LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842–1849.) (continued 6)

Kemény szél fúj… Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül talpig. Édes hazám, régi magyar nemzet, Alszik-e csak a vitézség benned, Vagy apáink halálával elhalt? Illik-e még oldaladra a kard? Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, Lészsz-e megint, a mi voltál egykor? Oly hatalmas harczos, ki szemével Jobban ölt, mint más a fegyverével! A világot védtük hajdanában A tatár és a török világban; Vajon most, ha eljön a nagy munka, Meg bírjuk-e védni min magunkat? Oh magyarok istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelit, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsőségére! (Pest.)

A királyokhoz. Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok, nyilt őszinte szót, A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy Büntessétek a fölszólalót; Áll még Munkács, áll az akasztófa, De szivemben félelem nem áll… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király! Szeretet… hah, ezt a szép virágot Tövestől kitéptétek ti rég, S kidobtátok azt az országutra, S ott átment rajt a szekérkerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király! Csak tűrnek már titeket a népek, Csak tűrnek, mint szükséges roszat, S nem szeretnek… odafönn az égben Megszámlálták napjaitokat. Majd halljátok a nagy itéletszót Attól, a ki mindenkit birál… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király! Föllázítsam a kerek világot, Föllázítsam-e ellenetek, Hogy a dühnek Sámson-erejével Milliónként nektek essenek? Megkondítsam a halálharangot, Hogy borzadjatok hangjainál?… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király! Nem lázítok, mert nincs erre szükség; Mért ráznám meg erőszakosan Azt a fát, a melynek a gyümölcse Már túlérve, rothadásba’ van. Ha megérik a gyümölcs, fájárul Magától a földre hull alá… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király! (Pest.)

Föltámadott a tenger… Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a tánczot? Halljátok e zenét? A kik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt e tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árbocz és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! (Pest.)

Van-e mostan olyan legény… Van-e mostan olyan legény, A ki fél, Ha a mennykő jár is ott a Fejénél? Takarodjék el közülünk A gyáva, Bújjék bele a kemencze Lyukába! Testvéreim a szabadság Nevében, Álljuk meg a helyet amúgy Keményen, Mutassuk meg, hogy mik vagyunk: Olyanok, A kiken a veszedelem Ki nem fog! A legelső jeladásra Kiállunk, Ha elesünk, új sor áll föl Utánunk; Ha két magyar marad is a Világon: (Csak e kettő szabad legyen) Nem bánom! Háromszinű magyar zászló, Dicső jel! Védelmezünk megfeszített Erővel, Kiemeltük a porból szent Szárnyadat, Röpülj előttünk a magas Ég alatt! Háromszinű magyar zászló Vezérelj, Egyikünk sem fösvénykedik Vérével! Ellenséged előbb meg nem Taposhat, Míg vérünkkel be nem festett Pirosra! (Pest.)

Készülj, hazám! Készülj, hazám, Készülj, boldog haza! Oly ünnep vár reád, a milyet Még nem pipázott magyar ember, A mely majd hét országra szól, Mint a lőcsei kalendáriom. Készülj, hazám! A bécsi német Egytől egyig mind megveszett, Istentül elrugaszkodott az, Ördögnek adta lelkét, És mostan e bélpoklosok Ezt kurjogatják: »Mi nékünk a szabadság Árnyéka nem kell, Maga a szabadság kell mi nékünk, Teljes szabadság minden áron!« Igy kurjogatnak E sátán czimborái, S mi lesz a vége e historiának? Az lesz a vége, hogy császárjokat, Kegyelmes jó császárjokat Elkergetik, Családostul elkergetik, Isten Jehova ugyse’ Elkergetik! De ez lesz a magyarra nézve a Szerencse napja, A boldogságnak égi ünnepe! Közénk fog jőni A császár és családja, A fölséges család! Igy fognak hozzánk szólani: »Hű magyarok, Mi mindig bíztunk bennetek, Mindig szerettünk titeket, Legjobban, legatyaiabban Szerettünk népeink között; Im kebletekre borulunk, Öleljetek meg, Kedves hű fiaink!« És kell-e több mi nékünk, Nékünk hű magyaroknak? Letérdelünk előttök, Vándor sarúikról a port Lenyalják csókjaink S a hála és öröm könyűi, Melyek majd, mint egy második Duna, Fognak keresztülfolyni a hazán És egy kiáltás lesz a nemzet: (Egy olyan óriás kiáltás, Melytől a csillagok potyognak) »Vitam et sangvinem Pro rege nostro!« Mint hajdanában Bőgtek dicső apáink. – S ha lesz közöttünk olyan vakmerő, Kinek eszébe jut, Hogy három század óta úr Hazánkon a Habsburg-család, S azóta a hazának Nem volt egy gondolatja, Nem volt egy érzeménye, Mely édesebb a kárhozatnál, Az ilyen vakmerőt, Az ilyen szemtelent, Az ilyen háládatlant Honárulónak declaráljuk És nyársra húzzuk! Készülj, hazám, ez ünnepélyre, Készülj és örvendj, oh boldog haza! S ti elcsapott királyok Itt Európában valamennyien, Jertek mi hozzánk, A jó magyar nép szívesen lát, Dicsőségének tartja, ha Hízlalhat bennetek, Jertek mi hozzánk! Kosztot, kvártélyt adunk, S az elvesztett királyi czímek Kárpótlása végett Majd táblabírákká teszünk! (Pest.)

Bordal. Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem hevertetem, Jobb kezemben tartom kardomat, Bal kezembe veszek poharat. A ki mostan nem tart én velem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a körmös angyalok… A hazáért iszom, igyatok! Igyunk, jó barátim, mostanság, Bor a megtestesült bátorság, Pedig nekünk ez kell, nem egyéb, Öntsük hát magunkba hevenyén. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára Édes magyar hazánk javára! Koszorús a haza homloka! Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik. Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába. Szabadságunk, a ki hozzád nyúl, Elbucsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat! (Pest.)

A király és a hóhér. Ül a király nagy kevélyen A fényes királyi széken, Magas urak (aljas szolgák!) Körülveszik, kezét nyalják. De a trónus inogni kezd… Földindulás okozza ezt? Földindulás: néplázadás! Gyarapodik szemlátomást. Mint a folyóviz a gátot, Eltépte a nép a lánczot, S békójának töredéke Fegyver mostan a kezébe! Ing a trónus egyre jobban, Sompolyognak alattomban, Sompolyognak el az urak, A királynál csak egy marad. Tudjátok-e ki ez az egy, A ki maradt, a ki nem megy? Orczája hó, ruhája vér, Keze halál, neve hóhér. Szól a király: »mind elhagyott! Csak másod magammal vagyok. Te vagy tehát, te vagy nekem Egyetlen egy hű emberem!« »Azért, hogy én itt maradok, Híved, király, én sem vagyok«, Szólt a hóhér előlépve, »Királyoknak nincsen híve. Kik a trónus körül járnak, Nem egyebek ők, mint árnyak, Tart az árnyék, mig süt a nap, Ha ez elmegy, vége annak. Itt maradtam én te veled, Mert nekem te adsz kenyeret, Együtt lenni kell mi nekünk, Egymás nélkül nem élhetünk.« (Pest.)

A szabadsághoz. Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen, földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván. S még is s még is számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték. Megszünt végre hosszú bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott, Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket. Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk, Körülötted miljom s miljom fáklya Meggyúlt szíveink lobogó lángja. Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást, Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától. De, szabadság, mért halvány az orczád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövőtül félted? Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót, Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni, vagy diadalt nyerni! S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sirbul éjféltájban, S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni… kisértő lelkeinkkel! (Pest.)

A magyarok istene. Félre, kislelkűek, a kik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet! Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze. Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvízen által a nap képe, Áthuzódik rajta arany híd gyanánt. Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, a midőn már elértük a révet, Az utósó habok eltemessenek? Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet Ily gunyos játékot gyermekeivel! A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte ő; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő. Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség És boldogság lészen a te életed… Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! (Pest.)

A ledőlt szobor. Állt egy szobor magas hegy tetején. Olyan magas volt e hegy, hogy neki A fellegek szolgáltak öv gyanánt, S vállán pihent meg nyári délben a nap. E hegytetőn állott az érczszobor, Egy méltóságos óriás-alak, Egyik kezében háborúi kard, Másik kezében győzedelmi zászló. Mikép jutott e hegyre e szobor? A földrül vitték őt oda, vagy az Égből esett le?… így szentebb, de úgy Magasztosabb, ha emberkéz emelte. Az ég s a föld közös munkája volt. Isten segített, ember fáradott; Sok száz esztendő mult el, mialatt Sok miljom kéz bevégezé a munkát. De végre meglett. Fönn állt a szobor. Európa látta s nézte, s mindenik Térd meghajolt, lenyomta őket a Fél tisztelet, fél rettegés előtte. Áll még a hegy, de orma bús rideg. Hol a szobor, mely koronája volt? Tán megirigylé a földtől e diszt Az ég, s magához fölragadta?… oh nem! Földindulás jött, mely lerombolá, Megingatá alapján őt e vész, A magasból a mélybe dőlt alá, S alant a völgyben elnyelé a posvány. Hazám, hazám, te szent dicső szobor, E posványban kellett fetrengened, Ott henteregtél három századig A sárrá rothadt zöld hullámok alján. S fejed, mit egykor koszorú gyanánt Öveztek fönn a szomszéd csillagok, Az ingoványnak undok férgei Borították el ronda testeikkel. Oh én hazám, oh én szegény hazám! Minek nevezzem azt az érzeményt, Mely mint egy sötét felhőszakadás Omlik szivembül multad emlékére? De félre, bú, de félre, gyász, el, el! Nincs a mocsárban már a szent szobor, Fertő-ágyábul kiemeltük őt, Kihoztuk őt a tiszta levegőre. Oh jertek, jertek, mossuk tagjait, Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen, Jőjön, segítsen mosni mindenik, Az asszony könynyel és a férfi vérrel. Ha régi fényében ragyogni fog, Akkor menjünk pihenni, társaim… Akkor se még, nem! még azon kivűl Uj kötelesség fáradalma vár ránk. Föl kell emelnünk a szobrot megint A hegyre, melyen egykor tündökölt, A melyrül olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra. Föl, nemzetemnek apraja, nagyja, Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsőség arra, a ki dolgozik… Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség! (Pest.)

