MESÉK ÉS MONDÁK.

I. A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI.

Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operenczián is tul, bédőlt kemenczének kidőlt ódalába, vén aszszony szoknyájának a hetvenhetedik ránczába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlen egy jóramenendő fia, – elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, azután elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. – Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepödött; – de a királyfinak a sok járás-kelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, – ezen az öreg király erősen megűtődött, s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőlle, csak magába főzte, míg arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedenczia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, a mely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; a melyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségűl neked, csak jobb kedvödet lássam. – Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, a hol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, míg ilyent talalok.

Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen; elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s útnak is indult.

Mikor több nap mulva kihaladt vólna az apja birodálmából, a mint möndögelt az úton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, – mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelébb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak109) szerteszéjjel az ágak, – mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz’ én csak azt bámulom, – felelé emez, – hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm110) meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedencziájába, – hát a saskirálynak egy gyönyörüségös szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta. Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi czélja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, – mondá a sas király – úgy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, a mig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony, is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek, volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! – ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s a hogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, más nap búcsut vött a sashirály házától s utnak indult.

Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s reápillantott a király küsasszony képibe, s gondolta magába: haladjak ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna, egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, – a kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát én bizony czak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár fődet? Jaj édes öcsém! mondá az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresítöm; de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal köröszül bukkott a fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó királyfinak, s meghítta őtöt magához éjjeli hálóba. – El is mentek együtt a kopacz király rezsedencziájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van mint az előbbinek, – ki őköt jószüvel látta s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte, hogy addig utazik mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is, mert a mint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhat semmiféle familiám, míg azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek eszsze a leányommal, ugyis látom nem unjátok egymást s 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de, mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécczakát mondván, elmönt a hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa ujjában megforditotta, éppen ott lött azonnal, a hol akarta; – a királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval elbúcsuzott s utra indult megint.

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megforditja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utczáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formájú emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbúsul tehát, hogy mitevős lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bújában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; met más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedencziáját megmutatni. – Jó szüvel – mondá az embör – s elvezette a királyfit a rezsedencziához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedencziába, hát a királyi küsasszony a rezsedenczia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsaszszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedenczia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsaszszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsaszszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma ugy teli van szurkálva varrótűvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi, azt mondja ekkor a küsaszszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy a míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem váslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hezzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. – Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsaszszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsaszszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: Mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany veszszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, a mivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adománnyát, azt a zsebibe rejtötte, avval búcsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, a melyik azt a száraz főddel öszszekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az arany vessző, melyet a himvarró király küsaszszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedemezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; – de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél külömb csuda-állatok őrzik, a milyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! – a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér’ indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Eppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás úgy utólérte, hogy a mikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtöt legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghót is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tölle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a hímvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedencziához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön föl a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára búva s elaluva; szép csöndösön oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne, az utósó varrótü is a király küsaszszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsaszszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsaszszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsaszszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépön s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi búcsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az előbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igér, s a királyfi tőlle elbúcsuzik, s mönyön a Saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt ugy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi híre, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy őtöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsut vöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedenczia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égőtt kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de a mint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal: Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy a ki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megforditsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egyik lábát betötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondja a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hezzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta nélki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállitotta a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát éppenös éppen a vár falára, – mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédűlt, megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát bétönni ne merészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; a ki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől.

(Kriza János gyüjt. Háromszéki székely tájszólás szerint.)

II. AZ ANGYALBÁRÁNYOK.

Volt egy szegény asszonynak három fia, kik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt.

Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betenni való falatjuk sem. – Nagy duzzogva utnak indult a fiu. Utközben találkozik egy öreg emberrel.

– Hová igyekszel édes fiam? – kérdi az öreg ember.

– Szolgálatot keresnék öreg apám uram, ha találnék valahol.

– Akkor csak maradj mindjárt nálam! mondja a jószívű öreg ember. Én nálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig a merre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a füből, a miből majd a bárányok legelnek; itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vizből, a miből isznak. Én mindennap megnézem, hogy micsoda füből esznek s miféle vízből isznak.

A fiu megigérte az öregnek, hogy mindent rendin elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelid kis bárány mindig a fiu oldalához szegődött, s néha-néha hozzá dörzsölé oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy mért hányja bele a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hidhoz értek, a minek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenkint mind átmentek a rosz hidon; legutoljára maradt a legszelidebbik, s mintha biztatná pásztorát, hogy csak ő bele fogózkodjék egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jőjjön vele.

De a lusta fiu dünnyögve fordult vissza. „Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha ugy tetszik ő kelmeknek, én bizon nem akarok arról a rosz hidról lehemperegni.“

Darab idő mulva jönnek a bárányok szép rendben vissza s hazafelé tartottak. „No most mit csináljak? gondolá magában a fiu, micsoda füvet tegyek a ládikába, micsoda vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?“ Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból az üvegcsébe, azzal indúl a nyáj után. – Kérdezi otthon az öreg ember:

– No édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? – Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak?

Odaadja a fiú a kis ládát meg az üveget.

Az öreg ember a fejét csóválta.

– Jaj fiam, te nem abból hoztál, a miből ezek ettek, ittak. Holnap majd csak abból hozz ám.

Második nap ujra kihajtja nyáját a lusta fiu. Megint ugy tett, mint tennap. A szelid kis bárányt megint elkergette oldalától s nem ment utána a bárányoknak a hidon túl. Ott várta őket a hidfőnél míg vissza nem jöttek. Akkor azután ujra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, avval haza hajtotta a bárányokat, ugy se kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vizre sem néztek rá.

Az öreg ember megint csak a fejét csóválta.

Harmadik nap is csak ugy tett a lusta pásztor, mint az elsö kettőn. Az nap este azt mondja neki az öreg ember, mikor hazaérkezett:

– No édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kivánnál bérbe: egy tál aranyat-e vagy a lelked üdvösségét?

A fiú nem sokáig gondolkozott:

– Adja ide kend azt a tál aranyat.

Az öreg ember előhozott egy tál fényes aranyat s a fiu szűrujjába töltötte.

Haza indult másnap reggel, alig várta, hogy megvirradjon. Utközben befordul egy kurta kocsmába. Eszik, iszik kedvire. Mikor leitta magát, mind kivették szürujjából az aranyat ivópajtásai, őtet meg ott hagyták; csak olyan üres kézzel ment haza, mint a milyennel elment.

Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is azon módon járt az öreg ember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérbe’ a három nap elmultával. De a korcsmában, mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép arany pénzt.

Ő is üres kézzel ment vissza anyja házába.

Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő gyermekeit, ha mindenük elfogy? s ha két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem? – Legkisebb fia vigasztalta:

– Ne sirjon kend édes anyám, majd elmegyek hát én szolgálni, majd hozok én kendnek pénzt.

Az anyja váltig marasztotta, hisz ugyis kicsiny még, de a kis fiu csak elment egy reggel. A mint mén mendegél, találkozik az öreg emberrel.

– Hová, hová édes fiam? kérdé az öreg.

– Szolgálatot megyek keresni édes öreg apám uram. Szegény édes anyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. – Segíteni szeretnék nyomoruságos életén.

– No te jó fiu vagy, látom, mondá az öreg ember, szívesen szolgálatomba fogadlak, ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.

A fiu elment az ősz emberrel. Mondja neki házánál az öreg:

– Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. – Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a füből mindennap, a miből kis bárányaim esznek; az üvegbe pedig meríts abból az italból, a mit isznak. Érted?

– Igen is értem, mondta a kis fiú.

Mikor másnap a bárányokat mezőre hajtotta, az a szelíd kis bárány, a melyiket bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül oldala mellett sündörgőzött, s hizelegve dörzsölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, czirógatta. Mikor a régi, rozzant hidhoz értek, a bárányok egymásután szépen átmentek a gerendán. De a kis fiu előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni?

