NYOLCZADIK ÉNEK.
Reading edition
S ím, a kertnek ajtajában Megjelent a szép leány; Egy öreg angolnő és egy Uj napernyő volt vele. Olyan szép volt, olyan szép volt, Olyan asszonymódra bájos, Részegitőbb, mint az absynth, A havanna s a hasis! Olyan szivdagasztó édes A fehér nyak mozdulatja, Ahogy’ a folyton kavargó Szélrohamtól fordul el, Mely a könnyü csipkeernyőt Majd kitépi a kezéből S rászoritja termetére Ingerlően a ruhát. Ó ne menj, ó ne menj, Ne a bizonyos halálba! Fuss el a fehér nyakadra Készülő vad kéz elől! Ó ne állj ki mosolyogva Nyilt szeműen a száguldó Fékevesztett, sarkantyúzott Szabad őrület elé! „Van jogod rá, van jogod rá Én szivem!“ kiált rekedten A fiú és szemmeresztve Lép rohan a lány elé… De amint emelné karját, És még egy utolsót lépne, A felbúgó szél lekapta Fejéről a kalapot, És lecsapta porba, sárba, És kikapva belsejéből A Pester Lloyd első lapját, Fölvivé az egekig, S körbe nyargalt a kalappal Utczahosszat, míg Slemíl úr Ijedt reflexmozdulattal Nagyot nyult a semmibe, S majd, kisérve a járóknak Széles szájú mosolyától És vagy négy suszter-gyerektől, Futott a kalap után. Semmi vonzó, semmi bájos Ebben a vad nyargalásban, Ó sohsem volt a bakugrás Megnyerő harmónia! Sohasem gyúlt szerelemre Bármely alkalmas leányszív, Ha négykézláb rugdalódzott Előtte az ideál! Ó nagy isten, mért teremtél Kalapot meg két ballábat S mért akartad, hogy a földön Vargainas is legyen, S mért akartad, hogy a legjobb Ember is nevetve nézze, Kárörvendve kikaczagja Embertársa bajait? Ó mily édes kaczagással Nevetett a szép leány! A lehúnyó nap tüzében Csillogtak kis fogai, Homlokán a selymes fürtök Olyan édesen rezegtek, Úgy ragyogtak kék szemében A mosolynak könnyei! Mint a fénylő ég boltjára A jegek fehér felhője, Úgy vonult fel kék szeméhez Kis, hideg, fehér keze, S mint felhők mögűl az égbolt Ki-kibukkan, ha kiváncsi, Perczre-perczre feltekintve Nézte, nézte a futót – A Slemíl meg tovanyargalt Le-lebukva és lihegve, Folyton űzve rossz kalapját Sokszeszélyű utjain, Amig végre vad futással, Sem kalappal, sem leánynyal, Emberekkel sem törődve Tünt a messzeségbe el…
És ki tudja, hogy valóban A kalapját kergeté-e, S nem rohant-e, nem futott-e Voltakép maga elől? Nem futott-e, hogy majd többé Azt az arczot meg ne lássa, Azt a hangot meg ne hallja Soha, soha, sohasem!