Már mi nékünk ellenségünk… Már mi nékünk ellenségünk Egész világ, látom én; Szegény magyar, beh magad vagy Ezen a föld kerekén! A kivel mi megosztottuk Asztalunknak ételét, Ruháinkat, hajlékunkat: Éhenkórász volt elég. A ki hozzánk jőne mostan, Bajainkat osztani, A ki velünk kezet fogna: Nincs barát, nincs atyafi. No de semmi, jó az isten, Ugy lesz, a hogy lenni kell; Hagyjanak el! csak magunkat Mi magunk ne hagyjuk el. És mi nem hagyjuk magunkat, Mig lesz egy kéz és egy kard; Fogadom azt, hogy megbánja, A ki bántja a magyart! Hosszu a mi türelmünk, de Ha egyszer kifakadunk, Akkor aztán hosszu ám és Rettentő a haragunk. Tudhatják az ellenségink, Mint viselünk háborut, Ha pedig már elfeledték, Jól van, majd eszökbe jut. Ugy elütjük-verjük őket, Ha türelmünk megszakad, Hogy magunk is megsajnáljuk Szegény nyomorultakat! (Pest.)

Ilyen asszony való nékem… Ilyen asszony való nékem, Mint az én kis feleségem, Eszemadta kis barnája, Te vagy a világ rózsája. Nem vagyok az, a ki voltam, A ki annyit szomorkodtam; Csillagos ég az életem, Ezt is neked köszönhetem. Édes szemed mosolygása Örömömnek kutforrása, Többet ér egy tekinteted, Mint a tavasz, mikor legszebb. Meg is érem minélelőbb, Megérem én azt az időt, Hogy a hová lépsz, kedvesem, Lábad nyomán virág terem. Ha dicsérni akarnálak, Sokfélének mondhatnálak, Nem mondalak én egyébnek, Csak az isten remekének! (Pest.)

Kis fiú halálára. Alig hogy kivettek a bölcsőbül, Kis fiúcska, koporsóba tettek; Volt-e méltó a világra jőnöd? Mi haszna volt rövid életednek? Balga kérdés! te eleget éltél, Bármi hamar végezéd be pályád; Hány nem érte meg, a mit te? ámbár Késő vénség görbitette vállát. Te megérted kurta életedben A magyar nemzet föltámadását, Te hallottad e szent zajt, s magad is Kiáltottad: éljen a szabadság! (Pest.)

Bánk bán. Ügyefogyott király volt az A második Endre, Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette; Felesége tartotta az Ország gyeplőszárát, Őgyelgett is ám a szekér Majd tüled majd hozzád. Gyönge kéz az asszony keze, Nem való kormányra, Hátha még a gyöngeségnek Gonoszság a párja! Endre király, gonosz asszony A te feleséged, Szive gonosz, neve Gertrúd, Születése német. Gertrúd a jó magyarokat Kutyába se vette, Hivatalrul, méltóságrul Le-letevegette, A helyökbe meg a maga Perepútyát rakta, Maradtak vón, vesztek vóna Ott a hazájokba! Ilyen sértést szenvedtenek A nagy uraságok, A szegény nép meg szenvedett Húzzavonjaságot, Szenvedett az istenadta Árva magyar népe, Mint a Krisztus a keresztfán, Olyan volt a képe; Ugy fizette a sok adót, Hogy a szeme dűledt, Nem volt irgalom számára, Nem volt könyörűlet. A királyi udvarból ily Nyájas szavak jöttek: »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess, Azután dögölj meg!« Néhányan az efféléket Megsokalták végre, Szövetkeztek rettenetes Összeesküvésre, Azt mondották: »Söpörjük ki A királyi házat, Annyi benne a szemét, hogy Igazán gyalázat!« Csak Bánk bán, a nádorispán, Tartóztatta őket, Nem remélt-e sikert? vagy tán Remélt jobb időket? De mikor a feleségét… Iszonyú történet!… Hogyan kezdjem? hogy végezzem?… No jaj neked, német! Bánk bánnak a feleségét A királyné öcscse Erőszakos lator móddal Megszeplősítette. Szép az asszony, ifju és szép, Asszonyok virága! S eltiporva, bele dobva Fertőzet sarába! »Föl, barátim!« ordit a férj Kínja nagy voltában, »Lelkemen a bosszuállás, Kardomon halál van; Föl, barátim, egyenesen A királyi házba… Királyi ház? bordélyház és Zsiványok tanyája!« És bementek egy csoportban A királyi lakba, Ott a német urak épen Dőzsöltek kaczagva, Akkor is, míg a magyarnak Borát, étkét falták, A szegény magyar nemzetet Veszettül csufolták. Megálltak ám a magyarok A ház közepében, Mendegyiknek egy-egy mennykő Villogott szemében; Meg is hökkent a németség Egy keveset ekkor, A ki ivott, gégéjében Eczetté vált a bor. Kezdte pedig a beszédet Mag’ a nádor, Bánk bán, Királynénak s udvarának Jó estét kivánván: »Jó estét, jó mulatságot, Fölséges személyek!…« A királyné: »Mit akartok, Hivatlan vendégek?« »Azt azonnal tudni fogod, Nem soká váratlak«, Felelt Bánk bán, »elbeszélem Neked s ez uraknak. Tiszteletet parancsolok! Mert nemzet áll itten, Egy megbántott nemzet és a Bosszuálló isten. Mi vagyunk a vendégek itt? És nem ti lennétek? Ti vagytok itt a hivatlan S hálátlan vendégek! Befogadtunk titeket s ti Kivertetek minket, És eszitek és iszszátok Testünket, vérünket. De csak ettétek… mert ez az Utósó falattok, A mi most van szájatokban Ettül megfuladtok! Először is te halsz meg, te Gertrúd, német szajha! Te királyné s kerítőné Egy személyben!… rajta!« Bánk bán kardja a királynét Át meg átaljárta, S magyarság a németséget Hányta mind kardjára. A ki bírta, megszökéssel Életét elorzá; Meghalt, a ki nem szökhetett… Kitisztult az ország! (Pest.)

Ausztria. Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jeruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek! Készüljetek, Ti fölfuvalkodott félistenek, Az óra kondul s futnotok kell, Hogy el ne zúzzanak Az omló trónus romjai… Ott veszni nem szabad ti nektek, Ti nektek élni, hosszan élni kell a Bukás után Nyomorban, végetlen nyomorban! Hiába mossátok kezeiteket Ti Pontius Pilatusok, Ámíthatjátok a világot, De lát az isten s ismer bennetek, S nincs számotokra többé kegyelem; Vagy érdemeltek-e Csak annyit is az ég kegyéből, A mennyitől egy hajszál meghajol? Nem! – Birodalmatok A szabadság kalváriája, Uralkodás volt minden vágyatok, Ezért emeltetek Munkácsokat, Hogy a szellem világát, melegét, A rabbilincsek e fölolvasztóját Elrejtsétek mélységes föld alá, S fölötte a sötétségben buján Tenyészhessék a zsarnokok virága, A test s lélekzsibbasztó butaság… Elrablottátok a népek jogát, És elloptátok kincseit, Ti bíboros haramják, Ti koronázott tolvajok! De a lopott vagyont El ne viszitek magatokkal; Félmeztelen Fognak kiverni titeket A fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert a kihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, a ki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok, És szemfedőtök a népeknek átka! (Pest.)

A tavaszhoz. Ifju lánya a vén télnek, Kedves kikelet, Hol maradsz? mért nem jelensz meg A világ felett? Jöszte, jöszte, várnak régi Jó barátaid; Vond föl a kék ég alatt a Fák zöld sátrait. Gyógyítsd meg a beteg hajnalt, Beteg most szegény, Oly halványan üldögél ott A föld küszöbén; Áldást hoz majd a mezőre, Ha meggyógyitod: Édes örömkönnyeket sír, Édes harmatot. Hozd magaddal a pacsirtát, Nagy mesteremet, A ki szép, szabad dalokra Tanít engemet. S ne feledd el a virágot, S ne feledd el ezt, Hozz belőle, a mennyit csak Elbír két kezed. Nagyobbodtak a halálnak Tartományai, S bennök sokan a szabadság Szent halottai; Ne legyenek szemfedőtlen Puszta sír alatt: Hintsd reájok szemfedőül A virágokat! (Pest.)

Föl! Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák! Elől pofoznak, hátul rugnak, Hazám, tovább is tűrsz-e még? Nem lobbansz föl, míg mennykövével Föl nem gyujt a haragos ég? Oh nemzetem, hát bírnak téged Örökké féken tartani A nagyfejűek s kisszivűek (A táblabírák) szavai? Vagy úgy van, a mint ők beszélik, Hogy elfajult már a magyar, Hogy gyöngeségből, gyávaságból Harczolni nem bír, nem akar? Hazugság, szennyes gaz hazugság S mint a nyelvetek, akkora; Nem pezsg, nem habzik a magyar nép, Csendes, de tüzes, mint bora. Csak volna harcz, csak öntenék már Vérünket, bár csak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptől egy ellenség. Siess, hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablott és eltemetett. Jőjön ki kardod a hüvelyből, Mint fellegek közűl a nap, Vakúljanak meg s megvakúlnak, A kik reá pillantanak. Elég soká voltunk fajankók. Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák! (Pest.)

Uton vagyok, s nem vagy velem… Uton vagyok, s nem vagy velem, Jó angyalom, szép kedvesem, De jól tudom, lépésimet Hiven kiséri szellemed. Csak azt tudhatnám, édesem, Minő alakban jársz velem? Tán e szellő vagy, mely illattal Röpűl hozzám s játszik hajammal? Az alkony pírja vagy talán Amott az ég boltozatán? Vagy tán az esti csillag, mely Reám ezüst sugárt lövel? Vagy a madárka vagy, ki ottan Ugy megdalolgat a bokorban? Vagy a kicsiny virág vagy itt, Ki úgy veti rám szemeit, Mikéntha mondaná: oh törj le, És vígy magaddal, tégy szivedre!… Mondd meg nekem, súgd meg nekem Melyik vagy, édes kedvesem? (Nagy-Kőrös.)

