HARMADIK ÉNEK.

Jer, Slemílke, fogd a széket, Ülj le mellém és feleljél Nyilt szavakkal: nem slemílség Ez az ilyen szerelem? Sohse lázadt föl tebenned A husz éves büszke férfi, Ha bolyongó sétaúton Kergetéd a lyány nyomát? Egy barátod épen tegnap Szöktetett meg egy varrólányt, Másik ellen ép ma lesz az Apasági tárgyalás, És te ép ma számitád ki Pontosan, hogy még szerencse, Hogy ha minden ötvenednap Pillanatra látod „Őt“! Őt, kivel gyerekkorodban Két vagy három szót beszéltél, És attól a percztől fogva Nem gondolsz, csak őreá És azóta már hat éved’ Háza táján őgyelegve Őt keresve, rája várva, Verscsinálva verted el! Ó Slemíl, a halhatatlan Istenek mennyit nevetnek Hogyha szellős csarnokukból Letekintenek reád, És rohanni látnak egy-egy Ismerős ernyő nyomába, Mely elől ha szívdobogva Már kitérni nincs időd, Akkor látod át ijedten, Hogy nem a lyány tünt elédbe, Ám előtted áll az anyja És a nagymamája is, És a két hölgy gyanakodva Nézi félszeg köszönésed’: „Mi az ördögöt kereshet Mindig itt ez a fiú?“ És ugyan mi jód van abban, Hogyha őt magát találod? Mindenik találkozással Nem gyarapszik-e bajod? Újévkor te nem köszöntél, Februárban ő nem látott, Márcziusban meg elejtéd Előtte a kalapod, S mikor végre áprilisban Egész perfekten köszöntél, Köszönésed viszonozta Nem csak ő, – egy hadnagy is! Erre az esetre lettél Ágyba’fekvő nagy beteggé S ilyen édes gondolattal Sírtad át az éjeket: Hogy mig itten forgolódva Lázban éged át a májust, Addig ottan az a hadnagy Tudja isten, mit csinál! Légy, fiam, nyugodt; a hadnagy Nem csinált ott semmi ollyat, Amit egy kis akarattal Ne tehetnél meg te is: Azt tevé, hogy általtánczolt Kedveseddel két élite-bált, – Erre a jó ideára Rájuthattál vón’ te is – S erre munkadij fejében Meghivást kapott a házhoz, – Udvarolj csak a mamának, Néked is kijut e kegy: S ekkor egy vasárnap délben A visite zürös zajában Megvallhatod kedvesednek Szíved összes bánatát, És boglyas fejed’ lehajtva Mondhatod majd hőn susogva: „Légy az én kis feleségem, Várj reám, mig megnövök!“ De te félsz a társaságtól, A nevétől is szaladsz már És ha mégis belefognak, Meg nem állod a helyed’; S a’helyett, hogy kedves volnál, Pajkos, élczes és negédes, Sok bolond különczködéssel Leplezed a zavarod’, Úgyhogy, hogyha általában Észrevesznek a leányok, Azt gondolják: „bár csak itt ne Volna már e bús kamasz!“ Ládd, hisz azt elismerem, hogy Álmaidnak tartományán Úr vagy, nagy, dicső, hatalmas, Fényes és korláttalan, Ó de jobb vón’, hogyha e’ hely’tt Megaláznád büszke fődet És letennél egyhuzomban Vagy három szigorlatot, S a’ helyett, hogy egyre irnád A sok bánatos poémát, Szidva sorsod’, a miért Őt Soha el nem érheted, Kutyabőrrel a zsebedben Megkérnéd kis szőke, bájos Ideálodnak reális Ősz apjától a kezét. – Gyakran szállt Slemíl magába, Gyakran siratá meg éltét, Áthenyélt sok drága napját S átvirrasztott éjeit, És ilyenkor vad szitokkal Átkozódva meggyülölte, Aki, bárha öntudatlan’, E leromlás oka volt. De azért egyet se lépett, Hogy feledje, vagy elérje, Inkább irt tizenkét verset, Mint egy disszertácziót; És a könnyü gyűlölséget Leveré a mély rajongás, S ujra epedett utána, Ujra róla álmodott. Véle járt a lyánynak képe Minden utján, minden álmán, Meghallgatva a fiúnak Nagy magánbeszédeit, Aki mindazt, mit a költők Évek ezrén összeszőttek S mit maga rajongva képzelt, Mind e képhez álmodá; Földerité égi fénynyel, Fölruházta égi bájjal, Ugyhogy abban nem maradt már Többé semmi emberi, Nem volt más, mint a Slemílke Vágyainak alkotása, Mit magának ő teremtett, Melyre néki joga volt! Mindezekről a szép lyánynak Nem volt semmi tudomása; Nem is tudta, hogy ő milyen Égi lénynyé változott, Valaminthogy azt se sejté, Hogy ő annyi éven által Élt együtt egy nagy költővel, Kinek őrá joga van!