LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.) (continued 3)

A letarlott… A letarlott, megsárgult vidéken Szomorúan űl az őszi köd… Mult időmnek szomorú emléke Őszi ködként ült szívem fölött. Feljön a nap fényes arczulatja És eloszlik a szomoru köd… Fényes arczod megláttam, leányka, S világosság lett szívem fölött. Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a nap, Mely azért veré el a ködöt, Csak azért, hogy tisztán lássék: milyen Hervadás van a világ fölött. (Szalk-Szent-Márton.)

Elnémult a fergeteg… Elnémult a fergeteg süvöltő Hárfájának zordon éneke. Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött A halállal s már kiszenvede. Oly szelid, szép őszi délután van! Itt-ott látni csak kis felleget; A viharból ugy maradt meg ez, mint Bús időkből az emlékezet. A faluknak bádog tornyait a Nap sugári megaranyozák; Délibábok távol tengerében Mint hajók lebegnek a tanyák. Áttekintek a nagy láthatáron, Rónaság ez, völgy- és hegytelen. Szívem is most ily végetlen róna… Nincsen benne más, csak szerelem. Szívem olyan tele szerelemmel, Hogy terhétől csaknem elesik. Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága Alig birja dús gyümölcseit. Szívem így, megtelve szerelemmel, Egy pohár, a mely csordultig áll… Drága bor!… s ha a lyány porba önti? Kár lesz… inkább idd ki te, halál! (Szalk-Szent-Márton.)

Arczképemmel… Arczképemmel, lelkem arczképével Ajándékozlak meg tégedet. Nem bánom, ha senkinek sem tetszik, Csak neked tessék, lyánykám, neked! Lelkem egy könyv, a mely mindig nyitva, Olvashatja, ki mellette jár. Olvassák is – a sok forgatásban Össze is van az szaggatva már. Lelkem gyűrü, egy aczélgyűrü; de Láthatsz benne drágaköveket. Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt Egy gyémánt, a tiszta becsület. Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop, Mely soha meg nem rendíttetett, Nem reszket… csak egy, csak egy esetben: Hogyha rá száll szép tekinteted. Lelkem felhő, egy haragvó felhő, Gyakran ontja a villámokat; De, leányka, te ne félj! – a villám Tölgyeket sujt, nem virágokat. Lelkem Illés próféta, a mennybe Száll a dicsőség lángszekerén… Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről És mennyországról lemondok én! (Szalk-Szent-Márton.)

Ha az isten… Ha az isten ekkép szólna hozzám: »Fiam, én neked megengedem, Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik«, Erre kérnem akkor istenem: Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz, Sárga lombon fényes napsugár; Sárga lomb közt zengje végdalát egy A tavasztól elmaradt madár. S valamint az őszi természetre A halál jön észrevétlenül: Én reám is igy jőjön… csak akkor Vegyem észre, ha mellettem ül. Ekkor, mint a lombon a madárka, Zengjem én is el végdalomat Bűvös hangon, mely le a sziveknek Fenekére s föl az égbe hat. És ha vége a varázséneknek: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, szőke szép leány, te Földi lények legdicsőbbike! – De ha ezt nem engedné az isten, Kérném akkor, hogy tavasz legyen, Harcz tavasza, hol rózsák teremnek, Véres rózsák, férfikebleken. S lelkesítve zengjenek a harczok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szivemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág. S ha ledőlök ekkor paripámról: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike! (Szalk-Szent-Márton.)

Avvagy én már soha… Avvagy én már soha meg nem nyugszom? Mindörökké tart e lelki harcz? Oh leányka, e véget nem érő Kínozással, mondd, hogy mit akarsz? Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem, Pedig én meg nem bántottalak; Vagy talán az megbántás előtted, Hogy szeretlek, hogy imádalak? És ezért kell oly sokat szenvednem, Oly sokat, a mennyit csak lehet! Szívemet megvesztegetted, lyányka, Hogy örökké verjen engemet. S ezelőtt még, ha reggeltül estig Gyötörtettem is a kinpadon: Az enyém volt a pihentető éj; Most sem éjem többé, sem napom! Mint galamb száll én felém az álom, De reám nem édesgethetem: A galamb félénk madár… tovább száll… Elriasztja dobogó szivem. Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek, Csendesítsd le e vad pártütőt, Nehogy egyszer a kétségbesésnek Óráján keresztüllőjem őt! (Szalk-Szent-Márton.)

Azt hivém, hogy… Azt hivém, hogy csak az emberek közt Van irigység és kajánkodás. Csalatkoztam! mert a milyen a föld, Ott fenn az ég egy cseppel se más. Földön, égen nincs valódi béke; Örökös harcz, örökös zavar. Mint a földön, éppen úgy az égen Minden csak uralkodni akar. A nap és éj háborút viselnek, Hol az egyik, hol a másik nyér. Mi a hajnal és az alkony?… a nap S éj közötti harczban elfolyt vér. És mi a hold? egy zsarnok király ő, És jobbágyai a csillagok. És a jobbágy, ki nagyon tündöklik? Jaj neki, mert számüzetni fog. Hány jobbágyát számüzé e zsarnok! Minden éjjel hull alá néhány… Tán te is így fényedért az égből Számüzött csillag vagy, szép leány? (Szalk-Szent-Márton.)

Messze estem… Messze estem, oh lyánykám, beszédes Szemeidnek szép sugáritól… (Szemeidből jóság és vidámság E kedves két égi gyermek szól.) Messze estem tőled, oh te szép lyány, Te aranyba foglalt drágakő! De a nap, hol majd elédbe állok, Ez a nagy nap nem sokára jő. Nagy lesz e nap, sorsomat határzó, Mint Waterloo Napoleonét. Még király vagyok… kevélyen hordom Koronámat, a fényes reményt. Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről Porba hull e drága korona? Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak Oczeánján a Szentilona. (Szalk-Szent-Márton.)

Milyen furcsa álmam… Milyen furcsa álmam volt az éjjel! Lyányka, te megszúrtad szívemet, És belőle minden vér kifolyt; de Minden csepp vérből egy rózsa lett. Mit jelenthet ez az álom?… semmit, Csak azt, hogy ilyen a szerelem; A szegény szivet halálra gyötri, S olyan édes ez a gyötrelem! (Szalk-Szent-Márton.)

Félre mostan… Félre mostan, félre a fejemről, Bú, te fekete, nehéz sisak!… Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó, Melyen pajkos tollak inganak. Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve Vagy tulajdon gazdád keblinek… Jer, jókedv, te szép virágbokréta, Mit keblemre bátran tűzhetek. Félre bú, te alvilági kínpad, A melyen a szív martírkodik… Jer, jókedv, te hattyutollas párna, Melyen a szív mennyről álmodik. Jöszte, jókedv! jöszte, víg barátom, Csapjunk egy hatalmas ünnepet, Oly hatalmast, a minő közöttünk Még soha nem ünnepeltetett. Jöszte, jókedv! fényes szivárványod Vond keresztül a nagy ég-iven; Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet, Hadd tánczoljon lelkem és szivem! Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért, Mért tartunk ilyen nagy ünnepet? Csak azért, mert megtudom: a lyányka Szeret-e hát avvagy nem szeret? Hogyha visszatérünk a leánytól, És szerelmet tőle nem hozunk: Messze utra küldelek, barátom, S többé tán nem is találkozunk. Megvallom, hogy eddig én reszkettem Az időtől, mely most jőni fog; De kihamvadt bátorságom lángja Most, hogy épen kell, megint lobog. Gyalázat a gyáva katonára; Ki a síkra búsfélénken áll – Vigalomra hát – vigan rohanjunk A csatába – élet vagy halál! – – (Szalk-Szent-Márton.)

