ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK. (1844–1848.)

JÁNOS VITÉZ. I. Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon, A juhásznak úgy is nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte, De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei oda tapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kis lyányra, A szőke kis lyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére. Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva, Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’; Kilátszik a vizből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére. Mert a pázsit fölött heverésző juhász Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza. »Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!« Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája: »Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy én nekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra csak egy pillanatra, Rá csókolom lelkem piros ajakadra.« »Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert máskép velem roszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.« Ezeket mondotta szőke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól: »Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.« Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor. II. Az idő akközben haladott sietve, A patak habjain piroslott az este. Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája: Hol marad, hol lehet oly soká leánya? A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott; Követték ezek a szók a gondolatot: (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki), »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!« Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány; Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, S ily módon riaszt föl szerelem álmábul: »Becstelen teremtés! gyalázatos pára! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? Lopod a napot, és istentelenkedel… Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –

»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai.« Reszkető kedvese védelmezésére Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője; Azután haragos szemmel fenyegetve Az elmondottakhoz e szavakat tette: »Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát, Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát. Ugy is töri magát, dolgozik eleget, És még sem kap száraz kenyérnél egyebet. Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. – S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál, Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.« Kukoricza Jancsi fölkapta subáját, S sebes lépésekkel ment keresni nyáját, Nagy megszeppenéssel most vette csak észre, Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle. III. A nap akkor már a földet érintette, Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte; Nem tudja, hol lehet annak másik fele: Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele? Akárhová lett az, csakhogy már oda van; Búsulás, keresés, minden haszontalan. Most hát mihez fogjon? neki szánva magát Haza felé hajtja a megmaradt falkát. »Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!« Szomorún kullogva gondolta ezeket, »Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja, Hát még… de legyen meg isten akaratja.« Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott; Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput. Kapu előtt állt az indulatos gazda, Szokás szerint a nyájt olvasni akarta. »Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram! Mi tagadás benne? igen nagy híja van; Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.« Kukoricza Jancsi e szavakat szólta. Gazdája meg ezt a feleletet adta, S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta: »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem; A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.« Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd, Jancsi gazdájának majd elvette eszét; Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül: »Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül. Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való! Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!… Ezért tartottalak? ezért etettelek? Soha se kerüld ki a hóhérkötelet. Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!« Jancsi gazdájából így dőltek a szavak; Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat, A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt. Kukoricza Jancsi elfutott előle, De koránsem azért, mintha talán félne, Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett, Noha nem érte meg még huszszor a telet. Csak azért futott, mert világosan látta, Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája, S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje? Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte. Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott; Azután ballagott, megállt, meg ballagott Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar? Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar. IV. Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda. Megállt, elővette kedves furulyáját, Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját; A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt. Iluska már alutt. A pitvar eleje Volt nyár idejében rendes fekvőhelye, Fekvőhelyéről a jól ismert nótára Fölkelt, lesietett Jancsi látására. Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére: »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?« »Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány, Mikor szép orczádat utószor látom tán…« »Jancsikám, látásod ugy is megrémített; Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!« »Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!« Most a boldogtalan mindent elbeszéle, Rá borúlt zokogó kedvese keblére, Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult. »Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.« »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jó isten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.« Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával. Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette, Kolompolt a gulya… ő észre sem vette. A falu messzire volt már háta megett, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utójára megállt s visszanézett, A torony bámult rá, mint sötét kisértet. Ha ekkor mellette lett volna valaki, Hallotta volna őt nagyot sohajtani; A levegőeget daruk hasították, Magasan röpűltek, azok sem hallották. Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában; Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek. V. Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte, A puszta, mint tenger, fekütt körülötte; A nap fölkeltétől a nap enyésztéig Egyenes rónaság nyujtózkodott végig. Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott, A harmat apró gyér fűveken csillogott; Oldalvást a napnak első sugarára Fölpiroslott egy tó; környékezte káka. A tónak szélénél a káka közepett Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett, És a tó közepén gyors halászmadarak Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak. Jancsi csak ballagott sötét árnyékával S elméjének sötét gondolkozásával; Az egész pusztában széjjelsütött a nap, De az ő szivében éjek éje maradt. Mikor a nap elért az ég tetejére, Eszébe jutott, hogy falatozni kéne, Tennap ilyen tájban evett utójára, Meg alig is birta már lankadó lába. Letelepűlt, elővette tarisznyáját, Megette maradék kevés szalonnáját. Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább Ragyogó szemével a tündér délibáb. A kis ebéd neki jó izűen esett, Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett, Kalapjának bele mártá karimáját, Ekkép enyhitette égő szomjuságát. A tónak partjáról nem távozott messze: Az álom szemének pilláját ellepte; Vakandokturásra bocsátotta fejét, Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét. Az álom őt oda vitte, a honnan jött, Iluskája pihent hű karjai között, Mikor a kis leányt csókolni akarta, Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta. Szétnézett a puszta hosszában, széltében; Nagy égi háború volt keletkezőben. Oly hamar támadott az égi háború, Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú. A világ sötétbe öltözködött vala, Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila; Végtére megnyílt a felhők csatornája, S a tó vize sűrű buborékot hánya. Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott, Lekonyította a karimás kalapot, Nagy szőrű subáját meg kifordította, Úgy tekintett bele a vad zivatarba. De a vihar a mi hamar keletkezett, Oly hamar is hagyta el megint az eget. Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán, Ragyogott keleten a tarka szivárvány. Subájáról Jancsi lerázta a vizet, Miután lerázta, ujra utnak eredt. Mikor a nap leszállt pihenni ágyába, Kukoricza Jancsit még vitte két lába. Vitte őt két lába erdő közepébe, Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe, Ott őt köszöntötte holló károgása, Mely épen egy esett vadnak szemét ásta. Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván, Kukoricza Jancsi ment a maga utján; Erdő közepében sötét ösvényére Leküldte világát a hold sárga fénye. VI. Az idő járása éjfél lehetett már, Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár. Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény Ablakból világít az erdő legmélyén. Jancsi e látványra ekkép okoskodék: »Ez a világ aligha csárdában nem ég; Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek! Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. Nem állott üresen a ház, a zsiványok Mind a tizenketten odabenn valának. Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok… Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, Azért is közéjök nagy bátran belépe. »Adjon az úristen szerencsés jó estét!« Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést; Erre a zsiványok fegyverhez kapának, Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok: »Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te? Hogy lábadat mered tenni e küszöbre. Vannak-e szüleid? van-e feleséged? Akármid van, nem fog többé látni téged.« Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben E szókra, sem nem lett haloványabb színben; A zsiványkapitány fenyegetésire Meg nem ijedt hangon ily módon felele: »A kinek életét van miért félteni, Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. Nekem nem kedves az élet, hát közétek, Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek. Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben, Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem; Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon, Hitvány életemet védeni nem fogom.« Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva, A tizenkét zsivány csodálkozására. A kapitány ilyen szókat váltott véle: »Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle; Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett. Éltedet megveted, a halált nem féled… Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled. Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa, E derék tréfának díja gazdag préda. Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?… Nos hát elfogadod a czimboraságot?« Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében, S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen: »Czimborátok vagyok, itt a kezem rája! Rút életemnek ez a legszebb órája.« »No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány, »Lássunk embereim, az áldomás után; Papok pinczéjéből van jó borunk elég, Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!« S a kancsók mélységes fenekére néztek, S lett eltemetése fejökben az észnek; Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott, Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott. Álmot hozott a bor latrok pillájára… Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta. Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek, Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg: »Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok. »Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám, Haza viszem neked, szerelmes Iluskám! Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja, Feleségül veszlek… isten is akarja. »Házat épittetek a falu közepén, Ékes menyecskének oda vezetlek én; Ottan éldegélünk mi ketten boldogan, Mint Ádám és Éva a paradicsomban… »Istenem teremtőm! mit beszélek én itt? Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag? »Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem, Nincs elromolva a lelkiismeretem. – Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, Bízd a jó istenre árva életedet!« Mikor elvégezte Jancsi a beszédet, Az égő gyertyával a házból kilépett, Meggyujtá födelét mind a négy szögleten, Elharapózott a mérges láng sebesen. Egy láng lett a födél szempillantás alatt, A láng piros nyelve az ég felé szaladt, Feketévé vált a tisztakék égi bolt, Elhaloványodott a teljes fényü hold. A szokatlan világ a mint elterjedett, Fölriasztotta a baglyot, bőregeret; Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása A falombozatok nyugalmát fölrázta. A föltámadó nap legelső sugára Lesütött a háznak füstölgő romjára, Pusztult ablakán át benézett a házba, Ott a haramjáknak csontvázait látta. VII. Jancsi már hetedhét országon túl jára, Nem is igen gondolt a zsiványtanyára; Egyszerre valami csillámlott előtte, Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte. Katonák jövének, gyönyörű huszárok, A nap fénye ezek fegyverén csillámlott; Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek, Kényesen rázták szép sörényes fejöket: Mikor őket Jancsi közeledni látta, Alig fért meg szíve a baloldalába’, Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának, Be örömest mennék én is katonának!« A mint a katonák közelébe értek, Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek: »Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre… Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?« Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot: »Én a kerek világ bujdosója vagyok; Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék, A ragyogó nappal farkasszemet néznék.« Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi, Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. Rá rontott a török a franczia népre; Francziáknak megyünk mi segedelmére.« »Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném, Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném; Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú – Nagyon kivánt dolog nekem a háború. Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem, Mivelhogy juhászság volt a mesterségem. De magyar vagyok, s a magyar lóra termett, Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.« Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével, De még többet mondott sugárzó szemével; Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek Megtetszett, és be is vette közlegénynek. Czifra beszéd kéne azt elősorolni, A vörös nadrágban mit érezett Jancsi, Mit érezett, mikor a mentét fölkapta, S villogó kardját a napnak megmutatta. Csillagokat rúgott szilaj paripája, Mikor Jancsi magát fölvetette rája, De ő keményen űlt rajta, mint a czövek, A földindulás sem rázhatta volna meg. Bámulói lettek katonapajtási, Nem győzték szépségét, erejét csodálni, És a merre mentek, s beszállásozának, Induláskor gyakran sírtak a leányok. Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti, Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki, Az igaz, hogy, noha sok földet bejára, Sehol sem akadt ő Iluska párjára. VIII. Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét; De itten reája nagy veszedelem várt: Látott érkezni sok kutyafejű tatárt. Kutyafejű tatár népek fejedelme A magyar sereget ekkép idvezelte: »Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk? Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?« Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak, Minthogy a tatárok ezerannyin voltak; Jó, hogy akkor azon a vidéken jára Szerecsenországnak jószivű királya. Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta, Mert Magyarországot egyszer beutazta, S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe Igen becsületes módon bánt ő véle. El sem feledte ezt a szerecsen király, Azért a magyarok védelmére kiáll, S a tatár császárral, kivel jó barát volt, Kiengesztelésűl ily szavakat váltott: »Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget, Legkisebbet sem fog ez ártani neked, Igen jól ismerem én a magyar népet, Kedvemért bocsásd át országodon őket.« »A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.« Szólt kibékülve a tatár fejedelem; De még meg is írta az úti levelet, Hogy senki se bántsa a magyar sereget. Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása, De mégis örűlt, hogy elért a határra, Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét. IX. Tatárország hegyes-völgyes tartománya Messziről nézett a seregnek utána, Mert jól bent vala már nagy Taljánországban, Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában. Itt semmi különös nem történt népünkkel. Csak hogy küzködnie kellett a hideggel, Mert Taljánországban örökös tél vagyon; Mentek katonáink csupa havon, fagyon. No de a magyarság erős természete, Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele; Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat, Leszálltak s hátokra vették a lovokat. X. Ekképen jutottak át Lengyelországba, Lengyelek földéről pedig Indiába; Francziaország és India határos, De köztük az út nem nagyon mulatságos. India közepén még csak dombok vannak, De aztán a dombok mindig magasabbak, S mikor a két ország határát elérik, Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig. Tudni való, hogy itt a sereg izzadott, Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót… Hogy ne az istenért? a nap fejök felett Valami egy órajárásra lehetett. Enni nem ettek mást, mint levegőeget; Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet. Hanem még italhoz is furcsán jutottak: Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak. Elérték végtére tetejét a hegynek; Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek. Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott. A mint ballagtak a csillagok közepett, Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett: »Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad, A földön egy ember élete megszakad. Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha, Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga; Nem kínzanád tovább az én galambomat – Mert lehajítanám mostan csillagodat.« Eztán nem sokára lejtősen haladtak, Alacsonyodtak már a hegyek alattok, A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett, Mentül beljebb érték a franczia földet. XI. A francziák földje gyönyörü tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kanaán, Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztitó szándékkal azért törtek oda. Mikor a magyarság beért az országba, A törökök ott már raboltak javába; Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden boros pinczét. Látni lehetett sok égő város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, Magát a királyt is kiűzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától. Igy találta népünk a franczia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt; A mint őt meglátták a magyar huszárok, Sorsán szánakozó könnyet hullatának. A bujdosó király ily szókat hallatott: »Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot? Kincsem vetélkedett Dárius kincsével, S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.« A vezér azt mondá vigasztalására: »Ne busúlj, francziák fölséges királya! Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni te véled. Ez éjjelen által kipihenjük magunk, Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk; De holnap azután, mihelyt fölkel a nap, Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.« »Hát szegény leányom, hát édes leányom?« Jajdult föl a király, »őtet hol találom? Elrabolta tőlem törökök vezére… A ki visszahozza, számolhat kezére.« Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek; Minden ember szivét reménység szállta meg. Ez volt mindenkinek fejében föltéve: »Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.« Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak Meg nem hallója az elmondott dolognak; Jancsinak az esze más egyeben jára: Visszaemlékezett szép Iluskájára. XII. Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt, De nem lát és nem hall olyat minden reggel, Mint a milyet hallott, mint a milyet látott Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott. Megszólalt a sereg harsány trombitája, Minden legény talpon termett szózatára; Jól kiköszörülték aczél szablyáikat, Azután nyergelték gyorsan a lovakat. A király erőnek erejével rajt volt, Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol; Hanem a huszárok bölcs eszű vezére A királyhoz ilyen tanácsot intéze: »Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra, A te karjaid már gyöngék a csatára; Tudom, meghagyta az idő bátorságod, De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.

