ELSŐ ÉNEK.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Ifju ember, akit apja És az anyja s a rokonság Mindig úgy hítt, hogy Emíl, Ám tapasztalt jóbaráti Két betűvel megnövelték E költői szép nevet S elnevezték őt Slemílnek. Furcsa név, tagadhatatlan; Semmiképen sem hizelgő! Ha fiam lesz, nem nevezem Soha err’ a névre őt. Mennyi név van a világon Nagy dicső és tettrekeltő! Hogy ne mondjak többet: itt van Viktor és Bazíliusz, Konsztantínusz, Augusztínusz Szigfríd, Gottfríd, Teofilusz, Dionízusz, Dominíkusz, Benediktusz és Leó – De mihaszna felruházni Bármi fényes, büszke névvel, Aki teljes életében Nem leszen más, mint slemíl? Mily slemíl volt a Slemílkénk Már kicsiny gyermekkorában! A verésben nincs olyan faj, Amit ő meg nem kapott, Nincs a gyermekszívnek annyi Búja, kínja, gyötredelme, Hogy ne lett vón’ mindegyiktől A gégéje keserű, S a magyar nagy rónaságból Ujra sós tenger lehetne, Ha ott gyültek volna össze Titkon ejtett könnyei. Mint kivánja minden gyermek A madárnak szárnyait! Hogy’ szeretné átrepülni Nagy merészen a leget – Ó a mi kicsiny Slemilünk Sohse kelt vón’ ilyen útra, Mert az ekkép exponált lény Mindenünnen látható, És kitünt vón’, amit olyan Féltve és vigyázva rejtett: Hogy hiányos a ruhája S a czipője is lyukas. Anyakéz nem varrta össze A nadrágja sebeit, Nem simítá homlokárul A korán ért sok redőt; A homályban ifju lelkét Anyaszó sohsem vezette, S anyacsók nem édesíté A fiú keserveit. A’ biz úgy van: az anyáknak Egyéb dolguk is akad, – Nem elég baj, hogy a gyermek Annyit ront a bájukon? ’Sz épen ez volt a slemilség: Apja is volt, anyja is volt, Mind a kettő szép is, jó is, Mégse’ voltak szülei, Volt szobája, volt kis ágya, Ámde nem volt otthona; S bár zsebpénze volt busásan, Pénze nem volt sohasem. Pénz ne’kül pedig, világos, Nem lehet el a gyerek sem, Amit ó mi szörnyü gyakran Érezett a kis Slemíl, Amikor pirúlva látta, Hogy’ segélnek fel barátot, Hogy’ köszöntenek tanítót Nélküle a társai. Mint regényes hőshöz illik A Slemílke is kerülte Bús magába elvonulva Könnyüvérü társait, És feledve kis jelenjét, Gyermekálmok czifra fényes Sok kövéből összeépült Jövőjébe menekült. Nem, nem mintha a szivében Sohse’ keltek volna vágyak, Ujjongásra, társaságra, Szeretetre szomjazók, Ó de félt a boldog társak Duzzadó nagy erejétől, Félte kedvük lobbanását S elbizott nyers szavukat. Mint a lepke színe bágyad, Hogyha súlyos kéz lefogja És lesöpri durva újjal Szárnya könnyü hímporát, Úgy lebágyadt a fiú is, Hogyha gúnyos szóval érték És a kínzók karma közzül Szárnyatépve ment tova. Szárnyatépve, kedveszegve, Szembehúnyva, – néha írigy Égő indulatra gyúlva: Igy töltötte napjait. Nem ugy nőtt fel, mint a rétnek Ápolatlan vadvirága, Melynek bárha van tövisse, Van virágzó ereje: Mint a pinczék növevénye Gyenge, síma és erőtlen, Halovány volt, keserű volt, Gyorsanérett és beteg.