Megpendítem… Megpendítem hónapok multával Még egyszer szerelmi lantomat; Még ez egyszer, egyszer és utószor, Mert ezentúl hangot ő nem ad. Nem pazarlom én többé leányra Dalaimat, érzeményimet. Érzéketlen bábok a leányok, Szívet és dalt nem érdemlenek. Nem beszél vak indulat belőlem; Csendes elmém higgadt szózata. Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott Szerelmem kinjából támada. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Nem lebeg rajt szenvedély köde, Mely előlem annyi szép virányt, de Annyi puszta tájt is elföde. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Jaj de mit lát, mit lát ott szemem? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom… Nincs barátság, nincs ott szerelem! Egyedűl, e roppant nagy világtól Elhagyatva, szeretetlenűl, Máriusként, a ki számüzötten Egy országnak omladékin űl. Nem lehet, hogy én még ne szeressek, És hogy engem ne szeressenek! Bármily hideg a világ: szívem még Nem fagyott meg, szívem még meleg. Lesz leány még, kell leánynak lenni, A ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, melyben Van egy percznyi boldog szerelem! (Pest.)

A csárda romjai. Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, A melyet egyszerre általolvashatok; S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem! Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az idő nem keresi: Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reá lép falára; S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. – Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle. Itt régente falu avvagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény Magyarország, szegény édes honom, Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg – de ez is betegen – Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. És gyászolt a templom több hosszú századot, Mig végre bujában össze nem roskadott. Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének, Belőle e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda!… és miért ne? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda!… és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. – Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned Útasok vigadtak, útasok pihentek! Fölépít tégedet ujra képzeletem, S vendégidet színről színre szemlélhetem: Itt görcsös botjával egy vándorlólegény, Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan… Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak, Ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet… ekkép áll hajadon fővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; Hanem sikeretlen esdeklő beszédje. Dűledez, dűledez; félig ismerni csak: Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utósó reménye. Pinczéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas űl a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn űl és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, a ki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya. (Szalk-Szent-Márton.)

Jókai Mórhoz. Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyülölnek? S én, a ki annyit gyűlölök, Téged miért szeretlek? Szeretlek téged, oh barátom… Nem, nem barátom!… megbocsáss, Hogy e gúnynévvel illetélek; Mert a jelenkor gyermekének E szó »barát« csak gúnyolás. Perczenként jobban-jobban el- Sötétül láthatárom; De én éltemnek éjjelét Nem rettegem, sőt várom… Hisz annál fényesebb a csillag, Minél sötétb az éjszaka. Tudom, mert a szív mondja nékem: Te lészsz sötét, kietlen éjem Hamvadhatatlan csillaga. Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam, Mert életemben sokszor, ah, Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyujtották, Ledöntötték az emberek; Romjai között egy ép oszlop van: Te állasz ott… csak te… magadban… Téged le nem dönthettenek. Szentül hiszem, ha a világ Elfordul is szivemtül, Ha a világnak ajakán Rám átkok átka zendül: A te ajkadról akkor is még Reám csak áldás lebben el… Ha az egész világ egy kéz lesz, Mely eltaszít, miként dögvészest: Kezed még akkor is ölel. Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem. S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd oda lépnek, S melyet elébb megkövezének, Babérral födik homlokom. Oh e babér, a melylyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér Velőm égetni fogja. De nem soká tart égetése… Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz, És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele. (Pest.)

Remény. Mi a remény?… förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazarlod legszebb kincsedet, Az ifjuságot: akkor elhagy, el! (Pest.)

Változás. Nem úgy van, a mint volt. A földön Minden mindegyre változik. Multam s jelenkorom két testvér, S egymást tán meg sem ismerik. A tenyeremben hordtam egykor Szivem, barátsággal tele; Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem: Magam kínáltam mást vele. Mostan ha kérik, szívemet sem Adom, nem adom senkinek. Azt hazudom, ha jőnek hozzám: »Nincsen szivem, eredjetek!« Egykor ha szerelemre gyúltam: Plátói szerelem vala, Oly szentül hittem, hogy minden lyány A mennyországnak angyala. Azt hittem!… most tudom, hogy inkább Ördög, mint angyal, a leány; S nem sírok, ha nem kellek egynek, Akad helyette akárhány. A hazaszeretet napom volt, Mely melegíté lelkemet; S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arczomra vet. Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Daczolni van kedvem vele. Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszurható; Márvány vagyok… ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó. Fejér bor, szőke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik! (Szalk-Szent-Márton.)

Hogy van, hogy azt a sok gazembert… Hogy van, hogy azt a sok gazembert Egytől-egyig föl nem kötik?… Tán csak azért, mert annyi fája Nincs a világnak, hogy reája Akasztathatnék mindenik. Oh mennyi, mennyi a gazember E földön!… én megesküszöm: Ha mind esőcseppé változnék, Negyven nap, negyven éjjel esnék, Támadna egy új vízözön. (Pest.)

A sivatag koronája. Olyan mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai, a fűvek, Csak gyéren inganak. E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana. Megszólamlott végtére. Kóbor felhő jöve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe. Ez kérte, mondaná el Élettörténetét, És a felhőnek a tölgy Következőt beszélt. * * * »Távol világ regényes bérczein Virágozának boldog őseim. Anyám – közel hozzá az égi bolt – A vadonerdő legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett, S mivel szerelme czélt nem érhetett: Anyámra – oh mi aljaslelküség! – Szegény anyámra bosszut esküvék. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szülőnk kebelén; Letépe minket és szétkergetett A bosszujában rémes fergeteg. Idáig űzött engem haraga, E sivatag magába fogada, Felnőttem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott, Ah, mily unalmas hosszu életem! Csak szomorúság széttekintenem; Bármerre nézek: látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jőnek hozzám emberek, Javokra vagyok, a mint lehetek. Ki nyáron jő, midőn nap égeti, Szolgálok hűvös sátorúl neki; Ha jőnek erre tél-idő alatt, Adok tüzelni száraz ágakat, S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. – S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem, Nem győzhetett meg, nem bírt én velem. S a hőst, ki annyi századéven át Oly bátran, olyan rendületlen állt, E hőst mi fogja most eldönteni? Önnön keblének hitvány férgei! Oh isten, isten, a ki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?« * * * Im ezt beszélte a tölgy. Fönn űlt a tölgytetőn A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevőn. Részvétből, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté. (Pest.)

Álmaim. Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alig hogy eltünt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám. Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábuk zsámolya. Fejérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya. Láttam kiszáradt sárga arczokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arcz az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt. Láttam mellettök fényes arczokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyú… sárga, Mint amaz éhezők arczúlata. Láttam halotti ágyon férfiút, Szivének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De nője Siratja tán a bús áldozatot? Mit? nője? nője nem siratja őt! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a nő Uj szeretőjével bujálkodik. S midőn sirban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak. Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge… már pirúlt az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén. Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykaczaja. Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert, a miket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek. Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd! (Pest.)

Pusztai találkozás. Sík a puszta, mint a pihenő tó. Közepén megy gazdag úri hintó. Megy a hintó, még pedig vágtatva, Mintha villám volna bele fogva. Van beléje fogva négy paripa. Az út olyan, mint a pallós szoba. De a jó út s jó lovak daczára Most a hintó hirtelen megálla. Elvágták-e a négy hámistrángot? Vagy a kerék mély kátyúba vágott? Sem az egyik, sem a másik biz a! Hanem ott termett a puszták fia, Ottan termett a puszták királya, A haramja: egy nagyot kiálta, S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul. Azért áll a hintó és nem mozdul. A haramja gyönge sikoltást hall, Azt gondolja, hogy talán madárdal, És körűlnéz és be a hintóba, Hát ott van a madár, a ki szóla; Szép kis madár, gyönyörű menyecske. Talán nem is él, csak ugy van festve. »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne, De elvette hangját ijedelme. A haramja lelkesen néz rája, S ilyen nyájas szókra nyílik szája: »Ne rettegjen, tekintetes asszony! Nem gátolom, hogy tovább utazzon. De mielőtt innen odább menne, Kérem szépen, nézzen a szemembe!« És az asszony félénk bátorsággal Farkasszemet néz a haramjával, Ki közelebb lépett, és megint kért: »Tegyen meg még egyet a kedvemért; Engedje megfognom szép kacsóját… Megengedi? megengedi tehát? Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha Volna még egy esdeklésem hátra? Egyetlen egy… azután utazzon… Csókoljon meg, tekintetes asszony! – Arcza pirul… harag ez vagy szégyen? Oh akármi, csak harag ne légyen; Ne váljunk el haragban egymástól, Inkább lemondok e kivánságról. A csók úgy is, ha erőtetve jő, Olyan, mint a korán szedett szőlő. Teens asszony, isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki…« itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova, Egyet ugrott és vágtatni kezdett, Meg sem állott, a mig este nem lett. (Pest.)

