szót fogadsz neki, Ő lesz az úr, te lészsz a szolga. Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni, De ennek pontosan tégy eleget. Minden szem-intés egy parancsolat; Ha teljesíted, nem lesz semmi baj, Lesz enned, innod és ruhád… Ellenben ócska rongyodat, A melyben fölfogadtalak, Nyakad közé akasztatom, Aztán mehetsz a nagy világba S koldulsz, mint eddig koldulál.« Szolgált az árva gyermek a Nagyságos úrfinak, Mögötte ment, mögötte állt, Mindig árnyéka volt, És leste ajka mozdulását, S alig volt a parancs kimondva, Midőn már teljesűlt is, S a jó fiú Még is mennyit nem szenvedett! Mert a nagyságos úrfi Oly gazkölyök vala, A milyenek rendesen a Nagyságos urfiak. Érezteté, hogy ő az úr, Érezteté minden nyomon. Ha száját a leves megégeté, Kis szolgáját üté pofon; Ha nem köszönt más nékie, A kis fiú fejéről Ütötte le a kalapot, És ennek markolt üstökébe, Ha a fésű belé akadt hajába, S nem volt olyan csíny, oly gonoszság, Mit rajta el nem követett, Mihelyt eszébe jut vala. Lábára lépett készakarva, Aztán ellökte, hogy mért áll az utban? Sarat kent rá, s aztán nyakon veré, A mért olyan tisztátalan, Szemébe önté a vizet, s ha sírva Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte. Sok szenvedése volt szegény fiúnak, És napról napra többet szenvedett, De tűrte békén bajait, Tűrt elszántan, miként egy férfiú, Kiben magas lélek lakik. S mi végre tűrt, miért el nem hagyá Kínos helyét, mint gyakran volt eszében? Ha tudnátok, miért maradt! Nem a jó étel és a jó ruha Csalá őt vissza, hogyha útnak indult, Hogy elbujdossék a széles világba; Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd, Mely elbarangol, s ha megéhezik, Jóllakni ismét visszamegy helyére, Mig ellenben a csalogány s pacsírta, Ha megnyílt börtönének ajtaja, Ott hagyva a kész és jó eledelt, Elszáll örökre s megelégszik azzal, Mit kinn a szabadban talál. Igy érezett a kis fiú, Mint e szabadba vágyó madarak, S még is maradt, mint a tyuk és a lúd, S ha indult, ismét visszatért. Mi csalta vissza őt? A tanulás. Az úrfi mellett eltanulgatott. Ott állt mögötte észrevétlenűl, Könyvébe kandikált, S a nevelő minden szavára Figyelmezett, S mit egyszer megtanúlt, El nem feledte. Előbb tudá az írást, olvasást, Mint a nagyságos úrfi. És a mint szaporodtak évei, Azokkal szaporodtak Isméreti, Mint a szarvas szarván az ágak, S ő büszke kezdett lenni rája, S ha a nagyságos úrfi Bolondokat beszélt szokás szerint, Kijobbitá magában, S mosolyga a badar beszédeken. S a nevelő előtt Nem tűnt el észrevétlen A szolga fensősége Az ifju úr fölött, S ha nem tudá Leczkéit a tanítvány, Azzal piríta rá, Hogy a szolgával mondatá el, Ki azt hallás után tanulta meg. Becsűletére vált ez a fiúnak, De nem vált örömére, erre nem, Mert a kevély nagyságos úrfi Mindannyiszor keményen Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté. Naponta új és durvább üldözések Jutottak a szegény fiúnak, És ő naponta jobban érezé A szenvedett méltatlanságokat, S most már, ha megüté az úrfi őt, Nem teste érezé, de lelke, Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki, Hanem mert szégyenlé magát. Tizenhat esztendős vala. Minden nap egy-egy sugarat lövelt Elméje oszladó ködébe, S minden sugár egy-egy betű volt, És ilyen írat lett a sok betűből: »Mi jognál fogva vernek itten engem? Mi joggal bánt embert az ember? Különbnek alkotá az isten Az egyik embert, mint a másikat? Igazságosnak hirdetik az istent, Ha igazságos, úgy azt nem tehette, Úgy minden embert egyformán szeret. S én többé tűrni nem fogok. Akármi lesz belőlem. Táplálatot, ruhát, szállást kapok, De én ezért szolgálom őket, S ezzel leróva a jótétemény. Dolgoztathatnak, erre van jogok, De a verésre nincs. Még egyszer fognak csak megütni, De többször, istenemre, nem!