A kis bárány biztatólag nézett rá s megszólalt:

– Ne félj, ne félj édes kis pásztorom! csak fogózkodjál gyapjamba, majd átvezetlek én.

A kis fiu megfogadta a bárányka szavát. – Gyapjába fogódzott s nagy vigyázva szerencsésen átment a hidon. A bárányok mindig mentek, mentek, ugy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtok, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő mulva egy kis kápolnához értek. A kápolna előtt megrázkódtak a bárányok s egyszerre mindenik egy-egy angyallá változott. – Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába léptek, s egy szép angyal, (az, a ki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött) őtet is bevitte. Az angyalok az oltár elébe térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kis fiunak is nyujtott. A kis fiu ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. – Aztán kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok ujra megrázkódtak s ujra bárányokká változtak át. A fiucska levett kalappal ájtatosan ballagott utánuk. A rosz hidnál megint átsegitette az a szép kis szelid bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öreg ember:

– No kedves fiacskám, hoztál a füből, meg a vizből, mit a bárányok ettek és ittak?

– Jaj édes öreg apám uram, mondja a kis fiú, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok! Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, mint azokban van. – Az öreg ember mosolygott.

– No kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiu vagy; teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e bérül, vagy lelked üdvösségét?

– Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk; de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom.

– Jól választottál, édes fiam! mondja a jó öreg ember. Mivel lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.

A fiucska térdre borúlt előtte. A jó isten pedig három tál aranynyal megtöltötte a szüre ujját s áldásával bocsátotta utnak haza felé.

Otthon aztán nem fájt többet édes anyjának a feje; mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.

(Márki Sándor gyüjt. Sarkad.)

III. A CZIGÁNY AZ ÉGBEN ÉS POKOLBAN.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a világon egy czigány, meg két szegény ember. Egyszer ezek igy hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, csak vágják a fát, egyszer megszólal valamelyik:

– Ugyan mit kivánnánk most, ha az isten egy-egy kivánságunkat teljesítené?

– Én, mondja az egyik szegény ember, azt kivánnám, hogy mikor haza megyek, ott lenne egy tál kolbász, meg egy fehér czipó az asztalomon.

– Én meg, mondja a másik, azt kivánnám, hogy egy tál túrós lepény lenne az asztalomon.

A czigány gondolta, hogy hiába kiván akármit, csak nem teljesedik az be, tréfálni akart egy kicsit:

– Én meg azt kivánnám, hogy – épen teherben fekszik a feleségem, – mikorra haza megyek, tizenkét rajkója lenne neki.

No ez abban maradt.

Este a mint haza vitték a fát, bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász, meg a fehér czipó; bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény; haza megy a czigány is, épen ott találja a bábaasszonyt, tenné le a fát a szögletbe, rákiált a bába: ‚Ne tegye kend oda, ott gyerek van;‘ tenné a másik szőgletbe: ‚Oda se tegye kend, ott is gyerek van,‘ tenné a kuczikba: ‚Oda meg épen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van‘; tenné ide, tenné oda, mindenütt tele van a ház gyerekkel, sehova sem lehet letenni, utoljára megharagszik a czigány: „Ejnye disznó teremtette, hát hány gyerek van itt?“ ‚Biz itt – felel a bábaasszony – épen kerekszám tizenkettő.‘

Megijed erre a czigány.

– No én tizenharmad magammal nem leszek egy háznál, mert az szerencsétlen szám! Inkább elmennék a pokolba kályhafűtőnek.

Alig mondta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög, nyakon csipte, elvitte a pokolba kályhafűtőnek.

A tizenkét rajkó nőtt, növekedett, ugy annyira hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebbik kérdi az anyjától:

– Édes anyám, soha se volt nekünk édes apánk? vagy ha volt, hova lett, hogy én sohse hallottam róla semmit?

– Bizony nektek fiam, volt; de mikor megszülettetek azt mondta: hogy a tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt, kiment a házból, azóta senki se látta.

– No ha így van, édes anyám, majd megkeresem én, haza is hozom.

Evvel a czigány fiu elindult világra az apját keresni. Kereste, kereste, már az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá.

A mint így keresi egy erdőben, megtalál egy nagy nyárfát, a minek a hegye az égbe ért, a gyökere meg a pokolba. No, gondolja magában, ha a földön nincs az apám, az égben kell neki lenni; fölmegyek, legalább odafönt is szélyelnézek. – Evvel elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot, utoljára fölért az égbe.

A mint fölér, széllyelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni, de az neki mindegy volt, ellökdöste őket az utból jobbra balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.

– Ki van ott? kérdezi belülről Szent Péter.

– Én vagyok, a Zsiga czigány tizenkettedik fia.

– Most nem lehet bejönni, várakozzál.

– Nem várok biz én, nem az az én dolgom, hanem ereszszenek be, hadd keressem meg az apámat.

– Már fiam, most nem ereszthetlek be, nincs itthon az Isten, majd ha haza jőn, avval beszélj.

A czigány látta, hogy már igy semmire sem megy, kapta magát, behajitotta a kalapját a kapun.

– Jaj Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!

– Kiadnám biz’ én, fiam, de messze elgurult, nem is látom; míg érte járnék, míg keresgélném, a sok ménkü lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutyabejáráson.

– No hát ereszszen be kelmed, majd megkeresem én!

– Jaj fiam, de ha nem lehet; mondtam már.

– No hiszen jól van, majd bepanaszlom az Istennek, csak jőjjön haza, hogy kelmed benn fogja a más ember igaz jószágát.

Szent Péternek mit volt mit tenni, félt, hogy megpirongatja az Isten, hát beeresztette a czigányt, de megigértette vele, hogy a mint a kalapot megtalálja, visszajön. Meg is igérte az, de bizony neki eszeágában se volt, hogy megtartsa; nem bánta ő, csakhogy egyszer belől lehetett; megkereste a kalapját, a fejibe nyomta, avval elindult az apját keresni, meg széllyelnézni egy kicsit. A mint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér, melynek a legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék. Az a nagy karosszék volt az Isten széke, abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket; a gyalogszékeken meg az angyalok szoktak ülni. A czigány neki indult a dombnak; mikor az Isten székéhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. A mint igy nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban oda néz, hahogy az anyját megláthatná; egyszer észreveszi, hogy a szomszéd czigány épen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy ügygyel-bajjal lopott malaczát. ‚No ’iszen megállj – gondolja magában – majd rád ijesztek most‘; felkap egy gyalogszéket, utána vágja, de biz a még csak közel se járt hozzá; felkap egy másikat, az sem éri, igy aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket… elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. A mint legjavában hajigálódzik, jön ám haza maga az Isten.

– Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?

– Hogy ne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de azóta el is lopta az édes anyám malaczát. Azt akartam oldalba ütni, de nem tudtam.

– Jaj hé, felelt az Isten, ha én minden emberhez egy széket vágnék, a ki egy malaczot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Azért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki.

Megijedt a czigány, úgy elkotródott, mintha ott se lett volna. Mikor kivűl volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hol lehet az apja, ha se a földön, se az égben nincs? Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában, hanem nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is, majd megtanitom én őket.

Avval elindult, meg sem állott, mig a pokol határába nem ért.

A mint ott megy, mendegél, előtalál egy regiment katonát.

– Hová mégy czigány? kérdezik a katonák.

– Megyek a pokolba, az apámat keresem.

– De oda ugyan hiába mégy; mi is azért voltunk ott, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen leányát, azt akartuk visszavenni, de biz’ azok nem adták, pedig a királyunk annak igérte a lyányt fele királyságával együtt, a ki viszszahozza. Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy, hanem visszafordulsz.

– Biz’ én nem fordulok, ha már eddig jöttem, felelt a czigány legény s odább ment a maga utján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta:

– Itthon van-e a Plútó?

– Nincsen.