Bízd az isten után mi reánk ügyedet; Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy, Országodból tova űzzük ellenséged, S elfoglalhatd ujra a királyi széket.« Erre a magyarság lóra kerekedett, S keresni indult a rabló törököket; Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt, És egy követ által izent nekik hadat. Visszajött a követ, harsog a trombita, Rémséges zugással kezdődik a csata; Aczélok csengése, torkok kurjantása Volt a magyaroknál harczi jel adása. A sarkantyút vágták lovak oldalába, Dobogott a földön lovak patkós lába, Vagy talán a földnek dobbant meg a szive, E vészt jövendölő zajra megijedve. Törökök vezére hét lófarkú basa, Öt akós hordónak elég volna hasa; A sok boritaltól piroslik az orra, Azt hinné az ember, hogy érett uborka. A török csapatnak nagy hasu vezére Rendbe szedte népét a harcznak jelére; A rendbeszedett nép ugyan csak megállott, A mint megrohanták a magyar huszárok. De nem volt gyerekség ez a megrohanás, Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás: Izzadott a török véres verítéket, Tőle a zöld mező vörös tengerré lett. Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez, Hegygyé emelkedett már a török holttest. De a basa még él mennykő nagy hasával, S Kukoricza Jancsit czélozza vasával. Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának, S ily szóval megy neki a török basának: »Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek: Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.« S akként cselekedett, a mint megfogadta, Szegény török basát ketté hasította, Jobbra-balra hullott izzadó lováról, Igy múlt ki ő kelme ebből a világból. Mikor ezt látta a gyáva török sereg, Ucczu! hátat fordít és futásnak ered, Futott, futott s talán mostanság is futna, Hogyha a huszárok el nem érték volna. De bezeg elérték, le is kaszabolták; Hullottak a fejek előttök, mint a mák. Egyetlen egy nyargal még ló halálába, Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába. Hát a török basa fia vágtatott ott, Ölében valami fehérféle látszott. A fehérség volt a franczia királylyány; Nem tudott magáról semmit, elájulván. Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte, »Megállj, a hitedet!« kiálta feléje. »Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput, Melyen által hitvány lelked pokolba fut.« De a basa fia meg nem állott volna, Ha a ló alatta össze nem omolna, Összeomlott, ki is fujta ott páráját. Basa fia ilyen szóra nyitá száját: »Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz! Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz; Ifjú vagyok még, az életet szeretem… Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!« »Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen! Kezem által halni vagy te érdemetlen. Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak, Haramja fiai hogy és mikép jártak.« Leszállott lováról, királylyányhoz lépe, És bele tekintett gyönyörű szemébe, Melyet a királylyány épen most nyita ki, Mialatt ily szókat mondának ajaki: »Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy? Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy. Háladatosságból én mindent megteszek, Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.« Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett, Szívében hatalmas tusa keletkezett; De lecsillapítá szíve nagy tusáját, Emlékezetébe hozván Iluskáját. Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz: »Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz, Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.« S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott. XIII. Kukoricza Jancsi meg a királyleány Csatahelyre értek a nap alkonyatán. A leáldozó nap utósó sugára Vörös szemmel nézett a siralmas tájra. Nem látott egyebet, csak a véres halált, S hollósereget, mely a halottakra szállt; Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége, Le is ereszkedett tenger mélységébe. A csatahely mellett volt egy jókora tó, Tiszta szőke vizet magába foglaló. De piros volt az most, mert a magyar sereg Török vértől magát vizében mosta meg. Miután megmosdott az egész legénység, A franczia királyt várába kisérték; A csatamezőtől az nem messzire állt… Ide kisérték hát a franczia királyt. Alighogy bevonult a várba a sereg, Kukoricza Jancsi szinte megérkezett. Olyan volt mellette az ékes királylyány, Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány. Hogy az öreg király leányát meglátta, Reszkető örömmel borult a nyakába, S csak azután mondta a következőket, Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett: »Most már örömemnek nincsen semmi híja Szaladjon valaki, s a szakácsot híja, Készítsen a mi jó, mindent vacsorára, Az én győzedelmes vitézim számára.« »Király uram! nem kell híni a szakácsot«, A király mellett egy hang ekkép rikácsolt, »Elkészítettem már mindent hamarjában, Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«

A szakács szavai kedvesen hangzottak Füleiben a jó magyar huszároknak; Nem igen sokáig hivatták magokat, Körülülték a megterhelt asztalokat. A mily kegyetlenül bántak a törökkel, Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel; Nem is csoda biz az, mert megéhezének A nagy öldöklésben a derék vitézek. Járta már a kancsó isten igazába, Ekkor a királynak ily szó jött szájába: »Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek, Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.« S a magyar huszárok mind figyelmezének, Fölfogni értelmét király beszédének. A ki egyet ivott, azután köhhentett, S végre ily szavakkal törte meg a csendet: »Mindenek előtt is mondd meg a nevedet, Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.« »Kukoricza Jancsi becsületes nevem; Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.« Kukoricza Jancsi ekképen felele, Azután a király ily szót váltott vele: »Én a te nevedet másnak keresztelem, Mától fogva neved János vitéz legyen. Derék János vitéz, halld meg beszédemet: Minthogy megmentetted kedves gyermekemet, Vedd el feleségül, legyen ő a tied, És vele foglald el királyi székemet. A királyi széken én sokáig ültem, Rajta megvénültem, rajta megőszültem. Nehezek nekem már a királyi gondok, Annakokáért én azokról lemondok. Homlokodra teszem a fényes koronát, Fényes koronámért nem is kivánok mást, Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem, Melyben hátralevő napjaimat éljem.« A király szavai ím ezek valának, Nagy csodálkozással hallák a huszárok. János vitéz pedig e szives beszédet Alázatos hangon ekkép köszöné meg: »Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját, A mely reám nézve nem érdemlett jóság; Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom, Hogy én e jóságot el nem fogadhatom. Hosszu históriát kéne elbeszélnem, Miért e jósággal lehetetlen élnem; De attól tartok, hogy megunnák kelmetek; S én másnak terhére lenni nem szeretek.« »De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt; Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.« Igy biztatta őt a jó franczia király, S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll: XIV. »Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte Hogyan tettem szert a Kukoricza névre? Kukoricza között találtak engemet, Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet. Egy gazdaember jó lelkü felesége – A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte – Egyszer kinézett a kukoriczaföldre, S ott egy barázdában lelt engem heverve. Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta, Nem hagyott a földön, felvett a karjára, És haza felé ezt gondolta mentiben: »Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.« Hanem volt ám neki haragos vad férje, A kinek én sehogy sem voltam ínyére, Hej, a mikor engem az otthon meglátott, Ugyancsak járták a czifra káromlások. Engesztelte a jó asszony ily szavakkal: »Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal; Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére, Tarthatnék-e számot isten kegyelmére? Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan: Kendnek gazdasága, ökre és juha van; Ha felcsuporodik a kis istenadta, Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.« Valahogy, valahogy csakugyan engedett; De azért rám soha jó szemet nem vetett. Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben, Meg-meghusángolt ő amugy istenesen. Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem, Részesültem nagyon kevés örömökben; Az egész örömem csak annyiból állott, Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt. Ennek édes anyja jókor a síré lett, Édes apja pedig vett más feleséget; Hanem az apja is elhalt nemsokára, Igy jutott egyedűl mostoha anyjára. Ez a kis leányzó volt az én örömem, Az egyetlen rózsa tüskés életemen. Be tudtam is őtet szeretni, csodálni! Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái. Már gyerek koromban hogyha őt láthattam, Egy turós lepényért látását nem adtam; Örültem is, mikor a vasárnap eljött, És vele játszhattam a gyerekek között. Hát mikor még aztán sihederré lettem, S izegni-mozogni elkezdett a szivem! Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam, Hogy a világ összedőlhetett miattam. Sokszor megbántotta gonosz mostohája… Isten neki soha azt meg ne bocsássa! És ki tudja, még mit el nem követ rajta, Ha fenyegetésem zabolán nem tartja. Magamnak is ugyan kutyául lett dolga, Bele fektettük a jó asszonyt a sírba, A ki engem talált, és a ki, mondhatom, Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom. Kemény az én szivem, teljes életemben Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem, De nevelő anyám sírjának halmára Hullottak könnyeim zápornak módjára. Iluska is, az a szép kis szőke leány, Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán; Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek. Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak! Én még benneteket összeházasítlak; Olyan pár válik is ám ti belőletek, Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!« Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy istent (Mert szavának állott ő minden időbe’), Ha le nem szállt volna a föld mélységébe. Azután, hát aztán, hogy meghalálozott, A mi reménységünk végkép megszakadott: Mindazonáltal a reménytelenségbe’ Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte. De az úristennek más volt akaratja, Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta. Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám, Annak következtén elcsapott a gazdám. Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak, Keserű érzéssel mentem a világnak. Bujdosva jártam a világot széltére, Mígnem katonának csaptam föl végtére. Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak, Hogy ne adja szivét soha senki másnak, Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek – Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg. Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot; Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat: Nem is fogok birni senkit e világon, Ha elfelejtkezik is rólam halálom.« XV. János vitéz ekkép végzé történetét, Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét; A királylyány arczát mosta könnyhullatás, Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás. A király e szókat intézte hozzája: »Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra; Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében, Elfogadását nem tagadod meg tőlem.« Erre kinyitotta kincstárát a király; Parancsolatjára egy legény előáll, S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot, János ennyi kincset még csak nem is látott. »Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«, Beszélt a király, »ez legyen tetted bére. Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot, És boldogítsd vele magadat s mátkádat. Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál, Kivánkozol lenni már is galambodnál, Eredj tehát – hanem társid maradjanak; Éljenek itt néhány mulatságos napnak.« Ugy volt biz az, a mint mondotta a király, János vitéz kivánt lenni galambjánál. Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül; Aztán a tengerhez ment és gályára ült. A király s a sereg elkisérte oda, Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata, S szemeikkel néztek mindaddig utána, Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája. XVI. Ment János vitézzel a megindult gálya, Szélbe kapaszkodott széles vitorlája, De sebesebben ment János gondolatja, Utjában semmi sem akadályoztatta. János gondolatja ilyenforma vala: »Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala! Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád? Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád? Haza tartok én, hogy végre valahára Sok küzködés után legyünk egymás párja, Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok; Senki fiára is többé nem szorulok. Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem, Hanem én ő neki mind azt elengedem. S igazság szerint ő oka szerencsémnek; Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.« Ezt gondolta János, s több ízben gondolta, Mialatt a gálya ment sebes haladva; De jó messze volt még szép Magyarországtól, Mert Francziaország esik tőle távol. Egyszer János vitéz a hajófödélen Sétált föl s alá az est szürkületében. A kormányos ekkép szólt legényeihez: »Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.« Hanem János vitéz nem figyelt e szóra, Feje fölött repült egy nagy sereg gólya; Őszre járt az idő: ezek a madarak Bizonyosan szülő-földéről szálltanak. Szelíd epedéssel tekintett utánok, Mintha azok neki jó hirt mondanának, Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról, S oly régen nem látott kedves hazájáról. XVII. Más nap, a mint az ég alja jövendölte, Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge. Zokogott a tenger hánykodó hulláma A zugó fergeteg korbácsolására. Volt a hajó népe nagy megijedésben, A mint szokott lenni olyan vad szélvészben. Hijába volt minden erőmegfeszítés, Nem látszott sehonnan érkezni menekvés. Sötét felhő is jön; a világ elborúl, Egyszerre megdördül az égiháboru, Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte: Egy villám a hajót izről porrá törte. Látszik a hajónak diribje-darabja, A holttesteket a tenger elsodorja. Hát János vitéznek milyetén sors jutott? Őt is elsodorták a lelketlen habok? Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze, De mentő kezét az ég kiterjesztette, S csodálatos módon szabadította meg, Hogy koporsója a habok ne legyenek. Ragadta őt a víz magasra, magasra, Hogy tetejét érte már a felhő rojtja; Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel Megkapta a felhőt mind a két kezével. Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta, S nagy erőködéssel addig függött rajta, Mígnem a felhő a tengerparthoz ére: Itten rá lépett egy szikla tetejére. Először is hálát adott az istennek, Hogy életét ekkép szabadította meg; Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette, Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete. Azután a szikla tetején szétnézett, Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket. A grifmadár épen fiait etette, Jánosnak valami jutott az eszibe. Oda lopózkodott a fészekhez lassan, És a grifmadárra hirtelen rápattan, Oldalába vágja hegyes sarkantyúját, S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt. Hányta volna le a madár nyakra-főre, Lehányta volna ám, ha birt volna véle, Csakhogy János vitéz nem engedte magát, Jól átszorította derekát és nyakát. Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül; Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül: Hát a viradatnak legelső sugára Rá sütött egyenest faluja tornyára. Szent isten! hogy örült ennek János vitéz, Az öröm szemébe könycseppeket idéz; A madár is, mivel szörnyen elfáradt már, Vele a föld felé mindinkább közel jár. Le is szállott végre egy halom tetején, Alig tudott venni lélekzetet szegény; János leszállt róla és magára hagyta, És ment, elmerűlve mély gondolatokba. »Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, De meghozom régi hűséges szívemet, És ez elég neked, drága szép Iluskám! Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«