« Ugy is lett. Első alkalommal (És várni erre nem kellett sokáig) Midőn az úrfi rá kezét emelte, Ekkép kiálta föl: »Megálljon ön! Ne bántson többet, mert úgy visszavágom, Hogy megsiratja holta napjaig. Elég soká voltam kutya, Kit verni, rúgni lehetett, Eztán ember leszek, Mert ember ám a szolga is! Megvallom, itt jótéteményt Rakott egy kéz reám, De más kéz azt bottal veré le rólam, És e szerint Nem tartozunk egymásnak semmivel.« Az úrfi e szokatlan szókra Elképedett, megmerevűlt, S tájtékot turva, ekkép orditott: »Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!« És a fiú így válaszolt, És hangja megvető volt: »Hm, szolgafaj? ha már a születést Veszszük, talán az én apám Különb úr volt, mint minden ivadékod, S hogy eldobott magától, Az ő hibája, nem enyém, S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te, Jól is tevé, hogy eldobott, Mert úgy ennek köszönhetem, ha Becsűletes ember leszek. És lázadó?… ha lázadás az, Midőn az ember érzi és kimondja, Hogy ő is ember, mint akárki más, Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok. S tudnám csak mind azt, a mit érezek, Ugy, a mint érezem, kimondani, Föllázadnának milliók velem, S reszketne a világ, Mint Spartacustól Róma reszketett, Midőn eltépett lánczaikkal Verték falát a gladiátorok! – Nagyságos úrfi, isten önnel, Mi együtt többé nem maradhatunk, Én önnel mint ember beszéltem, És hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy a bitófán, De többé szolga nem lesz!« Ezzel megfordult és kiment, Örökre ott hagyá a házat, Hol gyermeksége úgy uszott el, Mint a virág az iszapos patakban. A merre látott, arra indult, Ment a világba czéltalan. Az ifjuság fölgyúladott szivében, Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég, A melyre rá fúj a viharnak Süvöltő óriása; S e lángokban milyen csudálatos Mesés képek keletkezének! S lelkét e lángok ugy megedzék, Mint a hámortűz a vasat. A város végén utolérte őt Az úrfi nevelője. Alig lélekzett a jó férfiú, Sokat futott, hogy utolérje. Kiverte arczát a veríték, Törölgeté mind untalan, Mi közben a fiúval így beszélt, S beszédiben Nem volt nagyon sok összefüggés: »Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam, Nekem egy évi jövedelmem, Te nálad eltart évekig, Ha jól gazdálkodol. Nagy ember lesz belőled, Én mondom azt neked. Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad. Én szórul szóra érzem azt, a mit te, De soha sem mertem kimondani. Féltem tőled s bámultalak, Midőn beszéltél. Az isten áldjon minden szavadért. Tanácsolom, parancsolom, Igen, parancsolom, fiú, hogy Tanúlj, végezd az iskolákat, Különben én Megátkozlak s megver az isten. Te nem magadnak születél, De a hazának, a világnak. Azt mondom néked, hogy tanúlj, A mit különben Nem is kén mondanom, Hiszen te úgy szeretsz tanúlni. És most az isten áldjon meg, fiam, Légy szerencsés, élj boldogúl, S emlékezzél meg rólam is koronként, De ha tanácsomat nem fogadod, Akkor felejts el engemet.« Lehajlott a fiú, Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét, De ő nem engedé, sőt a fiút Megölelé s arczát csókolta meg, S úgy távozott könnyes szemekkel. Mily jól esett ez a fiúnak, Szegény fiúnak milyen jól esett! Ez volt az első szeretet, Melylyel találkozott. Tizenhat évig kelle élnie S kínlódnia, Mig oly emberre akadott, Ki nem taszítá el magától, Ki megölelte őt! X. Kiért a városból az ifju. Midőn kiért a szűk falak közűl, Azt gondolá: börtönből szabadúlt, S mohón szivá a tiszta léget, Az isten legdrágább ajándokát, Melytől a láb erőt kap és a Léleknek szárnya nő. Egyszer sokára visszanézett, Nagyot haladt már, messze volt a város, A házak összeolvadának Egymással, és a barna tornyokat Elnyelte félig a távol köde, S méhdongás volt az ezerek zaja. Az ifjú biztatá magát: »Tovább, tovább, Semmit ne halljak, és semmit ne lássak Onnét, hol eddig éltem, Ha életnek mondhatni éltemet.« S ment, mint a ki ostorhegyet fut. S midőn végkép eltünt a város, S ott álla ő a végtelenben, Szabadnak akkor érzé csak magát. »Szabad vagyok!« kiálta föl, »Szabad vagyok!