HATODIK ÉNEK.

Rút idő van, szürke, gőzös, Álmosító és lesujtó; Négy napon s négy éjszakán át Egyre hullik az eső, Ami embert sírba dönthet, Hanem a kukoriczának Kitünő – s e gondolatban Van valami emelő. – Ó ti, akik úgy nevettek, Ha az ifju a leánynyal Az időrül kezd beszélni Életének tavaszán, Azt kivánom egytül-egyig Nektek, rút hypokritáknak: E világi éltetekben Folyton essék az eső És bizsergő tűszurással Át esernyőn és kabáton, Bőrön által és tüdőkön Töltse meg a csontotok’. – Négy a napja, amióta Otthonn vesztegel Slemílünk, Szerelemmel a szivében, Káromlással ajakán; Négy a napja, amióta Egyre bámul a nagy égre: Nem nyomúl-e át a felhőn Csak egy tűnyi napsugár, Hogy reménye volna, bárha Csak egy tűnyi, egy szemernyi, Hogy, ha pillanatra is csak, Megláthatja kedvesét. Semmi, semmi! Nincs reménye, Ó de búja van temérdek – Ez kell még, e nedves gúnyú, Szürke állandó idő! A sok évnek annyi vágya És kijátszott sok reménye Egyesülve fojtogatja Vasmarokkal a nyakát; Tompa, ónos, nagy főfájás Zakatol nehéz agyában, Bősz düh kínja duzzogatja Homlokán az ereket, És dühöngő nagy szerelme Tehetetlen forrongásban Szinte égő, bosszuvágyó Gyűlöletre változik. „Mit vétettem, mit tehettem, Hogy megőrülök miatta? Ha a két szemem kiégett, Szebb attól az ő szeme? Hízik attól, hogyha én úgy Sorvadok, fogyok miatta? Jobban alszik, ha miatta Bőgöm át az éjeket? Több az elme az agyában, Több a szellem a szavában, Hogyha én itt ő miatta Romlok, züllök, butulok?“ – – Ilyeket sok más egyébbel Dörmögött, öklét harapva, Majd magát egy székre vágva, Írt, amint következik: „Fölébred bennem a vadállat, Ha az utczán szembentalállak, Az arczom hozzád oly közel, Hogy érezhetnéd, mint tüzel És köszönő karom remeg A vágytul, hogy öleljelek – Mi volna, hogyha rád rohannék, Ajkadra csókra csókot adnék? Mi volna, hogyha üldenélek, Tépnélek, halni küldenélek? Ha elkékülne hónyakad Szoritó ujjaim alatt, S a miattad szenvedt sok órát Piros vérrel magad lerónád? Ó, hogyha egyszer ezeket Az éveket meg perczeket, A napokat meg éjeket, Melyekben szívem vérezett Romlásomon, czélom feledtén: Ha rajtad őket megvehetném! Ha dühöm égő indulatja Öklözne, tépne, fojtogatna, És ami bennem forr, a méreg Szived kirágva ölne téged! Vagy azt hiszed: nem vagy hibás? Nem bűn a báj, a csábitás? Nem orv, ki védtelenre tör? Nem gyilkos, aki szívet öl? Tünnél elémbe, hogyha leslek! Jönnél felém, mikor kereslek! Tünnél elém, jönnél felém, Lennél enyém, lennél enyém! Úgy, úgy teszek! ha úgy esett, Hogy ujra látlak, rádlesek, Rádrohanok és rádtörök És csókolok – meg jó: ölök. Az őgyelgő nagy csőcselék, Mely észre sem vett tán elébb, Mig átrohantam sorait Utánad ott, utánad itt: Csak hadd ijedjen és hadd álljon, Hadd nézzen és hadd kiabáljon – Hogyha nem üdvözülhetek, Kárhozzam el, de teveled! Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked, Hogy oly nagyon szeretlek téged!“ „Úgy teszek majd!“ A leánynak Képe tünt fel képzetében Ingerelve indulatját És kioltva az eszét – „Úgy teszek majd!“ A leírás Csak hevíté szenvedélyét És a percz fellobbanása Akaratba gyúlad át. „Úgy teszek, ahogy’ megirtam, Úgy teszek majd!“ És ledobbant És a padlón elterülve Vonagolva zokogott.