Ily gondolatokkal ért a faluvégre, Érintette fülét kocsiknak zörgése, Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása; Szüretre készűlt a falu lakossága. Nem figyelmezett ő szüretremenőkre, Azok sem ismertek a megérkezőre; A falu hosszában ekképen haladott A ház felé, a hol Iluskája lakott. A pitvarajtónál be reszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzete; Benyitott végtére – de Iluska helyett Látott a pitvarban idegen népeket. »Tán rosz helyen járok«, gondolta magában, És a kilincs megint volt már a markában… »Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte János vitézt egy kis takaros menyecske. Elmondotta János, hogy kit és mit keres… »Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres! Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«, Szólott a menyecske meglepetésében. »Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg, Oda benn majd aztán többet is beszélek.« Bevezette Jánost, karszékre ültette S így folytatta ismét beszédét mellette: »Ismer-e még engem? nem is ismer talán? Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány, Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…« »Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?« Szavaiba vágott kérdezőleg János, A menyecske szeme könnytől lett homályos. »Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske: »Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.« Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken, Mert lerogyott volna kínos érzésében; Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott, Mintha ki akarná tépni a bánatot. Igy űlt egy darabig némán merevedve, Azután szólt, mintha álmából ébredne: »Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment? Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent. Akkor legalább még egyszer megláthatom, S édes lesz nekem e keserű jutalom.« De a menyecskének orczáján láthatta, Hogy nem volt hazugság előbbi szózata. XVIII. János reá borúlt az asztal sarkára, S megeredt könnyének bőséges forrása; A mit mondott, csak ugy töredezve mondta, El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja: »Miért nem estem el háború zajában? Miért a tengerben sírom nem találtam? Miért, miért lettem e világra, miért? Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!« Kifáradt végre őt kínozni fájdalma, Mintha munkájában elszenderűlt volna. »Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?« Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája: »Sok baja volt biz a szegény teremtésnek, Kivált mostohája kinzása törte meg; De meg is lakolt ám érte a rosz pára, Mert jutott inséges koldusok botjára. Aztán meg magát is szörnyen emlegette, Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete: »Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg, Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.« Ezek után kimult az árnyékvilágból; A temetőhelye nincsen innen távol. A falu népsége nagy számmal kisérte; Minden kisérője könnyet ejtett érte.« Kérelemszavára a szíves menyecske Jánost Iluskája sirjához vezette; Ottan vezetője őt magára hagyta, Lankadtan borult a kedves sirhalomra. Végig gondolta a régi szép időket, Mikor még Iluska tiszta szive égett, Szíve és orczája – s most a hideg földben Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten. Leáldozott a nap piros verőfénye, Halovány hold lépett a napnak helyébe, Szomorún nézett ki az őszi homályból, János eltántorgott kedvese hantjától. Még egyszer visszatért. A sírhalom felett Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett. Leszakította a virágszálat róla, Elindult s mentében magában így szóla: »Ki porából nőttél, árva kis virágszál, Légy hűséges társam vándorlásaimnál; Vándorlok, vándorlok, a világ végeig, Míg kivánt halálom napja megérkezik.« XIX. János vitéznek volt utjában két társa: Egyik a búbánat, a mely szívét rágta, Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe, Ezt a török vértől rozsda emésztette. Bizonytalan úton ezekkel vándorolt. Már sokszor telt s fogyott a változékony hold, S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát, Mikor így szólitá meg szíve bánatát: »Mikor unod már meg örökös munkádat, Te, a kínozásban telhetetlen bánat? Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába; Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára. Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz, Látom, a halálért kell fordulnom máshoz; Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok! Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.« Ezeket gondolta s elhagyta bánatát; Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt, Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva, S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára). Utóbb a könynyel is végkép számot vetett, Csupán magát vitte a megunt életet; Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe, Ott szekeret látott, a mint bele lépe. Fazekasé volt a szekér, melyet látott: Kereke tengelyig a nagy sárba vágott; Ütötte lovait a fazekas, szegény; A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én. »Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz; A fazekas rútul a szeme közé néz, S nagy boszankodással im ezeket mondja: »Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.« »Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János. »Hogyne? mikor ez az út olyan posványos, Nógatom lovamat már reggeltől kezdve; De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.« »Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak, Ezen az úton itt vajon hova jutnak?« Kérdé János vitéz, egy utra mutatva, Mely az erdőt jobbról végig hasította. »Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen, Nem mondok egyebet;… oda vesz különben. Óriások lakják ott azt a vidéket, Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.« Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám. Mostan a szekérhez lássunk egymás után.« Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta, S csak tréfamódra a sárból kiragadta. Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája, De mégis kicsiny volt az álmélkodásra; A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen, János vitéz már jól benn járt az erdőben. János vitéz ment, és elért nem sokára Az óriásföldnek félelmes tájára. Egy vágtató patak folyt a határ mellett; Hanem folyónak is jóformán beillett. A pataknál állt az óriásföld csősze; Mikor János vitéz a szemébe néze, Oly magasra kellett emelnie fejét, Mintha nézné holmi toronynak tetejét. Óriások csősze őt érkezni látta, S mintha mennykő volna, igy dörgött reája. »Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; – Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.« De az óriás a mint rá lépett volna, János feje fölött kardját föltartotta, Bele lépett a nagy kamasz és elbődült, S hogy lábát felkapta: a patakba szédült. »Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!« János vitéznek ez járt gondolatában; A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett, S az óriás felett átmente a vizet. Az óriás még föl nem tápászkodhatott, A mint János vitéz a túlpartra jutott; Átjutott és neki suhintva szablyáját, Végig metszette a csősz nyaka csigáját. Nem kelt fel többé az óriások csősze, Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze; Napfogyatkozás jött szeme világára, Melynek elmulását hasztalanúl várta. Keresztül futott a patak vize testén, Veres lett hulláma, vértől befestetvén. – Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség? Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég. XX. János az erdőben mindig beljebb haladt; Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt, Mert nem látott minden léptében-nyomában Olyat, a mit látott Óriásországban. Volt ennek a tájnak sok akkora fája, Hogy a tetejöket János nem is látta. Aztán olyan széles volt a fák levele, Hogy szűrnek is untig elég volna fele. A szunyogok itten akkorákra nőttek, Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének. Volt is mit aprítni János szablyájának, Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak. Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám! Látott egyet űlni egyik fa sudarán, Lehetett valami két mérföldre tőle, Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte. Igy ballagott János bámulva mód nélkül. Egyszerre előtte valami sötétül: Az óriás király nagy fekete vára Volt, a mi sötéten szeme előtt álla. Nem hazudok, de volt akkora kapuja, Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora, Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet: Az óriás király kicsit nem építtet. Hát oda ért János s ekkép elmélkedék: »A külsejét látom, megnézem belsejét.« S nem törődve azon, hogy majd megugratják, Megnyitotta a nagy palota ajtaját. No hanem hisz ugyan volt is mit látnia! Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia. Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok; Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat. Mikor János vitéz a házba belépett, Nem igen kivánta meg ezt az ebédet; De az óriások jó szivü királya Az ebéddel őt ily szépen megkinálta: »Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk, Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk; Fogadd el, különben száraz ebédünket Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.« Az óriás király ezt nem ugy mondotta, Hogy János tréfára gondolhatta volna; Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt: »Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt; De ha kivánjátok, megteszem, miért ne? Társaságotokba beállok ebédre; Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek, Számomra előbb kis darabot törjetek.« Letört a sziklából valami öt fontot A király, s a mellett ily szavakat mondott: »Nesze, galuskának elég lesz e darab, Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.« »Harapod bizony te, a kínos napodat! De fogadom, bele is törik a fogad!« Kiáltott fel János haragos beszéddel, S meglódította a követ jobb kezével. A kő ugy a király homlokához koppant, Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant. »Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«, Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!« És az óriások elszomorodának Keserves halálán a szegény királynak, S szomorúságokban elfakadtak sírva… Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna. A legöregebbik szólt János vitézhez: »Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz! Mert mi téged ime királynak fogadunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!« »A mit bátyánk mondott, közös akaratunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!« A többi óriás ekképen esengett: »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.« Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát: Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem, Itt hagyok valakit királynak helyettem. Már akárki lesz is, az mindegy énnekem, Kendtektől csupán ez egyet követelem: A midőn a szükség ugy hozza magával, Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.« »Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.« Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot általadta. János bedugta a sípot tarsolyába, Kevélyen gondolva nagy diadalmára, És számos szerencsekivánások között Az óriásoktól aztán elköltözött. XXI. Nem bizonyos, mennyi ideig haladott, De annyi bizonyos, mennél tovább jutott, Annál sötétebb lett előtte a világ, S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.

»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?« János vitéz ekkép kezdett gondolkodni. Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa, Hanem hogy ez volt a sötétség országa. Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag; János vitéz csak ugy tapogatva ballag, Néha feje fölött elreppent valami, Szárnysuhogás-formát lehetett hallani. Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen, Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen; Boszorkányoknak a sötétség országa Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája. Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak, Éjfél idejében ide lovaglanak. Most is gyülekeznek ország gyülésére, A sötét tartomány kellő közepére. Egy mélységes barlang fogadta be őket, A barlang közepén üst alatt tűz égett. Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet János vitéz s annak irányán sietett. Mikor János vitéz oda ért: valának Egybegyülekezve mind a boszorkányok. Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene, Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme. A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett, Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet, Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot, Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat. De ki tudná sorra mind előszámlálni? Csakhogy János mindjárt át kezdette látni, Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya. Erre egy gondolat agyán átvillana. Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye, Az óriásoknak hogy jőjjön serege; Hanem megakadt a keze valamiben, Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen: A seprők voltak ott egymás mellé rakva, Miken a boszorkány-nép oda lovagla. Fölnyalábolta és messzire elhordá, Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá. Ekkor visszatért és sípjával füttyentett, És az óriások rögtön megjelentek. »Rajta, törjetek be szaporán, legények!« Parancsolá János, s azok betörének. No hisz’ keletkezett czifra zenebona: A boszorkány sereg gyorsan kirohana; Keresték a seprőt kétségbeeséssel, De nem találták, s igy nem röpülhettek el. Az óriások sem pihentek azalatt, Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt, S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’, Hogy széjjellapultak lepénynek módjára. Legnevezetesebb a dologban az volt, Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt, Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, S derült lassankint a sötétség országa. Már csaknem egészen nap volt a vidéken, Az utolsó banya volt a soron épen… Kire ismert János ebbe’ a banyába’? Hát Iluskájának mostoha anyjára. »De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!« S óriás kezéből kivette hirtelen, Hanem a boszorkány kicsusszant markából, Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol. »A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!« Kiáltott most János egyik óriásra. Szót fogadott ez, és a banyát elkapta, És a levegőbe magasra hajtotta. Igy találták meg az utolsó boszorkányt Halva, János vitéz faluja határán; S minthogy minden ember gyülölte, utálta, Még csak a varju sem károgott utána. Sötétség országa kiderült végképen, Örökös homálynak napfény lett helyében; János vitéz pedig rakatott nagy tüzet, A tűz minden seprőt hamuvá égetett. Az óriásoktól azután bucsút vett, Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget. Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek, S János vitéz jobbra és ők balra mentek. XXII. Vándorolgatott az én János vitézem, Meggyógyult már szíve a bútól egészen, Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett, Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett. Ott állott a rózsa mellére akasztva, Melyet Iluskája sirjáról szakaszta; Valami édesség volt érezésében, Ha János elmerült annak nézésében. Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott, Hagyva maga után piros alkonyatot; A piros alkony is eltünt a világról, Követve fogyó hold sárga világától. János még ballagott; a mint a hold leszállt, Ő fáradottan a sötétségben megállt, S valami halomra fejét lehajtotta, Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja. Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve, Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’; Temetőhely volt ez, ócska temetőhely, Harczoltak hantjai a rontó idővel. Mikor az éjfélnek jött rémes órája, A száját mindenik sírhalom feltátja, S fehér lepedőben halvány kisértetek A sírok torkából kiemelkedtenek. Tánczot és éneket kezdettek meg legott, Lábok alatt a föld reszketve dobogott; Hanem János vitéz álmai közepett Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett. A mint egy kisértet őt megpillantotta: »Ember, élő ember!« e szót kiáltotta. »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő, Tartományunkba belépni mikép mer ő?« És oda suhantak mind a kisértetek, És körülötte már karéjt képeztenek, És nyultak utána, de a kakas szólal, S a kisértet mind eltünt a kakasszóval. János is felébredt a kakas szavára, Testét a hidegtől borzadás átjárta; Csipős szél lengette a síri füveket, Lábra szedte magát s utra kerekedett. XXIII. János vitéz egy nagy hegy tetején jára, Hogy a kelő hajnal rásütött arczára. Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot. Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre, Mikor a fényes nap föllépett az égre. Föllépett aranyos szekeren ragyogva, Nyájasan nézett a sik tengerhabokra, Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek. Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak Sima hátán néha apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testöket, Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett. A tengerparton kis halászkunyhó álla; Öreg volt a halász, térdig ért szakála, Épen mostan akart hálót vetni vízbe; János oda ment és tőle ezt kérdezte: »Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya, Átszállít-e engem tenger más partjára? Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem, Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.« »Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«, Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden. »Megtermi mindenkor a tenger mélysége A mi kevésre van éltemnek szüksége. De micsoda járat vetett téged ide? Az óperencziás tenger ez, tudod-e? Azért semmi áron által nem vihetlek, Se vége, se hossza ennek a tengernek.« »Az óperencziás?« kiáltott fel János, »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos; De már igy átmegyek, akárhová jutok. Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.« És megfújta sipját. A sipnak szavára Egy óriás mindjárt előtte is álla. »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?« Kérdi János vitéz »gázolj által velem.« »Át tudok-e?« szól az óriás és nevet, »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet. Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.« És már meg is indult, a mint ezt kimondta. XXIV. Vitte az óriás János vitézünket; Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett; Három hétig vitte szörnyü sebességgel, De a tulsó partot csak nem érhették el. Egyszer a távolság kékellő ködében Jánosnak valami akad meg szemében. »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve. »Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte. János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?« »Tündérország, róla hallhattál eleget. Tündérország; ott van a világnak vége, A tenger azon túl tűnik semmiségbe.« »Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom, Mert én azt meglátni fölötte kivánom.« »Elvihetlek«, felelt az óriás neki, »De ott életedet veszély fenyegeti. Nem olyan könnyü ám a bejárás oda, Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…« »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig; Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.« Szófogadásra így inté az óriást, A ki tovább nem is tett semmi kifogást, Hanem vitte őtet és a partra tette, És azután utját vissza felé vette. XXV. Tündérország első kapuját őrzötte Félrőfös körmökkel három szilaj medve. De fáradságosan János keze által Mind a három medve egy lett a halállal. »Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta, Nagy munkája után egy padon nyugodva. »Ma ezen a helyen kissé megpihenek, Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.« És a mint gondolta, akkép cselekedett, Második kapuhoz másnap közeledett, De már itt keményebb munka várt ám rája, Itt őrzőnek három vad oroszlán álla. Hát neki gyürközik; a fenevadakra Ráront hatalmasan, kardját villogtatva; Védelmezték azok csunyáúl magokat, De csak mind a három élete megszakadt. Igen feltüzelte ez a győzedelem, Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen, De letörölve a sűrü verítéket, A harmadik kapu közelébe lépett. Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa; Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban; Elnyelne hat ökröt, akkora szája van. Bátorság dolgában helyén állott János, Találós ész sem volt ő nála hiányos; Látta, hogy kardjával nem boldogul itten, Más módot keresett hát, hogy bemehessen. A sárkánykigyó nagy száját feltátotta, Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja; S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’? Hirtelen beugrik a sárkány torkába. Sárkány derekában kereste a szívet, Ráakadt és bele kardvasat merített; A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett, S kinyögte magából a megtört életet. Hejh, János vitéznek került sok bajába, Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába; Végtére kifúrta, belőle kimászott, Kaput nyit, és látja szép Tündérországot. XXVI. Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak játszik pirossága. Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival. Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül Gyakran a tündérek szeméből könny gördül; Leszivárog a könny a föld mélységébe, És ennek méhében gyémánt lesz belőle. Szőke tündérlyányok sárga hajaikat Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt; E szálakból válik az aranynak ércze, Kincsleső emberek nem kis örömére. A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak Szemsugarából a tündérleányoknak; Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, Ékesítik vele a felhős ég boltját. Van a tündéreknek virágnyoszolyája, Örömtől ittasan heverésznek rája; Illatterhes szellők lanyha fuvallatja Őket a nyoszolyán álomba ringatja. És a mely világot álmaikban látnak, Tündérország még csak árnya e világnak. Ha a földi ember először lyányt ölel, Ennek az álomnak gyönyöre tölti el. XXVII. Hogy belépett János vitéz ez országba, Mindent, a mit látott, csodálkozva láta. A rózsaszín fénytől kápráztak szemei, Alig hogy merészelt körültekinteni. Meg nem futamodtak tőle a tündérek, Gyermekszelídséggel hozzá közelgének, Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel, És a szigetbe őt mélyen vezették el. A mint János vitéz mindent megszemléle, S végtére álmából mintegy föleszméle: Kétségbeesés szállt szivének tájára, Mert eszébe jutott kedves Iluskája. »Itt hát, hol országa van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? A merre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?« Tündérországnak egy tó állott közepén; János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát, mely sírján termett kedvesének, Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

»Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek! Mutasd meg az utat, én is majd követlek.« S beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána… De csodák csodája! mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leányt kiszabadította. Hát az élet vize volt ez a tó itten, Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen. Iluska porából nőtt ki az a rózsa, Igy halottaiból őt föltámasztotta. Mindent el tudnék én beszélni ékesen, Csak János vitéznek akkori kedvét nem, Mikor Iluskáját a vizből kihozta, S rég szomjas ajakán égett első csókja. Be szép volt Iluska! A tündérleányok Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak; Őt királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyokká. A tündér-nemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz ő kegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme. (Pest.)

A HELYSÉG KALAPÁCSA. Hősköltemény négy énekben. ELSŐ ÉNEK. Szeretnek az istenek engem, Rémítő módra szeretnek: Megajándékoztanak ők Oly ritka tüdővel, Mely a csatavészek Világrendítő dúlakodásit Illendőn elkurjantani képes, S melyet tőlem minden kántor irígyel. És hogy férfi legyen, Méltó e tüdőhöz, Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából A széles tenyerű Fejenagy, A helységi kovács, Vagy mint őt a dús képzeletű nép Költőileg elnevezé: A helység kalapácsa. – Ti, kik erős lélekkel birván Meg nem szeppentek a harczi morajtól, Halljátok szavamat! De ti, a kiknek szíve Keményebb dolgoknál A test alsó részébe hanyatlik, Oh ti kerűljétek szavamat! * * * »Ámen!« szólt az áhítat Szent hangján A menny szolgája; s az egyház Négy fala, régi szokása szerint, Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.« A nép pedig, a mely esti imára Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal Elhordta magát, S egy-egy kancsó bor előtt Otthonn vagy a csapszék asztala mellett Dícsérte az istent. A becsukott templomban csend lett; Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem, Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik. Csend vala hát; Csak két éhes pók harczolt Életre, halálra Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett; De, oh balsors! a czombot elejték. Egy egér fölkapta, s iramlott Véle az oltár háta mögé A tiszteletes reverendájába, S lakomáz vala, S a pókok szeme koppant. Hah, de mily szörnyű zaj, Mily lárma riasztja Egyszerre az egyház Temetői nyugalmát! Mennydörgés? Vagy kásának forrása fazékban?… Nem! Ott ember hortyog. Ugy van! ez emberalak. Egy zugban két öklére hajolva Alszik… hanem íme fölébredt, Miután elhortyantotta magát. Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz… Lát és sejt… sejtése pogány. Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét. És rázta hijába. Éles eszével Átlátta azonnal A dolog állását, És ezt mondotta: »Bezártak.« S még egyszer mondotta: »Bezártak.« Azután, mint férfihoz illik, Téged híva segédül, Lelki jelenlét! S kére: ne hagyd el. S te nem hagytad el őt. Védő szárnyadnak alatta Ily gondolatok születének Nem tökkelütött koponyájában, Mialatt orrát mutató ujjára tevé:

»Hogy szabaduljak? Kiabálni potyára, Valamint a puskagolyóbics Kétannyira nem megy, Mint a mennyire megy: Szintugy az emberi hang. Igy hát hahogy orditanék is Meghallani nem volnának Képesek a falubéli fülek, Mert innen a helység Majd félórányira fekszik Lenn a völgy tekenőjében. – Leugorjam az ablakon által? Az igaz, gyerkőcze-koromban A cseresznyefa legtetejéről Gyakran ugortam alá, Ha csősz-szagot érzék. De az régen volt. Már az idén A negyvenedikszer Értem meg a krumplikapálást. Lelkem hüvelyét A férfiuság kora Megnehezíté; S ha leugornám: Nyakamat szegném, Vagy más bajom esnék.« Igy főzte a gondolatok seregét Feje bográcsában A bölcs férfiu, a ki Az idén már negyvenedikszer Éré meg a krumplikapálást. Ezután folytatta tünődve: »Mást kell kitalálnom… Vagy itt húzom ki az éjet, S ez nem lesz módnélkűli mulatság.« S komoran nézett a híg levegőnek Egy pontjára, Miként a gólyamadár néz Fenekére a tónak, Mikor a prédát lesi, melylyel A kémény tetején Várakozásba merűlt fiait Megvendégelni akarja. »Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta, S komoly orczájára derű jött: Mint kiderűl példának okáért A föld, mikor a nap Letépi magáról A felhők hamuszín ponyváját; Szintén így kiderűl A sötétlő konyha is éjjel, Ha kólyika kezdi gyötörni A mopszli-kutyácskát, S a tekintetes asszony Réműlve kiált A cselédi szobába: »Panni te! kelj fel, Rakj tüzet, és melegíts téglát… De szaporán!« Panni pediglen Föltápászkodik… egy-két Botlásnak utána Kijut a konyhába… kovával, aczéllal Meggyujtja a taplót, Taplóval a kéngyertyát, Kéngyertyával a szalmát, Szalmával a fát, Hogy téglát melegítsen Hasacskájára a mopszli-kutyának. Mondom: valamint ilyenkor Kiderűl a konyha sötéte, Úgy oszlott a ború Hősünk komor orra hegyéről, Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!« S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg? Hegyezd füledet, Kiváncsi világ! Lantom neked elzengendi: mi van meg. S ha ekkorig aggodalommal Néztél hősünk sorsának elébe, S netalántán arczodat Érette a búnak könnye füröszté: Most már szemeid pilláin Az öröm könnyének Gyöngye ragyoghat, Mint fekete atila-dolmányon A csinos ezüst gomb – Mert megvagyon a szabadúlás terve, Jeles terv! illő Ily okos emberhez. »Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!« Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan. »A toronyba megyek fel, És a toronyablakon által Leereszkedem A harang kötelén… De ha megkondúl? Majd úgy intézzük a dolgot, Hogy szólni ne tudjon: A kötél jó hosszu.« Mig a bölcs férfiu tervét, Leleményes eszének Fényes tanuját, Teljesülés koronázza: Pihennénk tán egyet, – aztán Uj erővel Térjünk a tettek más mezejére. MÁSODIK ÉNEK. Regényes domb tetejében A helység nyúgati részén, Honnan faluszerte Legjobban látni sarat, port, Már mint az idő járása vagyon; – Mint mondom: a helység Nyúgati részén, Környékezte csalántól S a növények több ily ritka nemétől, Áll a díszes kocsma, a melyet Sajátjának nevez Isten kegyiből És egykori férjének szorgalmából A szemérmetes Erzsók asszony… Mint őt nevezék. Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el: Honnan ez elnevezés. Erzsók asszonyom ékes, Holdkerek arczulatán, – hol még csak Ötvenöt év lakozik, – Örökös hajnalnak Pirja dereng. S innen ez elnevezés. Vannak ugyan, kik Állítni merészek, Hogy Erzsók asszonyom arczát Nem a szende szemérem, Hanem a borital festette hasonlóvá A hajnali pirhoz. De ezek csak pletyka beszédek; Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort… Csak ugy önti magába. Ilyen a rágalom aztán! Oh ez előtt nincs Szentség a föld hátán, A legszűzebb ártatlanságnak Tiszta vizét is Bémocskolja iszappal, A hóra sarat hány, És… De hová ragadál? Oh fölhevülésnek Gyors talyigája! Vissza tehát A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaihoz. Bájos vala ő! Mint a pipacsból Font koszorú, Vagy mint a bakter dárdájába ütődött Éjjeli holdsúgár. És ennek okáért Látogatá őt Az egész falu népe Oly szorgalmatosan; Elannyira, hogy Be se’ nézett más kocsmába… Az igaz, más kocsma nem is volt A faluban. Ide járt hát A falu népe, kivált Vasárnapi délnek utána, És nagy mértékben vígadozott, S a vígadozásnak Végéről szó sem volt, Mig a kisbírói tekintély Tudtokra nem adta Szívreható mogyorófa-beszéddel, Hogy már haza menni tanácsos. Ma is így megy A szemérmetes Erzsóknál. Az isteni tisztelet elmúlt, A csapszék népesedik, Valamint a mezőség, Hol a tehenek csordája legel, Megnépesedik Két szárnyú seregélyekkel A nyári napoknak Forró idejében. Jelen volt Közepette a vendégek seregének A helybeli lágyszivü kántor, Torkának szárazságával S szerelemvágyas kebelének Tengerkínjaival. Őt ugyan is A szemérmetes Erzsókért Öröműző lángok emészték, Mint a vér rozsdája emészti Ólmos fütyköseinket, a mikkel Tisztújítási csatákban Egymást simogatjuk. Ki vetemednék Bámúlatra tehát, Hogy ő egyikével Feje ablakinak Le-lenéz a folyó bor Billikomába, A másikkal azonban Andalgva mereng A szemérmetes Erzsók Kellemes arczán. Nem maradott el A béke barátja Bagarja uram sem, A csizmacsinálás Érdemkoszorúzta müvésze. Méltóságos termetü férfi. Majd akkora volt ő, Mint a bajúsz orrának alatta. Oldala mellett A bort szörpölte Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Ki, mikoronta Bagarja uram E kérdést terjesztette elébe: »Hát Fejenagy koma hol lehet?« Igy hallatta a választ: »Ott van, a hol van; Hanem itten nincs… s ma alig lesz.« S miután ezeket mély titku alakkal Elmondotta: kiprémzé Szája vidékét Sátáni mosolylyal. Bagarja uram pedig űle, S oly formán néze szemével, Mint nézni szokott a halandó, Ha nem érti a dolgot. S vala még több érdemteljes egyén A vendégek koszorújában. Megnyílt akközben az ajtó, S lett széles az ő nyílása, Mint szája a helybeli kántornak, Mikor éneket énekel A sok sípú orgona mellett. S ki volt, ki az ajtót Kinyitotta imígyen? Ha a hagyomány állításának Hinni szabad: Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója. Jöttek nyomban utána A hangászkarnak tagjai hárman: A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója – Mind ivadéki A hősi seregnek, Mely hajdan Nagy-Idánál A harczi dicsőség Vérfestette babérját Oly nagyszerüen kanyarítá Nem-szőke fejére S nem-szőke fejének Göndör hajára. A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Föltelepűlt kényelmesen A kemenczének tetejére; mi közben Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója, Így adta bizonyságát Ékesszólási tehetségének: »Bort!« Fölfogta azonnal A szemérmetes Erzsók E szónoklat magas értelmét, S eszközlé annak teljesülését Nem fontolva haladván. Miután a vitéz Csepü Palkó Az orra alatti nyiláshoz Emelte a kancsót, És miután mértékletesen Egyet kortyanta belőle: (Körülbelül annyit, A mennyivel öt vagy hat ürgét Lehetne kicsalni lyukának Mélységeiből,) Annakutána Fölnéze az ég tájéka felé – A kemenczetetőre, S ilyféle szavakkal Terhelte meg a levegőnek Könnyű szekerét, Hogy szállítná azokat A derék hangászi fülekbe: »Húzd rá, Peti, A fűzfán fütyülődet is, A ki megáldott!« S Peti nem késett, A háromság más ketteje sem. Czimbalom és hegedű és bőgő Hangot adott… Jaj de mi hangok ezek! – Ezeknek hallata visszaidézi Tündérhatalommal Emlékezetembe Éltem legszebb idejét, A gyermek-időt. Látom, mint játsztam öcsémmel S kis házi kutyánkkal. Aztán a kutyát elvette öcsém, Én meg nem akartam od’adni, S így hajba kapánk. Mi jött ki belőle? Az jött ki belőle, Hogy a zajra apánk kirohan, Nálunk terem, és mindkettőnket Jól megnadrágol. Azalatt a kutyát mi elejtők, S rá hágtunk farka hegyére. Mikor e perczben mindhárman Összevisítánk: Ez összevisítás Alig lehetett szebb, Mint a Peti és két társa zenéje. És lett a zenére A szemérmetes Erzsók Teremében nagy vigalom. Mindennek előtte Összeütötte bokáját Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója. Követé e csáberejű példát A többi legénység, Béhurczolva szelíden Egy pár fürge leányzót, Kik eddig az ablakon által Kukucsáltak kandi szemekkel, S kiknek már viszkete talpok A táncznak vágya miatt, Hallván a mennyei báju zenét, S kóválygani kezdtek Mindnyájan a táncz gyönyörében, Mint a ki nadragulyával Füszerezte ebédjét. A lábak dobogása pedig Rendes vala, Mint ama zaj, mit Néha a tiszteletes hall, Mikor űl a biblia mellett, S olvassa nagy elmerüléssel; És a mely zajra imígyen Teszi megjegyzését Jámbor szívvel: »Oh az a Palkó Istentelen ember! Megint nyaggatja csikóimat, A szegény párákat, Korbácsa csapásaival.« Míg ily események Gazdagiták a világ történeteit A kocsmaterem közepén: Szélről a béke barátja, Bagarja s Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Űltenek, ittanak egyre. – A helybeli lágyszivü kántor Még mindig pislogatott A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaira. Arczúlata lelki tusának Volt tűkörözője. Látszék, hogy valamit Akar és nem akar, Vagy inkább, hogy valamit Merne, ha merne. Mikoron meglátta Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Hogy a lágyszivü kántor Se’ széna se’ szalma: Hozzája vonúlt, S ily szókat láta helyesnek Intézni a késedezőhöz Bátoritásnak okáért Hangtalan hangon, Mint a sugólyuk Lakói beszélnek a színpadokon, Holott nők s férfiak által Szomorú- és vigjátékok adatnak. S közbe bohózatok és operák A közönségnek gyönyörére: »Oh kántor uram! Hát elmegy a nap, Megjön az alkony, Utána az éj, Elűlnek a csirkék És ludak és verebek, Mielőtt ügyesen szőtt Tervünknek drága gyümölcse megérik? – Gondolja meg azt komolyan És nem csak ugy átabotába, Hogy századok adnak Tervkivitelre Egy ilyen pillanatot. Az ilyen pillanatokkal Fukaran kell bánni tehát Az előre tekintő Emberi léleknek, Valamint fukaran bánik Beszédeivel Biró uram, A bölcs aggastyán. – Előre tehát, Hogy az alkalom el ne sikoljék, Mint elsiklik néha a hal A halásznak körme közől, Ha ügyetlen kézzel Kap utána az ostoba filkó. – Rajta azért, Oh kántor uram! Most vagy sohasem. – Mért engedni helyet kebelében A félelem érezetének? Hiszen részt vett a győri csatában.« Ekképen szóla Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi. A helybeli lágyszivü kántor Egyebet nem válaszola, Mint a mi következik: »Oh te tudója szivem titkának! Igaz egy betüig Tartalma beszédidnek, Mint igaz a szent-írás. Bölcsen tudom azt. De a mint van okom, Nem hordani többé A titkolt szerelemnek Életölő fájdalmát: Szintúgy van okom, Elfojtani lelkem Mélységes mélyében e titkot. Ha az emberek itten Észre találnák venni?… Avvagy ha pofon vág A szemérmetes Erzsók E szörnyü merényért?… Hát feleségem, Az amazontermészetü Márta?… Ó én a legboldogtalanabb Valamennyi teremtmény közt, Mely látta a nap karimáját, A sugarakban uszót, Ha felleges ég Vagy éjszaka nem volt! – Olyan az én lelkem, Mint a Duna legközepében A szélvészhányta dereglye, Vagy mint a dióhéj, Mit a gyerekek Pocsolyába vetének: – Hánykodik erre, amarra… De bátorság; a ki nem mer, nem nyer. Oh szólj erre, Harangláb, Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?… Akként áldja meg isten Életedet s unokáidat is, A mily őszinte leszen E kérdésemre a válasz, A melyet adandasz!« S őszintén szóla Harangláb, Mondván: »Úgy van, kántor uram!« »No, ha úgy van: hát neki vágok!« S ezzel a helybeli lágyszivü kántor Fölemelte s letette a kancsót; Csak hogy mikoron fölemelte, Csordultig vala az, – És a midőn letevé, Üres vala az, Valamint üresek zsebeim Most, mikor ezt éneklem Nagy lelkesedéssel Költői dühömben. – Annakutána a lágyszivü kántor Egyet rántott a lajblija szélén, S kétségbeesett elszántsággal, Mint a ki hidegfürdőt Éltében először használ, Oda rontott A szemérmetes Erzsókhoz. HARMADIK ÉNEK. Oh nagyon is jó szívü közönség, Különösen ti, Szép lyánykái hazámnak, Kiket annyira szeretek én, Hanem a kiktől Nem nyerek egy makulányi szerelmet, – Ha szépen kérlek benneteket: Ugy-e nem fogtok haragudni reám, Hogy a helybeli lágyszivü kántornak Szerelemvallásától S a táncz kellő közepéből Drága figyelmeteket A templom tájékára csigázom? Hol a leleményes eszű fogoly Épen mostan ereszti Magát lefelé a harang kötelén, Valamint leereszkedik a pók Gyakorta szobám tetejéről Saját fonalán. És íme leért, És kutyabaja. A kötél ugyan azt akará, Hogy hála fejében Hagyná ott bőrét tenyerének; Hanem a hűséges bőr Konokúl így szólt a kötélhez: »Én ugyan itten nem maradok, Avvagy ha maradnom kell, Hát szinte maradjanak itt Hús és csont testvéreim is.« A kötél jó szíve megindult E ritka bizonyságán A szép testvérszeretetnek, S lemonda kivánságáról. Már este felé volt. A nap gombócza piroslott, Valamint a paprika, Vagy mint a spanyolviasz. Oh te piros nap! Mért vagy te piros?