Téli éj. Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek. Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? Talán egy őrült gondolatjai? Vagy összetépett lelkem rongyai. Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom. Akkor kisértet látogat meg, három; Szent háromság, mely egykor vezetett: A hit, a remény és a szeretet. Nem élnek többé. Meggyilkoltatának, De éjfelenként sírjokból kiszállnak, S felém lebegnek halvány képeik, S a régi szép időt emlegetik. – Szétszaggatá a felleget a szélvész, Tekintetem a csillagok közé vész. Olyan sötétpiroslók fényeik, Mikéntha vércsepp volna mindegyik. S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak, Ábelszivek fölfeccsent vére ez, Mit a zsivány föld csillagnak nevez. – Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz; Ki akarod tán tépni fürtimet? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet. Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, – Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele. Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem, A melybe szívem élve eltemettem. Oh szív, te élő eltemettetett! Ki irhatná le gyötrelmeidet? Megszünt a vész, a hold is fönn az égen, Már béke és fény lebeg a vidéken. Haza mehetek hát s lefekhetem, Mert béke és fény nem való nekem. (Szalk-Szent-Márton.)

Szemere Pálhoz. Sok van, miben büszkélkednem lehet, De büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Tiszteltelek; mint tisztelőd menék Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég, Engem ne tisztelj, engemet szeress! Mostan szeretlek és tisztellek téged; Mind a kettőre vagy te érdemes. Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szívedet… Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága, Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, A melyet már a téli hó lepett el, De rajta vígan zeng a czinege. S bár késő este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát: Megismeréd a felhők madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. Magamról szólok. – Hah, mig annyian Vetnek reám lenéző szemeket, Kezedben a borostyán lombja van, Megkoszorúzni véle fejemet. Tedd föl fejemre, tedd e koszorút! Ha most nem érdemelném is, talán Megérdemelni fogom ezután. Előttem még olyan hosszú az út, S a boldogságról már végkép lemondék, Ugy sem találnám meg, hát életem Keresésére nem vesztegetem; Szivemnek csak egy óhajtása van még… Erre törekszem, ez a mit kivánok: Büszkén nevezzen a haza fiának! – Elérem-e e nagy czélt? féluton Nem roskadok-e össze? nem tudom. Tán egy bevégezetlen épület Lesz életem munkája, meglehet, A mely ha készen volna, bele szállna A hír, a feledés örök királya, Mig így elkezdve, félig-meddig készen Csak rövid emlék szűk tanyája lészen. De ha erőm vágyamnál nem kisebb, Ha ezt a hosszu pályát megfutandom, S egy nemzet fogja megtapsolni lantom: Nem lesz előttem e taps kedvesebb, Mint az volt, melylyel pályám kezdetén Egy magad által üdvözöltetém, És mint szivednek dobbanása volt, Midőn szivemre először hajolt. (Szalk-Szent-Márton.)

Isten csodája. A meddig a történet csillaga Röpíti a multakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre czélzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk. Igy hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S mig egymást martuk szennyes konczokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettenek; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk. Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog, Mint ember, a ki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S ott van Mohács… ott nyomta a királyt Sárkoporsóba pánczéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk! (Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült. – – – – Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába’ vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd, s én kaczagok, Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk, De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midőn kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból, Ez az állat volt egyetlen jóltevőm, De ezt is megcsaltam. Ő czombom akarta megenni; Én szívemet adtam oda, S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott, mért nem rabolt? Hahaha! De mit kaczagok? mint a bolond; Hisz sírnom kellene, Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felhő-szemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyűje is? A földre húll, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belőle, Az ég könnyéből?… sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felhő. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszú szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? Hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital, Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi belőled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midőn a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villám-ösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Lőport viszek le, És a világot a Levegőbe röpítem… hahaha! (Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak… Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Oh szerelem, te szívek napja, szívem Egy sugárt tőled csak hiába vár? Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem: Hideg világ van, lelkedet meghűté, Jer, melegedj föl forró keblemen! Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett!… Magam vagyok, mint a szőlő karója, Melyről leszáradt a zöld venyige; Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes Sötét eszméim hollóserege. Igy foly le majd az ifjuság, az élet, Igy foly le tőlem árván, egyedül, Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem A halál hideg ölelésitül. S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl. Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, mert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményinek! (Pest.)

Nem sírok én… Nem sírok én és nem panaszkodom; Nem mondom én el másnak: mi bajom? De nézzetek szinetlen arczaimra, Ott föl van irva; És nézzetek szemembe, mely kiégett, S belőle kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet! (Szalk-Szent-Márton.)

Elvándorol a madár… Elvándorol a madár, Ha őszre jár Az idő. (Tavaszszal azonban ismét visszajő.) Száll… száll… száll… viszi szárnya; Azon veszed észre magad, hogy már a Távolság kék levegőit iszsza. Olyan sebesen száll, Hogy eltünő álomnak véled. – A madárnál Mi száll tova még sebesebben?… az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza. (Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára. Oh természet, midőn alunni mentél, Alunni a múlt ősznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? – Alszod, természet, téli álmadat… Alszol… vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, a ki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelső dalnokom? hol ő?… Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghivebb fiad, Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! – Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti, Csak multadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?… Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! – – És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könnyűim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiáért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. – Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon… Legkeserűbb az én könyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom! (Pest.)

Mögöttem a múlt… Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és még sem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben. (Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon… Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám, mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rossznak örök diadalmait. Hallottam már az éhezők nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog… Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok? Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztül nézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán? Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok! Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd! Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet… Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett! (Pest.)

A szökevények. (Shelley után angolból.) I. A jégeső szakad, Fejérek a habok, A tajték tánczol, és A villámlás ragyog – El, el! A mennydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdők rengenek – El, el! Mint tenger, mozg a föld, Rajt minden romba dől, Ember, állat, madár Elbújt a vész elől – El, el! II. »Egy vitorlánk van… a Kormányos halovány; Ki merne szállani Most csónakunk után?« Az ifjú szólt. A lyány felelt: »Evezz, Taszítsd a csónakot!« S jégzápor és golyók Boríták utjokat A tengeren. A kék őrtűz lobog; Némán villámlanak Az elsűlt fegyverek; Elnyelte hangjokat A fergeteg. III. »És látsz-e? s hallasz-e? S nem retteg-e szived? S nem szállunk szabadon A vad tenger felett, Én és te?« Egy tengerészköpeny Fölöttök a fedél; Együtt ver kebelök, És suttognak kevély Örömben. Mozgó hegyekbül áll A vészes óczeán, Kelnek s enyésznek a Habok egymásután Köröskörül. IV. A várudvarban a Kapusnéhoz közel, Áll, mint megvert kutya, És szégyen marja fel A vőlegényt. Rémes kisértetként A zsarnok ősz apa Áll a toronytetőn… Hangjához képest a Vihar szelíd; S hallatlan átkokban Kivánja a halált Lyányának, ki legjobb És legszebb s a család Végtagja volt. (Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim… Voltak barátim, jó embereim… Oh mért meg nem halának! Sírhalmaikra mostan könnyeim Folynának, S virágokat termesztene Fölöttök könnyeim özöne. – Meg fognak halni majd, De egyik régi barát Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt, Csalódás kínos sohaját; S ha ez leng rájok: Sírhalmukon elszáradnak a virágok. (Szalk-Szent-Márton.)

