EPILOG.

Már a nap letünt az éjbe, Csak piros visszfénye lángolt Fellobogva és lohadva Mint a bús emlékezet, Már a szélvész is lelankadt, Már a fák is csöndesűltek, Néha-néha csak, ha súgták: Soha, soha, sohasem! Soha, soha, sohasem! – Mondjuk el hát még utószor Mosolyogva és sohajtva: Isten önnel, kis slemíl! Váljék önből is filiszter, Járdahágó, tollszárrágó És kenyérért öklelődző – Isten önnel, kis slemíl! A Slemílt a rohanásban Egy barátja fogta meg, És megállítván az ifjat, Végig mérte kérdezőn. Nagy-nehéz volt szóba fogni, De mikor megkezdte, akkor Szakadatlan tört belőle Fölzokogva a beszéd. Majd lecsítult és karöltve Fölmenének a barátok Abba a szűk kis szobába, Melyben a Slemíl lakott, Ahol a barát leülve, Szótalan hallgatta végig A Slemíl szerelmi búját És szerelmes verseit. Majd azonban egyik versnél, Amely a teremtést szidta, Rátekintve a papírra Szólt, szavát megnyomva jól: „Nem, barátom, aki „Isten“-t Nagy kezdőbetűvel írja, Annak semmi kérdésére Nem felel a tudomány!“ Majd meg aztán, hogy Slemíl úr Olyan verset olvasott fel, Amelyikben egy kegyelmes Pillantásért esedez: „Nem, fiam, aki a csókot Kegynek nézi, nem adónak, Az ugyan hiába várja Asszonyajkak csókjait!“ Majd szivart vett, megmetélte, A gyertya tüzébe mártá És a füstjét szertefújva A homályba visszadőlt, S míg a gazda nagy zavarban Visszarakta a sok irást Ágy alá, asztal fiába, A pamlagról igy beszélt: „Fiatal vagy, nem tapasztalt – Voltam én is egyszer ilyen, Irtam verseket robotba, Hogy csak ugy kongtam belé – Abbahagytam, mert beláttam, Hogy nem új az, amit írok És a régit sokkal szebben Már megirták ezeren, És beláttam, hogy manapság Jobb a gáz a holdvilágnál S többet ér egy hausse a börzén, Mint a legszebb költemény, És a lantomat megütve, Még utószor, búcsuzóul Ujkoromnak a prológját Eldanoltam imígyen:

Vége a meddő sohajnak, Vége a szerelmi dalnak, Aki egyre azt daloltam, Szerelemrül ajkam hallgat, Nem kivánlak vissza többé, Álomcsókok, álomrózsák, Képzeletnek tengerénél Többet ér egy csepp valóság!“