– No hát adjátok ki az apámat, tudom, hogy itt van.

– Nem adjuk bizony mi, nem bolondultunk meg.

– Hiszen jól van, majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene.

Az ördögök csak nevették; a czigány meg se kérdett, se hallott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót, elkezdett lépegetni a pokol kapuja előtt előre és hátra, az ásóval péczézgette a helyet széltibe’-hoszába’. Meglátja ezt egy ördög, oda megy hozzá:

– Mit csinálsz te, czigány legény?

Biz én csak egy templomot rakok ide, hogy se ki, se be ne járhassatok a pokolba, mig az apámat ki nem adjátok.

Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg czigányt.

– No itt az apád, most már mehetsz dolgodra.

– Hohó! nem addig van ám az, ha az imént ki nem adtátok, egy tappodtat sem megyek addig, mig a királykisasszonyt is ki nem adjátok.

– Jaj czigány, csak azt ne kérd, inkább adunk aranyat, ezüstöt, a mennyit elbirsz.

– Nem kell nekem sem aranyotok, sem ezüstötök, csak a királykisasszony.

– Jaj csak addig várj, mig Plútó hazajön.

– Nem várok én egy szempillantást se’. Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat épitek ide, hogy maga Plútó is kiszorúl a pokolból.

Nagyon megijedtek az ördögök, kiadták a királykisasszonyt; hárman aztán elindultak a felvilág felé.

Haza megyen Plútó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik.

– Hát a királykisasszony hol van?

– Biz’ azt od’adtuk egy czigánynak, mert azt mondta, hogy ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni.

– Óh bolondok, mondja Plútó, hiszen nem tudott volna az templomot épiteni, nem is volt neki a miből csinálja. Eredj utánna mindjárt futárom, hozd vissza tőle.

Elindult a futár, utól is érte a czigányt nemsokára.

– Hohó, czigány, add vissza a királykisasszonyt!

– Nem adom biz’ én ilyen legénynek, mint te vagy. Kiállok én teveled akármiben.

– No hát fussunk verset, felelt az ördög.

Meglátja a czigány, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl.

– Óh szegény ördög, mondja nagy kevélyen, ilyen legénynyel mint te vagy, nem is futtatok magam, csak az öcsémet küldöm. Eredj, szólitsd, ott delel a bokorban.

Oda megy az ördög a bokorhoz, a nyúl felriad, elkezd szaladni, de biz’ annak még csak nyomába se hághatott. Mindjárt elhitte, hogy a czigány különb gyerek nála, nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt, visszament nagy szégyenszemre a pokolba.

– Hát hol a királykisasszony? kérdezi Plútó.

– Biz’ az odamaradt, mert így meg így jártam. Itt elbeszélte, hogy hogyan járt.

– Óh te bolond, hiszen nem az öcscse volt az hanem nyúl, nem tudott volna a czigány ugy szaladni. Eredj utána te fiam, buzogányos, hozd vissza tőle a királykisasszonyt.

Utnak eredt a buzogányos, utól is érte csakhamar.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.

Még ilyen legénynek, mint te vagy, nem adom. Kiállok én akármiben veled.

– Lássuk hát, ki tudja ezt a két mázsás buzogányt magasabbra hajítani?

– No hajítsd először.

Az ördög fölhajitotta olyan magasra, hogy alig látszott. A mint leesett, a czigány megfogta a nyelét, avval elkezdett kiabálni: „Bátyám! bátyám!“

– Hát te kinek kiabálsz? – kérdi az ördög.

– Biz’ én csak a bátyámnak, a ki kovács a másvilágon, felhajítom neki a buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak.

– Jaj inkább ne is hajits, maradjon a tiéd a királykisasszony, csak a buzogányomnak végire ne járj.

Ez is kisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plútó:

– Hát hol a királykisasszony?

– Biz’ azt nem hozhattam el, mert igy meg igy jártam a czigánynyal.

– Óh te bolond, hiszen nem birta volna az a buzogányodat meg se mozdítani. Eredj utána te fiam ostoros, hozd vissza tőle.

Utána indult az ostoros ördög, el is érte.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.

– Különb legénynek se, mint te. Kiállok én versenyre veled.

– Tudsz-e hát ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én.

– Csak kondíts, hadd lám, mit tudsz.

Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú.

– No czigány kondíts párját!

A czigány nem szólt semmit, hanem elővett három abroncsot, beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.

– Hát te mit csinálsz? kérdi az ördög.

– Csak a fejünket abroncsolom be, mert mindjárt akkorát kondítok, hogy a kinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.

– No hát abroncsold be az enyimet is.

A czigány elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: „Jaj ne szoritsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony.“ Erre aztán megtágitotta a czigány az abroncsot, az ördög visszament nagy pironkodva.

– Hát hol a kisasszony? kérdi ettől is Plútó.

– Nem hozhattam biz azt vissza, mert így meg így jártam az abroncsolással.

– Óh te bolond, hiszen nem tudott volna a czigány semmekkorát se kondítani. Eredj utána te kocsisom, hozd vissza már valahára.

Utnak ered Plútó kocsisa egy vasvillával, utól is éri a czigányt.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszurlak.

– Nem félek én attól, feleli a czigány. De igy a sikföldön nem nagy mesterség viaskodni; ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kivül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.

Az ördögnél egy két águ vasvilla volt, a czigánynál pedig egy nyárs.

Avval elkezdtek szurkálódzni a sövényen át, nem biz’ az ördög soh se’ tudott átszurni a kétágú vasvillával, mert az mindig megakadt a sövényben, a czigány meg a nyárssal ugy össze-vissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt, visszanyargalt a pokolba.

– Hát te se’ hoztad vissza a királykisasszonyt? kérdi Plútó.

– Nem lehetett, mert így meg igy jártam, ugyancsak összeszurkált a czigány.

– Ugy kell, bolond, hisz’ a sövényen át a kétágu vasvillával egyet sem lehetett szurni. Eredj utána te fiam, szabó, próbálj szerencsét vele.

Neki rugaszkodik az ördögők szabója, utoléri egy kis ház mellett a czigányt:

– Hohó czigány, ha kell a királykisasszony, állj ki velem versenyre.

– Szivesen, feleli a czigány, hát mi a te mesterséged?

– Az enyim a varrás, próbáljuk meg, ki tud jobban varrni. Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk verset.

Bementek hát, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a czérnát sokszor húzogatni a tűbe, olyan hosszút belehuzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrani; a czigány meg a kurta czérnával szaporán öltögetett, ugy, hogy az ördög alig öltött még tizet-huszat, már ő készen volt. Igy tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt; üres kézzel visszakullogott.

– Hát te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? kérdi Plútó.

– Ugy bizony, mert nagyon jól tud az a czigány varrni; olyan hosszu czérnát huztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, még is hamarább kész lett vele.

– Óh bolond, hisz épen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál, beugráltál. Szaladj utána te fiam, kanász, hátha te el tudnád venni tőle.

Vesd el magad! – utána rugaszkodik az ördögök kanásza, utoléri épen a pokol határánál.

– Hohó czigány, nem a tied ám a királykisasszony!

– Hát kié?

– Azé, a ki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval, ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt.

– Nem bánom, feleli a czigány.

– De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? kérdi az ördög.

– Én majd, – feleli a czigány – csak a göndör farkúakat hajtom, te meg hajtsd az egyenes farkúakat.

Erre az ördög is ráállott; avval hozzáfogtak a disznóhajtáshoz. A czigány kihajtott huszat-harminczat, avval lefeküdt, az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat; a sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólitotta a czigány az ördögöt:

– No ördög, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú?

Elkezdték keresni, de bizony egyet sem leltek egyenes farkút; megint a czigány lett nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba, a czigány pedig a királykisasszonynyal kiért a pokol határából, tovább nem volt rajta hatalma Plútónak.