Annyit sem ér az élet… Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldús nyalja a rá száradt ételt! (Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink… Szállnak reményink, e szép madarak… Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas nem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket. (Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet… Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet… – – (Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán… »Viseld egyformán jó s bal sorsodat!« Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez. Az én jelszóm nem ez; Én örömimet és fájdalmimat Érezni akarom… kettősen érezem. Lelkem nem a folyó leszen, A mely egykedvüleg Ragadja magával a rózsalevelet, Melyet tavaszszal szép lyány vet bele, S a száraz fűveket, Miket Árjára sodort az ősz szele. (Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint… Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjut, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja! (Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében… Amott a távol kék ködében Emelkedik egy falu tornya sötéten; Van egy fehér ház e faluban, Hol egy fekete szemü lyányka van. E lyányka, e lyányka, E fekete szem, Ez bánatom és örömem Százszinű szivárványa. (Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom… Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjuságom, Ha majd megőszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hitetve, hogy még fiatal vagyok… De vajon nem árul-e el A szív ütése, mely Majd mindig halkabban dobog? (Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától… Elváltam a lyánykától, Ki kedvesem vala; Ugy fájt leszakadnom ajakáról, Mely csókola. – Rég volt ez; azóta már Sok esztendő lejárt. Az elválás keserűségét Többé nem érezem, De a csók édességét Még most is érezem. (Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni… Szeretném itt hagyni a fényes világot, A melyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, A hol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét… Mig végre magam is lemennék. (Szalk-Szent-Márton.)

Itt állok a rónaközépen… Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörűli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? (Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg… Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasítékon át A földgolyót behajítaná! (Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán… A bánat? egy nagy oczeán. S az öröm? Az óczeán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. (Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz… Mintha a nagy, nehéz világot tartanám Leányka, hogy az ne szakadjon rám, Ugy reszketek, Ha megfogom könnyű, kis kezedet. (Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed… Oh lyány, szemed Milyen sötét, S mégis ragyog; Kivált midőn Reám tekintesz, Ugy tündököl, Mint zordon éjben Villám tüzénél A hóhérpallos! (Szalk-Szent-Márton.)

Mi a dicsőség?… Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára. (Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld… Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol? (Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető? Mely’k a legvígabb temető? A bú temetője!… »S ez hol lelhető?« Azt kérditek, úgy-e bár? – A bú temetője a boros-asztal, Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal, E mellett sírhalom minden pohár. – Járjunk e víg temetőbe Ily szomorú időbe’! (Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan… Egy bölcs hajdan szamáron útazott. – Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár. (Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány! Daczos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei… Gondolj reája. – Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz? (Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan… Gyertyám homályosan lobog… Magam vagyok… Sétálok föl s alá szobámban… Szájamban füstölő pipám van… Multam jelenési lengenek körűlem… Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom. (Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk… Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal. S az, a kié lehull az égről, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak… A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik… S ha végre ez is leesik!… (Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek… Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is bántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od’adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! S ez – büntetésül – nem reped meg. (Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban… Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák, S meggyujtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng? (Szalk-Szent-Márton.)

Mosolygjatok rám… Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. – Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, A melybe sugáraikat veték Az égi csillagok… Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok. (Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj… Hová lesz a kaczaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik? (Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik… Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana S mint most az eső és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok! (Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk… Nem csak mi vénülünk, mi emberek… Mi volna, a mi nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a deczember: Nem valóságos öreg ember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor… ekkor fejér lesz sugára. (Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives… Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az idő felszántja, De be nem boronálja. (Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van… Hány csepp van az óczeánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében? (Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok… Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet; De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom; most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár. (Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai… Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Percz hozza őket, percz ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti. (Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség… Nem sűlyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta… Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék. (Szalk-Szent-Márton.)

Kik a föld alacsony porából… Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált?… Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn. (Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság… Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfűzért Sodorsz magaddal… e virágokat Futtodban homlokunkra keríted… Egy percz alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz! (Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?… Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e? Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, A melyek benne s bele fekszenek. (Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem… Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel tele van, tele! (Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni… Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét? (Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?… Az ember ugyan hova lesz?… Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha… hátha… Mért nem láthatni a más világba! (Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek! Oda nézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, A melynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára… Mint harsog trombitája, A mennydörgés! .................. Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezébe kiszakad A tölgy a bércz kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szívbül a bánatot. – – (Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon… Szeretője-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midőn amazt pusztulni látja? (Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél… Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenűl bujdosnia… Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia? (Szalk-Szent-Márton.)

Már sokszor énekeltem… Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban. (Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj! Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretője után… S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj! (Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem… Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!… S ha majd körűlünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!… S ha majd fölénk a szemfedő borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!… S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat… (Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének… Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!… Később tudám meg: mért öleltenek? – Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd oda döfjék… És oda döfték! (Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem… Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad. (Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér? Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő. (Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen… A férj haza jő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl… Jól tudja: az orvos gyakran öl. (Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok… Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném őket A végett, Hogy tudjam, a mit nem tudok: Mi van ebben s mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban? (Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság… Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az ő nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, a mire hág, Minden pusztúl… körűle fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek, (Szalk-Szent-Márton.)

Igazság! alszol? Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranyláncz függjön; s íme a helyett Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranyláncz van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. – Igazság! alszol? vagy meg is halál? (Szalk-Szent-Márton.)

Az álom… Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál… Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. – Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem! (Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy… Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. Ő gyászruhát ölt a meghalt után! – Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed. (Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság… Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dőre, Az egyik hátra, a másik előre, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Előttetek, mögöttetek Nincs a boldogság… ott alattatok van A sírhalomban. (Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek… Voltak fejedelmek, A kiknek emlékoszlopot emeltek Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?… elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emléktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének… De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezűl. (Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt… Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket! (Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr… E gazdag úr miként Gőgösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gőgösködjél, jó barát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban. (Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön… Midőn a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ők is bizonynyal így egymásra rontanak, S az, a ki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül. (Szalk-Szent-Márton.)

Fövényszem… harmatcsepp… Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet… Az örökké rengő tenger… A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre-rémesb álmai. És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani. (Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én… Kivágom én keblemből szívemet, Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem… Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harczolnak! (Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás. Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, A melyből én nekem Bölcső készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!… – De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készűl; Áldott legyen a kéz, Mely a fát ülteté, Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte! (Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van… Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szűlik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bűvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés. (Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger. Ült a lyányka boldogan tünődve Sziklaparton a tenger fölött, És a kit várt, a kiről tünődék, Kedvesének koszorút kötött. Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele: »Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Jőj le, ha van benned irgalom, Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök, Hogyha kebled megcsókolhatom. Jőj le hozzám, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem. Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, a ki rád tekint. Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, a mely Telve a föld gyönyöreivel. Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levegő, S a mezőnek minden órán új s a Régieknél szebb virága nő. Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek… mig esnek, Zengedeznek tündéréneket. Jőj keblemre, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen. Itt a sajka, űlj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz, Ott leendesz a szép szigeten.« Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengő haboknak Suttogó, egyhangu moraját. És akközben kész lett koszorúja, S a kit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezőt a tenger, S hah miként fölháborult szive! Hátha még a többit látta volna… Eltünének sűrü fák mögé, S őket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé. Más nap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jó kedvvel, nyugottan Vitte őt a messzeségen át. »Menj, menj, ifju«, gondolá magában, »Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon. Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé jősz, Minden vészemmel találkozol.« A leányka ott állt nem sokára, A hol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között. Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, a melyet A sas helyről helyre kergete. »Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket: Engemet és a gyalázatot!« Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt; És utána küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé. S szólt a tenger: »Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, a kit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz! És mit ér az élet már te néked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód… eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.« A mit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette őt s gyalázatát. (Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost… Elhagytam én a várost, Azt a holt életet. Hol a halál is élet: Jó sorsom a természet Vidám ölébe tett. Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midőn körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll. De ép azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, A mely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arczom fölött. Azért jövék, hogy szívem Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újolag. Gyógyúlj meg, én szivem, ha Még gyógyulnod lehet!… Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet. (Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben. Sötétzöld sátoros Erdőben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok. A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek. Nem rengedez sem a Virág, sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva. Vagy alszanak talán? Elszenderedtek?… Megálltam én is és Mélán merengek. Merengve nézek a Patak habjára. Melynek nyílsebesen Rohan le árja; Fut, mintha kergetné A felleg árnyát, A fellegét, a mely Fölötte száll át. Ekként kergettelek, Ifjúi vágyak! Árnyak valátok, el Nem foghatálak – – Menj, menj, emlékezet! El is feledtem, Hogy e magányba én Feledni jöttem. (Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen… Mint felhők a nyári égen, Érzeményim jőnek, mennek, Majd fejéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jőnek? Nem tudom, nem sejthető; Hozza és elfúja őket Az öreg szél, az idő. A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok; A barátság fellegéből Záporesők szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik percz fuvalmával Ujra felhő érkezék. S a felhők, habár fejérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly időt érek, Hogy felhőim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár, S ők úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár! Oh ez idő el fog jőni, A midőn majd szerelmemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhők kigyulnak, Lemenőben van a nap. (Pest.)