Szégyen-e vagy harag az, Mi arany súgáraidat Megrezesíti, Mint a bor az emberek orrát? Nem szégyen, de nem is harag az, Csak én tudom ennek okát, Én, kit földöntúli izék Földöntúli izékbe avattak. Ez vésznek előjele, A mely még ma lesujt a világra, Miként a mészáros taglója lesujt Az ökörnek szarva közé. S nem csak a nap hirdette a vészt, A már közelállót; Az egész természet Elhagyta a régi kerékvágást. Két kutya, melyek előbb Őszinte barátságnak Példái valának hosszu időktől, Most egymást marta dühödve Egy nyomorú juhbőr-darabért, Mit a mészárszéknek előtte találtak. S még száz ily példát zengene lantom, Melyek mind iszonyú pusztúlást Jóslának a földnek, De csak a legnevezetesbet Közleni légyen elég: A lágyszivü kántornak felesége Ma nem ivott meg többet Egy messzely pálinkánál. Igy állt a világ, A midőn a szentegyházi fogoly Elereszté a mentő kötelet, S ekképen szóla magában: »Lenn volnék… Hála a mennyek urának! Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz. Ó szemérmetes Erzsókom, Szivem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epedve reám? Valamint én várom a tiszteletestől Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába. Nem fogsz te sokáig várni reám; A szerelem lesz sarkantyúm, Hozzád rohanok, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek.« Még bé sem fejezé Költői beszédét, S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek. A midőn megfogta kilincsét A kocsmai ajtónak: Ketyegett hő szíve erősen Üdv-kéjek gyönyörétől. A mint benyitott a terembe, A táncz még egyre dühöngött, S csak a béke barátja, Bagarja, vevé őt észre, S őszinte örömmel Idvezlette, kiáltván: »Jó napot adj’ isten, Fejenagy koma!« (Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,) »Jó napot adj’ isten; Hát kelmed is eljött?« Ezek voltak szavai Bagarja uramnak, A béke barátjának; De a széles tenyerű Fejenagy, A helység kalapácsa, A »jó napot adj’ isten«-re Nem mondta: »fogadj isten«, Nem mondott semmit; De nem is hallotta beszédét Bagarja komájának, Dehogy hallotta, dehogy… Ő csak látott – Oh mért kellett látnia ekkor? Mért nem született vakon inkább? És átaljában mért született?… Ott látá térdepelésben A helybeli lágyszivü kántort A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves lábainál. E látványra szivét, A tiszta szerelmü szivet, Pokolbeli kínnak Százharminczhatezer bicskája Hasitotta keresztűl, S fölgyujtá agyvelejét A haragnak czintmasinája legott. Mint prédájához a macska, Zajatlan léptekkel S szeme égő üszkével Sompolygott a lágyszivü kántor Háta mögé, A ki titokban Gyötrődő szive érzelmét Ekkép foglalta szavakba: »Szemérmetes Erzsók, Koronája az asszonyi nemnek, S kezelője a bornak S a pálinkának! Lesz-e engedelem számomra szivedben, Ha lelkem tartalmát Előtálalni merészlem?… De nekem már mindegy, akár van, Akár nincs engedelem számomra, Kimondom: Mi furja az oldalamat. Kimondom, igen, Nem holmi czikornyabeszéddel, De az érzés egyszerü hangján: – Keblem kápolnájában A hűséges szerelemnek Az öröklétnél Félrőffel hosszabb gyertyája lobog Szent lobogással. S éretted lobog az, Ó szemérmetes Erzsók! S ha meg nem koppantod A viszonszerelem koppantójával: El fog aludni, És vele el fog aludni Életem is!… Itt várom itéletemet;