A mint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édes atyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves leányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabaditani a czigány, mindjárt beváltotta igéretét, hozzáadta a lyányt felekirályságával együtt, nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

A vén czigány pedig hazament a többi tizenegy rajkójához.

(Arany László gyűjt. Biharmegye.)

IV. HOVÁ LETT A BÁRÁNY MÁJA.

Krisztus Urunk a mikor a földön járt és egyszer magában utazott, megszólitja egy nagy henye, heverő, dologtalan ember: „Apa! fogadj meg engem inasodnak, holtig szolgállak.“ – Nem bánom, mondja neki a Krisztus; avval utaztak együtt tovább mind a ketten. A mint a mezőn mendegéltek gyalogszerrel, azt mondja neki Krisztus urunk:

– Hé! amoda van egy falka juh, már én ehetném; ha nem alszik a juhász, most fel ne költsd, csak hadd aludjék kedvére, azután meg pénzünk sincs; csak eredj oda és fogj meg egy jó bárányt, majd megnyúzzuk és megsütjük.

– Én! bizony, apa, nem megyek én! Sohasem loptam életemben semmit, annyival inkább bárányt!

– No jól van szolga, elmegyek én és hozok, te pedig addig eredj be a faluba, kérj egy kis kenyeret meg sót.

– Én, apa, én? Bizony nem megyek én! az apám se volt sem tolvaj, se kéregető, én se leszek!

Elment hát Krisztus-urunk maga, megfogott egy kövér bárányt s elhozta; ekkor azt mondja a szolgának:

– No mig én oda leszek kenyérért és sóért, nyúzd meg ezt a bárányt, csinálj jó nagy tüzet, hogy annál hamarább megsüthessük.

Avval Krisztus-urunk bement a faluba. A szolga pedig hozzálátott a nyúzáshoz, mikor avval is készen volt, tüzet rakott és a bárány máját kivette, megsütötte és megette. Mikor Krisztus-urunk visszajött a kenyérrel és sóval, körülnéz, nem látja sehol a bárány máját.

– Hát a mája hol van? kérdi a szolgától.

– Micsoda mája? mondja a szolga, sohasem hallottam, hogy a báránynak mája is volna.

– De hát hogy ne volna a báránynak, mint mindenféle állatnak, mája; vagy mondd meg, hogy megsütötted és megetted.

– Én, hogy ettem volna én meg, mikor nem volt mit megenni?

– No megállj, ehén jön az uton két vándorló, a ruhájukról ugy látszik, hogy mészárosok, majd megmondják azok, van-e a báránynak mája, vagy nincs?

– Mondják, nem mondják; az apám is juhász volt, de sohasem hallottam, hogy a báránynak mája legyen.

Az alatt oda ért a két vándorló.

– Megálljanak egy szóra földi, szólt Krisztus urunk, magok, a mint öltözetükről látom, mészárosok; hát mondják meg, van-e a báránynak mája?

– Igen, mink mészárosok vagyunk, tudjuk is, hogy van mája, csak ugy, mint mindenféle egyéb latnak.

– No szolga, hallod?! mondja neki Krisztus urunk; de a szolga nem hagyta magát, annál jobban állitotta, hogy a báránynak nem volt egy csepp mája sem.

Azzal elmentek utjokra mindnyájan.

Egyszer meghallotta Krisztus-urunk, hogy egy nagy urnak egyetlen egy szép leánya nagyon beteg, elmentek oda. Krisztus-urunk felvállalta, hogy 24 óra alatt meggyógyitja a leányt, csak rakassanak egy kis házat téglából, abba pedig kemenczét, de a házon se ajtó, se ablak ne legyen sehol sem; a kemenczébe rakjanak jó tüzet, hogy kivül csak olyan meleg legyen, mint belöl. A mint készen volt a kis ház, s a leány ott feküdt a beteg ágyban, Krisztus-urunk kihuz egy pallost a palástja alól s azt mondja:

– No szolga, vágd le ennek a lánynak a nyakát.

– Én, apa, bizony nem vágom én, mert az apám sem volt hóhér, én sem leszek.

– No hát elvágom én szolga. – Avval Krisztus-urunk egy csapással levágta a leány fejét s azután mindenestől a tüzes kemenczébe hányta, a hol az hamuvá égett. Akkor Jézus kiveszen egy kis hamuját a kemenczéből, épen a szive tájékáról, a tenyerébe tette, ráköpött s azt mondta néki: „Kelj fel és járj!“ hát még hétszerte szebb leány lett belőle, mint az előtt volt.

A mint a szolga ezt látta, azt gondolta, hogy ő is megtanulta már ezt a mesterséget, ő is tud már olyan doktor lenni; azt mondja hát a Krisztusnak:

– No apa, én nem szolgállak tovább, hogy engem egyszer lopni, máskor gyilkolni tanits; hanem add ki a pénzből a részemet, hadd megyek dolgomra. Mert el is feledtem megmondani, hogy 300 forintért vállalta fel Krisztus-urunk, hogy meggyógyitja a lányt.

– No akkor kiadom, mondja neki a Krisztus, ha megvallod, hogy te etted meg a bárány máját.

– Én apa, én nem ettem; nem is volt annak mája.

Hanem Krisztus-urunk azért még is kiadta néki a részét, avval a szolga elment dolgára. Egyszer azonban meghallotta, hogy egy nagy urnak egyetlen egy leánya nagyon beteg; elment tehát oda, orvosnak adta ki magát, fel is vállalta, hogy ő meggyógyitja a lányt, csak bizzák rá. Megparancsolta hát ő is, a mint Krisztus-urunktól látta, hogy téglából készitsenek egy kis házat, de azon se ajtó, se ablak ne legyen, a kemenczét pedig benne annyira befűtsék fával, hogy kivül is olyan tüzes legyen mint belül. Mikor készen volt minden s magára maradt a beteg lánynyal, kihúz a szüre alól egy pallost, megfeni, elvágja a lánynak a nyakát, aztán behányja a tüzes kemenczébe, ottan az megégett, még a csontja is.

Ekkor előveszen egy piszkafát, a mint látta Krisztus urunktól, kikapar egy kis hamut a kemenczéből, tenyerébe teszi, bele köp, s mondja: „Kelj fel és járj!“ Csak nézi, hát nem mozdul. Újfent többet kapar ki tenyerébe, de csak nem mozdul; harmadszor is kapar ki, de a lány bizony nem éled fel. Nosza megijed a doktor, ujfent benyúl a kemenczébe, kapar ki hamut, tenyerébe teszi, rá köp s mondja neki: „Kelj fel disznóteremtette, mert megfognak, kelj fel kutyateremtette, mert fölakasztanak, ha föl nem kelsz!“ De a bizony nem kelt föl; semmivé lett még a hamuja is. Az uraság pedig tüsténkedett, hogy hova marad már olyan soká a doktor, beküldi hát hozzá a szolgáját, de az nem talál mást a kis házban, csak a doktort magát; mondja az urának, bemennek tehát egész erővel, megfogják, megkötözik keményen, s megtalálják nála a pallost, melylyel a lány nyakát levágta, felkisérik és a törvény kezébe adják. A törvény halálra itélte, hogy akaszszák fel. Kiviszik az akasztófához és felhuzzák. Ekkor megszólalt és engedelmet kért, hogy hadd nézzen szélyel még egyszer a sokaság közt. Megengedték neki. Néz, néz, hát egyszer meglátja Krisztus urunkat hátul; elkiáltja magát:

– Gyere elő, apa, és segits rajtam, mert különben felakasztanak.

Krisztus urunk engedelmet kér, oda megyen.

– Apa, megismertelek és tégedet vigyáztalak, hanem most segits rajtam!

– No megállj, szólt Krisztus urunk, a nyakadba van a zsineg ugy-e?

– Ott biz’ az apa; fel is akasztanak, ha csak te nem segitesz rajtam.

