NEGYEDIK ÉNEK.
Reading edition

Egy napfényes nyári reggel, Jobban mondva délelőttön, Hogy Slemíl egy nyaralói Lóvonatra felkapott, Majd beszédült a konduktor’ Erre nem szokott karjába: Egy ablaknál véle szemben Ült a százszorszép leány. Fényben ült ott, kis világos Délelőtti toiletteben – Ily ruhában mindenik nő Emberibb s elérhetőbb; És hogy a közeledésnek Utját semmi el ne állja, Nincs körötte senki és csak Egy kis öcscseé a garde. A Slemílnek szive dobbant: Im, elérte élte czélját! Hámba fogni a szerencsét Itt van, itt az alkalom! S azt se tudva, hogy mi módon Kezdi majd meg a beszédet, Megbotolva, nagy robajjal Benyitott a kocsiba. Fölriadt a zajra a lyány, Föltekintett a fiúra, Köszönését elfogadta – Látszott, hogy fölismeri; Sőt mikor az elfogultan Közeledni sem mert hozzá, S egy sarokba megvonulva Lopva pillantott reá, Egy hivó fejmozdulattal Odainté őt magához – A fiúnak szive dobbant: Itt van, itt a pillanat! Jaj, de amit annyi éven Át ez alkalomra gyüjtött, Mind az ötlet, mind a szellem Cserbe’ hagyta czudarul, És olyan mély bensőséggel Kezdte meg – a hallgatást, Hogy a lyánynak kellett végre A beszédbe fognia. „Hogy’ van, X. úr?“ szólt a szép lyány A szalónhölgy mosolyával, Melyben összeforrva rezdül Pajkosság és unalom – – Hogy’ vagyok? Boldog vagyok, Hogy szemedbe nézhetek, Félczipős kis lábaidhoz Akarok lehullani; Hogy’ vagyok? Boldog vagyok, Vad, rajongó és szerelmes, Selyemkeztyűs kis kezedre Akarok leomlani; Hadd boruljon rám hajadnak Csudaselymes szőke leple Míg beszívom nedves bársony Ajakad lehelletét És karomba zárva téged, Bágyadó szemem lehunyva Fölcsicsergő, szivbecsengő Szavaid’ hadd hallgatom – – Mind e dolgokat Slemíl úr Csak magában gondolá, Amig akadozva így szólt: „Ó, köszönöm, jól vagyok.“ „Hát kedves növére hogy’ van?“ „Köszönöm, – hát jól van ő is, Bár igaz, hogy a napokban Egy kicsit gyengélkedett.“ „Hova mennek most a nyáron?“ [Arra mé’k, amerre te, Ha nem köllök kedvesednek, Hadd követlek, mint ebed – –] „Az anyám meg a testvérem Úgy hiszem, Szliácsra mennek, Én pedig majd az öcsémmel A városban maradok.“ „Hát milyen pályára ment ön?“ „Én, nagysád, jogász vagyok, És ha isten úgy akarja, Nemsoká’ ügyvéd leszek.“ „Ó hisz akkor nemsokára Nagy partie lesz, várvakivánt, Ünnepelt, körűlrajongott, Büszke, gőgös épouseur!“ Erre nem felelt Slemíl úr, Nem felelt, hanem nagyot nyelt, És pirúlva, mély zavarban Lesüté a szemeit, És hiába, hogy tolúltak Ajakára a heves szók És a hosszas vágyódásnak Epedő sohajjai, És hiába ösztökélte Vallomásra önnön szíve És a szép lyány hallgatása – A Slemíl csak hallgatott. „És hogy hogy’ áll a szerelemmel?“ „Szerelemmel, szerelemmel? Ó, nagysád, a szerelemben Úgy hiszem, slemíl vagyok!“ Itten megszakadt beszédük Gyenge kurta fonala, Az uton szemben jövőket Nézte kémlőn a leány, Nem talál-e ismerősre, Akit kedvesen köszöntsön – A fiú meg elfogultan Hallgatott, csak hallgatott. Átczikázott bár agyában, Hogy nem így gondolta ő ezt, Ezt az annyi éven által Várva-várt találkozást, És a szép lyány csak talán egy Biztató szót még ha szólna, Bátorodnék, és nem volna Veszve akkor semmisem – Ám a szép lyány mitse mondott, A fiú meg néma csöndben Ült, mosolyra tuszkolt szájjal, Mint egy vidéki rokon… Nem, a szép lyány szót se szólott S hogy az állomást elérték, Oda nyujtá a fiúnak Búcsuzóra a kezét, S míg amannak a szivéig Ért a kís kéz könnyü terhe, Szólt szelíden szánakozva: „Isten önnel, kis slemíl!“