A király esküje. Megeskütt a király Hunyadi Lászlónak: »Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.« Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó! Vermed lesz Budavár, Bele esel, ha mégysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz. Kora még te néked Sírba fekünnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt boritni Ékes szemeidre. Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! Látod mi villog ott? Nem a te csillagod… Hóhérbárd sugára! »Balga aggódástok Nem ijeszt el engem; Köszönöm tanácstok, De reá nem állok, Megyek, föl kell mennem. Vén Budavárban van Ifju menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom! De halálrul ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküttél nekem Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.« Nemes bizalommal László Budán termett. Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Alája a vermet! Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egébül Mély pokolba szédül: Tömlöczbe vettetett. »Miért dobtok engem Fekete tömlöczbe?« »Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hűséged megszegve.« »Én királyom ellen! Én hűséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elő. Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek. Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!« Beszélhetsz jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöczöd becsukták, Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt. Nem sokáig hagyták Hogy magát emészsze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze. »Kelj föl és jöszte ki!« »Szabad vagyok tehát?« »Szabad lészsz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, a hol apád.« »Mit, megöltök engem, Apám szent nevére, Ez őrült merészség!… Ki sem hallgatva még, És már elitélve. Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke: Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog! Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: Igy add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!« Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurczolták a latrok… Többet is akartok Tudni? kifolyt vére! Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez: »Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bünhödtem már érte S törvény értelmébe’ Szabad már személyem!« S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sujt hozzá a mester És fejét levágja. Lemenőben volt a Nap, piros volt arcza, Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piaczra. Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat tátott Tehetetlenségben. Mért nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam vón a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban: »Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!« (Pest.)

Feleségem és kardom. Galamb van a házon, Csillag van az égen, Az én ölemben van Kedves feleségem; Ugy tartják szeliden Ringató karjaim, Mint a harmatot a Rezgő fa lombjai. Ha már megöleltem, Mért meg ne csókolnám? Csókokban nem szegény, Nem is fösvény a szám. Beszélgetünk is, de Az csak félig beszéd, A másik fele már Csókokba olvad szét. Nagy a mi örömünk, Nagy a mulatságunk, Gyöngynek is beillik Fényes boldogságunk! De az én kardomnak Ez sehogy sem tetszik, Ránk szemét a falról Mogorván mereszti. Mit nézesz, öreg kard, Olyan mérgesen ránk? Vén golyhó, talán a Szerelemféltés bánt? Hagyd el ezt te, bajtárs, Nem való ez néked, Ha férfi vagy, ne űzz Asszonymesterséget. De meg nincs is okod Engemet féltened, Hiszen ismerhetnéd Már feleségemet, Ismerheted lelkét, Ezt a ritka lelket, A minőt az isten Nem sokat teremtett. Ha szüksége van a Hazának karomra, Téged saját keze Köt fel oldalamra, Oldalomra köt, és Búcsuját így veszi: Menjetek, legyetek Egymásnak hívei! (Pest.)

Fekete-piros dal. Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, Lejárt az ideje! Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Erős vihar támad, Minden felől jőnek és megostromolják A habok hazámat. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Készül az ellenség; és mi készülünk-e? Mit csinál a kormány? A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vígadunk, dőzsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mi velünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is így tettünk, Teritett asztalnál telt poharak körül Bút és bajt feledtünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság Röpködött előttünk, Azt űztük, pedig már a török oroszlán Elbődült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mérföldekre nyúló rónát borítva el Kiomló vérével. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arczát nem mutatja! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. (Pest.)

Mit nem beszél az a német… Mit nem beszél az a német, Az isten nyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát. Ha csináltad, fizesd is ki, Ha a nyelved öltöd is ki. Ha meggebedsz is beléje, Ebugatta himpellére!… Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj mi nekünk, Háborút küld a magyarra, Országunkat elfoglalja. Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!… Hadat nekünk ők izennek, Kik egy nyúlra heten mennek. Lassan német, húzd meg magad, Könnyen emberedre akadsz; Ha el nem férsz a bőrödbe, Majd kihúzunk mi belőle! Itt voltatok csókolózni? Mostan jöttök hadakozni? Jól van hát, jól van, jőjetek, Majd elválik, ki bánja meg. Azt a jó tanácsot adom, Jőjetek nagy falábakon, Hogy hosszúkat léphessetek, Mert megkergetünk bennetek. Fegyverre nem is méltatunk, Mint a kutyát kibotozunk, Ugy kiverünk, jobban se kell, Még a pipánk sem alszik el! (Pest.)

Miért kisérsz… Miért kisérsz minden lépten-nyomon, Te munkás hazaszeretet? Éjjel nappal mért mutatod nekem Gonddal borított képedet? Örökké itt vagy, itt vagy én velem, Úgy is látlak, ha behunyom szemem. Tudom, kevés, mit a honért tevék, De megtevém, a mennyi telt; Van, a kinek nagyobb az ereje, S mégis kevesebbet mivelt; Kérlek, fordítsd el tőlem képedet Csak egy időre, hazaszeretet! Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Itt a tavasz, virít a föld, Virágillat s a zengő madarak Dala eget földet betölt, Arany felhők, e nyájas szellemek, Fejem fölött vidáman lengenek. Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! A költészetnek istene Olyan kegyes hozzám; iránta én Hálátlanságba essem-e? Ott vesztegelni hagyjam lantomat, Mig a bútól majd húrja szétszakad? Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Van ifjuságom s kedvesem, Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál Az ifjuság s a szerelem, És minden óra, mit el nem vevék, Egy elpazarlott örök üdvösség. Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság, Tavasz, költészet, szerelem! El hagyjam őket tőlem szállani? Utánok vágyva nyúl kezem… Jertek hozzám… nyujtsátok karotok… Öleljetek meg, tietek vagyok! (Pest.)

Szülőföldemen. Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: »Cserebogár, sárga cserebogár!« Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hejh azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel… Húsz esztendő… az idő hogy lejár! »Cserebogár, sárga cserebogár.« Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már… »Cserebogár, sárga cserebogár.« Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár… »Cserebogár, sárga cserebogár!« Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár… »Cserebogár, sárga cserebogár!« Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s fél álomban vagyok már… »Cserebogár, sárga cserebogár«… – – (Félegyháza.)

Két ország ölelkezése. És az idő eljött, bár nem hamar, De nem is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva lőn, Midőn egygyé lett mind a két magyar!… Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simúlj, simúlj testvéred kebelére, A melyben a szív, most oly édesen ver… Légy üdvözölve százszor, százezerszer! Mi jól esik ölelkezésünk, S még is milyen sokáig késtünk!… De mindegy, mindegy, feljött végre A győzedelmes nap az égre, Mely összesímult arczainkra süt. S örömkönyűket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég!… Magyar szemében ez oly ritka vendég. Együtt vagyunk és együtt maradunk Nincs isten és nincs ördög, a ki Ismét széjjel birná szakítni Ölelkező karunk. Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez… De én nem félek többé a haláltul; Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált. Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország egygyé olvadott, Két élü kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását! S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündérvilágával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hős-erőt, Mely ugy tündöklik a világ előtt! S ha bejárád a völgyeket, Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett, S hogy megismerjék a rónák fiát, Játszál szemökkel, mint a délibáb. (Pest.)

Kis-Kúnság. Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kis-Kunságot! Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, ugy tartja. Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is oda lenn az Alföld rónáján van; Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az Alföldi vidékek. Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső oly égető özönnel Ömlik a pusztára… Puszta van körűlem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig, hol a lehajló ég a Földdel olvad össze. Gazdag legelőkön Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most A kövér mezőből. Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az utazó után. Itten a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja; Szép fövény az alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta pióczák s a futó bogarak Tarka seregére. Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja, Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bíbicz Jajgat keservesen. Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett; Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott. Ott van a délibáb A láthatár szélén… nem kapott egyebet, Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett. Emerre meg gyérül A legelő, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész. Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog. Tenger szántóföldek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza. A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérző csillag. Közeleg az este, Megaranyosodnak a fejér fellegek, Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk Mint egy tündérrege. Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, A mint vitorlájok hányja, egyre hányja A czigánykereket. (Pest.)

A nemzetgyüléshez. Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében! Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet… Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most ti nektek Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s a mely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenűl, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy percz jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, a ki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut. Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! A kit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Melylyel haza s később a sírba megy. – Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoriták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse a kik épitették! (Pest.)

Miért zárjátok el az útamat? Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált. Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek. A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Foly rajtam át, a melynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak. Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem. Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem. Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én! És jőni fognak rettentő napok, A milyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet. Nem várok én dicsőséget s dijat Munkáimért… Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért; És a dicsőség? isten hírivel Tovább mehet, Nem kell nekem kaczér leány, midőn Ölelhetem hű feleségemet. Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok; Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. (Pest.)

A gyáva faj, a törpe lelkek… A gyáva faj, a törpe lelkek, Kik nem szégyenlik magokat Sápadni, ha kezemben a lant Egy-egy merészebb hangot ad, Ha a közelgető viharnak Megérint hírmondó szele, S dalom, mint elkapott madár, a Földről magasra száll vele. A vész csak készülőben van még, És nem szakít le egyebet, Mint ajkamról egy-egy hangos szót, A fákról egy-egy levelet; Hah, majd ha minden erejével Fog dúlni és üvölteni, S szivem mélyét forgatja föl s a Fát gyökerestül tépi ki! Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástul, mennydörgéstül Tőből meg fognak ingani, Ha összevesz, mint négy vadállat, És pusztít mind a négy elem S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem! (Pest.)

A márcziusi ifjak. Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem »lelkesülés«, A szó »szabadság« vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hirünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harcz folyt El volt bujva vagy alutt, Igy zugott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek A dicsőség és a bér, Isten neki… nem küzdénk mi Sem dicsőség, sem dijért. És ha újra tenni kell majd, Akkor ujra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! (Pest.)