« Többet nem mondhatott, De könnyei beszéltek, S jobban mondták el érzeményeit, Mint nyelve mondta volna. Oh milyen érzés, milyen gondolat, Midőn az ember először szabad! És ment az ifju, egyre ment, A merre szép táj csalta, arra Irányozá lépéseit. Megbámulá a síkot és hegyet, A sík mezőt és a hegy erdejét És mindent, a mi csak szemébe tünt, Mert minden oly új volt előtte, Először látta a természetet A természet szépségeit. És ott a rengetegben, A fellegekbe Ágaskodó bérczek között, A hol mennydörgés a folyam zugása S a mennydörgés itéletnap rivalma… Vagy ott a puszták rónaságán, Hol némán ballag a csendes kis ér, S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj… Ottan megállt az ifjú, Körültekintett áhitattal, S midőn szemét s lelkét meghordozá A láthatár fönségein, Erőt vett rajta egy szent érzemény, Letérdepelt s imádkozék: »Imádlak, isten; most tudom, ki vagy, Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet. A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat… Dicsértessél, dicsértessél örökre! Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.« A merre csak ment, mindenütt Oly szépnek látta a természetet, De benne mindenütt az embert Olyan boldogtalannak; Nyomor s gazság gyötörte mindenütt. Azt kezdte észrevenni, Hogy ő nem a legszerencsétlenebb, És fájt nagyon neki, Hogy vannak nála szánandóbbak is. Mindig kicsínyebb lett előtte Saját baja, Mig végre végkép elfelejté, S nem látta és nem érezé azt, Csak a mások baját, És homlokát a hideg kőre tette, S forró keserves könnyeket sírt. XI. Eszében tartá, mit szivére Kötött a jámbor nevelő, Midőn bucsút vett tőle És pénzt adott neki; Eszében tartá ezt az ifju, S nem hagyta teljesítlenűl. Beállt az iskolába, S tanúlt szorgalmasan, S olyan volt társai körében, Mint csillagok között a hold. Azok csodálták őt, de nem szerették, Lelkének fensősége rajtok Mint sziklakő nehezkedett, És ellenében Irígység és gúny támadott föl, És rá lövöldözé A sebesítő nyilakat. »Mért bántotok ti engemet?« Szólott szelíd jószívüséggel Gyakorta társihoz, »Mért bántotok, barátim, engem? Én nem tanúlok a magam javára, Ti értetek tanúlok én; Mit én tudok, higyétek, annak Más fogja venni hasznát, Akárki más, csak én nem. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk, Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek, Mint én szeretlek titeket. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Általlátnátok gyarlóságtokat, S nem vagdalnátok a fa ágait, Mely egykor számotokra hoz majd Árnyékot és gyümölcsöt, Szegény rövidlátó fiúk ti! De majd szerettek még ti engemet, Szeretni fogtok, istenemre, engem!« Kaczaj követte ilyetén beszédit, S csak újabb töltésül szolgáltanak A gúnyolódás fegyverébe, A mely mindég szivének állt. És elvadúlt lassanként a világtól, Mindegyre mélyebben szállott magába, S kerűlt mindenkit… egy barátja volt, A senkitől meg nem zavart magány. Ott élt azon képek között, miket Üres ábrándoknak tart a világ, De melyekről ő tudta, hogy azok Élő valódi lények, Az ő lelkébe néző Jövő alakjai. Ott a magányban buzgón olvasá, Miként a hívő a koránt S mint a zsidó a bibliát, Olvasta ott buzgóan a Világtörténetet. Világtörténet! mily csodálatos könyv! Mindenki mást olvas belőle. Egyiknek üdv, másiknak kárhozat, Egyiknek élet, másiknak halál. Egyiknek így szól s kardot ad kezébe: »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan, Az emberiségen segítve lesz.« Másikhoz így szól: »tedd le kardodat, Hiába küzdenél, Mindig boldogtalan lesz a világ, Mint ezredévek óta az.« Mit olvasott ez ifiú belőle? Mit gondolt ő, midőn e könyvet Becsukta reszkető keze?… Ezt gondolá: »A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, A míg megérik? ez belékerűl Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle, Világ végéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktul érik; Mig édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?… A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kivánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?… Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, A mely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy a midőn megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi művemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erőt ad, Halálomnak pedig megnyúgovást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok! – Munkára hát, Föl a munkára, lelkem! Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve. Nagy a föladat, az Idő röpül, s az Élet rövid. – Mi czélja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! Szabadságért kell küzdenem, Mint küzdtek érte oly sokan, És hogyha kell elvérzenem, Mint elvérzettek oly sokan, Fogadjatok, ti szabadság-vitézek, Fogadjatok szent sorotok közé, Zászlótokhoz hűséget esküszöm, S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp, Kiontom azt, kifeccsentem belőlem, Habár szivemnek közepén lesz is!« Ily vallomást tett… nem hallotta ember, De meghallotta odafönn az isten, Fölvette a szent könyvet, melybe Jegyezve vannak a martírok, S belé irá a Szilveszter nevet. XII. A gyermek ifjuvá lett S az ifju férfivá. Esztendő esztendő után Jött a földet meglátogatni, S bucsút sem véve távozának. Őt sem kerűlték ki az évek, Elment hozzája mindenik, S nyomot hagyott arczán, szivén. Túl volt immár az iskolákon, Régen kijárta azokat, És benn volt a világban. Az életben, az emberek között, Hol minden lépten meglökik az embert, S minden lökés egy darabot töröl le A lélek zománczából S az orczának szinéből. Beh másnak látta e világot, Mint a milyennek képzelé! Naponta kisebbnek tetszett előtte, Mélyebben sűlyedettnek Az ember, a kit isten Saját képére alkotott, Az ember, a kinek szemével A napba kéne néznie, És e helyett a porba néz, Mikéntha férgeket keresne, Hogy tőlök a csúszást tanulja. És mentül kisebbnek tetszett előtte Az ember, annyival nagyobbnak Látá a munkát, a mire Hivatva érezé magát. De el nem csüggedett. Tán oly parányit végzett, mint a hangya, De mint az, olyan fáradatlan volt. Szűk volt köre, De e kört teljesen betölté Lelkének fényivel. Erkölcse, tudománya néki Nevet szerzett még iskoláiban, S midőn e pályát végezé, Több úr hivá meg őt Nagy s gazdag hívatalra Ilyen kecsegtetéssel: »Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz, De ily urat szolgálni, mint én, Dicsőség, és azért, hogy Előttem meghajolsz, Előtted ezren hajlanak meg. Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket Nyúznod tehetséged szerint, s e Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.« Szilveszter megköszönte szépen E könnyü munkát és így válaszolt: »Azért, hogy én nekem Szolgáim legyenek, Én más szolgája nem leszek. Én nem kivánom, hogy előttem Embertársim hajlongjanak, De ne kivánja tőlem más se, hogy Előtte én hajoljak; Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat. S a gazdagságot illetőleg, az Nekem talán ingyen sem kellene, Annál kevésbbé kell olyan nagy áron, Hogy érte nyúzzak másokat!« Ekkép szokott beszélni ő Levett kalappal, de fölemelt fővel. El nem fogadta a nagy hívatalt, De jöttek hozzá szegény emberek, És meghivák őt falujokba Jegyzőnek, és az ifju ment, Ment örömest és boldogan. S midőn elért a faluba, S körülvevék őt a lakók, Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel: »Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe, Tanítód és atyád leszek. A bölcső óta mit vertek fejedbe? Kötelességidet; Én megtanítlak jogaidra!« És teljesíté, a mit ígért. Nem a kocsmába jártak ezután A munkavégzett gazdaemberek, Mint jártak eddig világkezdet óta; A faluház előtt karéjba Állottak, és az ifju jegyzőt Hallgatták a vén emberek, És jobban hallgatták, mint papjokat, mert Papjoknál jobbakat beszélt. S mit ott tanultak, elvivék haza, És elbeszélték fiaiknak, S a jegyző tiszteletben állt. De két ház volt a faluban, mely Az ifju apostol fejére Átkot mondott áldás helyett, Az a két ház, hol a pap és Az uraság lakott, A kastély s a parochia. Naponta gyűlöltebb és rettegettebb Lett e két házban a Jegyző gazdálkodása, S elpusztulását tervezék, mert Látták, ha a jegyző marad, Ugy ők pusztulnak el. De volt fönn a kastélyban is Egy lény, ki a nép emberét ugy Tisztelte, mint a nép maga, Kinek, midőn az ő dicséretét Hallotta, jól esett, Midőn pedig gyalázták, fájt neki. Ki volt e lény, a ki Oly rosz világitásban is Megismeré a kép becsét, S felőle helyesen itélt, Ki volt ez?