– No megálljanak, szólt a Jézus, bocsássák le azt az embert; meggyógyitom én a leányt. – De hát ki ette meg a bárány máját?

– Isten szentháromság úgy segéljen, nem volt a báránynak mája!

– No jó, szólt a Jézus, menjünk vissza! És visszamentek a hely szinére mindnyájan. A mint oda értek, benyúl Krisztus urunk a kemenczébe, megtalál egy kis hamut, kikaparja, tenyerébe teszi, bele köp és mondja: „Kelj fel és járj!“ Erre előterem szüleinek örömére egy még hétszerte szebb leány, és egészséges, mindeneknek láttára. Azonnal elbocsátották őket becsületesen, kifizették a 300 forintot, a mennyiért felvállalta a szolga a gyógyitást. Ekkor Krisztus urunk egy kis asztal mellé áll, és olvassa a pénzt három felé. Nézi az ember egy darabig, csak nézi; egyszer már nem állhatja tovább és megszólal:

– Mit csinálsz most apa? hiszen csak ketten vagyunk, még is három felé olvasod, nem kétfelé; kié lesz az?

– Ez a csomó az enyim, a mért meggyógyitottam a leányt.

– Hát az a másik?

– Az meg a tiéd, a miért felvállaltad.

– Hát a harmadik?

– Az a harmadik?… azé lesz a ki a bárány máját megette.

– Apa! szólt most az ember fent hangon, Isten teljes szentháromság ugy segéljen, én ettem meg, mig te odajártál kenyérért meg sóért!

– No ha te etted meg: eredj pokolba az örökös tüzre!

És azonnal, mindenek szeme láttára, elvitték az ördögök tüstént.

(Erdélyi János gyüjt. Sárospatak.)

V. AZ ARANSZAKÁLLÚ EMBÖR.

Ecczö’ vót, hun nem vót, vót a világon egy igön-igön hatâmas kiráj, annak vót egy felesége, mög egy kis fia. Ecczö’ behívatja a kiráj magához a feleségét: „Édös feleségöm, én érzöm, hogy közê’ van a halálom órája, azê’ hivattalak hát, hogy fogadd fő’ neköm, hogy ha mö’halok, nem mégy soha férhöl, hanem a kis gyerökömnek hűségös gongyát viselöd.“ – A kirájné fő’fogatta neki, hogy még csak rá se gondol soha a férjhölmönésre, a kis fiunak pedig ugy gongyát viseli, hogy a haja szála se görbül mög soha. Erre osztán a kiráj mö’hât.

De a kirájné gondôta magába’: embör töszön fogadást, eb a ki mögájja, – alig húzták rá a kirájra az utôsó kapa fődet, mingyá’ férhölmönt egy idegön országbeli gazdag embörhöl, azt tötette mög kirájnak. Ez az új kiráj pedig rettentő istentűl êrugaszkodott fösvény embör vót, a szögény kirájfivâ’ úgy bánt, mint a legutôsó cseléddê’, rongyossan járatta, önni is alig adott neki, – a szögény emböröktől mög még a betövő falatot is ê’vötte vóna. Vót ott a kiráji udvarba’ egy kút, a mékbe viz hejött tej vót, abbú’ a kútbû’ a mögbôdogût kiráj idejébe meríthetött bôdog-bôdogtalan annyi tejet, a mennyi köllött, úgy, hogy akkô’ nem is fejt senki az országba’, – most ez a kiráj strázsákat állított a kút mellé, még csak egy csöpp tejet se adott senkinek, pedig biz’ abba se kára, se haszna nem vót, mer’ avvâ’ se több, se kevesebb nem lött a tej.

Ecczö a strázsák hírű’ vitték a kirájnak, hogy a kútho’ mindön röggê’, hajnâba’ egy aranszakállú embör mögy egy vödörrê’, a vödröt mö’meríti, avvâ’ ê’tünik mint a pára, még csak közê’ se tudnak mönni hozzá. A kiráj nem akart hitêt anni a beszédjüknek, másnap röggê’ maga állott ki lesre, hát majd ê’vötte a szömefényét, mikô’ az aranszakállu embör nagy ragyogássâ’ mögjelönt; a vödröt mö’merítötte avvâ’ ê’tünt, mintha a főd nyê’te vô’na ê’.

A kiráj ê’ nem tutta gondô’ni, hogy miféle embör löhet a’, csak elállott szöme-szája a na’ csudálkozásba; de attû’ fogva mindig azon mestörködött, hogy kézrekerithesse, mer’ nagy fukarságába a tejet is sajnáta, de mög szerette vóna az embört, gondôta’ hogy mijen na’ dicsősségére válna a’ neki, ha kaliczkába zárhatná, ojan nem vóna sehun a kerek világon e’ kirájnak se. Mestörködött hát mindön módon, hogy mögfogathassa, de hijába vót mindön mestörködés, hijába állitotta ki a tengör sok strázsát, csak nem birták mögfogni, mikô’ mán egészen körű’ keritötték, az’ tudták, hogy mán a kezükbe van, csak ê’tünt, se híre, se hamva. A kirájt mög mán maj’ mögötte a mérög, na’ jutalmat hirdettetött, a ki jó tanácsot ád neki, hogy keríthesse ki az aranyszakállu embört. Erre bemönt hozzá egy katona-visêt embör: „Főségös uram, mondanék én egyet: tötessön ki főségöd a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, osztán mög e’ kulacs bort, maj’ ha röggê’ ê’gyün az aranszakállu embör, mögöszi a pöcsönyét, mögiszsza a bort, attû’ bizonyossan mö’részögödik, mer’ csak tejjê’ szokott é’ni, az ojan embör pedig nem győzi a bort.“ – A kiráj mindönt úgy csinát, a hogy a katona-visêt embör monta: kitötetött a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, bort, körű’ mög mindönüvé strázsát állított lesbe. Röggê’ csakugyan odamönt az aranszakállu embör, övött, ivott, mö’részögödött, elalutt, akkô’ a strázsák mö’fogták, bevitték a kirájnak. – Röttentően mögörűt neki a kiráj, arankaliczkába záratta, úgy mutogatta a sok messzefődrű’ gyütt vendégnek, mer’ csak úgy jártak a csudájára mindön országbú’ a kirájok, császárok, herczegök, grófok. A szögény aranszakállú embörnek mög nem löhetött hangját se’ vönni soha, nem szôt senkihő’, mán az’tudták, hogy nem is tud beszéni, csak ojan vad embör; nem is igön övött, hijába attak neki a kaliczkába mindönféle drága étê’t, csak búsût, szomorkodott.

Ecczö’ a kirájnak ê’ köllött mönni háborúba, gondôkozott, hogy kire kéne bízni az aranszakállu embört, a ki jó’ gongyát visêné, vigyázna rá, hogy ê’ ne szökjön; utójjára is abba állott mög, hogy legjobb lössz a mostoha fiára bízni.

Behívatta hát magáho’: „No fiam, neköm most ê’ kő mönni háborúba, te rád bízom hát az aranszakállú embört, jó’ gongyát visêd, önni-inni aggy neki, de úgy vigyázz rá, hogy ha valami módon eleresztöd, vagy ê’ hagyod szökni, halálnak halálávâ’ hâsz mög.“

Evve’ a kiráj ê’ mönt háborúba, a fiatal kirájfi mög mindig az aranszakállú embör kaliczkája körűl vót, hogy valami módon ê’ ne szökhessön, még játszani is oda mönt. Ecczö’ a mint ott játszik, ott lüvődöz az ezüs’ nyilávâ’, egy szép ezüs’ nyilvessző bepattant az aranszakállu embör kaliczkájába. A kirájfi odamönt a kaliczka mellé:

– Agygya ki a nyilvesszőmet aranszakállú bácsikám!

– Nem adom biz’ én, mongya az aranszakállú embör, eressz ki a kaliczkábúl, akkô’ od’adom.