Ismét magyar lett a magyar… Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, a ki szolga! Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint őszszel a száraz levél, Csörögve hull a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe’! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arcza, Kitűzött zászló mindenik, A mely jelt ád a harczra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív miljók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz! (Pest.)

Dobzse László. Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehül is álla. Parancsolni nem szeretett, Nem is értett hozzá, S hogyha értett vón is, szavát Nem fogadt’ az ország. Üres volt a feje néki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne. Ruháján a moly s az idő Megrágta a prémet, Mely szinű volt? nem lehetett Tudni, csak ugy rémlett. Parasztfolttal csapta pofon Csizmáját a varga, Rozsdás volt a sarkantyúja, Ferde volt a sarka. Kamrájában az egerek Semmi kárt sem tettek, Mert biz ott a legjobb szándék Mellett sem tehettek. Pinczéjében oly bőséggel Állott a sok jó bor, Hogy egy gyüszűnyi sem telt a Legnagyobb hordóbol. Ha éhezni méltóztatott Király ő felsége, Egyik másik alattvaló Hítta meg ebédre. De nem bánta ám meg, a ki Meghivá ebédre, Ő felsége kegyelmesen Gróffá tette érte. Szegény király, szegény király… De vigasztalódjál, Még szegényebb királyok is Lesznek, mint te voltál. – Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehűl is álla! (Pest.)

A magyar nép. Szabad a magyar nép, szabad valahára, Kinek lánczot vertek kezére lábára, S görbedt derekával a rabigát vonta, Mintha csak állat és nem ember lett volna. Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, S mely előbb mint bilincs őtet szorította, A vasat mint kardot ő szorítja mostan. Szabad a magyar nép… lejárt napod, német! Nem tánczoltatod te többé ezt a népet, S piócza módjára nem szivod a vérét, Megfizette isten gonoszságod bérét. E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, És magyar vér ezer évig oltalmazá! Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére, S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe! Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon, Még a félhalott se maradjon az ágyon! Haza és szabadság, ez a két szó, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek, És ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi! (Pest.)

Kun László krónikája. Fene gyerek volt az a Kun László, Magyarország egykori királya! Kun Lászlónak azért híták őt, mert A kunokkal volt czimboraságba’. Az igaz, hogy torkára forrt az a Kun barátság, benntörött bicskája… De ez már a vége; kezdjük elől, Ne hágjunk rá a szép rend nyakára. A mit mondtam, ujra csak azt mondom: Fene gyerek volt biz ő kegyelme; Az ördög se tudja, hogy mi volt több, Emberség-e vagy kutyaság benne? A koronát még kölyök korában Nyomintották a fejére néki, S már csatázott siheder korában, És vala nagy az ő vitézségi. Ottokárral, híres cseh királylyal, Keveredett kemény háborúba, És pediglen Ottokár alól e Háborúban a gyékényt kihúzta. A cseheknek nagy királya ott a Csatatéren a fűbe harapott, Lászlót pedig nem tekinték máskép, Hanem csak úgy, mint egy új csillagot. Haza ment ám, hanem otthonn bezeg Fenekestül fölfordult az ország, Olyan volt, mint a Csáki szalmája, És e bajt a nagy urak okozták. Természetes, hogy mikor a macska Nincs otthonn, az egerek tánczolnak… A nagyurak kapták magokat hát, Egymással mind rútul hajba kaptak. László király, szerelmetes öcsénk, Már most aztán fogj erősen hozzá… Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb Gondja is nagyobb volt, mint az ország. Neki lódul, becsap a kunokhoz, S haza gondját eltemeti szépen Kun legények telt kupái mellett, Kun menyecskék dagadó ölében. És a midőn hites felesége Szót emelne e miatt előtte, Egy szikrát sem teketóriázott, Azon módon elkergette őtet. S melege lett pap uraiméknak Kegyetlenül szorult a kapczájok, László király a pogány kunokat Fosztogatni uszitotta rájok. Meghallja ezt a szentséges pápa, S haragjában adtateremtettéz, És meghagyja egyik püspökének: »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!« És el is jött azonnal a püspök, S oda vitte jó móddal a dolgot, Ugy szivére beszélt a királynak, Hogy elméje javuláson forgott. Meg is javult, istenes szándékból Megtéríté papok veszteségét, A kunoknak sátorát elhagyta, S visszavette elvert feleségét. De egyszerre más jutott eszébe… Gyűléseztek a papok Budában… Megunta a locsogást fecsegést, S szétzavarta őket hamarjában. Fenyegeti a pápa követe, A püspök, hogy majd átkot vet rája… Bánja is ő! galléron csípeti, A szent embert és tömlöczbe zárja. És a régi tivornyázó élet Alvó zaját ujra fölkeltette, Fölkereste a kún czimborákat, S ott virított rózsaszínű kedve. Megcsóválta fejét a nemzet, és Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába! Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.« S László komát betették fogságba. Nem sokáig üldögélt a hűsön, Kinyitották tömlöczét és szóltak: »Lángban, vérben áll a haza, király, Jer és győzd le a kún lázadókat!« »Rajta tehát!« fölkiálta László, »El, utánam élet és halálra! Rég vagy, kardom, a homályban… mostan Vess homályt a nap koronájára!« És vezette hadát a kunokra, S ránczba szedte őket nagy csunyául, Kit levert a harczmezőn közűlök, Kit pedig kiűzött a hazábul. S megragadta a kormányt erősen, Megmutatta, hogy ő milyen férfi, Hogy ő nem csak a korhelykedést, de A nemzetnek ügyeit is érti. A gonoszok meghunyászkodának S a királyra reszketéssel néztek, A jók szivét pedig seregestül Szállták meg a mosolygó remények. De alig hogy elmosolyodott a Nemzet, ujra lebigyedt a szája, Mert azt vette észre, hogy istentől Ujra elrugaszkodott királya. El bizony, de mennyire! naponként Veszettebbül sűlyedt a piszokba… De még egyszer fölemelte fejét, Fölgyúlt szíve, és égett lobogva. A berontott kúnok és tatárok Meggörnyedtek karja erejétül, Még egy cserfa-koszorút hozott az Ifju király a harcz mezejérül, Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! Bele mászott nyakig a mocsárba, És valódi szent volt ekkoráig Ahhoz képest, a hogy mostan járta. Egy tivornya a másikat érte, Sátor alatt élt, mint a czigányok, Véle régi korhely czimborái S véle a kún és tatár leányok. Hanem egyszer ilyen szókat hallott: »Laczi pajtás, meghalálozik kend!« S három ember úgy oldalba szúrta Ő felségét, hogy még meg se nyekkent. (Pest.)

Respublica. Respublica, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre! Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, a ki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban. Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz. Mert győzni fogsz, dicső respublica, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de Szent Napóleon, Elfoglalod majd a kerek világot. Kit meg nem térít szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog. Te lészsz a győző, a diadal-ív Ha elkészűl, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton, Akár a vérnek vörös tengerében! Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? – Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam… Republicanus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban! Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublicára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára. (Pest.)

Lenkei százada. Koszorút kötöttem Cserfa-levelükbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül… Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának? Ez ám csak a század, Ezek a legények! Ősapáink mellé Oda illenének, Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér… Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért! Dicső fiak ők! s ha Én nekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek. Én elhallgatok, az Ő tettök beszéljen… Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent. A Dniester vizén Túl Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van. Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya bajuk… vígan Miért ne lennének? Vigan vannak, össze- Verik bokáikat; De van ott egy század, A melyik nem vigad. Míg világát éli A vidám ezered, Közűlök egy század, Búbánatnak ered. Miért búslakodtok, Jó magyar huszárok? Némelyik szeméből Könny miért szivárog? »Hogy ne búslakodnánk, Hogy ne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk? Rútul feni fogát Rája tót, rácz, német, Hogy az istennyila Őket ott ütné meg! S minket, kik a hazát Védeni szeretnénk, Itt idegen földön Tart a kötelesség.« Igy emészti őket A bú és a méreg… Összesúgnak-búgnak… Vajon mit beszélnek? Hangjaik suttogók, Arczuk titokteljes… Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes. Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban? Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben? Nem istentelenség, A mit ők akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak, Segítségül menni Hazájok földére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére. Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka… Oda jutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet! Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od’ a partra, melyet A Dniester áztat… E folyónál pihent Egykor vitéz Árpád Mielőtt bevette Attila országát. E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok, Hogy meg fogja őket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják! És midőn az esküt Elmondották vóna, Belé ugrattak a Dniester folyóba, S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen. S jöttek haza felé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg? Lenkei kapitány, Az ő kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok: »Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!« Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sőt a kapitánynak Igy feleltek vissza: »Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány úr, nékünk! Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális Sem pedig az isten. Kötelességünkről Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!« Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nem igen téríté Seregét ezután, Ment velök, nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földére. Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket, Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer… Beszéljen akármit A hadügyminister! (Pest.)

Ma egy éve… Ma egy éve… ma egy éve… Akkor lettél jegyesem, Ma egy éve, hogy először Csókoltál meg kedvesem. Édes volt a csók, a mely ott Ajkaidról rám esett, De ki hinné, de ki hinné? Csókod most még édesebb. Száll az idő, mint a pille, Melyet a szél ragad el, Szemlátomást fogy az élet, Szemlátomást hervad el. Ám hervadjon, isten néki, Érte nem is búsulok; Nem vesz kárba, mit az élet Fájáról lehullatok. A mi elhal életembül, Föltámad mint szerelem… Oly mértékben nő szerelmem, A milyben fogy életem! (Pest.)

Forradalom. Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom! Szomorúk az idők, a napok feketék, Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép! Csak azért szakitád le bilincseidet, Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed. Födi még beteg arczod az egykori por, S ime sorsod ujonnan a porba tipor. Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid Akaratja, mi újra lealacsonyit. Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú, Iszonyúbb legyen érte az égi boszú! Lealázod-e, oh haza, szent fejedet? Piszok űlje a hír koszorúja helyett? Mielőtt az erőszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad. Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet, Diadalma legyen temetői menet, Hol elásnak, a domb neki trónja legyen S gyakoroljon erőt siri férgeiden! De te, oh haza, nem hagyod el magadat, Haragod tüze arczaidon kigyuladt, Kezed ott van a kardon, a markolaton… Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon? Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat, S te fiú, szaporán ide a poharat! Mire elfogy a bor, mire csattan a csók, Jeladásra emelhetik a lobogót. Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom! (Pest.)