… a kastély kisasszonya. Ki is lett volna más!… Dicső hely a hölgyek szive, Önzés előtt bezárva ajtaja, Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy Erőszak által, De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó, S az üldözött igazság, Ha mindenhonnan számkivetve van, Végmenedéket ott talál. Dicső, dicső hely a hölgyek szive! Nem is sejté az ifju, hogy barátja, Hogy pártfogója van Ott fönn az úri lakban, S olyan szép pártfogó! Látá koronként a leánykát, Midőn az végigsétált a falun Vagy ablakából nézett a vidékre, S ha látta őtet, hosszan elmerengett. Ilyenkor egy csodálatos Érzés szállotta meg szivét, Mely hozzá igy beszélt: Az ember nem csak polgár, Egyszersmind ember is: Mindig másoknak éljen-e És soha se magáért? Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz? Te szétosztod mások közt lelkedet, Lesz-e, ki néked adja lelkét Vagy lelkének csak egy darabját Vagy egy tekintetét csak, a miből Gyanítanom lehetne legalább, Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha! Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú, Viseld békén a rideg életet; Tégy másokat boldoggá, ha lehet, S maradj magad boldogtalan. Légy föld, a mely gabnát terem, Hogy mások learassák; Légy lámpa, mely mig másoknak világit, Tulajdon életét fogyasztja el. A jó vagy rosz sors ugy hozá magával Egyszer, hogy a leányka véle Találkozott és szóba állt. Rövid volt a találkozás És keveset beszéltek, De attól fogva többször jöttek össze, Véletlenűl-e vagy tán készakarva? Sem a lyány, sem az ifju nem tudá. És egyre hosszabbak levének S bizalmasabbak a találkozások, De önmagokról soha sem beszéltek. Azonban egykor (fölhivá-e a lyány Vagy csak magától nyílt meg kebele? Eszébe nem jutott) az ifju Elmondta életét. Elmondta, mily magában áll a földön, Hogy nincsen ember és nem volt soha, Kit őt testvérnek vagy barátnak Vagy gyermekének híta volna. Elmondta, a mint rá emlékezett, Hogy egy tolvaj találta őt az utczán, Aztán egy koldusnő fogadta föl, S aztán mint szolga ugy nevelkedett; Lopott, koldult és szolgált… így telék el Gyermek- s ifjúkora. Elmondta az irtóztató nyomort, Mely gyermekévein fekütt, S a lelki szenvedéseket, Mik ifjuságát terhelék, S mik a nyomornál még irtóztatóbbak; S a mint lenézett életébe, ez Örvénybe, melyből fölkapaszkodott, A melyben mint egy fekete vizű Tengerszem, úgy állt kínja özöne: Elszédült lelke, és szeméből A könnyek úgy rohantak, Mint csatatérről a vert hadsereg… És a lyány véle zokogott. XIII. Még ez nap a leány atyjával Egy egészen más jelenése volt. Fölhívatá a büszke földesúr őt S megleczkéztette irgalmatlanúl, A mért jobbágyait Tévutra vezeti, És pártütőket, lázadókat Csinál belőlök; s azzal végezé, Ha még tovább is bujtogat, El fogja csapni őt. Méltósággal felelt az ifju: »Uram, kikérem a leczkéztetést, Kinőttem már az iskolából, De ahhoz szokva még ottan se voltam. Ha vétkem van, ha lázitó vagyok, Ott a törvény, az majd itél fölöttem; Ha vétkes nem vagyok, mi joggal Dorgál ön engemet? És a mi az ijesztést illeti, Az elcsapástól meg nem ijedek; Annyit mindenhol keresek, A mennyiből megélek. De innen én el nem megyek, Mert itt hasznosnak érzem magamat, S ön, hogy elcsapjon engemet, Nem fogja megkisérteni Saját javának érdekében, Mert vagy velem jön az egész falu Vagy ön lesz, a ki távozik… Nem mondom ezt, miként fenyegetést, Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot, Ki a lakókat ismerem, S tudom, hogy engem mennyire szeretnek, És mit nem lesznek értem tenni készek.« Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment. Következő vasárnapon Ő róla szólt a prédikáczió, Borzadva mondta a hiveknek a pap, Hogy milyen istentagadó ez ember, Istentagadó s lázitó! S ha még tovább is tűrik őt magoknál, El vannak veszve mind a két világon, Mert a mért lázitóval czimborálnak, Legyilkoltatja őket a király, S az istentagadó barátait Halál után az ég be nem fogadja. Intette, kérte őket, hogy Javuljanak, míg van idő, Mig rájok nem jön a vész, az itélet. Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi És másvilági boldogságukat, Ne válaszszák a halált és a poklot Az élet és az üdvesség helyett! Bőszülten hagyta el a nép A templomot (Az isten és a béke házát) S vadállatként rohant az ifjuhoz, Kit tennap még atyjának nevezett, S reá parancsolt: holnap ilyen tájig Ha itt látják, tüstént agyonverik. Beszélt az ifju, a mint tőle telt, Beszélt oly lelkesen, mint még soha. Hiába. A hol pap emelt szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság szörnyet hal ott. A pap Minden szavára Egy ördög áll elé, S az ördög nem hatalmasabb, De ékesebb szólásu, mint az isten, S ha tettel győzni nem tud, Tud elcsábítani. – Káromkodó fenyegetéssel Hagyá el az ifjút a nép. Egy pillanatra meg volt lelke törve, Kétségbeejtő eszmék ültenek Megnehezűlt fejére, Mint a holttestre a hollósereg. »Ez hát a nép!« kiálta föl, »Ez hát a nép, a melyet én imádok, A melyért élek s halni akarok! Ilyen volt ezredév előtt… De semmi, semmi, ezredév után Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit El lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belőle, S épen mert gyermek, gyámolítni kell. Nincs mit csodálni, ősidőktül óta Azon valának papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet. Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt, S ha eddig küzdtem érte, ezután Kettős erővel fogok küzdeni!« Beállt az est, beállt az éj, Utósó éje itt az ifjunak. Ott a fasornak árnyékában áll, S fölnéz a kastély amaz ablakára, A melybül a leány szokott kinézni. De puszta most ez ablak, Nincs ott virága, nincs ott a leány, S az ifju még is néz föl, néz merően, Mint egy kővé vált sírontúli szellem; Arczára halovány fátyolt borított A csendes bánat és a holdvilág. Egyszer megfogva érezé kezét… Az első perczben észre sem vevé Az érintést, ugy elgondolkodék… Midőn megfordult, oldalánál Azt látta, a kit ott fönn keresett. »Kegyedre vártam«, szólt az ifju, »Kegyedre vártam, azt reméltem, Hogy még egyszer meglátom ablakánál, Egy néma búcsút küldök föl szememből, Aztán örökre távozom, Reményemen túl jó a sors, Ajkam beszélhet szemeim helyett, S kezem foghatja e kedves kezet. Isten veled, te drága, drága lény, te Egyetlen egy a nagy világon, a ki Barátodnak neveztél engemet, S a kit barátomnak szabad nevezni. Emlékim nincsenek nekem, Magad fogsz állani szivemben, Mint a szegény kunyhó falán a szent kép, A mely előtt estenként térdepel Jámbor lakója és imádkozik; De hogyha telve volna szívem A legdicsőbb emlékek kincsivel, Kiszórnám azt e pillanatban mind, S téged hagynálak benne egyedül. Isten veled!… ha hallod híremet, Ha szépeket mond majd a hír felőlem,

Hidd el, hogy a te érdemed lesz az. Azért törekszem jónak s nagynak lenni, Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt Ellenkezőleg büszke légy reá, Hogy engemet barátodnak fogadtál. Isten veled, lelkem védangyala!« Indult az ifju és ment volna, de Kezét tartotta a leány És görcsösen szorítá… Beszélni vágyott s elhagyá a hang, Hosszú szünet telt el bele, Mig akadozva ekkép szólhatott: »Isten veled… menj… menj, isten veled, Te ifjak legnemesbike! Menj… bár mehetnék én is te veled, Mennék örömmel, édesörömest. S nem látjuk egymást soha, soha többé? Lehullsz egemről, fényes csillagom? Mert én szeretlek tégedet, Ki kell ezt mondanom, Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem, Mint a Vezúv a lángoló követ. Szeretlek, és tied nem lehetek! De istenemre, Ha a tied nem, másé sem leszek! Vedd e gyürűt… e jegygyürűt… Előbb fog széjjeltörni benne Ez a gyémántkő, mint az én hüségem. Isten veled, szép álma életemnek!