– Nem ereszthetöm ki bácsikám, feleli a kis fiú, mer’ halálnak halálávâ’ halok mög, azt mondta kiráji apám, mikô’ háborúba mönt. Agygya ki a nyilvesszőmet, úgy se vöheti semmi hasznát.

Az aranszakállu embör kiadta hát neki a nyilvesszőjét, de azután még jobban könyörgött, addig kérte, rimánkodott neki, hogy mögesött rajta a kirájfi szíve, mer’ igön jó szivű kis gyerök vót, kinyitotta a kaliczka ajtaját, kieresztötte.

– No kis fiam, jó tét hejjébe jót várj, maj möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya az aranszakállu embör, avâ’ ê’tünt. A kis kirájfi mög ê’ kezdett gondôkozni, hogy mitévő lögyön, ha mögvárja mig a mostoha apja hazagyün a háborúból, ha ê’ nem szökik elűle, halálnak halálávâ’ öleti mög, jobb lösz neki mos’ mán ê’bujdosni világra.

Mén möndögél hát a kis kirájfi járatlan járt útakon, högyön, vőgyön; ecczö’ mö’lát egy vadgalambot, mingyá’ kapja a nyilát, hogy maj’ mö’lüvi.

– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, mongya a vadgalamb, két kis fiókom van otthon, azok mö’hâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.

A kirájfi mö’sajnáta, nem lűtte mög.

– No királyfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya a vadgalamb.

– Ugyan szögény vadgalamb, mivê’ háláhatnád te neköm mög? felel a kirájfi.

– De főségös királyfi, mongya a galamb, úgy mongyák, hogy egyik högy soha se talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat talákozhatik a másikkâ’.

A királyfi csak nevetött rajta, avvâ’ odább mönt.

A mint mén-möndögél, mögin’ mö’lát egy vadkácsát, mögin’ fő’vöszi a nyilát, hogy maj’ mö’lüvi.

Aszongya neki a vadkácsa:

– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok meghâ’nak éhön, ha nem hordhatok nekik önnivalót.

A kirájfi ezt is mögsajnáta, ezt se lütte mög.

– No kirájfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya a vadkácsa.

– Ugyan szögény vadkácsa mivê’ hálá’hatná’d te neköm mög, felel a kirájfi.

– De főségös kirájfi, mongya a vadkácsa, úgy mongyák, hogy egyik högy sohase talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élőállat talákozhatik a másikkâ’ mindönütt a világon.

A kirájfi mögin’ csak nevetött, mögin’ mönt odább. A mint mén-möndögél mö’lát egy góját. – Erre is fő’fogja a nyilát, de ez is ê’ kezd neki könyörögni:

– Ne lüjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok möghâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.

Ezön is mögesött a kirájfi szive, ezt se bántotta.

– No főségös kirájfi – mongya a gója, – jótét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd.

– Ugyan szögény gója, mivê’ hálá’hatnád te neköm mög, felel a kirájfi.

– De kirájfi, mongya a gója, úgy mongyák, hogy egyik högy soha se talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat akárhun talákozhatik a másikkâ’.

– A kirájfi csak ê’nevette a dógot, avvâ’ mönt odább. Mén-möndögél, ecczö’ előtalál két obsitos katonát.

– Hova mégy öcsém? kérdi az egyik obsitos katona.

– E’ mék szógálatot keresni, felel neki a kirájfi.

– No hát gyere velünk, mink is odamögyünk.

Mönnek osztán, möndögének együtt hárman hetedhét ország ellen, ecczö’ beérnek e’ kiráj udvarába. A kiráj épen kinn vót az udvaron.

– No fiaim, mi járatba’ vattok? kérdi tőllük.

– Hát mink bizony szógálatot keresünk.

– Ne mönynyetek odább, nekem ugy is kő most két kocsis, mög egy ispány, ha beszegődtök, mö’fogadlak bennetöket.

Mingyá’ beszegődtek, a kirájfi ispánnak, a két obsitos mög kocsisnak. De a két obsitos röttentően irígyködött a kirájfira, hogy azt mögtötték ispánnak, ők mög csak kocsisok, mer’ azt nem is gondóták, hogy királyfi vóna; mindön módon azon vótak, hogy hogy tegyék ê’ láb alô’. Ecczö’ bemöntek a kirájhol.

– Főségös kiráj, ez az uj ispány aszonta nekünk, hogy ha űtet mögtönné főségöd kasznárnak, e’szem búza se veszne ê’ a keze alô’, mer’ ő ugy tunna hozzá, hogy ha összeöntet főségöd röggê’, mikô’ a templomba mögy, e’ zsák buzát e’ zsák árpávâ’, mire visszagyün, mind szét görgeti, hogy még csak egyetlen egy szöm buza se lössz az árpa közt. Azé’ hivassa be főségöd, parancsojjon rá, hogy tögye mög; ha tagagygya, ne higygyen neki, inkább fenyögesse mög valamivê’.

Mingyá behívatta a kiráj a szögény kirájfit.

– No fiam, mongya neki, azt hallottam, hogy te ezt mög ezt mondtad, azé’ hát röggê’, mikô’ a templomba mögyök, elibéd öntetök e’ zsák búzát, e’ zsák árpát, ha te azt neköm, míg a templombû’ visszagyüvök, ki nem szömölöd, még pedig úgy, hogy a tiszta búza közt még csak egy árva szöm árpa se maragygyon, akkô’ halá’nak halálávâ’ hâsz mög, ha pedig szöröncséssön ki tudod szömő’getni, mögtöszlek kasznárnak.

A szögén kirájfi hiába möntögetőzött, hogy ő soha se monta egy szóvâ’ se, nem haszná’t semmit; becsukták egy üres szobába, mikô’ a kiráj templomba indû’t, leöntötték neki a ház főggyére a sok tengör búzát, árpát, jô’ összekeverték, hogy no mos mán válogassa. – A szögény szöröncsétlen kirájfi hozzá se mert fogni, de hiába is fogott vóna, ha ezör lelke lött vóna se tutta vóna azt szétgörgetni egy hét alatt se, nemhogy ojan kevés időre; leű’t hát egy sarokba, a fejét a kezébe hajtotta, ott bánkódott, sirt nagy keservessön.

Hát a mint ott szomorkodik, eccző’ csak berepű’ az ablakon egy vadgalamb.

– Mijé’ szomorkodô’ fő’ségös kirájfi?

– Ho’ne szomorkodnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt monta, ho’ tögyem mög, mer’ ha mög nem töszöm, halálnak halálávâ’ halok mög.

– Azon bizon e’ csöppet se búsûjj, ha ögyébb baj nincs, felel a vadgalamb, mer’ hát ismersz-e engöm, én vagyok a vadgalambok kirájja, a kinek te eccző’ mögkögyêmözté’, azé’ most mög akarom szôgáni a jóságodat.

Evvê’ a vadgalambok kirájja kirepű’t mögén’, asztán kevés idö múva röttentő sok vadgalambbâ’ gyütt vissza, azok mingyá’ neki estek a búzának, még a kiráj ki se gyütt a templombû’, mire úgy széjê’ válogatták, hogy még csak egy szöm buza se maratt az árpa közt, se árpa a búza közt; avvâ’ fő’kereködtek, visszamöntek, a mint gyüttek.

Gyün eccző’ a kiráj a templombú’, legê’sőbb is a királyfiho’ mönt be, hogy mennyibe’ van mán a búzávâ’, ki tutta-é válogatni va’ se’. Hát csak elállott a szöme-szája, a mint mö’látta, hogy a szép tiszta búza ott van külön e’ rakásba, az árpa másikba, a szemét mög harmadikba. Mögdicsérte a kirájfit, mingyá’ mög is tötte kasznárnak.