Gyermekkori emlékek. (Béranger után francziából.) Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok. Megnézek mindent, még a szűk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala, Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanítá, s mit maga sem tuda. Több mesterségbe kaptam itt… a restség Nagy befolyással volt mindig reám; S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van, Midőn Franklin mesterségét tudám. E korban támad a barátság, e föld, A mely virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran Támasz-botunk az életalkonyon. Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyuit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt. Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten Fa-saruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmekét. E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsőséget, e tünékeny füstöt, Mely szemeinkbe könnyet is idéz. Rokon- s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelék, Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm, Ámbár a dajka elenyésze rég. Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán. (Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének… Barna menyecskének szeme közé néztem, Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemben olyan fényes sugár! Elveszett, elveszett az én szemem fénye, Hejh pedig talán már indulnom is kéne! Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok? Nyakamat szegheti valamelyik árok. De még is indulok… állj elém, menyecske, Ha már el kell esnem: essem az öledbe; Egyszer ölellek meg, s karomat levágom, Ne öleljek többé senkit a világon! Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget; Megyek hát, megyek… ha árokba esem is, Habár az árokban nyakamat szegem is! (Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe. Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!… Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik. (Pest.)

Sors, nyiss nekem tért… Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, a mely ugy hevit. Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért. Oh vajha nem csak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt! Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül… s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem. (Pest.)

Zöld leveles, fejér… Zöld leveles, fejér Virágos ákáczfa, Kék ruhában szőke Kis lyány van alatta; Megeredt az eső, Annak végét várja, A pitarajtóból Kacsintgatok rája. Gyere be, galambom, Gyere a szobánkba! Mig eláll az eső, Ülj föl a ládánkra; Ha magas a láda, Rája felültetlek; Ha kemény az ülés, Az ölembe veszlek. (Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő… Száll a felhő magasan, magasan. Az én rózsám messze van, messze van. Száll a felhő nyugatra, nyugatra, A napnak is arra van az utja. Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe, Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te, Szállj te is, nap, a rózsám fölébe, Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te. (Berencze.)

Rég elhuzták az esteli harangot… Rég elhuzták az esteli Harangot. Ki az, a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül. Fönn van a hold, fönn vannak a Csillagok; Mint megannyi szép leányszem, Ugy ragyog. Sötét árnyat vetnek a fák, A házak, Unalmokban egyebet sem Csinálnak. Amott egy ház, a tetején Két gólya, Alant egy pár ember a kis Ajtóba’… Legény, leány – amaz szőke, Ez barna, Legény a lyányt subájába Takarja. Mellettök mentem el, észre Sem vettek. Én istenem, be boldogok Lehetnek! Nem irigylem, de még is jobb Szeretném, Ha azt a kis barna lyányt én Ölelném! (Szalk-Szent-Márton.)

Világgyűlölet. Mennybéli isten, ördög és pokol! Mivé lett a föld, s még mivé lehet? Minden bokorban egy világfaló, Minden bokorban embergyűlölet. Gyűlölnek ők, és átkaik kövét Dobálják szerte irgalmatlanul, Ugy dől belőlök az átok, miként Rothadt szag a sirok nyilásibul. Szerettetek-e, ficzkók, valaha, Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok Az emberiség boldogságaért, Hogy most lehessen átkozódnotok? Elkérték kebletekből a szivet S aztán széttépték azt az emberek? Nem, a világnak ti nem adtatok Szívet soha, mert nincsen szívetek! Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele, Azért rút a világ előttetek, Azért keltek ki rútul ellene. Én is gyülöltem… volt okom reá; De a mióta e bitangokat Láttam, mint vágnak Byronképeket, Azóta gyűlölségem megszakadt. Mióta ők a földi életet Oly feketére mázolják: nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem. Valóban szép, igen szép a világ, Van minden évben rajta kikelet, S van szép leánya minden falunak, S ha itt egy ember sír, ott más nevet. Mily tréfás még maga a bánat is! Sziv s fejre mily külömbözőleg hat: Sötétre festi a fejér szivet, S fejérre festi a sötét hajat. (Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni… Most kezdem én csak még ismerni Az én derék jó szívemet! Ennél a szívnél a világon Jobb, derekabb szív sem lehet. Mint aggódtam, hogy már ezentul Nem lesz nekem több víg napom! És im bokámat ujra össze- S kalapomat félrecsapom. Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit; Elhervad minden őszszel, ámde Minden tavaszszal kivirit. (Pest.)

A jó aggastyán. (Béranger után francziából.) Vidám fiúk, kik bornál egyesültök, Közétek bájol engem dalotok. Öreg vagyok, de bárha reszket hangom, Fogadjatok be, én is danolok. A múlt időkről újakat beszélek; A vén Panarddal én együtt ivám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni? Nemes bor ömlik egészségemért. E fogadásra büszke szívem, mely fél, Mely attól tart, hogy mást csak szomorít. Csak hadd födözzön a vidámság szárnya, Idővel úgy is máskép lesztek ám! Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Miként ti most, én is szerelmeskedtem; Szólhatnak erről nagyanyáitok. Házam, barátim, kedvesim valának, Ezek közül már semmit sem birok. Emlékeim maradtak meg csak; olykor Sohajtok is, ha más nem néz reám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Volt vészeinkben több hajótörésem, De Frankhon szép egét nem hagytam el. Azt a kevés bort, melyet megmentettem, Sértett kevélység nem zavarja fel. Sőt énekeltem az új szüretekben Egykor tulajdon hegyem oldalán. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Egy elmult kornak régi katonája, Mint Nestor nektek nem beszélek én. Egész időm, hol fénylett bátorságom, Egy harczotokkal fölcseréleném. Sőt halhatatlan hősiségtek által Egy új zászló mellé csatoltatám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Milyen jövendőt biztosít erénytek! Éltessük, ifjak, végszerelmemet. Szabadságában a világ megújul, Jobb napok járnak majd sirom felett. Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak, Hogy lássalak, azért nem távozám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. (Pest.)

Rabság. (Töredék.) Milyen vig a világ! folyvást miként vigad! Örök énekszóval s zenével van tele! E tombolók között a legzajosbikat Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e? Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy! Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít, Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit. Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs… Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – – (Pest.)

Szeretek én… Szeretek én, miként még ember Sohasem szeretett talán. Szeretek én szent szerelemmel, De kedvesem nem földi lyány. Szeretek én egy istenasszonyt, Egy számkiűzött istennőt: A szabadságot. Fájdalom, hogy Csak álmaimban látom őt. De álmaimban igen gyakran, Majd minden éjjel megjelen. Mult éjszakán is egy virágos Mezőben együtt volt velem. Letérdepeltem s elmondék egy Égő szerelmi vallomást, S földhöz hajoltam, hogy virágot Szakítsak, s néki adjam át. Ekkor hátam mögött termett a Hóhér s lesujtá fejemet… Épen kezembe hulla, és én Azt adtam át virág helyett. (Pest.)

Képzelt utazás. (Béranger után francziából.) Az ősz sietve jő és nedves szárnyán Az én számomra uj fájdalmat hoz. Mindegyre szenvedek, szegény félénk én, És jó kedvem virága hervadoz. Ragadjatok ki Párizsnak sarából, Megújulok, ha szép tájt láthatok. Mint ifju már Hellasról álmodoztam, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Értem Homért, igen, hisz görög voltam. Pythagorasnak igazsága van. Athén szült engem, Perikles korában, Láttam Sokratest rablánczaiban. Megtömjéneztem Phidias csodáit, Láttam Ilissust, mint virágozott, S Hymett hegyén a méheket fölkeltém, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem E szemderítő nap sugáritul! A szabadság, kit távolból köszöntök, Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul! Menjünk, induljunk, készen áll a sajka, Tenger, ne nyeljen engem el habod, Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Szép Olaszország ege, de azurját Rabszolgaság homályosítja el. Evezz, kormányos, távolabb evezz le, Hol a nap olyan tiszta fényben kel. Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát? Milyen virító a vidék amott! A zsarnokság haldoklik ama parton, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Athén szűzei, fogadjatok a révbe, És bátorítsatok föl engemet. Oly földet hagytam el, hol a királyok Rabszolgává teszik a szellemet. Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha Dalom sziveitek meglágyítaná, Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, Meghalni jöttem e szép ég alá! (Pest.)