« Az ifiúra a mennyország Szakadt le üdvösségivel, Leomlott a leány előtt S ölelte és csókolta térdeit. Más nap, midőn a falut elhagyá, Utjában százszor s százszor nézte meg A gyűrüt, mert csak a mikor Ezt látta, akkor nem kételkedék, Hogy a mult éji jelenet valóság S nem lázas lelke őrült álma volt. Utját (miért, miért nem? Nem tudta maga sem) A fővárosnak vette, hol Lopott, koldult és szolgált egykoron. A külvárosban ott Egy kis padlásszobát Bérelt ki, s nem tudá még, Mihez fog kezdeni? Egyszer kopognak ajtaján, S bejött egy fátyolos hölgy… Midőn belépett, fölveté a fátyolt, Némán és mozdulatlan állt… Az ifju szédelgett… megállt esze… Barátnéját ismerte meg. »Utánad jöttem«, szólott a leány, »Utánad jöttem… ha terhedre van, Kiútasíthatsz e szobából, Ne félj, hogy rosz neven veszem. Akkor leűlök ott kinn a küszöbre, És ott ülök, mig megreped szivem. Utánad jöttem, nem maradhaték. Nyomodban voltam mindenütt. Egész idáig, és most itt vagyok. Szólj, mit teszesz velem?« Az ifju kebelére hajlott, S együtt zokogtak hosszan, boldogan. »Nem űzesz el hát?« szólott a leány, »Veled maradhatok?… veled leszek, hogy Enyém legyen fájdalmaid fele S a tied legyen minden örömem! Együtt türök veled Bút és nyomort, S ha egyszer zúgolódom, Ne hidd azontúl, hogy szeretlek. Hogy valaha szerettelek!« XIV. Együtt maradtak, mint férj s feleség, Nem pap kötötte össze őket, Hanem az isten és a szerelem. Nem esküvének egymásnak hüséget, Nem vették e szót ajkaikra, Ott benn hagyák azt Szivök mélyében érintetlenűl, A hol s a hogy kell annak lennie, S azért maradt oly tiszta, mint a Csillag, melyhez még lélekzet sem ér. És boldogságban teltek a napok, A hónapok… nem tudta a világ, hogy Ők élnek-e? s ők nem tudták, Van-e világ kivűlök? De végre fölszólalt az ifjuban A lélek, és ezt mondta szigorún: »Ébredj, ébredj, te nem magadnak Te másokért születtél! Felejted hívatásodat? Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!« És szólt hozzá még szigorúbban is Egy hang, a házi gond: »Föl a dologra, mert különben Koplalni fogtok mind a ketten S maholnap mind a hárman.« Dolgozni kezde, írt, Ugy írt, a mint sugallta lelke, Hozzája méltón, szabadan. Egy szerkesztőhöz vitte művét, Átolvasá az, és igy válaszolt: »Nagy ember ön, uram, S a mellett nagy bolond! Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű, Ennél különbet még Rousseau sem írt; És nagy bolond ön, mert azt képzeli, Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni. Soh’sem hallotta ön hirét A censurának?… hogyha nem, Hát megmondom, mi az? Az a pokol cséplője, mely alá Kévéinket kell tartanunk, s ez Az igazságot, a magot Kicsépeli belőle, aztán Az üres szalmát visszadobja, S ezen rágódik a közönség. Ha ön nem hisz szavamnak, ám Próbálja meg, s én minden szem magért, A mely kévéjében marad, Egy ón golyót nyelek le. Ha azt akarja ön, hogy e Cséplő alá ne jusson, Ne gabonát, de maszlagot Termeszszen, mely kábít, bolondít, Ezt mindenestül Kitálalhatja ön, Sőt érte még meg is dijazzák.« Bódultan tért az ifju vissza, mintha Falnak ment volna egyenest fejével, Asztalhoz űlt, és föltevé magában, Hogy szép lágyan szelíden ír S olyan simán, hogy a censor keze Elsiklik rajta, mint a bársonyon. Midőn müvét bevégezé, Azt vette észre, hogy még szabadabb, Még keserűbb, mint először vala. S így tizszer, százszor ujra s ujra írt, Aztán eltépte, belátván, hogy a Kerékvágásba csak nem jön bele. És meggyőződék végre is, Hogy a mi kinyomathatik, Abból nem fog tanulni senki, És a miből lehet tanulni, Az nem jut napvilágra. »Irtóztató!