Most, rögtön, ezennel Mondja ki szűz ajakad: A reménység zöld koszorúja Övedze-e homlokomat, Vagy a kétségbeesésnek, Bunkósbotja Üssön agyon?…« »Én ütlek agyon… Én vagyok a kétségbeesés« Szólt… nem! mennydörgött egy hang, A széles tenyerű Fejenagynak hangja; S széles tenyerével megragadá A lágyszivü kántor gallérját, S fölemelte a térdepelésből, Hogy talpa sem érte a földet, Aztán meg letevé, Hogy az orra is érte a földet; »Én ütlek agyon…« Folytatta tovább A széles tenyerű Fejenagy, »Én morzsolom össze Csontjaidat, Mint a malomkő A búzaszemet! Hogy mertél… de előbb Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók! Mondd meg nekem azt: A hűtlenségnek fekete posztaja Vagy az ártatlanságnak Patyolatlepedője takarja-e lelked? Oh, szólj nekem erre!« A szemérmetes Erzsók Nem szóla reá; De tengervízszinü szemének Bájdús kifejezéséből Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel A széles tenyerű Fejenagy: »Oh széles tenyerű Fejenagy, Helységünk kalapácsa S csapra ütője szivem hordójának! Még kétkedel?… Ártatlan vagyok én, Mint az izé…« Érté e néma beszédet A helybeli lágyszivü kántornak Dühteljes dögönyözője, S engesztelve sohajtott: »Lelkem lelke, bocsáss meg, Hogy kételkedni merék Hűséged aczél lánczának Állhatatosságában. – Most pedig, oh kántor! Téged veszlek elő; Készülj a meglakolásra – Rémséges leszen az, Valamint rémséges a bűn, Mit elkövetél. Példádon okúljanak a késő unokák, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, Hogy kell konkolyt hinteni Két szerető szívnek Tisztabuzája közé!« Miután a nyelve megállott, Két keze kezdett mozgani A széles tenyerű Fejenagynak: A helybeli lágyszivü kántort Úgy ütögette a földhöz, Mint a gyertyát mártani szokták. A helybeli lágyszivü kántor El kezdett bőgni, a mint még Nem bőgött soha Sem temetéseknél, Sem a soksípú orgona mellett. Bőgése zavarnak Lett okozója A mulatók közt. Megbomlott a táncz; A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Feledte tovább hallatni Hangszere égi zenéjét. A nép oda csődült, Karéjt képezve, holottan A széles tenyerű Fejenagy Példát ada a késő unokáknak, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, S hogy kell konkolyt hinteni Két szerető szívnek Tisztabuzája közé. A helybeli lágyszivü kántor Bőgései közben Ily szókkal esengett A helység kalapácsához: »Csak addig várjon, a míg Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok – Aztán verjen kelmed agyon, Ha jónak látja.« A széles tenyerű Fejenagy, Ki már belefáradt A példaadásnak kedvéérti Földhözütésbe, Ezeket szuszogá: »Beszéljen, kántor uram! Mentse magát, Meghallgatom én az okos szót Minden időben… Mentse magát.« S a helybeli lágyszivü kántor Igy mentette magát, Heverve a földön: »Bűnös vagyok egy részt, Nem tagadom, Mert megszeretém Lángzó szerelemmel A szemérmetes Erzsókot… De tehettem-e róla? Oh a szerelem Nem oly portéka, a melytől Elzárni lehetne a szívet; Tündéri madár ez, a melynek Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön, Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. – De szerelmemet én Titkoltam volna örökké, Elvittem volna magammal A más életbe, a hol tán Nincsen is élet – Ha nem veszi észre Harangláb. Ő észrevevé, S bujtotta tüzem, Mi okért, mi okért nem? Arról nincs tudomásom. Ő volt, ki, midőn ma Az isteni tisztelet alkalmával Kegyelmed az álomnak karjába hajolt, Ezt javasolta nekem: Zárjuk kelmedre az ajtót, S így zárva levén, Ma baj nélkűl tehetem Hódításaimat A szemérmetes Erzsóknál… S én balga, szavát fogadám!« Mind ezeket mondá A helybeli lágyszivü kántor A megbánásnak örömtelen hangján. Mint megfordúl a rézkakas A templom tetején, Ha más tájról kezd fúni a szél, Ugy vett más fordulatot A széles tenyerű Fejenagynak Lelke s irányt, Mikor e szók érinték füle dobját. »Mit szól kend erre, Harangláb?« Voltak szavai, S nem szeliden mondott szavai. »Igazolja magát kend, Vagy akkép vágom fültövön, Hogy azonnal megsiketűl bele.« Oda álla Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, S rendűletlen nézve szemébe A széles tenyerű Fejenagynak, Ily bátor szókra fakadt: »Igazolni fogom magamat, Nem, mintha remegnék A kend fenyegetésitől. Jobban felkösse gatyáját, A kitől meg kelljen ijednem… Érti-e kend ezt? – Mind igaz, a mit kántor uram szólt, A ki, úgy mellesleg mondva, Gyáva, haszontalan ember, Hogy oly pimaszúl rám vallott. – Én bujtogatám őt, Hogy csapja el a kelmed keziről A szemérmetes Erzsókot, Mert én kendet utálom, Mint a kukoricza-gölődint.« »Ugyan úgy-e?« »Biz úgy ám!« »Hát kend azt gondolja talán, Hogy én kendet szeretem Avval a macskapofájával?« »Micsodával?« »Avval a macskapofájával!« »Macskapofámmal? Hát te, te süldisznó? A ki kovácsnak tartja magát, Pedig holmi czigánytól Tanulta meg a kalapálást…« »Hát még mesterségemet is Gyalázni mered? Te hitvány templomegér… No megállj! majd megkalapállak.« S úgy megütötte Öklének buzogányával A fondor lelkületű egyházfinak orrát, Hogy vére kibuggyant. Erre Harangláb Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát, Megkapta hajának fürtözetét, S oly istenesen kezdette czibálni, Mint a harang-kötelet. Ez iszonyu látvány Megragadá gyöngéd idegét A szemérmetes Erzsóknak, S a szegényke Ájulat örvényébe bukott. Bagarja, a béke barátja, Fölemelte szelíden, S ápolva tevé őt Az ágy párnái közé. Élettelenűl feküvék ott, Mint a lepuskázott vadlúd A tó közepén. – De most jön a haddelhadd! A midőn a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója Látá, hogy komolyabb kezd lenni A dolog fordúlata: Fejenagynál terme serényen, S magát frígyestársának ajánlá. Őt kedves kötelek csatolák A széles tenyerű Fejenagyhoz: Nála tanúlá tudnillik A kovács-mesterséget Valami két hétig. – Hanem ekkor eleblábolt, Mert nem volt hajlama a mesterséghez. Vakarta i’kább a lovat, Semmint patkolta. De azért kedveltje maradt A széles tenyerű Fejenagy, S neki most is »mester uram« volt. »Mester uram!« Kurjanta vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója, »Ne féljen semmit, mester uram, Itt vagyok én is.« S ezzel neki ugrék A fondor lelkületű egyházfinak, Hátán termett, s kezdte püfölni. Nem bírta Harangláb Csepü Palkónak terhét, És összerogyott, De véle rogyott A helység kalapácsa is, Mivel üstöke mindig Marka között volt még. Nagyszerű volt ez esés, Igy hullnak alá a kövek A romladozó várak tetejéről A völgy mélységébe. A tusázókhoz több forró vérü legény Csatlakozék, Két pártra szakadva. S lett rúgás, harapás, Fejbetörés, vérontás és a többi. A lyányzók pedig elvonulának A kocsmateremből, Mint elvonul a napnak sugara, Ha zivatar támad. S elkotródott a lyányok után A béke barátja, Bagarja. NEGYEDIK ÉNEK. Merre, Bagarja uram, Test-épületének Élő oszlopain, Oh merre szalad kend Gyors szaladással, Mint a kugli-golyóbis? Hát férfihoz illik Megfutamodni a harczi veszélytől? Lemondani a csatabajnak Hősi jutalmáról, A dicsőség tölgykoszorújáról? Ne kárhoztassuk a jámbort! A gondviselésnek Választott embere ő, Ki elhárítani termett A vég pusztúlást falujáról. Avvagy ha nem ekképen cselekednék, Mért híná őt a világ A béke barátjának? Ő e nevezetnek megfelelőleg Intézé tette irányát, S könnyű inakkal iramlott Az öregbírói lakáshoz, A melynek előtte Méltóságosan állott A kaloda. Bagarja, a béke barátja, Alva találta A kevés szavu bírót, A bölcs aggastyánt. Ottan feküvék ez Testének egész hosszában A pamlagon… Azaz a fapadon. Párnáúl ködmöne szolgált, Az öregebbik, Mert az ujat kímélnie kellett. – Bagarja uram Megdöfte az oldalbordáját, Hogy az álom sűrű ködét Szétoszlassa szeméről. De korán sem volt ez Oly könnyű munka, minőnek Első látásra talán Gondolja az ember. Soká bajlódék véle Bagarja, Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen, S lelki nyugottsággal kérdezte: »Mi baj?« »Baj van, bíró uram, és nagy baj! Csak talpra, de gyorsan, Ha azt nem akarja, Hogy vége legyen helységünknek, Vége örökre! Kiütött a háboru, és dúl. A szemérmetes Erzsók Csapszéke lőn a csatatér. Az egész falu népe Egymást kaszabolja, Hogy nézni iszony. Potyognak az emberek, Mint a legyek őszi időben. A föld a kifutott vértől Olyan, mint a vörös posztó. Az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Tápászkodjék föl, bíró uram, És menjünk szaporán! Mert csak bíró uram az, Ki követ gördíteni képes A rohanó romlásnak elébe.« Így végzé a csata festését A béke barátja, Bagarja. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Fölnyitva szemének másodikát is, E kérdést látá szükségesnek: »Hát menjünk?« »Pedig tüstént!« volt a felelet. »Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal A bölcs aggastyán, S miután uj ködmöne rajt’ volt, És botja kezében: Utnak eredtek. – Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz A hívatalában pontos kis-bíró. Beszóltanak ehhez az ablakon által, És mondák: jőne velök. S szót fogadott a hívatalában Pontos kis-bíró, Bár nem nagy örömmel, Mert legszebb kedvtöltésében zavarák: Éppen feleségét verte. Mikor a kántorlak elébe jutottak, Az amazontermészetü Márta Szomszédnéjával Akkor végzette pörét, Mely onnan eredt, Hogy a rosz lelkű szomszédné Egy tyúkját agyon ütötte, Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt S elette előlök az árpát. Képzelni lehet, Hogy mekkora volt dühödése Az amazontermészetű Mártának Hallatlan kára miatt; De azt már képzelni lehetlen, Hogy mekkora lett dühödése, A midőn a béke barátja Tudtára adá férjének csínját. Szólni akart, De a szó elakadt gégéjén. Szeme vérszinü lett S arczúlata kék, És reszkete minden tagja, Valamint a kocsonya. Szétnézett vizsga tekintettel, Mellette hevert egy seprő-nyél, Azt fölragadá, S bőszülve kiálta: »Utánam!« A midőn a kevés szavu bíró, A béke barátja, Bagarja, A hivatalában pontos kis-bíró S az amazontermészetü Márta Elértenek a csatahelyre: Iszonyú vala a látvány látása, A melyet láttak. A harcz járta javában. A béke barátja, Bagarja, Nem füllentett, mikor azt mondá A kevés szavu bírónak, Hogy az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Ugy volt egy betüig! A kemencze a honnan – A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Az ifjuságot tánczra vidítá Hurjai bájos pengésével, – A kemencze lezúzva Ugy mered a levegőbe, Mint valami sziklai vár A tatárjárásnak utána. Tört asztalnak s tört poharaknak Romjai lepték A véráztatta szobát, S a vérnek közepette Búsongva tünődött Egy leharapott fül. Az amazontermészetü Márta Hős elszántsággal törte magát át A vívó tömegen, Mígnem férjére talált, Ki egy szögletbe vonultan, Kínjában most is nyögve, kuczorgott. Oh Hamlet! mi volt ijedésed, Mikoron megláttad atyád lelkét, Ahhoz képest, a mint megijedt A helybeli lágyszivü kántor Feleségének látásán! Egy fél-ép asztal alá bújt, S kezeit könyörögve kinyujtá Az amazontermészetü Mártához. De ez nem könyörűlt. Megfogta egyik lábszárát, S kihúzta az asztal alól, És addig döngette, a míg csak A seprő-nyélben tartott. Aztán ott ragadá meg haját, A hol legjobban fáj, És elhurczolta magával, Mint a zsidó a lóbőrt; S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak, Itt a világ szeme láttán

Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn Majd megkapod a magadét!« S miután ura volt mindenha szavának Az amazontermészetü Márta: Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt. Az alatt a kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Nem ékesszólásánál, De tekintélyénél fogva Lecsillapitá a harcznak fergetegét. A vérontásnak idője lejárt. Meghunnyászkodtak a küzdők, Mint a marakodó ebek, A mikor gazdájok előjön, S rájok bőgi: »Kimenj!« A háboru közkatonái Elsompolyodának. A fondor lelkületű egyházfi S a helység kalapácsa Bírói parancsra előállt, S mindkettő fölterjesztette ügyét. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Megdorgálta keményen A fondor lelkületű egyházfit – S a helység kalapácsát, Mint kezdőjét a csatának, A hívatalában Pontos kis-bíró által Kalodába csukatta. Ott nyögi most fájdalmát hősünk A kalodában. S csak azzal vígasztalja magát, Hogy elleneit megverte vitézűl, S ha innen az isten megszabadítja, Megkéri azonnal A szemérmetes Erzsókot. * * * Te pedig, lantomnak húrja, pihenj! Nagy volt a munka, s bevégzéd Emberül e munkát. Én is pihenek Babéraimon, Miket a hírnek mezején Borzas főmre kaszáltam. Mostan akár ma megássa Gödrömet a sírásó, Bánom is én! Azért én élni fogok, Míg a világnak Szappanbuboréka Szét nem pattan. Pislogni fog a hír mécse siromnak Koszorús halmán, Mint éjjel a macska szeme. Eljő az irígység Letépni babéraimat… de hiába! Nem fogja elérni; Magasan függendnek azok, Mint Zöld Marczi. S ha sötét zsákjába dugand A feledés: Fölhasogatja sötét zsákját A halhatatlanságnak fényes borotvája.

SZERELEM ÁTKA. Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva? Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba? Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál S kezedben villogó kardod aczélánál? Vitéz Barangónak leszen útja hosszu, Azért megy sebesen, mint halálos bosszu, De nem bosszu űzi, hanem a szerelem, Azért a tündöklő szikra szemeiben. Szép szeretője van vitéz Barangónak, Híják szeretőjét a szép Ildikónak. Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja; Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja. Barangó szerette őt véghetetlenűl, Föl is szólította, menjen hozzá nejűl. Ildikó felele: »Kezem neked adom, Hogyha teljesíted három kivánatom. Hozz nekem az égből szivárványdarabot, Menyasszonyi ruhát majd abból varratok; Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül Koszorúnak főmre nászi ékességül; Végső kivánságom a gönczölszekere, Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre. Ha teljesíted e három kivánságot, Férjem leszesz, veled élek házasságot.« Im ezek valának Ildikó szavai. Barangó alig hogy hallá kimondani, Paripáján termett s gyorsan elrobogott, S hozott először is szivárványdarabot. Azután berontott a hajnal kertébe, És a legvirítóbb rózsákat letépte. Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni, De vitézségének nem állt gátul semmi. Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért. Magára öltötte minden jó fegyverét; Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar, Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar. Szép Tündérországban éktelen sok a kincs, Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs; Őriztetik is ám a fenevadakkal, Meredő körmökkel, tátongó szájakkal. Barangó oda ér, kéri a szekeret; De mihelyest kérő beszéde megeredt, Végét nem is várva, neki rohantanak Dühös méreggel az őrző fenevadak. Esztendeig harczolt Barangó hős keze, Mig elhullt a szekér egész őrizete, Mig kivívta a nagy és véres diadalt, A melybe maga is majd hogy bele nem halt. Ekkoron Barangó nem is tett egyebet, Az istállóból négy tátost kivezetett. A legszebb négy tátost vezette ki onnan, S befogta őket a szekérbe legottan. A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe, Csillagsugárostort a másik kezébe, Saját paripáját saraglyához köté, Ugy hajtott serényen szeretője felé. Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett? Gondolta Barangó, búsan várja őtet. Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója, Ne marjon a bánat fulánkos kigyója! Ne marjon a bánat fulánkos kigyója, Közeledem immár, szivem Ildikója! Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén. És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.« Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul! Vigad ő más karján kicsiny magzatostul, Van már kis magzata, van már férje neki, Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi. Feledte Ildikó régen igéretét, A jött-ment Kevének adta szívét, kezét. Keve bírja mostan azt a boldogságot, Melyért kezed fáradt és szived sovárgott. Ildikó most is ott űl Keve ölében, Egymást csókolgatják, ölelgetik épen. A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz, Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz. De föllázad a vér félholt nyugalmábul, Barangónak összeszorult szive tágul, Eszeveszett harag fut égő agyába, Kirántja szablyáját és megindul lába. A két szeretőnek borsózott a háta, Mikor a vitézt így közeledni látta, Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak, Megszökni előle a szilaj haragnak. Hős Barangó erre kardját elvetette, És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve: »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által Ismerkedjetek meg a méltó halállal! Nem fogja szivetek kardom hegye érni, Te szószegő asszony, te csábító férfi! De a mi átka van a széles világnak, Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak. Mindkettőtök élte legyen halhatatlan, Hogy szenvedhessetek örökös kinokban. Éljetek, mig eljön az üstököscsillag, Melytől a rengő föld sarkai bomolnak. Kivánom: váljatok kővé mind a ketten, Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen. Te csábító férfi, a mint most kebled ég: Azt olyan mértékben örök lángok egyék. S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid Szüntelen folyjanak a világ végeig, És a patakba, mely szemeidből ered, Könnyed patakjába fuladjon gyermeked. S az én életem is legyen halhatatlan, Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!« Barangó vitéz az átkot így végezte, Meghallgatta isten s beteljesítette. Kősziklákká váltak Ildikó és Keve. Csábitó Kevéből tűzokádó leve, Hányja magából a tüzet szakadatlan, Mai nap is hányja s jajgat a kinokban. És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből Kiapadhatatlan két forrás buzog föl, E forrásokba fult be kicsiny magzata, Kit isten a völgyben fává változtata. Barangóból pedig sötét fergeteg lett, Mely ottan borong a két átkos hegy felett. Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög, Reájok Barangó rettentőn mennydörög. (Borjád.)