A nép. Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, A míg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? A mennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán. S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga. (Pest.)

A hevesi rónán. Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra, Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára. Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kék szemű lyány arczán A rózsaszínű fátyol. Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan… Ezen kivűl a róna Oly néma, oly zajatlan. Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak. De pásztortűz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett? Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús vőlegénye karján. S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya. Oly szomorú ez a hold És még is rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek. Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája. Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam. (Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret… Megyfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég. Ez és az baj. E két baj közt Melyik jobb… tudj’ az ég! (Pest.)

Nagy-Károlyban. Sept. 7. 1846. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, oh Kölcsey?… Ti emberek, nem féltek: épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni? Nem féltek-e, hogy sírgödréből Kikél a megbántott halott? Hogy sírgödréből ide jő el, S – hogy hallgassatok – csontkezével Szorítja össze torkotok? Nem, ő a sírt el nem hagyandja; De lenn, sírjában, nem hiszem, Hogy könnyei ne omlanának Éretted, te az aljasságnak Sarába sűlyedt nemzetem! Mily szolgaság, milyen hizelgés! S mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog. – Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb? Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták. Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! – S dalolnak egyre még, És szemeikben ég A lelkesűlés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesűlés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók! Sírjából fölássátok A holt időt, Hogy őt Babérokért árulhassátok. Én nem irígylem koszorútokat: Penész van rajta és halotti szag! Sínlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház, Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul; S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e, vagy a más világon, Muló-e vagy örök az álom? – De ím e bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez utban is van, És már maholnap meg is érkezik, Midőn hóhérink észre sem veszik. – Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant, Te lelkesítesz engemet, Te néked ontom én könyűimet, Én tégedet köszöntelek, Te, a beteg Emberiségnek orvosa, jövendő! .................. És ti, elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek. (Szatmár.)

A bilincs. Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan űl, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenűl. Bilincse ekkép szóla hozzá: »Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll. Ugy-e nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll. Bilincset vertenek belőlem, Belőlem, a ki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom… szörnyüség! Szégyennek és haragnak pírja A rozsda, a mely rajtam áll! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.« (Nagy-Károly.)

Nehéz, nehéz a szivem… Nehéz, nehéz a szivem, Rajta csügg a szerelem, A szerelem bánata, Roskadozok alatta. Sem éjem sem nappalom, Egyre csak gondolkodom, Csak arról gondolkodom, Gondolsz-e rám, angyalom? Hogyha neked nem kellek, Ne kelljek én senkinek; Ha te nem szeretsz engem, Az isten se szeressen! (Szatmár.)

Szerelmes vagyok én… Szerelmes vagyok én, Vagy tán tűzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem. Látjátok pirulni Halovány orczámat? Hajnal-e vagy alkony, A mi ottan támad? Hajnal is, alkony is: Örömim hajnala, Örömim hajnala, Bánatim alkonya. Megvallom: nem első Bennem e szerelem, De hogy az utósó, Arra esküdhetem. Szerelmem sasmadár; Vagy égbe száll velem, Vagy széjjelszaggatja Körmeivel szivem. (Nagy-Bánya.)

Szerelmes vagyok én… Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e kibe? Egy barna kis leány Hófejér lelkibe! Hófejér a lelke Ennek a kis lyánynak; Liliomszála ő Az ártatlanságnak. Fejér, mint a galamb, A melynek képibe’ Isten a szent lelket Az égből küldte le. Szállj rám, fejér galamb, Galambomnak lelke, Hadd legyek megáldva, Legyek megszentelve. Hogyha már hallottam Szárnyad csattogását, Hadd halljam egyúttal Szíved dobogását! (Nagy-Bánya.)

Szerelemnek rózsákkal… Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat? Akár tövis jut nekem, Akár az illatja, Mindegy! fekügy rá lelkem, S álmodozzál rajta; Álmodd meg azt a nagy szót, A mely nincsen még meg, A mely kifejezze majd: Milyen forrón érzek! (Nagy-Bánya.)

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe. Senki sem szól így a fellegekhez: »Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet e szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczotokra.« Senki sem szól így a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja őket egy mély Titkos sejtés lágy szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha oda értek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törődnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta őket A vihar s ők este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arczulatjok. S e pirúlás, végső órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicső, az édes ifjuságé, Midőn rájok a hajnal mosolygott. – Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is… – (Szatmár.)

Borús, ködös őszi idő. Borús, ködös őszi idő; A nap nem is pillant elő. Hidegen jár a nap Sötét felhők megett; A kandalló tüze Ád egy kis meleget. Ajtóm, ablakom bezárva, Üldögélek a szobába’. Bánatosan nézek Kandallóm tüzére, Gondolván életem Elmult idejére. A mult idő nagy mezein Hervadt lombok emlékeim; Összeszedem őket. Kötöm egy csomóba, Ugy vetem bele az Égő kandallóba. Mint füstölnek, mint füstölnek! De nem csoda, mert nedvesek; Nedvesek, de nem az Ősznek esőjétől, Hanem szemeimnek Sokszor folyt könnyétől. Egy könny most is pillámon áll… Barna lyányka, ha itt volnál. Letörlenéd-e ezt Egy selyemkendővel, Édes mosolygásod Selyemkendőjével? (Cseke.)

Ereszkedik le a felhő… Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, Még is szól a fülemile. Az óra jó későre jár, Barna kis lyány, alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét? Záporeső csak ugy szakad, Fülemile csak dalolgat. A ki bús dalát hallgatja, Megesik a szíve rajta. Barna kis lyány, ha nem alszol, Hallgasd, mit e madár dalol; E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem! (Cseke.)

Az én képzeletem nem… Az én képzeletem nem a por mozgatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott. Nem is birtam vele, vad képzeletemmel, Országról országra vándorolni ment el, Tenger zúgásával összekeveredett, Ugy barangolta be a földet és eget. Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára; A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott, A hegyek tetején sziklákat ingatott. Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett, Melletted, barna lyány, mindig csak melletted, Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél… Szilaj képzeletem, be megszelidültél! (Cseke.)

Te a tavaszt szereted… Te a tavaszt szereted, Én az őszt szeretem. Tavasz a te életed, Ősz az én életem. Piros arczod a tavasz Virító rózsája, Bágyadt szemem az ősznek Lankadt napsugára. Egy lépést kell tennem még, Egy lépést előre, S akkor rá jutok a tél Fagyos küszöbére. Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba’. (Szatmár.)

Kinn a kertben voltunk… Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úr isten tudja, Mi történt körültünk? Azt sem tudtam, mi van, Ősz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled! Mélyen bele néztem Fekete szemedbe, S fejér kezecskédet Tartottam kezembe’. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kővé Válnánk mind a ketten? Azt mondtad: nem bánnád; Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életed meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök időkön át? (Erdőd.)

Te vagy, te vagy, barna kis lyány… Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye! Ha ez az egy reményem is Elmulandó álom, Nem leszek boldog sem ezen Sem a más világon! Álldogálok a tó partján Szomorúfűz mellett. Nekem való hely; engem ily Bús szomszédság illet. Nézem lecsüggő ágait Szomorúfűzfának, Mintha azok csüggedt lelkem Szárnyai volnának. Elszállott már a madár a Hervadt őszi tájról, Hejh ha én is kiszállhatnék Búmnak országából! Nem szállhatok, mert búm oly nagy, Oly nagy, mint szerelmem, És szerelmem… és szerelmem… Oh ez véghetetlen! (Erdőd.)

Mi vagy keblem?… Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala, Ez asztalon nagy ezüst pohárba’ Pezsgett, habzott a vidámság árja, S gondtalanság volt a ház lakója, S a pohárnak szomjas fölhajtója, Ki, midőn a poharat kiitta, Szívemet, az asztalt tele írta, Tele írta fényes arany tollal, Pávatollnál tarkább gondolattal. Nem lakik már itt a gondtalanság, E jó fiút messze elzavarták, Elzavarta egy hatalmas szellem, A szerelem. Ez lakik most bennem, Ez lakik most keblem szobájában Halvány arczczal és sötét ruhában. Az asztalhoz ment, és leűlt mellé, A pohárból az italt kiönté. Letörölte a szép arany írást Az asztalról, és helyébe írt mást; S oh szerelem, az, a mit te irtál, Feketébb a halálnál s a sírnál! (Szatmár.)