De a két obsitos attú’ fogvást még jobban irígyködött rá, hogy lám mán a’ kasznár, űk mög még most is csak kocsisok, mögén’ ê’kezdtek gondókozni, hogy mivê’ kék ê’rontani a böcsületét a kiráj előtt. Ecczö’ hát mögén’ bemöntek hozzá:

– Fő’ségös kiráj, ez a mi utitársunk, az új kasznár, mos’ mög mán azt beszéte nekünk, hogy ha rábizná főségöd mindön kincsét, hogy vigyázna rá, úgy mö’ tudná őrzeni, hogy még csak egy tű se veszne ê’ a keze alô’, mer ő úgy tud hozzá, hogy akár próbájja mög fő’ségöd, vettesse bele a kirájkisasszony gyűrűjét a kutba, mikô’ a templomba indû’, mire visszagyün ű kivöszi.

Mögén behívatta hát a kiráj a kirájfit.

– No fiam, mos’ mög azt hallottam, hogy te ezt mög ezt beszéted, azé’ mikô’ a templomba indúlok, belevettetöm a lányom gyűrűjét a kútba, de ha ki nem vöszöd mire visszagyüvök, halálnak halálávâ’ hâsz mög.

Mögén nem ért semmit a möntögetődzés, rá se hajtott a kiráj, hanem mikô’ a templomba indút, csakugyan kútba vettette a kirájkisasszony arangyűrűjét. A szögény kirájfi osztán odaű’t a kút kámvájára, búsût, bánkódott, hogy mán neki ê’ kő veszni. A mint ott búsû’, ecczö’ odarepű’ egy vad kácsa.

– Mijé’ búsûsz kirájfi?

– Ho’ne búsûnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt parancsôta, ha mög nem töszöm, vége az életömnek.

– Biz azon még csak e’ csöppet se búsújj – felel a vad kácsa, mer’ hát tudod-e ki vagyok én? én vagyok a vadkácsák kirájja, a kinek te ecczö mögkögyê’mözté’, azé’ mos’ möghálálom a szívességödet.

Avvâ’ a vadkácsák kirájja ê’repűt, de nem sokára visszagyütt e’ na’ csapat vadkácsávâ’, hajrá, mind bele a kútba, mire a kirájfi utánok nézött, hogy mit csiná’nak, mán ki is hozták a gyűrűt. Mikô’ a kiráj hazagyütt a templombû’ még jobban mö’dícsérte, mingyá mögtötte főfő kincstartójának.

No mán a két obsitos maj’ kipukkadt iri’sségébe, gondôkoztak, mivê’ kék mán ojannâ’ beárûni, a mit mög ne tunna tönni. Bemöntek hát mögén a kirájho’:

– Főségös kiráj, mán mög az’beszé’te ez az embő’, hogy ha főségöd mögengenné, a kirájkisasszonynak ojan gyeröke lönne őtűlle egy écczaka, a ki mindönféle nyêvön beszé’ne, azon föjjűl még muzsikálni is tunna.

Mán ezé’ igön mö’haragudott a kiráj, hogy hogy mer ojat még csak beszé’ni is az ő lányárô’, ê’sőbb tömlöczbe vettette; de azután mö’gondôta, hogy még is mö’ kék nézni, hogy mögtudja-é tönni ezt a csudát, na’ lakzit csapott hát, azután a két fiatâ’t becsukatta együvé egy szobába, de a kirájfinak mö’monta: „Ha mög nem töszöd a mit montá’, ló farkára köttetlek, ugy hurczôtatlak mög a városon.“

De a szögén kirájfi még csak hozzá se mert szó’ni a kirájkisasszonho’, csak búsût, szomorkodott, hogy mán vége az életének. A kirájkisasszon a muja gavallér mellett, a ki hozzá se mert szô’ni, szépön elalutt, de a kirájfi nem bánta, rá se nézött, csak sirt rítt. A mint igy sír, rí, ecczö’ csak kinyílik az ablak magátú’, berepű’ rajta egy gója.

– Mijé’ búsúsz kirájfi?

– Ho’ ne búsúnék, mikô’ a kiráj ezt meg ezt monta, hogy tögyem mög, ha mög nem töszöm, ló farkára köttet, ugy kínoz halá’ra.

– Ha ögyebb baj nincs, azon bizon’ e’ csöppet se búsújj, mongya a gója, maj’ hozok én neköd ojan gyerököt; mer’ tudod-é, hogy én vagyok a góják kirájja, a kinek te ecczö’ megkegyê’mözté, mos’ hát azt akarom mö’háláni.

Evvê’ a gója ê’repű’t, de nem sokára visszagyütt, hozott egy pójás gyerököt. Kibontja a kirájfi a pójából, hát a gyerek csak ê’kezd ám muzsiká’ni, mög mindön nyê’vön beszé’ni. Bözzög mögörű’t neki a kirájfi, bözzög nem szomorkodott tovább, bözzög nem hatta alunni a kirájkisasszont.

– Kejj fő’ szivem szép szerême, mög van mán a gyerök.

Fő’ kê’t a kirájkisasszon, mö’látja a gyerököt, hajja hogy muzsikál, csak ê’csudákozott rajta, de a kirájfi tartotta sok tréfás beszéddê’, vígan vótak, nevetgé’tek, szerêmösök mógygyára tőttötték az időt, úgy bele szerettek egymásba, hogy mingyá’ örök hűségöt fogattak.

Röggê’, mikô’ a kiráj mö’látta a gyerököt, nem tudott hova lönni bámúlatába, de a kirájkisasszon nem hatta annyiba’ a dógot.

– No fő’ségös kirájatyám, ha mögtötte rajtam a na’ gyalázatot, most már engöm esküttessön is össze evvê’ a legénynyê’, mer’ igy is maj’ kisűl a szömöm, úgy szégyöllöm magam.

A király nem is ellenközött, mer’ látta, hogy annak mán mög kő’ lönni miné’ előbb, igy is hamarébb vót a körösztölő, mint a lakodalom, mingyá hivatott hát papot, hóhért, vaskalapot, lakzit laktak, öttek, ittak, maj’ kirugták a ház ódalát. – Lakadalom után azt kérdi a kiráj az új vejétől: „No édös fiam, mos’ mán fiam vagy, hát mondd mög neköm, hogy micsoda mestörségöt tudsz te, hogy mind mö’ tudtad tönni azt a sok csuda dôgot, a mit rád biztam.“

– Jaj fő’ségös kiráj ipam uram, gráczia a fejemnek, nem tudok én semmi mestörségöt, hanem csak így meg így möneködtem mög a haláltû’. – Itt ê’mondott neki mindönt, hogy ő is kirájfi, hogy hogy köllött neki ê’szökni a mostoha apjátû’, hogy talá’ta a három madarat, de ê’mondta azt is, hogy ű soha se beszé’t az obsitosoknak semmit, azok csak ráfogták, hogy ê’veszíthessék. A kiráj nem hogy mö’haragudott vóna rá, még mögörű’t, hogy a veje nem valami gyütt-mönt, hanem kirájfi, de bözzög mérögbe gyűtt az obsitosokra, mingyá’ ê’kergette őket a házától.

De a két obsitos is tutta, hogy mit kő csiná’ni: möntek igyenöst a királyfi mostoha apjához, ê’monták neki, hogy hun van a fia. A pedig még most is mindönütt halálra kerestette a királyfit, ugy mögharagudott rá, a mér’ az aranszakállú embört eleresztötte; most is hát, a mint a két obsitos mögvitte neki a hírt, azokat mindgyá fő-főhivatalba tötte, a másik királynak pedig – a kiné’ a királyfi vót – levelet irt, hogy vagy mindgyá’ haza kűgygye azt az akasztófára való kölköt vason, vagy váltságul az aranszakállú embörér’ kűgygyön neki tizönkét aran kost, tizönkét nyősténynyê’, mög tizönkét arany báránynyâ’, mer’ különben haddâ’ mögy az országára, úgy ê’pusztitja, hogy kő kövön nem marad.