TÜNDÉRÁLOM. Sajkás vagyok vad, hullámos folyón, Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket. Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe;… vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján:… Ki sem köthetek, meg sem halhatok. De mily hang ez, mily túlvilági hang, Mely bévegyűl a habzugás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé?… Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket – Oh lassan szállj és hoszszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!… Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifju. Ez az élet legszebb éve, Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről Az éj kárpitja félig van levéve. Sötétség volt még egyfelől szivemben, De másfelől már pirosan kelének, Mint a közelgő nap szemeiből Kilőtt sugárok, a vágyak s remények. A mire vágytam, bírni is reméltem, S a mit reméltem, azt el is nyerém; Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem, Mint pihenés egy hű barát ölén. Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még Nincsen kikelve a rejtett önérdek, E mindent elrágó hernyója a Baráti hűség virágos kertének. Barátom hű volt; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesűlés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S a merre szálltam, minden az enyém volt; A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le főmet, melyet övezett A dicsőségnek csillagkoronája. Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, S már hittem is, hogy ez való, nem álom… De most egyszerre szívem, melyet a Világgal tölték meg, tágulni látom; Szivem tágúla, vagy tán a világ Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, Hogy kebelemben hézag támadott, Hézag, keblemnek legmelegebb részén. És napról-napra nőttön nőtt ez ür, S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé Mit eddig olyan lángolón öleltem, Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. Mind a kettő oly fénytelen vala! Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, Ha elkopik majd csillagfátyola. Nem kelle semmi, még a jó barát sem, Magam magamnak voltam terhire, S futottam, mint kit rémek serge üldöz, Az életzajtól messzi-messzire. Csöndes magányban keresék tanyát, Sötét erdő völgyébe telepedtem… Oh e magányban milyen alakok Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem. Szivembül jöttek e tündéri lények, Szivemnek nem rég támadt üregébül, Tündéri lények, milyenekre félig Emlékezém a szép gyermekregékbül. »Megálljatok! megálljatok!« kiálték, »Oh, csak egy álljon meg közűletek, Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!« Nem álltanak meg; mind eltüntenek. Kerestem őket, és meg nem lelém, Még csak nyomukra sem akadhaték; Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. S minél messzebbre távozának tőlem, Minél homályosabban láttam őket: Annál dicsőbbek voltak, és szivem Annál emésztőbb sovárgásban égett. Szivem sovárgott és én sorvadék; Társim nevettek a sápadt fiún, Csak jó barátom, ő nem nevetett, Fejét csóválta búsan, szomorún. Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. Szomjas valék s vizet hiába ittam, Nem enyhité viz a tikkadt kebelt. S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová Fájó szivemnek tündérnépe lebben; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget… S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! – Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, Égő szivárvány százezer virágbul; De rám oly búsan néztenek talán… Tudták, hogy elkészűlök a világbul. A legnagyobb hegy tetejére mentem, Onnan tekinték föl az ég felé. Átlátszó kék volt a felhőtlen ég… Belé láttam… tisztán láttam belé… Ábránd-alakjaim legszebbike Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte Hallottam hívó hangjait… de jól Láthattam, hogy felém kezével inte. Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem, A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam. Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg… Eszmélet nélkül visszahanyatlottam. Midőn eszméltem: a dicső alak, Kit az egekben láttam az imént, Ott állt mellettem… oh, mit érezék? Leirhatatlan édes érzeményt! »Ilyen közel van hát a föld az éghez?« Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, S elébb egy perczczel még a földön voltam.« Ezt gondolám, de szólni nem tudék, Avvagy talán nem mertem szólani, Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, Keblemből a menny ki fog szállani. És megragadtam angyalom kezét, Hogy el ne tünjék tőlem újolag, És derekát átövezé karom, Átövezé, mint egy égő szalag. S merőn szemléltem fényes arczulatját. Most is csodálom, hogy szemem világa El nem veszett e földöntúli fénytől, Midőn benéztem szeme csillagába. Sötétkék csillag volt az ő szeme, És szemöldöke fekete szivárvány, S vállán ugy úsztak barna fürtei, Miként az éj egy rózsatenger árján. Meg mertem végre nyitni ajkamat, S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. Nagyon homályosan beszélheték, Mert ő nem értett semmit e beszédből. »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal; A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég, S te itt a mélybe estél volna, ámde Én mentésedre még jókor jövék.« »Legyünk tehát a földön«, válaszoltam, »Földön vagy égen, az mindegy nekem, Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; Hisz a hol te vagy, ott az én egem. De űlj le mellém, s engedd, hogy karom Szorosabban fűzhessen át, oh engedd! Ugy is sajátom vagy, tulajdonom, Mert téged az én képzetem teremtett!« Leültünk ott a szikla tetején, S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék, »Öledben ím e csókkal meghalok. Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen Föltámadásom… – ím, föltámadok, Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«

Ó megcsókolt. Nem kéreté magát, Első szavamra ajkamon volt ajka; E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé? Hadd függtem volna mindörökre rajta! E csók, e csók! ez édesb volt a méznél S az anyatejnél. Csak ezóta élek; Midőn elcsattant e csók ajkamon, Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek. »Tekints körül«, szólott a csók után A lyányka, »látod, milyen változás? Én nem tudom, honnan s miként van ez, De mostan ég és föld egészen más. Kékebb az ég, sugárosabb a nap, S e fák alatt is hűvösebb az árnyék, S pirosb a rózsa, illatosb a lég… Ah, mintha csak egy más világban járnék!« »Más a világ, más, nem olyan, minő volt«, Feleltem én, »vagy csak mi változánk? De bármiként van, mit törődünk véle, Midőn e változás áldás reánk!« Egymás ölében így fontuk tovább Beszélgetésünk rózsakötelét, S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból, Láttuk, hogy a nap már a földre lép. Alkonyodék. Arany felhőkön szállott A nap violaszín hegyek mögé. A messzeségbe nyúló rónaságot, E száraz tengert, halvány köd födé. A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja. Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel; S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! Az éjt ugy néztük, mint a haldokló A sirt, a melyen túl egy szebb világ van. Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, De mind a ketten eljövénk hiven, S igy éltük által az egész tavaszt, Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven. S igy éltük által az egész nyarat. Minden napunk egy virágszál vala A bokrétából, melytül illatot nyer Az istenek olympi asztala. De e virágok elhervadtanak már; Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? Repűlj ki e szép kornak édenéből, Haldokló hattyúm, bús emlékezet! Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka A természetnek. Kérlelhetlen karja Letépi a szegény fák levelét, A földre sujtja, és lábbal tiporja. Lábbal tiprá boldogságunkat is; Reánk küldé enyészetes szelét Elválás képiben, s ez arczainknak Leszaggatá szép rózsalevelét. Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. Komoly borongó volt az őszi este; A ködön át a távolból lyánykámat Könnyes szemem még egyszer fölkereste Aztán futottam, útat nem tekintve, Arczom, kezem tövistől vérezék… Futottam árván, mint a hullócsillag, Melyet magából kilökött az ég. – – Azóta arczom és kezem begyógyult, Arczom s kezem, mit tüske sérte meg, S szivemből is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek; De e sebeknél jobban fáj nekem most, Jobban fáj az, hogy már-már feledem Ábrándjaidnak édes üdvességét, Oh tündérálom, első szerelem! (Szalk-Szent-Márton.)