Ha szavaid megfontolom… Ha szavaid megfontolom, Szeretsz engem, azt gondolom. Mért nem mondod meg, ha szeretsz? Ha nem szeretsz, mért hitegetsz? Nem hiszed, hogy én szeretlek? Az isten is ugy áldjon meg, Ugy áldjon az isten engem, A mily igaz a szerelmem. Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édes anyám. Nem ohajtok én egy tavaszt, Hogy véled átmulassam azt, Sem egy tavaszt, sem egy telet, Hanem egész életemet! Egy napja van csak az égnek, Egy holdja van csak az éjnek, Egy isten van a világon, Egy, csak egy a kivánságom. Azt várom én, azt az órát, Mikor így szólhatok hozzád Ölelésem szent hevében: »Édes kedves feleségem!« (Cseke.)

Költői ábránd volt, mit eddig érzék… Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék, És nem maradt a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Időknek multával sem nyúgott volna el. Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa, Sodor magával s végre bele halni kell. Most értem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek… De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek, És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem! Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyviből! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitől? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg; De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg. Mondád – és nem is reszketett beszéded – Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló istenséget, Hogy szent czéljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted? Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés. És csak azért nem fogsz-e építtetni házat, Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel? S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat, S midőn a tél hideg karjával átölel? De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a volkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel, Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég, Várok békével, mig az óra nem jövend el, Midőn birod hűségem nem csaló jelét. Hosszú idő, egy örökkévalóság, Lesz várásomnak minden napja majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küzködő hajós: nem közeledhetik. Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jól esik! Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj én nekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. – Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvösséget adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész, A hol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés! Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, Adj a világnak vissza engemet… Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – – S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nőve szellemem, Mint a levél a fához… eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz. A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az. (Szatmár.)

Álmodtam szépet, gyönyörűt… Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és fölébredék. Mért keltettél föl oly korán? Mért nem hagyál álmodni még? Mit a való nem küld reám, A boldogságról álmodám. Miért bántottad álmamat?… Oh istenem, oh istenem! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad? Mondád többször, hogy nem szeretsz, De nem hivém, nem hihetém. Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha Nem mondod is, elhiszem én. S midőn tudom, hogy szíveden Fölirva nincs az én nevem: Maradjak-e, elmenjek-e?… Marasztasz… és miért?… talán Mulatni vágysz lelkem baján, Melyet te hoztál rája, te! Oh lyány, ez nagy kegyetlenség. Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el. Nekünk egymástól válni, és… És mindörökre válni kell. Futnék tőled, miként a por, Mit a forgószél elsodor Ember-nem-járta földekig; De csak alig hogy léphetek, Mert a bú, melyet elviszek, Nagyon reám nehezedik. Isten veled hát… jaj nekem, Hogy e szót ki kell mondanom; Miért nem válik rögtöni Halállá e hang ajkamon? Isten veled… nem, nem lehet! Hagyd még megfogni kezedet, Mely üdvemet szétszaggatá, Mely jövőmet gyilkolta meg… Add kezed, hadd ömöljenek Könyűim s csókjaim reá! Könyűim-e vagy csókjaim, Mi égeti jobban kezed? Csók és könyű, mind a kettő Nagyon, nagyon forró lehet, Mert szerelmemmel egy helyen, A szív mélységes mélyiben, E tűzhegyben termettenek… Mint ájtatos zarándokok Jövének fel, s ők boldogok, Hogy kezeden halhatnak meg. Egyet kérek… ne félj, ne félj, Nem kérem már szerelmedet, Csak azt a kis vigasztalást, Hogy nem feledsz el engemet. Az emlékezet fonalát Jövődön meddig nyujtod át? Ha rám addig emlékezel, Mig olyat lelsz, ki tégedet, Mint én, olyan forrón szeret: Ugy soha sem felejtesz el! De nem kivánom, hogy ne lelj Oly hű szivet, mint az enyém. Nem szeretnélek oly nagyon, Ha ezt a vágyat érzeném. Ohajtom én: élj boldogul, Szedj bármi fának ágirul, Csak szedj te zöld leveleket, S aztán vesd el, mint elvirúlt Elszáradt régi koszorút, Az én emlékezetemet! (Szatmár.)

Volt egy szegény fiú… Volt egy szegény fiú, Ki mindig éhezék; Nem volt egy megevő falatja, Nem szánta őt sem föld sem ég. Hosszú, nagyon hosszú inség után Igy szóla hozzá egy sötét alak: »Én téged minden földi bajtól Megszabadítalak.« Az éh-halál volt, a kinek Szavai ekkép hangozának; És a fiú, hogy mentül hamarabb Pihenjen, ment sírt ásni önmagának. S a mint így sírján dolgozék, A földben egy edényt talál, A mely aranynyal, drágakővel Csordultig áll. A koldusból nagyúr lett, Él fejedelmileg, Körűle pompa, fény És drága ételek. Mért a fiú ezen dúsgazdagságban Csak féligmeddig és csak néha vig? Mert fél szegény, fél a fölébredéstől, Azt véli, hogy csak álmodik. – Én vagyok e szegény fiú, S te a talált kincs, édes angyalom! Nem merem hinni, hogy szeretsz; Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!… (Nagy-Károly.)

Egy pár rövid nap… Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! Tükörbe nézni szinte nem merek, Attól félek, hogy már hajam megőszűlt… Ez a szív itten, oh ez oly öreg. Az éjszakákat keresztülvirasztom. Az álmot már nem is keresem én, Ugy sem találnám. Nem tudok alunni, Mióta bennem alszik a remény. A kínok is már mind elfáradának, Elfáradának engem bántani; Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint Holttestöket keblünkben hordani. Én hordom őket, és azt gondolom, hogy Egy század óta hordom őket már. Olyan nehéz és oly hideg halottak! Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár. Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint a ki kőhöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát. Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, Kétségeim azt messze zavarák. Ugy hull reám egy szebb idő emléke, Mint sírhalomra a tépett virág. (Szatmár.)

Nem csoda, ha ujra élek… Nem csoda, ha ujra élek Mert hisz ujra láttam őt! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelőtt. Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetőznek, játszanak. – Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünődik elmém: Véletlen vagy számitás? Oh e lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bár milyen éles, Néz beléje hasztalan! Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közűl. Oh de melyik?… törhetetlen Láncz körűlem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadulhatok. Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod… Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Úr a sors, hajlok szavára, Ő parancsol és nem kér. Elmegyek, de nem örökre, Majd ha fris virágokat Hint a tavasz fürteidre, Dalnokod meglátogat. Én leszek az első fecske, Mely ti hozzátok röpűl, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körűl. Le a kertbe, a mezőre Együtt járunk, úgy-e bár? S nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi pezsgve jár. Nézzük majd a sok virágot, A mint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik. (Nagy-Károly.)

Erdélyben. Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S a mit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt én nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, a midőn Besüvöltötte puszta lelkemet! – Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepeszszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink irának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert a ki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurczolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, A mit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk! (Koltó.)

Szeretsz tehát… Szeretsz tehát, kedves szép angyalom? Szeretsz valóban, én nem álmodom! De mért hagyád a végső pillanatnak: Megfejtését e drága szent titoknak? Egy pillanat hozá meg üdvemet És elválási gyötrelmeimet; Ugy jártam, mint ki palotát építtet, S midőn fölépül, számkiűzik őtet. Sovár szívemre föl nem tűzhetéd Az ölelésnek tündér gyűrüjét; Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul Egy csókvirágot édes útitársul. Távol te tőled oly bús életem! De egy eszmével meg-megszépitem: Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be A viszontlátás gyönyörtengerébe! (Koltó.)