Három madár. Három madár van, a kit szeretek, Három madárról mondok éneket. Ha oly szép lenne rólok énekem, A mily nagyon én őket szeretem, A mennyi boldogságot, örömet Ezen madarak nékem szerzenek! Az első madár egy kis czinege, Nem sérti őt a télnek hidege, Nem háborítja őt meg semmi vész, Télben, viharban vígan fütyörész, Vígan ugrál a száraz ágakon, Mint a pillangó a virágokon, Ugrál, miként a gyermek, gondtalan, Jön és megyen, máshol van untalan, Alig képes kisérni őt a szem. – Kedélyed e czinege, kedvesem! A második madár egy csalogány, Elrejtve él a lombok alkonyán, Nem látja más ottan s mást ő se lát, Kis fészke néki az egész világ, Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd, Elfojt az alkony mindennémü neszt, Hogy meg ne háborítsa énekét, Hogy gyönyörködjék a föld és az ég, Gyönyörködjék e dalban, a minő Hozzánk csak legszebb álmainkba jő, A melynek minden hangja eltemet Egy bánatot és szűl egy örömet, Mert mindenik hang egy szent szerelem – Ez a csalogány szíved, kedvesem! A harmadik madár egy ifju sas, Szárnyának röpte merész és magas, A villámokkal egy tanyán lakik S tekintetét fölküldi a napig. Nyugott időben alszik, elvonúl, De ha vihar jön és üvölt vadúl, Fölébred a sas szendergésiből, És a viharnak karjaiba dől. És vinni hagyja magát általa, Mint viszi a lovast a paripa Rémítő bátran, szörnyü sebesen. – Ez a sas a te lelked, kedvesem! Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás, mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom, Mi több: szerelmem vagy csodálatom? (Pest.)

A nemzethez. Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtől; Fájdalom és düh hangzik szivembe’! Fájdalom, mert düledék hazámra Uj viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkről az álom. Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan ujra aluszik javában. Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, A ki ott az elsők közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél! Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed, S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, Míg nevedet sírkövedre vésed! Föl, hazám, föl! százados mulasztást Visszapótol egy hatalmas óra, »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!« Ezt írjuk föl ezer lobogóra. Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy Volt is nem is a mienk az ország; Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk. Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, Irtsanak ki hát ezen világból!… A haláltól, nem tagadom, félek, De csupán a becstelen haláltól. Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérül! Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harczoljon ugy minden ember, mintha Egyedűl rá támaszkodnék honja! Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsőség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, A mi után eddig csak sovárgánk. Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám, oly váratlanúl és Oly erővel törj ellenségedre. Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, a hová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér símul kebleinkhez. Köztünk van a legnagyobb ellenség, A czudar, az áruló testvérek! S egy közűlök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg. A halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utczáról a kiáradó vér! Könnyü bánni külső elleninkkel, Ha kivesznek e belső bitangok… Félre most, lant… futok a toronyba. Megkondítom azt a vészharangot! (Pest.)

Hány hét a világ? Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg, Mit csinálnak odafönn a követek? Mondja el a sok szép jó hírt felőlök, Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök. »Nem örülsz a pesti hírek hallatán, Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány. Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited, Ha hazádat s szabadságod szereted. Jertek ide, jertek ide, legények, Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek, Nem akar az országgyülés egyebet, Csak az egyet, hogy katonák legyetek.« Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte, Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte? Melyikünket tartja olyan gyávának, Hogy ne menne szívesen katonának? Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell, Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel, Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát Védelmezni bajában a szent hazát! »A szavamba vágtatok, jó legények, Nem ottan van ám vége a beszédnek, Az a vége, hogy katonák legyetek, És pedig nem magyarok, de németek. Belebújtok majd a német ruhába, Német szóval vezetnek a csatába, Német zászló, az a feketesárga, Avval mentek szegény Olaszországra!« Huh még azt is a ki áldja, teremti! De már abból csakugyan nem lesz semmi. Ilyenek hát követeink, ilyenek? Isten őket érdem szerint áldja meg. Olaszország minket soha nem bántott, Egyet akar velünk: a szabadságot. Ezért minket oda vinni nyakára? Soh’ se lépünk mi arra a határra. Itt maradunk mi a magyar hazában, Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan, De magyar ruhában és magyar szóval És a magyar háromszinű zászlóval. Katonának valamennyin fölcsapunk, De a magyar hazát védi csak hadunk, Magyar hazánk pedig ott van valóban, Hol a háromszinű magyar zászló van! (Pest.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában… Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltűnt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, a melyet hoza, Magával vitte a zengő pacsirtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Elszállt az égről a piros sugár és Elszállt a földről a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szellő vagy a haragos vihar jár; Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetlenűl a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Regényes bérczek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belőle Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Ha elfordúlok en magamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenűl, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arczáról szivedbe gyűl; Az a te szíved egyetlen világom, Nappal napom és éjjel csillagom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom! (Pest.)

Vérmező. Magas hegy tetején régi Buda vára, Merőn állva néz a ballagó Dunára, Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, És a mélybe essék, a víz fenekére. Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben, Sok gyászdolgot látott, hosszu életében, Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle, Azért várja, várja, hogy már mikor dől le? Látta gonosz Zsigmond király idejében Kont levágott fejét a hóhér kezében, Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét, S véle egyetemben sok jó társaiét. Látta a hitszegő László király alatt, Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt, Szép Hunyadi László, fiatal levente, Öt pallos-suhintás fejét leütötte. Martinovicsot is látta négy társával Összeölelkezni a véres halállal, Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét S lemetszett fejeik rémes fejérségét. Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor: Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor? Talán engem is, mint őket, lefejeznek – Ha meghalok, hazám, te érted halok meg. Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, Mert találkoztok a megöltek lelkével, Hónok alatt tartják levágott fejöket, Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet. Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát, Martinovics pedig társaival együtt Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt. Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál, Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál, A sok jó igazi magyar vért megivád, S német csaplár adta neked az áldomást. Vendégül fogadtuk hozzánk a németet, Hanem a vendégből csakhamar gazda lett, S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott, Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot. Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai, Ezek és több mások összeszövetkeznek, Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek: Összeszövetkeztek élet és halálra, Szabadságot hozni a magyar hazára, A magyar hazának elnyomott népére, Az elnyomott népnek sohajtó lelkére. »Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem? Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem! Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet, Legeslegkevésbbé pedig a németet. Szabadítóidat mi bennünk tekintsed, Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset, S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el, Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!« Az összeesküdtek így beszéltek bátran, S haladtak naponként a titkos munkában, Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna, Egy istentelen kéz azt leszakította. Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar, Elfogdosták őket egymásután hamar, S börtönbe vetették nehéz vasba verve. Dugába dőlt a nagy hazamentés terve. Csakhamar kihítták a börtönbül őket, Bírák elé vitték kihallgatás végett. És szólt a bíró: »nem maradtok életben, Összeesküdtetek a szent haza ellen.« És ők így feleltek nagy rendíthetetlen: »Nem a haza ellen, csak a király ellen! Ha a király s haza egy uton nem járnak, Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!« Nagy és szent igazság! de ez igazságot Még most is egészen ki nem mondhatjátok. Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni, Különben az ember vele magát sérti; Annál kevesebbé volt még akkor szabad, Tisztán és kereken mondani igazat… Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik, Már azért magáért a nyakukat szegik. A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán Mind az öt elvérzett egy nap egymásután A szegény magyarok leverve zokogtak, A németek pedig gőgösen kaczagtak. Ők, az elitéltek bátran léptek oda A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra… Május hónapja volt, hajnal volt az egen, Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen. Szabadságért elhullt dicső áldozatok, Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? Hová temettek el? szent hamvaitokat Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat? Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad bennetek, De már annak vége… megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért! (Pest.)

A székelyekhez. Köröskörül sötét felhő az égen, Egy magányos csillag ragyog középen. Az a csillag ott a magyar nép képe, Kit idegen népek vettek középre. Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, Nincsen, a ki bajainkban részt venne. Dehogy testvér a magyarhoz a világ! Ellensége minden ember, a kit lát. Ha a magyar is elhagyja a magyart, Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart, Ugy eltűnik, mint az égről a csillag, Ha a sötét felhők reá borulnak. Föl, székely, föl, közös az ellenségünk, Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk, Az vert vasra titeket, a ki minket, Együtt törjük szét a közös bilincset! Mert végtére szabadokká kell lennünk; Hadd legyen az egész világ ellenünk! Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, Hisz velünk van az igazság s az isten. Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi, Mint a gyertya, mit el lehet oltani! A magyarnak élnie kell örökké, És nem szabad rabnak lennie többé! Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; Ki néz vele szembe, ha nem a székely? Hisz a székely ősapja volt Attila, Kit ugy híttak, hogy az isten ostora! Hiába, Bécs, hiába van gazságod, Küldheted ránk a ráczot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, Élni fogunk, élni fogunk szabadon! (Pest.)

Hallod-e szív, szívem! Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet? Gyávaság vádjával kit illetnek? téged! Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva« Te reád, hogy nem mersz menni a csatába. Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek, Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek; Egy időben szemközt állottam veletek, És pillantásomtól akkor reszkettetek. De miért tőlem e figyelem irántok?… Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot, Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat, Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak! Csendesedjél, szivem, minek ez indulat? Miért pazarolnod nemes haragodat? Ha épen kedved van lázas indulatra, Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra. Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek, Melyet fölzaklatott viharok kergetnek, Mutasd meg azzal is a te nagyságodat, Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat. Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt. Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz, Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem, Éljenezni fognak győző-ünnepemben. Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban! Csak miljomad része, a mi közte jó van. Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok, Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok. (Pest.)