SALGÓ. Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el A Mátra egyik erdőséges ága, Miként sörényes, elfáradt oroszlán, Nézvén sötéten messze tájakig. E hegytetői kősziklára ül Borús napokban a pihenni vágyó Terhes felhőknek vándor serege; Ez a műhely, hol a komor kovács, A dörgedelmes égi háború, Készítni szokta a villámokat, Haragvó isten égő nyilait. Itt állt Salgóvár, mint egy óriás, Ki az egekre nyujtja vakmerő Kezét, hogy onnan csillagot raboljon; Itt állt Salgó… az éghez oly közel, És benne még is a pokol tanyázott. A századoknak döntő lábai Elgázolák rég e vár tornyait. Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely Szomorkodással tölti idejét, Mint a ki lármás ifjuság után Éltét megunva remetéskedik. Fölmentem a hegy sziklatetejére, S letelepedtem a romok fölött. Verőfényes nap volt, tekintetem, Nem lelve gátot, mérföldekre szállt, Mint börtönéből megszökött madár, S vigan köszönté a kék messzeséget, Hol a faluknak tornyán, a mezőknek Juhnyájain s a patakok vizén S mindenhol a nap fénye tündökölt. De lelkemet nem ily képek körözték, Nem ily vidámak; lelkemet homályos Látkörbe vitte a komoly merengés, Holott körűle kétes ködruhában Mogorva árnyak lengtek, a kihalt Sötét középkor véres napjai. * * * Megvirradott a tizennegyedik Század s hazánkra éj következék. Borús éj jött rá… ekkor áldozott le Az ő napjának, az Árpád családnak Végső sugára. Harmadik Endre halt meg. Pártok kelének, s a párt fergeteg, S a fergetegben a folyó zavart, S zavart folyóban könnyü a halászat. Elfeledék a hazaszeretetnek Örök szentségét a fejetlen ország Önzés bünébe sűlyedt tagjai, S rabolni kezdték édes anyjokat, A gyámolától elesett hazát. Haramjabarlang lett sok sziklavár, Honnan le a kipusztitott vidékek Sohajtására gunykaczaj felelt, Miként az őszi bús szellő után Jön a süvöltő téli zivatar. – – Salgón Kompolti Péter volt az úr, Nevét rettegve emlité a táj, mert A meddig kardja s buzogánya ért, Övé lett minden, a mi kincs vala, S hol ellenállás szálla szembe véle, A kincs helyén vérfoltokat hagyott. Követte őt a rablás útain Kompolti Dávid és Kompolti Jób, Zsivány apjoknak méltó fiai. Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt, Utána jött a távolabb Fülek, S most a fölött van a tanácskozás: Hová fordítsák léptöket jelenleg? Ottan hevernek, apa és fiúk, Komor teremben medvebőr felett, Mit kaczagányul vetnek vállaikra, Ha indulóra a kürt megriad. Ottan hevernek és Eger borával Sürítik úgy is sűrü véröket, Mely ereikben rémesen kereng, Mint a világok közti téreket Keresztülkasul bolygó üstökös. »Emeljétek föl a kupát, fiúk«, Kiálta Péter, »és kocczantsatok Gedő Simonnak egészségire!… Ha élünk és az isten megsegít, Még holnap éjjel vendégei leszünk; Azért sokáig éljen ő kegyelme!« ‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk Utána harsány, mennydörgő torokkal, És a teremnek hangos boltozatja Az éljenekre, mint a nyughelyéről Fölvert szelindek, elkezdett morogni, S morgott hosszan, mig bele fáradott. * * * Gedővár csöndös, mintha halva volna; Reá borult az éj, mint rá borúl a Halottra a koporsó födele. Ki viraszt még a késő éjszakán Gedővár néma falai között? A szerelem s a hazaszeretet, Az égnek e két legszebb csillaga. Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól Riasztja messze álma nyúgodalmát A honfigondok éber tábora. És míg a férj bús lámpa fénye mellett Pusztult hazája sorsán elmereng, Szomszéd teremben nője térdepel, A szépségében ragyogó Perenna, S imát sohajt az égiek felé, Hogy boldogítsák a magyar hazát, Mert míg a honnak boldogsága nincs, Mindaddig férje is boldogtalan. Egyszerre a nő felsikolt ijedve, Hallván közelgő fegyvercsörgetést, S belép férjéhez s rémülve áll meg… A másik ajtó ekkor nyilt s azon Kompolti Péter jött be kardosan. »Gedő uram, szép jó estét kivánok«, Szólt a haramja, »vendégid jövének; Remélem, szíves házigazda lészsz, S kérés nélkűl is átadod nekik, A mit kivánnak… minden vagyonod. Csodálkozol, hogy ily váratlanúl Leptünk meg és ily észrevétlenűl Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog: Megvesztegettük a jó porkolábot, S ő megnyitotta várad kapuját, S bejöttünk százan… százan! érted-e? És most legényid egyig megkötözvék. A jó fiúk javában álmadoztak, Midőn kezökre a hurok került. Azért, Gedő ur, add elő, a mid van… Vagy szavaimban tán kételkedel? Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót, S láthatta a száz fegyverest Gedő, Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot. »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!« Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám, Eredj szobádba, és az aggalom Ne bántsa lelked: tégedet mególak, Téged, legdrágább kincse életemnek! A többivel nem gondolok sokat… Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.« Kompolti Péter ment kutatni s véle A martalékra vágyó czinkosok; Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok Le nem pecsétli a csodálkozás, Ezt kérdték volna: milyen látomány ez? Melyik tündére az álomvilágnak Szállott a földre, e falak közé? S midőn a méla bámulás ködében Eltévedt lelkök ismét visszatért: Egyszerre léptek az ajtó felé, A mely Perenna teremébe nyilt, S a mely előtt vont karddal állt a férj, Vont karddal és rettentőn, mint az angyal, Ki őrizé a paradicsomot. »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre, »Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a Halál szolgája áll e küszöbön, E szent ajtónak tiszta küszöbén!« Ekkép a férj; de a két zordon ifjut Nem rettenték meg a dörgő szavak, Sem a szemeknek átszuró világa, Mely villámlásként szállt a hang előtt. »Utamba állasz?« így kiálta Jób, »Utamba mersz még állni? jaj neked! Keresztültörnék, bárha kezeidben Száz kard villogna s minden kard hegyéről Ezer halál vigyorgna is reám!« És összecsaptak csengő fegyverökkel Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet Egymás felé sujt a földindulás. Akközben Dávid rést lelt s besuhant, A hol Perenna elszorúlt kebellel Az aggódalmak árján fuldokolt. Egy jajsikoltás és egy halk sohaj… A nő sikoltott és a férj sohajtott, A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt, S a férj, kinek Jób átdöfé szivét. * * * Salgó s Gedővár közt emelkedék Hajnácskő, szinte sziklaormi vár. Csend volt a várban és a vár alatt. Mindenki alvék; a toronynak őre Viraszta csak még félig nyilt szemekkel. A fövenyóra éjfélt mutatott. Mi zaj hasítja a csendet keresztül? Még halk, de perczről perczre hangosabb. Az őr keresztet hány és a toronyból Fél bátorsággal néz a völgybe le; Ki más zavarná a világ nyugalmát Az éjszakának kellő közepén, Mint boszorkányok és kisértetek? Lenéz az őr… a teljes hold világa Arany fátyolként leng a vár körül, S a vár alatti völgy ezüst ködével, Mint két szerelmes lélek, összeolvad. A félhomályban Gedővár felől a Salgói úton nyargal egy lovag, Ölében egy hölgy hófehér ruhában, Hollósötét haj lengő fürtivel. Mögöttök távol ismét egy lovag. – Olyan tünékeny volt e jelenés, Hogy a toronynak őre más nap ezt, Midőn fölébredt, álomnak hivé. * * * Midőn fölére Salgó udvarába Kompolti Dávid a szép martalékkal, Ez életének nem adá jelét, Aléltan fekvék annak karjain; Szivében a vért és eszméletet Megállitá a félelem s futás. Gyöngéd karokkal tette őt az ifju Egy kerevetre; csínnal bánt vele, Miként a gyermek a kicsiny madárral, Melyet fészkébül épen most lopott ki; S megállt előtte s elmerűlve nézte És lelkesedve így szólt: »Oh miért Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi Szem volna rajt, a hány csillag van ott, Hadd bámulnálak valamennyivel!… Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős Előttem arczod mindenik vonása; Találkozám már veled?… oh igen, most Emlékezem, hogy egykor láttalak, Régen, fölötte régen. Még midőn Mint gyermek jártam a vadon homályin, Miként ártatlan gyermek, a kinek Vérzett szive, ha vérezett az őz Szilaj vadászok gyilkoló nyilától: Oh akkor, akkor gyakran láttalak. Ha szenderegtem a kis völgyi forrás Virágos partján: édes álmaimban Meg-megjelentél, tündérek leánya! Hozzám jövél s lehajlottál reám, Miként lehajlik földre a szivárvány, S fülembe égi hangokat sugál. Karom kinyujtám, hogy öleljelek, S fölébredék… te már távol valál, A rengeteg sötétzöld mélyiben Láttam fehérlő árny-alakodat, S futék utánad, mint az esti szél A tünedékeny pillangó után, Futék a hegyre… a hegy tetején Bámulva álltam és szomorkodám; már Oly messze voltál tőlem, fönn az égen Az esti csillag képiben ragyogtál. – Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel Eltünt regényes ábrándim világa, S vad ifjuvá lett a szelid fiú, S azóta véled nem találkozám… De én beszélek hozzád, és te nem Hallod beszédem; mozdulatlanul Fekszel, miként az elesett szobor. Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj, Inkább hervadjon el minden virág A föld szinén, s ne légyen több tavasz!… Hah, végre, végre nyílnak szemeid; Milyen szemek, mily égetőn-vakítók… Hová jutottam? hol vagyok? talán a Teremtő műhelyében, a hol a Napok készülnek? ottan, ottan… oh Ha e két nap az égre fölkerűl, A mindenséget porrá égeti!…« ‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘, Ily hang szakasztá félbe Dávidot, Jób hangja, a ki mostan érkezett meg, ‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor; E drága kincsen ketten osztozunk!‘ * * * Eszmélt Perenna, és csodálkozással Nézett körűl, és töredezve szólt: »Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az; És e terem… hisz ez nem a mienk. Hová juték? és férjem hol marad, Hogy így magára hagyja hitvesét?« »Férjed, menyecske, messze útazott«, Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt, Mert míg utából ismét visszajő, Rég elvirítnak ifju bájaid. Azért feledd őt, s add nekünk magad, Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben, Mit férjed a mennyországtól bitorlott.« »El oldalamtól! vissza, szemtelen!« Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj, Mert minden szóért s minden léptedért, Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…« »Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób, »Hisz mondtam már, hogy messze útazott, Oly messzire, hogy onnan, a hová ment, Porszemnek látja a nagy földtekét. Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd E kardot s rajta ezt a szép piros vért: Ez férjed vére… én megöltem őt. Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad! A női hűség rabbilincsei Nem korlátozzák többé lelkedet. Szabad vagy, használd szabadságodat. Két kar helyett most négy kar vár reád, Hogy boldogítson ölelésivel.« Perenna némán és merően állt, Némán, merően, hidegen, fehéren, Miként holt, csendes téli éjszakán a Száraz bokor, mit ellepett a hó. Ott állt Perenna és a kardra bámult, A melyen olyan drága vér alutt meg. – E mozdulatlan némaság alatt Szivét, lelkét mily harczok szaggaták! A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött, Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként A jég alatt a befagyott patak. Kitört végtére a kétségbesés, Kitört belőle, mint a tűzokádó Hegy méhéből a füst s lángoszlopok, És átkokat szórt, rémes átkokat Zsivány fejére férje gyilkosának. De mintha minden átok egy virág Lett volna, egy-egy illatos virág, Miket feléje dobnak, hogy szagolja, Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób, S midőn az végzé, így kezdette ez: »Hah, istenemre, hogyha átkozódva Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként, S én férjedet naponként megölöm!… Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom, Ha minden átkod megfogamszik is.« Perenna Dávid lábaihoz borult, Átfogta térdét, és így esdekelt: »Oh ifju, arczod nem oly ördögi, Miként ezé itt… légy könyörülő, És ój meg tőle, ój meg engemet! Szeretni foglak, szolgálód leszek, Csak ments meg engem férjem gyilkosától, Csak e sátán ellen légy paizsom.« »Meg foglak óni, gyermekálmaim Földönfölűli tündérgyermeke!« Kiáltá Dávid, fölemelve őt, »Meg foglak óni, paizsod leszek; S ki hozzád nyúlni kíván: annak e Paizst előbb ketté kell törnie. Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!« »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt, »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk. Mi nálunk minden martalék közös, Azért kettőnké e menyecske is; És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel Férjének irtam úti levelet A más világra, e kard most is éles, S karomnak sincsen legkisebb baja!« Egymás elébe állt a két fiú, Egymás elébe állt és hallgatott, Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek. Kompolti Péter jött be s rájok ordít: »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak. »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«, Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának Akarja Dávid bátya tartani; De én azt mondom: ehhez nincs joga, Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?« »Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok, »Ily hasztalanság annyira feltüzel, Hogy egymás ellen karddal rontotok? S ilyen mihaszna pörben engemet Mertek biróul híni, engemet!… jó; Igazságot hát én szolgáltatok. Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem, Sem egyiké, sem másiké… igen, E hölgyet bírni én fogom, magam!« Kihullt a kard a két fiú kezéből, Vérök föllázadt, sustorgott, miként A víz, a melybe a villám csapott, S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat. Keresztülszúró lángtekintetét Jártatta végig rajtok az apa, S parancsolólag így kiálta föl: »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!« * * * Miből teremté isten a szivet? Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg, A mennyi érte a szegény Perennát. – Őrizve Salgó szűk falai között Ült a fogoly hölgy napok óta csak, De mindenik nap századokra nyúlt, Azokra nyujtá azt a szenvedés. Az árva lélek mennyit szenvedett! Egy pillanatban keble meggyuladt A fájdalomtól, és más pillanatban A rettegéstől ismét megfagyott. Hosszan tünődék, véghetetlenűl: Hogy szabaduljon e falak közűl, S hogy álljon bosszut férje gyilkosán? És nem talála semmi, semmi módot! S most jött reá a legnagyobb csapás; Kompolti Péter így nyilatkozék: »Szép asszony, benned a sátán lakik, Te megbüvöltél, napról napra jobban Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem: Én feleségül veszlek tégedet.« »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan Perenna, ámde oly hangon, mikéntha Lett volna a halálnak angyala, S ezt mondta volna ama szók helyett: »Kompolti Péter, végórád ütött!« – Magához híta Dávidot Perenna, S így szóla: »Ifju, igazán szerettél? Vagy pillanatra fellobbant lidércznek Volt lángja csak, mit érezél irántam? És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?« »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju, »Szeretlek, mint a völgyet a patak, Szeretlek, mint a csillag az eget, Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt! S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom, Hogy érdemeljem meg szerelmedet?« »Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van: Öcséd megölte férjemet, s apád most Engem magának hitvesűl kiván. De én apádat, ezt a második Leendő férjemet szintúgy utálom, Miként első férjemnek gyilkosát. Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha Apádat és öcsédet megölöd.« * * * Örök rejtélyü érzés, szerelem! Te nagy folyó, mely egyszer szemetet, Máskor virágot hordasz vizeden, S mind egy helyről: az emberek szivéből. Oh szerelem, te végtelen óczeán, Melynek határát még nem látta senki, S melynek le nem szállt fenekére senki. Ott állsz te, óriások óriása, Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol, Meglátja széles tükrödben magát a Határtalan menny minden csillaga; S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak Az alvilágnak minden szörnyei. Mindenható erő vagy, szerelem! Mindenható vagy… angyallá az embert, Az angyalt ördöggé, az ördögöt Emberré könnyen átváltoztatod… – – * * * Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj, Vidáman néztek felhőtlen magasból A földre a hold és a csillagok, Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt A földön? apa- és testvérgyilkolás! Kigyóként csúszott Dávid a terembe, Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét Széttolta halkan… reszketett keze, Mintha kősziklát hengerítene. »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék, Merőn szegezve rá égő szemét, »De mily szelíd most arcza, melynek ébren Minden vonása egy-egy Luczifer; Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek, Te mindig-gyáva lelkiismeret? Eredj, hivatlan vendég, menj tova; Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan Nyujtod felém fenyítő ujjadat, Hijába intesz oly parancsolólag, Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!« Az alvót ekkor torkon ragadá, S beléje fojtá a lélekzetet… Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt. Bevonta ismét a függönyt s mene, De a küszöbnél visszafordula, Hogy megtekintse: nem maradt-e élet Ama testben? nem támadand-e föl? Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré A kárpitot szétvonni újolag. Nem mert benézni rettentő müvére, S lélekszakadva kifelé rohant Másik terembe, a hol öcscse volt. A zajra Jób fölébredett s fölült, S fél eszmélettel nézte a jövőt, S midőn egészen eszmélt, akkorára Keblében járt a gyilkoló aczél, A melyet bátyja a falról ragadt le. De nem halálos volt Dávid szurása, Feléje lépett tántorogva öcscse, Hogy megragadja öldöklő kezét… Egy új suhintás és Jób homlokát Elboritotta vére, s összedőlt. A kardot messze dobta Dávid, és Futott, futott ki, mintha lépteit Követte volna százezer boszorkány, Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi Irtóztató a képzeletben él. Futott; futott, és nem tudá: hová fut? Sötét sarokban megvoná magát, Szemét behunyta, hogy ne lássa a Számithatatlan rémeket; de látta Még akkor is, ha behunyá szemét. S majd apja halvány arcza állt előtte, Majd öcscse véres, megvagdalt alakja. Intett kezével, hogy távozzanak; Nem távozának. Mindig közelebb Jöttek hozzája… egyre közelebb… Beléje vágták végre körmüket… Torkon ragadták… lég után kapott, S egy jajnyögéssel összeroskada. Midőn fölébredt, reggeledni kezdett, A hajnalfény betört az ablakon; Körűltekinte, s akkor látta meg, Hogy apja ágya mellett feküvék. »Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?« Szólott megrázva a holttetemet, »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér? Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni… Szabad vásár van, minthogy nincs király. Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt; Tiétek minden kincs, arany… nekem Nem kell egyéb, csak a vár asszonya. De kelj föl hát! ne rángattasd magad Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi, Fölébredsz majd az ítéletnapon. De akkor ki ne böffentsd valahogy Az istennek, hogy én voltam, ki téged Elaltatálak, mert megfojtalak!« Elindult és ment a szomszéd terembe, »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém? Mi a manó, hát a földön heversz? Neked bezeg jó ágyad lehetett. Bordáidnak becsűletére válik, Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon. Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat, Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e? Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma Fölkelni nincsen kedve senkinek. Annál jobb. Oh ez pompás alkalom! Szép kedvesem most megszöktethetem…« S ment a szobába, hol Perenna volt. »Megölted őket?« kérdezé a hölgy. »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid, »Én meg nem öltem senkit, senkit is! Ottan feküsznek szépen, csendesen, Egyik fehér és a másik piros. Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak; Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre. Fölnyargalunk a bástya tetejére, S onnét aztán az égbe röpülünk!« »Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna, S borzadva hátrált; de az ifju őt Ölébe fogta s vitte kifelé. A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen, Mindenre kérlek, a mi szent előtted!« Szólott az ifju, »fölkel valaki Zajodra, s akkor el nem szökhetünk, Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!« Ezzel rohanni kezde, fölrohant A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta, »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«, És átszoritva a hölgyet, leugrott… Alant a mélység sziklacsúcsai A vértül és a hajnaltól pirultak. * * * Dávidnak már nem kelle temetés, Elnyelte őt a vár alatti mélység, El volt temetve. S a ki eltemesse Apját s öcscsét: nem volt ember reá. Kipusztulván mind a Kompoltiak, Elosztották a rablott kincseket Legényeik; de osztozás alatt Egymásnak esvén kardot fogtanak. Kevés jutott el épen közülök. Nagy részt elestek, és holttesteik Az éhes hollók tápláléki lettek. Igy állt sokáig Salgó zajtalan, Csak a hollóknak károgása szólt Holttetemekkel megtelt udvarában; S alant a völgyben a népség futott A szél elől, mely Salgóról jöve. (Dömsöd.)