« kiálta föl, »Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam? Lelkem tüzét, mely a világot Gyujtotta volna föl, Magamba kell hát fojtanom, Hogy ön magát emészsze el? És élnem is kell… mibül élek? Vagy megtagadjam elvemet, Azt a szentséges elvet? Oda szegődjem a gazokhoz, Az emberiség ámítóihoz? Nem, istenemre, nem! Inkább szeméten éhen veszek el, Inkább ugy végzem éltemet, A mint elkezdtem azt, Lopok, szolgálok, koldulok Mint egy betűt írjak, mi nem Lelkem forrásából fakadt, Mint gondolatim legkisebbikére Hamis pecsétet üssek! – Isten hozzátok, gondolatjaim, ti Befalazott rabok, Legyen fejem börtön s koporsó A számotokra… oh de nem, Ti nem halhattok ott el; Eljő a nap, mert el kell jőnie, Midőn kinyíl e börtön ajtaja, S ti bejárjátok a kerek világot, S fényt s meleget visztek magatokkal. Miként a nyári nap sugárai!« És így az ifju Nyugonni hagyta gondolatjait, S hogy a kenyérből ki ne fogyjon, Másoknak gondolatjait Másolgatá. Keserves munka, Tán a favágásnál keservesebb. Elkezdte reggel s este végezé S gyakorta éjszakáit is A lámpa fénye látta elhaladni, S előbb alutt el ez, mint ő, És ennyi fáradás után is Elégszer állt az asztal üresen, És ablakára a fehér hideg tél Elégszer festett jégvirágokat, S a nő szemében megfagyasztá A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg Örök hevű érzelmeit. Igy jöttek évek, mentek évek, S megszaporodott a család, Hárman levének s nem sokára négyen, És négyszeres lett a nyomor Ott fönn a kis padlásszobában, Melynek falát Csikosra festé az eső És kiczifrázta a penész, Hol most egy ágyban hárman alszanak, Két gyermekével az anya, És láboknál a földön A durva szalmazsákon A férfiú… a felkelő nap Első sugára homlokára száll, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul. XV. Egyenként ébred a család, először A férj, ki legkésőbb alutt el, Aztán az anya, azután A kis fiú… s a csecsemő? Ez még nem ébred, mélyen alszik… Testvére s a szülők lábujjhegyen Járnak, s beszédök csendes suttogás, Hogy el ne verjék a kisdednek álmát. Jó testvér, jó szülők, Miért e halk járás, e suttogás? Dobogjatok, tomboljatok. Lármázzatok… ne féljetek, A kisded föl nem ébred, Mert nem hallják a lármát a halottak… A kisded halva van, éhen hala! Mit érezhet, mit érez a szülő, Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt? Hát még azon szülő, kinek Éhen veszett el gyermeke, Szép ártatlan kis gyermeke? Ha jobb kezének erejét Az én kezembe öntené az isten, Leírhatnám-e úgy is azt a kínt, Mely a szegény asszony szivét Ezer körömmel szaggatá? Hagyjátok őt a holttetemre Borulva sírni, sírni, sírni, Zokogni, fölüvölteni, A fájdalomnak mély örvényiből A magas égre fölkiáltani, S az isten arczát káromlással, a Lélek sarával meghajítani!… Hagyjátok őt, hagyjátok őt, Ne bántsátok szent őrjöngésiben. A férfi néma fájdalommal Állt a kicsiny halott előtt, Avvagy, ki tudja, tán örömmel? Örömmel, hogy kiszenvedett. A kis fiú pedig merően Nézé testvérét, és azon Gondolkodék, hogy ő is ilyen Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan Leszen, ha majd meghal, ha többé Nem éhezik. – Lassan, lassan, de csak lefolytak Egymás után az órák, és az asszony Keserve meghalt kisdedére Ájulva vagy meghalva omlott, És szíve megkönnyebbedett, S lelkének fölvert habjai Nem ostromolták többé az eget, Csak halkan rezgedeztek, Mint a szellőben a kalászok. Ölébe vette a halottat S szelíden ringatá, És félig énekelve suttogott, Miként az erdő lombjai Az őszi alkonyatban: »Alszol, kicsiny Kis magzatom; Mit álmodol? Mondd meg nekem, Szép álmokat Látsz, úgy-e bár? Hisz még nem a föld Ölében alszol, Anyád ringat még, Anyád ölel. – Aludj’, aludj’, Szép gyermekem, Fehér virág, Fehér sugár, Kit elnyel a Fekete föld. – Pirúl az ég, Megcsókolá Az alkonyat; Megcsókolom Én arczodat, S ez nem pirúl, Mért nem pirúl? Csak egyszer is Mosolyganál még Reám, anyádra, Lelkem szive, Kis magzatom! – Zöld sírhalom… Fehér kereszt… Alatta te… Fölötte én… Mi hulldogál rá? Nem az eső, Az én könyűm. – Halgassatok, ti Ákáczfa-lombok A temetőben, Kis gyermekemmel Beszélgetek, Szépet beszélünk, Hallgassatok. – Nem fáj fejed? Nem fáj szived? nem Nehéz a föld? mely Fölötted áll.