Mit daloltok még, ti jámbor költők? »Mit daloltok még ti jámbor költők, Ily időkben minek az a dal? Ugy sem hallgat a világ reátok, Hangotok csaták zajába hal. Félre mostan, jó fiúk, a lanttal, Szép zenétek hasznot nem hozó, Tudhatnátok azt, hogy elenyészik Mennydörgésben a pacsírtaszó.« Meglehet. De a madár nem nézi, Hallgatják-e őtet odalent? A pacsírta fönn a kék magasban Istenének és magának zeng. Ön magától száll a dal szivünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek. Énekeljünk, társak, sőt legyen most Hangosabb, mint eddig volt, a lant, Hadd vegyűljön e zavaros földi Zajba egy két tiszta égi hang! Romba dőlt a fél világ… kietlen Látomány, mely szemet s szívet bánt! Hadd boruljon a rideg romokra Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt. (Pest.)

A hegyek közt. Ott alant, alant, a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város… csak ugy rémlik, Mint a múlt, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nőtt hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg, S ha itt volnék éjjelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában Hagytam gondod, hazám s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak!… Minden lenn marad, a mi bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak a mi boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen, pillangót űz, Virágot szed, koszorút fűz, Majd eltűnik, majd előjön; Ugy lebeg a hegytetőkön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámultában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeső szívek Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves, szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, S mint édes fia fejére Áldó keze az atyának, Ugy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok: Majd hogy sírva nem fakadok. (Zugliget.)

Hideg idő, hűs őszi éj… Hideg idő, hűs őszi éj, Ott kandallómon ég a tűz, De hasztalan, nem melegít, Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz. Itten didergek egyedűl, Várom, hogy elálmosodom, Mint várja mélaszomorún Leroskadását a magányos rom. Még gondolkodni sem tudok, Lelkemnek szárnya összefagy, Mert te, virágos tavaszom, Te hő nyaram, te messze messze vagy. Csak már ne volna ily borús, Ilyen sötétfelhős az ég; Hajolva ablakom fölé Talán egy kissé elmerengenék. Ha már szemed nem láthatom, Ha már nem lehetek veled: Hadd látnék egy szép csillagot, A mely pótolna téged némileg! (Debreczen.)

Tudod, midőn először ültünk… Tudod, midőn először ültünk E tó fölött, e fák alatt? Röpűl a gyors idő fölöttünk, Azóta két év elhaladt. Ily ősz volt akkor is, ilyen szép Mosolygó őszi délután, Szelíd fuvalmak így rezgették A sárga lombokat a fán. Igy tükrözé vissza a tónak Vize a tiszta kék eget, Igy ringatózott ama csónak Ábrándosan a víz felett. De akkor még csak gondolatban Élveztem mennyországomat, Mert akkor még nem csókolhattam, Mint mostan, édes ajkadat. Két éve annak… sokat elvitt Az idő tőlem azalatt, De nem panaszlok, mert a mennyit Elvitt, sokkal többet hozott. Téged hozott meg nékem, téged, Reményim fényes gyöngysora, Kiért az örök üdvességet Ezerszer adnám én oda. Maradjunk még itt, légy mellettem, Hol úgy busúltam egykoron, Hagyj engem itt most elmerengnem Végetlen boldogságomon! (Erdőd.)

A bokor a viharhoz. Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd! Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár, És ezen oltárnak papja a kis csalogány. Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent, A természetet, a szent közös édes anyát. (Zugliget.)

Jőj el végre valahára… Jőj el végre, valahára, Te határzó, te nagy óra, Melyben e hon sorsa fordul Akár rosszra, akár jóra. Folyamodjunk ahhoz, a mi Hozzánk illik, merészséghez, Dobjuk el már azt a koczkát, Ha fekete, ha fehér lesz! Várjatok. Még csak néhány percz, És koczkánk eldobva lészen, S vagy olajág vagy pedig kard Lesz a magyar nép kezében. Kardot és nem olajágat, Kardot a nemzet kezébe! Legyen szabadság először, És azután legyen béke. Eljött végre az idő, hol Megmutatjuk a világnak: Hogy méltók vagyunk-e élni Vagy megértünk a halálnak? Ha életrevalók vagyunk, Nem fog a vész birni vélünk, És ha élhetetlenek, nem Érdemeljük, hogy megéljünk. Vedd elő és köszörüld ki, Magyar nemzet, régi kardod, Melyet eddig a zsarnokság Veled együtt fogva tartott; Vedd elő, és mosd le róla A szennyet hír-dicsőséggel, Mosd le róla hevenyén a Vörös rozsdát vörös vérrel! De mielőtt síkra szállunk, Mondjunk el egy imádságot, És mi légyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki őseinket A nyugtató föld öléből, Miért hagytak fiaiknak Szolgaságot örökségül! (Pest.)

Béranger legujabb dala.2) Oh Manuel, fölkelt im Francziaország! Szabadságának nincs többé ellensége. Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi őtet! Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe. Mért nem hagyott téged közöttünk az isten, Ha már elérhetjük a megígért földet, Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! A magasztos harcznak győzedelmes végén Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te. Az ilyen nagyszerű láznak napjaiban Van egynek a másra leginkább szüksége. Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve, Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek, És elkiáltanánk: »Vive la République!«… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta, Hol az új korszak nyílt, melyben a győztes nép Ide befolyatta a mi szép hazánkba Az egész világot, mint a szívbe a vért, A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben, A melyet minden év uj fénynyel töltött meg, A Negyvennyolczadik év a legdicsőbb lap!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Soványnyá tette a királyság a hazát, S leveté horgonyát e futó homokba, Jött a villám és fölfordította a trónt, S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva; Helyette találok termékeny országot, Melyet majd a nemes vér termékenyit meg, Dicsőséges föld, mely egy világot táplál!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! A respublica nagy és állandó marad, Betelvék vágyaink… de én szeretélek, Emlékszem keserves fölkiáltásodra: »A holtak örökké alusznak, szegények!« Alunni, midőn fölkél Francziaország, Midőn, hogy kivívja a nagy győzedelmet, Szüksége van neki szellemre és kardra!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Dicsőség reád, nép, e gyors sikeredre! Jobban szeretlek én, ha ő eszemben van. Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen: A ki csak franczia, mind testvér az mostan. Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak, Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett! Hideg a vérem és forrók a könnyeim. Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek! (Pest.)

Milyen lárma, milyen vígadalom! Milyen lárma, milyen vígadalom! Mi légyen ez? talán lakodalom? Nem a biz a; fiatal vitézek Látogatták meg ezt a csapszéket. »Kocsmárosné maga nem jót forral, Minek késik oly soká a borral? Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem A harcz után, akkor megfizetem.« »Kocsmárosné, szép leánya, rózsám, Jőjön ide, jőjön ide hozzám! Csókoljon meg, kérem igen szépen, A harcz után feleségül vészem.« S iddogálnak, csókolóznak nagyba, Minden, a mi gond, oda van hagyva, Mintha nem is várnának csatára, Mintha még vagy száz év volna hátra. »El azért a nagyobbik kancsóért!« Ma piros bor, holnap majd piros vér… »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!« Ma meleg csók, holnap hideg halál… (Debreczen.)

Hogy volna kedvem… Hogy volna kedvem, örömem nekem, Midőn távol vagy, édes kedvesem! Hiszen sötét van, ha a nap lemén. De emléked velem jött és marad, Az vet reám bús halvány sugarat; Emléked a hold, sorsom éjjelén. Nyílik körűlem itt-ott egy virág, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Mert harmat reszket mindenik felett, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Azt gondolván: a harmatos virág Felém tekintő könnyező szemed. Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz, Könnyektül ázik az a kedves arcz, A melyet annyiszor csókoltam én. Most víz van ott, hol egykor tűz vala! Igy áll a záporfelhők fátyola Az elenyészett csillagok helyén. Sirass, sirass, egy kis vigasztalás A bús sziveknek a könnyhullatás, Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek. Miért ne sírnál? férfi vagyok én, S véres csatáknak állok küszöbén, És még is néha én is könnyezek. Miért szégyelném én megvallani, Hogy folynak olykor könnyem árjai, Ha bennem elválásunk kínja dúl; Azért, hiszem, megállok a csatán! Az oroszlán legrettentőbb talán, Midőn elvesztett párjáért busúl. (Debreczen.)

A vén zászlótartó. Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába’, Megrémülve fut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó. Ki az a vén zászlótartó ottan Olyan tüzes lelki állapotban? Szemem rajta kevélyen mereng el: Az én apám az az öreg ember! Az én apám e vén zászlótartó. »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó, Elhatott kórágyához, fülébe, S mankó helyett zászlót vett kezébe. Vállait egy kínos élet gondja, Betegség és ötvennyolcz év nyomja, S ő feledve minden baját, búját, Ifjak közé hadi bajtársúl állt. S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig alig birt elvinni lába, Ellenséget űz mostan serényen Ifjusága régi erejében. Mi vitte őt háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága, Mit féltene, mit védnie kéne, Hogy ne jusson ellenség kezére. Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S még is, még is viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát óják. Ép azért ment, mert semmivel sem bír; Küzd a gazdag, de nem a hazáér’, Védi az a maga gazdaságát… Csak a szegény szereti hazáját. Édes apám, én voltam te néked Ekkoráig a te büszkeséged; Fordult a sors, megfordult végképen, Te vagy mostan az én büszkeségem. Érdemes vagy a cserkoszorúra! Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtől reszketve Kezedet, mely a szent zászlót vitte. És ha többé nem látnálak téged? Látni fogom fényes dicsőséged; Könnyem leszen sírodnak harmatja, S híred a nap, mely azt fölszárítja! (Erdőd.)

Élet vagy halál! A Kárpátoktul le az al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén. Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, Mit vétettél, hogy így elhagytanak, Hogy isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak? S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazúl, őrülten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszu századok alatt. Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török s tatártól mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard. Megosztottuk ti véletek hiven, ha A jó szerencse nékünk jót adott, S felét átvettük mindig a tehernek, Mit vállatokra a balsors rakott. S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel Reánk uszít a hűtelen király, S mohó étvágygyal megrohantok minket, Miként a holló a holttestre száll. Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, De a magyar még nem halotti test, Nem, istenemre nem! s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest. Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, Élet-halálra ki a síkra hát, Ne légyen béke, míg a magyar földön A napvilág egy ellenséget lát, Ne légyen béke, míg rossz szívetekből A vér utósó cseppje nem csorog… Ha nem kellettünk nektek mint barátok, Most mint birókat, akként lássatok. Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl! A századok hiába birkozának Velünk, és mostan egy év ölne meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, És most e tetvek egyenek-e meg? Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe Világhódító híres őseid. Egy ezredév néz ránk itélő szemmel Attilától egész Rákócziig. Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is Leszünk, mint voltak e nagy ősapák, El fogja lepni árnyékunk a sárba És vérbe fúlt ellenség táborát! (Erdőd.)

