HETEDIK ÉNEK.

Sántikálj csak, jó trochæus – A négy lábad hogyha biczczen Vagy az oldalad nyilallik, Bár caesurát nem kapott: Sohse bánjad! Jobb a sorsod, Mint lehordott jámbusimnak; Boldog állat! ládd-e, téged Nem ugat a kutya sem! Hol is hagytuk el Slemílkét? Úgy, igaz, a földön fekve. Ime, nyájas olvasó, most Más helyzetben látod őt. Ottan áll egy utcza sarkán Kémlelődő, vizsga szemmel, Melyet piszkos úti porral Teleszór az esti szél, S míg a szél nagyobbul egyre S a porfelhő is kavargóbb És az út sok karcsu fája Hajladozva búg, recseg, Hároméves kiskabátját, Melyrül a gombok lesírnak, Égő, fulladó nyakára Lázas ujjal hajtja föl. A halánték lüktetése Tompán zúg le a fülébe, Könny csiklándik a szemében, Cserepes az ajjaka, És a térde reszketését És a foga vaczogását Lábdobbantva, ajkszorítva, Szembehunyva küzdi le. Hogy’ került ő err’ a helyre? Édes istenem, hisz’ ebben Máskor talán nem is volna Semmi rendenkívüli, Hiszen évek töltek avval, Hogy Slemíl úr reggel-este Utczahosszat járva-járkált Várakozva fel s alá – De a passióknak utján Most utószor jár alá-fel És e léptek mérnek rája Üdvöt és elkárhozást. Aznap este, hogy agyában Megfogamzott a vad eszme, Alkonyatra búcsuzóul Kisütött a napsugár, S a vasúti állomásnál Általútazó királyként Pillanatra megjelenve, Mosolyogva tünt tova. Másnap aztán tiszta, pompás Nap ragyogta át a tájat, S ez elé csak olykor-olykor, Hogyha port vetett a szél, De Slemílt ez nem zavarta S az álmatlan éj kimultán Hálás szívvel üdvözölte A reményadó napot: „Légy ezerszer üdvözőlve Tiszta, fényes nap sugára – Tiszta, fényes igazomnál Légy segítőm, légy tanúm!“ Estefelé még nagyobbra Vált a szél, – de ő elindult, Miután egy még aránylag Uj ruhába öltözött, S hogy kalapja jobban illjék A fejére, bő keretjét Megszükíté a Pester Lloyd Összehajtott ívivel, És magával víve apja Czifra, régi tőrösbotját, Egy sarokra lesbe állt a Rácsos kertes ház elé. Fel s alá járt, félve elsőbb, Majd halálos nyúgalommal – Ó be illik kurta lábhoz A halálos nyúgalom! „Légy ezerszer üdvözölve, Tiszta, fényes nap sugára, Tiszta, fényes igazomnál Légy segítőm, légy tanúm! Aki engemet bolyongót Annyi úton át kisértél, Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el Ezen az egy útamon! Majd ha láttál rárohanni, Majd ha fölhatott a jajja, Majd ha felszökött a vére, Föl, hozzád, az egekig, Akkor, ó akkor boruljál Alkonyesti bíborodba, Fullaszd vérbe a világot, Mikor ő elvérezik! Mert nekem rá több jogom van, Több okom van, mint a mórnak, Akitől reszketve bújtak A szemérmes csillagok: Megbocsátva leborulnék, Hogyha hűtelennek hinném – Az a vétke, az a bűne, Hogy sosem volt az enyém!“ És a szél szárnyára vette A boszúnak izenetjét, Szárnyabúgva, síva, zúgva Vitte azt fel a napig – „Van jogod rá, van jogod rá Én szivem!“ kiált rekedten A fiú – és ebb’ a perczben Lép az útra a leány.