ÖTÖDIK ÉNEK.

„Gyere hozzám, ha az éjnek Sűrü fátyla rejt vigyázva S álmodó fák méla árnya Eltakarja útadat, Gyere hozzám – senki, senki Meg ne tudja, meg ne lássa, Meg se sejtse gondolatban, Hogy mi boldogok vagyunk! Vagy ha sért a titkolódzás És ha dacz kell a szivednek S nem törődöl a világnak Sziszszenő száz nyelvivel: Gyere hozzám, ha az égnek Csillagmécse már kiégett S fennvirrasztva ablakomnál Várom a kelő napot, Gyere hozzám nyári hajnal Illatában, lágy hevében, Szerelemre, ölelésre Tárva áll a két karom…“ Más kié volt ez a napló, Mint Slemílé? Hazaérve Hogy magát végigvetette Törtrugójú pamlagán, És szemét hogy elborítá Reszkető nehéz karjával, Hogy az igy támadt setétben Fénygyürűk röppentek el, Megkisérlé azt az arczot Elképzelve ujralátni S azt az édes, édes hangot Ujra visszahallani. Majd lihegve, fuldokolva, A saját kezét szoritva Mormogá magában a szót: Isten önnel, kis slemíl! Majd felugrott pamlagáról És egy lap papírnak rontott És keresztbe írt reája Girbe-gurba sorokat, Amelyekbe’ meg volt írva Minden szó, amit ma hallott És beléjük írva minden Vágy, kiáltás és sohaj, Többrendbéli „ó“ és „hogyha“, Ugyanannyi „édes, édes!“ És töméntelen sok „szőke“ „Imádlak“ és „meghalok!“ „Hát beszéltem volna véle? Hát nem álom? Hát valóban Ez a kéz az, mely kacsóját Búcsuzóul megfogá? Ez az ajk az, a mely hozzá Szólt, ha léhán és bután is, És, ha otrombán, ügyetlen – Ó de hozzá szólhatott?“ Majd meg aztán, hogy fejéből És szivéből és kezéből Csillapulva tűnni kezdett A mámor s az izgalom, Átgondolta hidegebben A találkozást – s a szíve Balga szíve egyre jobban, Egyre jobban elszorult… Hisz’ igaz, egy szép leánynak Nem muszáj azt észrevenni, Hogy nyomába évek óta Jár-e, nem-e valaki, De hiszen láthatta a sok Gyakor égő piruláson És ügyetlen köszönésen, Hogy szereti a fiú – „Hisz láthatta a szememből, Hisz láthatta minden egyes Félszeg medvemozdulatról, Hogy rajongva szeretem, És ha volna a világos Blouse alatt csak egy csöpp szíve, Mondhatott vón’, hogy ha nem több, Egy vigasztaló betűt! Nem, tudom, nem köllök néki! Mint a foghíjas kamaszszal Szól a háznak ismerőse, Úgy, csak úgy beszélt velem, Szinte vártam, hogy föláll majd És kezét vállamra téve Rám szól: „Csak sokat tanuljál S jól viseld magad’, fiam!“ Csak nem intett vón’ magához, Csak nem vét az etiquettenek Ilyen főtörvénye ellen, Hogyha férfinak tekint, Csak talán nem fog beszédbe És nem szól a szerelemről, Ha nem tartja azt, hogy néki Veszedelmes nem vagyok? Nem, tudom, nem köllök néki! Hiszen az ő társasága Nem az ényim és a szíve Mást kiván, nem engemet, S énnekem ha ez halálom, Vagy, mi rosszabb, ha kizüllök Tisztes emberek sorából: Mit törődik azzal ő? Ó hisz ő is, ő is olyan, Ő is olyan, mint a többi, Ő sem angyal, ő se tündér, Ő is, ő is csak leány, Ő is akkor hall, ha szólnak, Ő is akkor lát, ha tesznek, Őt se híja irgalomra A szavatlan fájdalom!“ Nyájas olvasó, belátod: Itt csak a Slemíl hibás, Rossz irányban elfogult és Nagyon igazságtalan, Mert először is: nem épen Kötelesség észrevenni Valamely egész közömbös Polgártárs magánbaját; És másodszor meg: nem épen Kötelesség, szánalomból Az ő boldogsága végett A magunkét ölni meg, Harmadszor: a társaságban A szokás nincs elfogadva, Hogy szerelmet ne az ifju Valljon, hanem a leány. Mindezt általgondolá bár A Slemíl, de mégis, mégis Marczangolta a megsebzett Hiuság és szerelem, És még egy találkozást, csak Azt reméllt a másik napra, S erre várva dőlt le, hogy majd Átviraszsza a nagy éjt.