Ti ákáczfák e kertben… Ti ákáczfák e kertben, Ti szép emlékü fák, A melyeken szivemnek Oly drága minden ág, Kedves fák, üdvezelve És áldva legyetek, Áldom még azt is, a ki Titeket ültetett. Harmatnak s napsugárnak Áldása rajtatok, Vidám dalosmadártól Reszkessen ágatok, Örök tavasz lakozzék Zöld fürteiteken, Hogy éltetek, miként az Enyém, oly szép legyen. Itt láttam én először Kedves galambomat, Itt láttam őt először Ez ákáczfák alatt. Itt űlt e lombok alján, Itt űlt szemközt vélem, Itten röpült szeméből Szivembe szerelem. Tudom még, hogy ne tudnám? Habár régen vala, Az órát, hol kigyúladt Szerelmem hajnala. Ez volt a hajnal! ilyen Nem ékesíte még Téged, te véghetetlen, Te rég teremtett ég. Letűnt immár e hajnal, Megértem a delet, S ez tán nem oly regényes De sokkal melegebb. Mikor jön majd az alkony, Szerelmem alkonya? Ettől ne félj, szivemnek Imádott asszonya! Eljő ez is, de későn; Azért jő majd, ha jő, Hogy légyen arczainkon Szép arany szemfedő. S a földbe ha letesznek, Majd csillag képiben Ragyog le zöld sirunkra Sötétkék éjeken. (Nagy-Károly.)

Bucsú. Alig viradt, már ujra alkonyúl, Alig, jövék, s megint elmégyek, el, Még csak alig hogy üdvezeltelek, És már bucsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Kardot fogék kezembe lant helyett, Költő valék és katona vagyok; Arany csillag vezérelt eddig, s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem a dicsvágy von engem tőled el… Fejemre nem is férne a babér A boldogság teljes rózsáitól, És én le nem hajítom ezt azér’. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem a dicsvágy von engem tőled el, Tudod: belőlem az régen kihalt, Hazámért ontom véremet, ha kell, Hazámért vívok véres viadalt. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Ha senki nem védné is a hazát, Magamnak őtet védni kellene; S mostan, midőn mindenki síkra szállt, Magamban én itthonn maradjak-e? Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem mondom én: gondolj férjedre, míg Ő a honért s érted harczolni fog; Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy Gondolatod van, és az én vagyok. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Tán megcsonkítva térek vissza majd, De akkor is szeretsz te engemet, Mert istenemre, a mint elviszem, Épen hozom meg hű szerelmemet. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! (Erdőd.)

Itt alszik a költő… (Moore után angolból.) Itt alszik a költő, a kinek kezében Appolónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Aludj’, néma költő… most észrevétlenül Jár vihar és szellő holt homlokod körül, Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott, És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod. (Debreczen.)

Tiszteljétek a közkatonákat! Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység, Tisztelkedve megyen el mellettem; Én pirúlok, gondolván magamban: Nincs igazság, nincs igazság ebben. Nekünk kéne köszönteni őket, Mert mi nálunk sokkal többet érnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Velök állunk a csaták tüzében, De mi tudjuk, hogy miért csatázunk, Mert van, a mi győzelemre buzdít, Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk, S von előre csábitó varázsa A dicsőség ragyogó szemének. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Ők az elvet hírből sem ismérik, És a haza? kemény mostohájok, Izzadásuk díjában nekik csak Kenyeret vet s rongyokat dob rájok, S zászlajához hogyha oda állnak, Nyomorért csak új nyomort cserélnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. S mit tudják ők, mi az a dicsőség? S ha tudnák is, mi hasznuk van benne? Nincsen lap a történet könyvében, A hol nevök följegyezve lenne, Ki is győzné mind fölírni, a kik Tömegestül el-elvérezének? – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nékik, S ha elesnek, a felejtés árja Foly sírjukon s neveiken végig. És ők még is neki mennek bátran Az ellenség kardjának, tüzének! – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. (Debreczen.)

1848. Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!… Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arczczal Jött e hajnal, Piros arcza vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, a mi fölkiált az égre. Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya… Vitorlája Iszaposan összetépve, A kormányos szíve képe, A ki eszét vesztve áll magában, Beburkolva rongyos bíborában. Csatatér a nagy világ. A hány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?… hah, Eltépett láncz s eltört korona. Tűzbe véle!… No de még se, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesűlt az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! A ki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget veszszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap. (Debreczen.)

Itt van az ősz, itt van ujra… Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, én nekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban őszszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Alugyál hát, szép természet, Csak alugyál reggelig, S álmodj’ olyakat, a mikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. – Kedvesem, te űlj le mellém, Űlj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet. (Erdőd.)

Csatadal. Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van: szabadság. Előre! A ki magyar, a ki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mingyárt vitéz, mihelyt magyar, Ő s az isten egyet akar. Előre! Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat, Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi veszszünk el, ne a haza, Előre! (Debreczen.)

Elpusztuló kert ott a vár alatt… Elpusztuló kert ott a vár alatt, Elpusztuló vár ott a kert felett… Rajtok borong homályos-szomorún Az őszi köd és az emlékezet. Eszembe jut rólok, mit a haza Veszített egykor s a mit szívem nyert; Elhúnyt vitézek sírja az a vár, S élő szerelmem bölcseje a kert. Itt lenn ringattam én ölemben őt, Itt lenn öleltem én galambomat, S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok, Ott fönn tanyáztak a Rákócziak. Dicső vitézség! édes szerelem! Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom, S tán vissza többé nem is jöhetek. Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd, Édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd Szent tisztelettel nézi tornyodat? (Erdőd.)

Akaszszátok föl a királyokat! Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat – Akaszszátok föl a királyokat! Kaszálhatd a fűt világ végeig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik; Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával ujra kivirit; Tövestül kell kitépni azokat – Akaszszátok föl a királyokat! Vagy nem tanultad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj, veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! – Akaszszátok föl a királyokat! Szivöknek minden porczikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat, teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad – Akaszszátok föl a királyokat! Ezer felé bús harczmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt – Akaszszátok föl a királyokat! Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? – Akaszszátok föl a királyokat! Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, soha sem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad – Akaszszátok föl a királyokat! (Debreczen.)

Itt a nyilam! mibe lőjjem? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csak ugy porzik kínjába’, Éljen, Éljen a köztársaság! A korona nagyon drága, Nem való az a királyra; A királyra! ugyan minek Szamáron a bársony nyereg? Éljen, Éljen a köztársaság! Piros bársony köpenyege, Ide vele, hamar ide, Lesz belőle lótakaró, Ugy is épen arravaló. Éljen, Éljen a köztársaság! Arany pálcza a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Ássa meg a sírját véle! Éljen, Éljen a köztársaság! Ez egyszer csak annyit mondok: Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre, Mászszunk a király képére. Éljen, Éljen a köztársaság! (Debreczen.)