Rövidre fogtam a kantárszárat… Rövidre fogtam a kantárszárat, Régóta fut a lovam, kifáradt, Szájában tajtékos a zabola, Sarkantyúmtól véres az oldala. Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem lehet, Mint hegyes nyílvessző a madarat, Úgy űzött engem ez a gondolat. Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj, Ez a rosz gondolat elmaradt már, Egy kökényfa bokrában megakadt, A bokor tüskéi közt szétszakadt. Kökényszemeket szerettem hajdan, De szerencsés ezekkel nem voltam. Most fekete szem tőrébe estem, Ennél tán majd megsegít az isten. (Koltó.)

Véres napokról álmodom… Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik. Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja! Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorában én Szilaj jókedvvel nyargalok be! Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, a ki bekötözze, Fog lenni, a ki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze. Ha rabbá tesznek, lesz, a ki Homályos börtönömbe jő el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével. Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon, vagy csatatéren, Lesz, a ki majd holttestemről Könyűivel lemossa vérem! (Berkesz.)

Mi van innen távol… Mi van innen távol? a Tisza… Mi van a Tiszán túl? Hortobágy… Hortobágyon túl? egy szép leány, Kihez lelkem visszavágy! Szép leány, szép barna kis leány, Tőled oh be messze estem el!… Csak azt tudhatnám, hogy legalább Néha rám emlékezel! Engemet sokszor meglátogat A jó angyal, az emlékezet, És karon fog, s öntudatlanúl, Kedvesem, hozzád vezet. Az ős vár, melynek tündére vagy, Mely a dombról a rónára lát, Hol a kék Szamosban tölti a Holdvilág az éjszakát, És a kert a vári domb alatt, És a kertben a tó partinál A gyászfűzek néma lombjai – Mind ez, mind előttem áll. Oh e kertben kert volt életünk, Minden óránk benne egy virág; Mult- s jövőnket a gazdag jelen Koszorúi takarák. – Lyányka, hogyha visszagondolod E dicső kort: dobog-e szived? Költ-e benned, mint én bennem, oly Édes érzeményeket? Várod-e ugy, mint én a napot, Mely kettőnket összehoz megint? Én hiszem, hogy e szép kor felé Szép szemed gyakran tekint! (Pest.)

Mikor a láncz lehull… Mikor a láncz lehull A rab lábairul, Még sokáig ugy jár, Mintha rajta volna, A szomorú terhet Annyira megszokta. Te is, hogy megszoktad, Szívem, a fájdalmat, Most, mikor jó sorsom Rólad azt lerázta, Nem tudsz még örülni Isten igazába’. Örülj, örülj, szivem! Ki örül, ha te nem? Kinek van, mint neked, Ilyen boldogsága? Kinek van a földön Ilyen mennyországa? (Koltó.)

Busúlnak a virágok… Busúlnak a virágok, Szegénykék betegek. Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg. Miként az aggastyánnak Megőszült fürtei, Ugy hullanak a fáknak Sárgult levelei. Hiába a vidéken Körültekintenem, Nincs a nagy messzeségben Egy zöld bokrocska sem. Van egy! majd elfeledtem… Lelkem, te vagy, te vagy A zöld bokor, a melyben Az ősz nyomot nem hagy; Rajtad folyvást teremnek S fognak virítani A boldog szerelemnek Örökzöld lombjai. (Koltó.)

Kellemetlen őszi reggel… Kellemetlen Őszi reggel. Kedvetlen, borús idő. Hulldogál az Elvirított Őszi tájra az eső. A szobában Ketten ülünk Együtt: én s az unalom. Terhes vendég! Mint malomkő Csügg rajtam. De megcsalom. Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze… Útad napnyugatra vedd. Napnyugatra Vannak, a kik Én előttem kedvesek: Agg szülők és Ifju lyányka, S mind, a kiket szeretek. Járd be őket, Járd be sorra, S jőj meg késő est felé, Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh. (Koltó.)

Karácsonkor. Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt. Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok. Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat. Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között! Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk. Embert szerettünk és istent imádtunk, Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott. Mi lett a díj! rövid jólét multával Hosszú nagy inség… tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk. De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán. Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők. Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?… Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz… Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el. Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom. (Pest.)

Világos kék a csillagos éjszaka… Világoskék a csillagos éjszaka. Tárva-nyitva szobámnak az ablaka, Az ablakból tekintetem az égen, Lelkem pedig angyalomnak ölében. A csillagos ég és az én angyalom Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom, Én legalább a világot bejártam, De ezeknél szebbet sehol nem láttam. Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé A megé a messze kéklő hegy megé. A fogyó hold talán az én bánatom, Oly halvány, hogy már csak alig láthatom. Magasan áll a fiastyúk az égen, Szólanak a kakasok a vidéken, Hajnalodik, hüvös csipős szél támad, Hüvös szárnya legyintgeti orczámat. Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek Lefekünni és álmodni; de minek? Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet, Mint a mily szép most előttem az élet. (Koltó.)

E. R. kisasszony emlékkönyvébe. Tavaszszal menj ki a szabadba, Hol fris patak suttog szaladva, Kergetvén az est szellejét, Mely a virágok illatával És a csalogányok dalával Fut a mezőben szerteszét, Míg mosolyogva néz le rája A csillagok s a hold sugára. – S ha patakzajjal, madarak dalával, Virágillattal, csillag- s holdsugárral Ifjúi lelked, lyányka, megtelik, Eredj haza, s aludjál reggelig, És a mit ekkor álmodol jót, szépet, Adja meg mindazt a jövendő néked! (Debreczen.)

K. J. kisasszony emlékkönyvébe. Szived bölcsőben fekvő csecsemő; Ott fekszik és még mélyen alszik ő, De majd fölébred és keservesen sír… Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem. (Debreczen.)

Halhatlan a lélek… Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvécziában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill… Itt is leszek tán valami. (Pest.)

Nem ért engem a világ… Nem ért engem a világ! Nem fér a fejébe, Egy embernek éneke Hogy lehet kétféle? Hogy dalolhat az jelenleg Szívrepesztő bánatot, Ki elébb egy pillanattal Úgy örűlt, úgy vigadott? Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok. Keblemen a szerelem Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája; Igy lantomra majd megsebzett Homlokom vércseppje hull, Majd egy illatos levelke Bokrétám virágibul. (Pest.)

Reszket a bokor, mert… Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja! Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád anyád nálam Jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! (Pest.)

A magyar nemzet. Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!… aranysárgán Ringatozik rónaságán A kalászok óczeánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára Ez a nemzet mégis árva, Még is rongyos, még is éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik!… Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne. Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve! Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.« – Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? (Pest.)

Egy gondolat bánt engemet… Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, A melyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… – Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arczczal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest.)

Dalaim. Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek. Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek. Szeret a lyány? iszom örömemben; Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek. Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen; S a milyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek. De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek! (Pest.)

Tedd le, bojtár, a subádat… Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad, Látod már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette. Falu végén foly a patak, Fejér keble csak ugy dagad, Dagad, dagad széles jó kedvében, Hogy az ég lenéz megint rá kéken. Hová szállott a czinege? Honnan jöttél fülemile? Akárhonnan, semmi gondom rája, Csak te dalolj, bokrok furulyája. Kizöldült a kis kert fája, Mintha toll nőtt volna rája; El ne röpűlj, megtollasodott fa, Hadd űljek rózsámmal árnyékodba. Minek mégy a boltba kis lyány, Pántlikát akarsz venni tán? Nézd, a mező szebb pántlikát árul, Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul. (Pest.)

Egy barátom az ifjuság… Egy barátom az ifjuság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok. Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei. Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán; Tán magam nem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra. Ha már ifjuságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg: Legyek képes, a ki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni! (Pest.)

Kutyakaparó. Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rá pillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába. A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig. Feldőléstül erőtlen lábai Már csak alig védik, A mily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok űlés, hanem Vénség miatt horpad. Áttellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve, Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemencze, Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve. Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat ő csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani. Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe’. De az idő a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repcze-petrenczének, És melléje mingyárt szörnyü képe Madárijesztőnek. Ő sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. – Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivűl se lát. Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele. Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eső esett, Mely falának két-harmadrészéről Levitte a meszet, S a mi rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van tele firkálva. Pózna végén abroncs a czégére, Ha véle összevesz A szellő, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez. Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ. És a milyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuczkáknak Se hossza se vége. A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza. A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe. Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára. A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi kőszent; Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába! (Pest.)