MÁSODIK ÉNEK.

Hogyha végre áttanultad A lélektant és a boncztant, A physiologiát és Az embryologiát, Ha beláttad, hogy az ember Csak magasabb fajta állat, Alvó, évő, szaporúló Közönséges szervezet: És beláttad, hogy példáúl A szem kék vagy barna színe Nem egyéb, mint az irishez Tapadó föstékanyag, Olyankor esik meg rajtad, Hogy egy női emberállat Kékpigmentumos szeméből Útrakél egy fénysugár És olyan forró erővel Irritálja a retinád’, Hogy sötétség száll agyadra És szivedbe szerelem. – Ládd-e, olvasóm, ha rajtad, Aki olyan nagy tudós vagy, Olyan bölcs és olyan művelt, Oly tapasztalt és blazírt, Hogyha rajtad is megeshet, Hogyha téged sem kerűl el: Ne csodáljad, hogy Slemílkén Is megesett ez eset! És ne vesszed a türelmed’ Aki meg nem szoktad eddig, Hogy gyerektörténetekkel Támadják figyelmedet, S akinek nincs érkezésed, Hogy magad dolgán törődjél, Tőled kérik, hogy figyeld egy Kis fiúnak életét. Volt idő, eszedbe jusson, Hogy te is még gyermek voltál, Lármakeltő, lepkehajtó Vagy magadba zárkozott: Nem szorúlt-e össze szíved, Nem vonaglott gyermekajkad, Mikor a nagyok nem érték Kis szived nagy bánatát? Lehetett tán tizenhárom Éves már a furcsa ifju, Hogy egy gyermektársaságba Kényteték nagy nehezen S ottan állott nagy mogorván Egy sarokba elvonulva, Mindenektül elhagyatva, Részt nem véve semmiben. De a házi kis kisasszony Szánva nézte a szegényt – Nem türhette, hogy szalónja Diszharmónikus legyen – S fölkeresve a sarokban Azt a mord kis elhagyottat, Megkisérlé szóba fogni S tánczba vonni a fiút. Hősünk szégyenére mondom, Hogy egy kukkot sem felelt És a kedves szánalomra Semmikép sem reagált, És a kis lyány nemsokára Ott is hagyta a faképnél – Ám a kis Slemíl szivében Szőke képe ott maradt. Szerelem! te szép hazudság, Megalázó édes érzés, Amelytől a férfiszivben Undor és vágy kél vegyest: Mit akarsz egy kis fiúnak Éretlen darab szivétől? Mért kinoznod, összetörnöd Egy arasznyi kebelet? Nem is olyan szerelem volt Ami a fiúban égett, Mint milyet hevülve érzünk Mi okosak és nagyok, Nem leány volt néki a lyány És nem a nőt kérte rajta: A napot imádta benne, A világot, a reményt. Mint a rengeteg sötétjén, Térdrogyasztó tévetegjén, Vágyva-kért és százszor áldott A kicsillant napsugár, Biztosabb volt lába lépte, Harczrakészebb volt a karja, Hogyha rája a leánynak Pillantása ragyogott. Hogyha vidám kaczagók közt Ő magában volt mogorva, Hogyha sérték, hogyha bánták, Mellőzték igaztalan’: Kárjavító irgalomnak, Csudatékony szent igazság Földönjáró angyalának, Annak nézte azt a lyányt.

Téved, aki él a hitben, Hogy Slemílke mindent megtett, Hogy szerelmét fölkeresse És magához kösse le – Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran Úgy esett találkozásuk, Hogy Slemíl úr nagy közönynyel Egy – plakátot olvasott! Ó de hogyha tovatünt már Könnyü lépttel a leányka, A fiú szorongó szivvel Követé őt messziről, És ha hazatért ilyenkor, Annyi furcsa vers szövődött, Annyi kis levél iródott És jutott a tűzbe mind! Annyi álom színeződött, Mely vitéz magát mutatta, Amint seregeknek élén Győzödelmes harczba jár S a kis lábakhoz lerakja Hét ország gyémántadóját: „Hét királyság hős urának, Légy királyném énnekem!“ Ez merész tán, – de Slemílke Megvetette a reálist; Souverainül megvetette Például az iskolát, És önálló bölcseséggel Alkotá meg órarendjét: Nappal a lyánykát kisérte, Éjjel pedig olvasott. És mikor Slemíl elérte A kamaszkor bús szakasszát, Akkor is sok verset irt még – Az igaz, hogy jobbakat; Akkor is szőtt számos álmot, Igaz, hogy nem oly merészet, – Akkor is szerelmes volt ő S akkor is csak messziről. Rá nem tudta magát szánni, Hogy a társaságba menjen, Mikor ottan rápiríthat A legotrombább suhancz, Csak azért, mert jobban tánczol, Csak azért, mert pergőbb nyelvü, Csak azért, mert lába hosszabb, És ruhája díszesebb. Néha olyan messze tartott, Hogy felért az emeletre És a csengő sárga csontját Majd hogy meg nem nyomta már, És kihallá zsivaját a Kedvesével mulatóknak, Akiknek legtöbbikénél A kis ujja többet ért: S ebb’ a perczbe’ már is érzé A zavar nebéz nyomását, Ahogy arczát elpirítá És dobogtatá szivét, Érezé, hogy játékrontó Lesz a vidám társaságban – Visszarettent, visszalépett, Megfordult és hazament. És az évek, nem törődve Az ujságnak ingerével, Egyre tüntek, bár futásuk Rég elcsépelt egy dolog, S bár ezerszer volt megirva Rimmel ép úgy, mint anélkül: A Slemíl is évrül-évre Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.