Kont és társai. Édes hazám, Magyarország, Mi a bajod? bús az orczád, Az orczád bús, a könnyed hull, Alig vagy a fájdalomtul. »Mi volna más bajom nékem, Mint hogy a királyi széken Ember helyett vadállat űl, Uralkodik kegyetlenűl. Zsigmond király, te vadállat, Ne nyomjad úgy a vállamat, Alig bírja már a lábam, El kell dőlnöm itt hosszában. Azért tettelek királynak, Világ első királyának, Hogy így csúffá tégy engemet, Kiszakítsd az életemet? Én istenem, hová nézzek? Mindenütt csak bús enyészet, Minden tagom zsibbad és fáj, Átkozott légy, Zsigmond király! Lelkem, testem nagyon beteg, Gyermekeim, segítsetek, Hol vagytok ti, jó vitézek, Merre jártok, merre késtek?« Szegény haza, fiaidat Hasztalanul hivogatod; Az egyik rész gaz áruló, A másik rész földönfutó. Bakony erdő sötétsége Zsiványoknak volt a fészke, De most benne űzött vadak Laknak, igaz hazafiak. Közöttök van – hogy ne volna? – Kont István is a vadonba’, Feje fölött sötét ágak, Szíve fölött sötét bánat. Gondolkodik jó sokáig, Összehíja czimboráit, Csendesen előre lépett, És így kezdte a beszédet: »Beh összeolvad a számunk! Szegény jó Magyarországunk, Csupán harmincz ember maradt Védeni szabadságodat. Nincs mit tennünk, kicsiny a szám, Isten veled, kedves hazám!… Barátim, csak egy van hátra, Készüljünk el a halálra. Föl Budára a királyhoz, Tegyük kardunkat lábához, Hadd vegye el életünket, Csak ne bántsa gyermekinket.« Egynek sem volt kifogása, Mind készen volt a halálra, Fölnyergeltek, lóra kaptak, Buda felé lovagoltak. Mentek együtt egy csoportban, Mentek némán, mentek lassan, Némán, lassan és sötéten, Mint a felhő megy az égen. Budavárba följutának, Király előtt megállának, A legbölcsebb közöttök Kont, Királynak ily beszédet mond: »Itt vagyunk, király, előtted, Kiirthat’d a pártütőket, Vedd el a mi életünket, Csak kíméld meg gyermekinket.« S leoldozták kardjaikat, Kezök reszket, keblök dagad; Kardjoktól kell elszakadni! Mintha lelkök szakadna ki. De csak még is leoldozták, Király előtt le is rakták, Oda rakták őket sorba, Szegényeket, od’ a porba. A hazának képe volt ez, Ottan hevert, mint a holttest A haza is, megalázva, Rajta a gaz király lába. Zsigmond király nagy kevélyen Végignéz a vitézségen, Szemeit félig behúnyja, És így kezdi czudar gúnynyal: »Nos hát, nagy jó uraimék, Elég már a tréfa, elég? Meglapulunk valahára Megkorbácsolt eb módjára. Hát ezek a vad vitézek, A kik a királyi széket S koronámat fenyegeték? Kiktől szinte megijedék. Hisz ezek jámbor koldúsok!… Szegény golyhók, mit busúltok? Jól van; a mért koldulátok, Az életet megkapjátok.« A harmincz vitéz föllobban Irtóztató bősz haragban, Láng a szivök, láng a szemök, Fölfordult a világ velök. Kont a bajuszán egyet ránt, Megereszti vastag hangját, S a beszéd végét se várva Reá dördűl a királyra: »Állj meg, a ki istened van! Többet nem szólsz bosszulatlan… Koldús vagy ám te! vagy volnál, Ha más, ha zsivány nem volnál. Gyermekink s nem magunk végett Jöttünk ide kérni téged… Gyermek ide, gyermek oda! Most a koczka el van dobva. Zsivány voltál, vagy és maradsz, És minden ivadékod az, Vér rajtad a piros bársony, Süssenek meg tüzes nyárson! Gyilkoltass meg mindnyájunkat, Ez te hozzád illő munka… De mit álltam szóba véled? Haramjával nem beszélek.« Némán néz a király rája, Habot túr dühében szája, Int kezével, s a vitézek Hóhérkézre kerülének. És a hóhér sujtana már… »Megállj, mester«, szól a király, »Halljátok, a ki letérdel S kegyelmet kér, életet nyer.« Nincs a harmincz között egy se, A ki térdét meggörbítse, Egy se mozdul, egy se térdel, Állnak néma megvetéssel. »Sujts!« ordít a veszett király, »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« Sujt az, s hullanak a fejek, Mint őszszel a falevelek. Huszonkilencz fej hever már, Garmadában a vérpadnál, Huszonkilencz ember vére Száradt a piacz kövére. Most Kont István következik, A végső, a harminczadik! Ő volt akkor a hazába’ A szabadság végsugára. Hogy föllépett a vérpadra Megreszketett az alatta; Ott áll bokáig a vérben Társai elfolyt vérében. Összegörnyed Zsigmond király, Az elítélt egyenest áll, Olyan az ő tekintete, Mint az isten itélete. Szólna Zsigmond: »végezd mester!« De szólani nem tud, nem mer: Körmét a mellébe vágta, Fogaival ajkát rágta. Iszonyú csend… Kont lehajlott, A kiomlott vérbe markolt, S a piros vért oda vágja Zsigmond fejér orczájára. Ordítozás, dob pergése! De hallik Kont mennydörgése: »Zsigmond király, gyilkos király, Vérünk, átkunk fejedre száll!« A hóhérbárd villan, suhan, Kont feje is a porba’ van, Úgy esett le a válláról, Mint a nap az ég boltjáról. (Debreczen.)

Vesztett csaták, csufos futások! Vesztett csaták, csufos futások! Bár merre nézek, mást nem látok. Miként a sár, a melybe Követ hajítanak be, Úgy feccsen szét a harczok mezejérül, Oh nemzetem, képedre a gyalázat. S a hit már-már sokak szivébe gyérül, Hogy mindörökre jármodat lerázod. Ki ismer engem csüggedőnek? Kislelküséggel engemet ki vádol? De aggodalmak néha rám is jőnek Most a jövő rejtélyes távolából, Jőnek, miként az éji denevérek S el-elvisítják itten magokat, Hogy rá szivemben hidegséget érzek És lélekzésem szinte elakad. Hazám, hazám, magyar haza, Elátkozott föld vagy hát? Ki volt, ki igy megátkoza? Hogy rajtad a szabadság Örökké csak földönfutó legyen, Ki pillanatra hozzád menekűl, De a mint jön, megint megyen, Elűzik kérlelhetlenűl! Hányszor kelénk fel három század óta Lerázni hősleg a bilincseket! S kardunk mindig behullt a vérfolyóba, Mely meghasított keblünkből eredt, S ájulva a mint a földön feküttünk, Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk. Most talpon állunk ujolag… Azért állottunk volna fel, Hogy újra földhöz sujtsanak? Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell! Csatára, nemzetem, Halál vagy győzelem! Föl, föl, te jobban nem szeretheted A szép halálnál a csuf életet, Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba… De a ki kész a hős halálra, Az diadalmaskodni fog. Induljatok Százezerével, miljomjával A szolgaság Egyiptomábol A szabadsági Kánaánba’ Mint Mózes népe hajdanába, Nekik volt, van nekünk is istenünk, Ő fog vezetni tűzoszlop képében, S az ellenség kiomló vére lészen A vörös tenger, melyen átmegyünk! (Debreczen.)

Fiam születésére. Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifju lombja nőtt! Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvadt örvendő dalom. Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet. Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arczvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt. A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat. Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben – A hazának nevelem fel őt. Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem-busulva sírom szélinél: »Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.« (Debreczen.)

Az év végén. Indulsz, pályavégezett év, Menj… de várj, ne menj magad, Sötét van a más világba’, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál… megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perczeket. És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, a mi benned van, Szólj vadúl, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan. Légy vihar, mely haragában Ősi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait. Légy tükör, melyből reám néz, Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, A mi benned még maradt… A nap is midőn lemégyen, Pazarolva földön, égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bérczei, a századok. (Debreczen.)

Pacsírtaszót hallok megint… Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jól esik A harczi zaj után e dal, Mikéntha bérczi hűs patak füröszt Égő sebet hullámival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok. Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virit Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait, És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek… Te rólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég. Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat! Szivem mily puszta volt, és benne már Milyen sok szép virág fakad. (Bethlen.)

Péter bátya. Tíz katona esett a helységre, Nem volt szükség fogdosó kötélre, Húsz legény ment maga jó szántából Zászló alá az eke szarvától. »Hogy ne mennék örömest, mikor kell! A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely. Nem királyért hadakozunk mostan, A hazáért fogunk állni sorban. Nem királyért, sőt a király ellen, A kit isten mindörökké verjen! Verje meg úgy, a mint ő akarta, Hogy igába jussunk mi s nyomorba. Te éretted megyünk a csatába, Nemzetünknek drága szabadsága! Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell Utánunk még kétszer annyi jön el.« S összeálltak indulásra készen Az ujonczok falu közepében, Körülöttök fiatalok, vének Gyülekeztek búcsuvétel végett. Az anyák (ez a természet rende, Isten őket már igy teremtette, Ők szegények erről nem tehetnek) Hát az anyák szörnyen keseregtek. Sírtak-rítak, mint az őszi felleg, Fiaiknak hogy elmenni kellett, Elmenniök, és még oda pedig, A hol a halál vendégeskedik. A mint mondom, volt sok sírás-rívás, Hejh hanem úgy csak korán se rítt más, Egynek se volt oly nedves köténye, Mint kelmednek, szegény Panna néne. Hogy ne sírna? három fia vagyon, Mind a három szép szál legény nagyon, S mind a három be vagyon sorozva Katonának s ottan áll a sorba’. »Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve Péter bátya, Panna néni férje, »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi, Nem is illik ennyit keseregni. Nékem is ugy fiaim, mint néked, Azért még sem siratom ám őket, Sőt örülök, hogy nevemmel hárman Lesznek ott a szabadság harczában. Menjetek el, szeretett cselédim; Ha megjöttök a háboru végin, Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek, Fáj a szívem majd, de nem reped meg. Szép halál a szabadságért halni, A hogy én azt el tudom gondolni, Legszebb halál az a csatatéri, A hogy azt az én eszem föléri. Menjetek hát életbe, halálba, Fegyveritek legyenek megáldva, Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok, Különben jobb, hogy ha ott maradtok.« Az ujonczok utra kerekedtek, Jó kedve volt a jó gyerekeknek; Ugy mentenek a halál utjára, Mintha mentek volna lakomára. Péter bátya, hát kendet mi lelte? Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke, Néz utána az ujoncz-seregnek, S íme, íme könnyei peregnek. E hát vége a sok czifra szónak? Addig beszélt máshoz biztatólag, Addig köpte a markát, mig aztán Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán. Csúfolták az öreget keményen, Hogy hát ő csak szóval győzte légyen, De az öreg, bár nagyon is únja, Egy sziporkát sem felel a gúnyra. A mit szólott azt csak ugy magában Mormogta el haza ballagtában: »Mennek ők és maradni kell nékem! Itthonn maraszt göthös öregségem. Szabadságot vesznek drága áron, S én ne legyek a véres vásáron, Én itthonn csak kész portékát lessek, Ne legyek ott, hogy én is fizessek! Jól esik, hogy megértem ezt a kort, Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord, S még is vesztem vón el eddig inkább, Mint hogy most csak nézzem e szent munkát! Elvágnám a két kezem, két lábam, Ha tudnám, hogy nem vágom hiában, Ha helyette más erős új nőne, Hogy mehetnék majd a harczmezőre!« (Szalonta.)

Európa csendes, ujra csendes… Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai… Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Láncz csörg minden kézen, csupán a Magyar kezébe cseng a kard. De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen a mi lelket ad. Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely a midőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén. Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ. Tekints reánk, tekints szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked. Vagy kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemetlen szálljon ránk? E hűtlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánk! (Debreczen.)

Az erdélyi hadsereg. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk, Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fejér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjusága mi, Igy kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesűlve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy czélt akar? Egy a czélunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk, S összetörjük, esküszünk piros, mély Sebeidre, megcsufolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramja, Légionként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül épitsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. (Bánfi-Hunyad.)

Bizony mondom, hogy győz most a magyar… Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert soha sem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar… Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, A milyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tűzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, A kiknek vére volt keresztvized S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, A melyért lantom s kardom fáradott! (Maros-Vásárhely.)

A székelyek. Nem mondom én: előre székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiúk; Ottan kiván harczolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ugy mennek a halál elébe ők, A mint más ember menyegzőre mén; Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harcz mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ki merne nékik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik Az ellenséget, mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér! (Karánsebes.)