Mögijedt a király nagyon, mer’ emez a király sokkâ’ hatâmasabb vót nálla, mingyá’ hivatta a vejét, kérdözte, hogy mitévők lögyenek.

– Mán fő’ségös királyi ipam uram, én nem akarom, hogy az országának romlása lögyön miattam, – felelt a királyfi, – azé’ hát én most elindulok, addig mögyök, mig a tizönkét aran kost, aran nőstényt, aran bárányt mög nem tudom keriteni, – vagy vissza se gyüvök többet.

E’búcsuzott hát a feleségétő’, elindú’t a világra.

Mén-möndögél hetedhét ország ellen, az óperencziás tengörön is túl, de még azon is túl, eccző beér egy erdőbe. Mén-möndögé’ ott is, ecczö csak mögszóllitja valaki:

– Hova méssz, fiam?

Oda néz, hát kit látott, nem mást mint az aran szakállú embört. A királyfi mindgyá ê’mondta neki, hogy mi járatba’ van, hogy most épen azé’ kő’ neki bujdosni, mer’ őtet elerösztötte.

– No hát fiam’, segitök én rajtad – mongya az aranszakállú embör, – adok a mit keresöl, mer tudd mög, hogy én vagyok az arany állatok királya, azé’ gyere, válogasd ki az aran juhnyájambô’ a mi kő’.

A királyfi kiválogatta a tizönkét aran kost, tizönkét aran nyőstényt, tizönkét aran bárányt, terêgette nagy vigan haza felé. A mint haza ért mingyá ê’kütték a másik királyho’ váltságú’ minnyáját, nagy vendégségöt attak, azt tutták, hogy má’ ezután nem lössz semmi baj.

De bözzög a másik király nem érte be vele, mer’ maga is fukar zsugori vót, de mög a két obsitos is mindig ösztöké’te, mögén visszaizent hát e’ levélbe, hogy ő még evvê’ mög nem elégszik, hanem vagy kűgygyön még a király tizönkét aranbikát, tizönkét arantehénnê’ mög tizönkét aranbornyúvâ’, vagy azt a kölköt kergesse haza, mer’ különben tüzzê’ vassâ’ pusztitja el az országot.

Mit vót mit tönni, tutták, hogy ama’ sokkâ’ hatâ’masabb, mög nem mérközhetnek vele, mögén elindût hát a királyfi, mögkerítni a tizönkét aranbikát, arantehenet, aranbornyút. Mén – möndögél hetedhét ország ellen, ecczö’ mögén beér abba az erdőbe, mögén előtalájja az aranszakállú embört.

– Hát mos’ mi járatba vagy fiam? kérdi az aranszakállú embör.

– Én bizon tizönkét aranbikát, arantehenet, aranbornyút keresök, mer’ mos’ mög mán azt kivánnya a mostoha apám, vagy különben tüzzê’ vassâ’ pusztitja ê’ az országunkat.

– No hát adok én azt is – mongya az aranszakállú embör – kűgygyétek ê’ neki, a fösvén kutyának. Gyere válogasd ki az aranjuhnyájambô’.

A királyfi kiválogatta ezöket is, hajtotta nagy vigan hazafelé. A mint haza ért, mingyá’ kütték ezöket is a másik királynak, hogy evvê’ tán maj’ csak êhâgattatják mán. Pedig dehogy hâgattatták, nem hogy mögérte vóna vele, de még vérszömöt kapott, a mint látta, hogy ezök nem mernek semmit tenni ellene; mögén’ mingyá’ irt vissza e’ levelet, hogy vagy az a nyúzni való kölök takaragygyon miné’ elébb haza, vagy neki magát az aranszakállú embört kügygyék váltságû’, mer’ máskép népestű’ kiirtaja az országot, még a csöcsszopó gyeröknek se kőgyê’möz.

Röttentő mögijett erre a szögén kiráj, a ki a kirájfinak pártját fogta, – tanakottak, gondôkottak mitévők lögyenek, utojjára is âra határozták, hogy legjobb lössz magátô’ az aranszakállú embörtő’ kérni tanácsot, a’ mán kécczö’ kisegitötte őket, tán kisegiti harmacczô’ is. E’mönt hát a kirájfi igyenyöst oda, a hun mán kéccző’ talá’ta, ott találta most is az erdőbe. Az aranszakállú embör mingyá mögszóllitotta:

– No fiam mi járatba’ vagy? Tán mögén kő mán valami annak a tê’hetetlen disznónak?

– Kő bizony – felel a kirájfi – még pedig most azt izente, hogy vagy kigyelmödet magát kűgygyűk ê’ neki, vagy kiirtja az országot, még a csöcsszopónak se kögyê’möz.

Mán êre mérögre frottyant az aranszakállú embör is:

– Eriggy haza fiam – monta a kirájfinak – osztán mihent haza érsz, izenjétek mög annak a tê’hetetlen kutyának, hogy a mit kapott, érje mög vele, többet még csak e’ koszos malaczot se kap; az országotokba mög ugy tögye be a lábát, hogy mögkeserüli még az ivadéka is. Ezt hát irjátok mög neki e’ levélbe, magatok osztán ne gondojjatak semmivê’, ögyetek, igyatok, még a mi katonátok van is, eresszétök mind haza szabadságra, – a többit bizzátok énrám.

Haza mönt a kirájfi, ê’monta mit izent az aranszakállú embör, – mög is fogatták mind e’ szóig, mögirták a levelet a kirájnak, hogy fenét kap ő, nem aranszakállú embört, óra tőlle foghagymás, magok mög öttek, ittak, vigan vótak, még a mi katonájok vot is, mind ê’kütték.

A másik kiráj mög fő’készitötte a nagy hadseregöt, mögindût vele, hogy mán ő majd igy töszi’ ugy töszi tönkre a szomszéd kirájt, országostú’, népestű’; – mán közê’ is vót az ország határáho’, mög is ijett emez a kiráj, a ki mindön katonáját szabadságra eresztötte, még csak e’ lélök se vót, a kit a tengör sok ellenségnek elibe kügygyön, – akkô’ hirtelen elő termött az aranszakállú embör e’ na’ sereggê’, mind csupa aran vitézek vótak, aran lovon, aran fegyverbe, még az utóso közlegény lova patkója is aranbû’ vót, azok neki möntek az ellenségnek, mind e’ szálig lekaszabôták, hogy még hirmondó se maratt, a kirájt mög a két obsitost elevenön fogták ê’, azokat lófarkára kötötték, úgy hurczôtatták a városon, mig mög nem hâtak.

A kirájfi pedig ê’foglâta az országot, a mi igazság szerint úgy is ő rá maratt vóna, bekőtözött az édős apja kiráji palotájába a feleségévê’ együtt, – még maig is bô’dogû’ é’nek, ha mög nem hâtak.

(Arany László gyüjteménye. Nagy-Kőrösről, ottani táj-szólás szerint.)

VI. ILÓK ÉS MIHÓK.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon volt egy özvegy asszony s egy Mihók nevü boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, édes Mihókom?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy az Ilókék házához s egy tűt kap ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani s a mint egy szénás szekeret ér, beszurja a szénába. Megérkezik a szénás szekér s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg s elment haza az anyjához.

– Hol voltál édes Mihókom?

– Ilóknál édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem semmit, adtak.

– Mit adtak?

– Egy tűt.

– Hadd lássam.

– Egy szekér szénába szurtam, nem lelem sehol benne.

– Jaj fiam, nem jól töttél; a csákódba kellett volna szurni.

– Másszor ugy teszek.

Megint azt mondja az anyjának: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy leány-nézni s kap ajándékba egy ekevasat. Haza menet belé teszi a csákójába; de nem akart megállani, hol jobbra, hol balra huzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestelte Mihók s elhajtotta a sárba. Haza megy üres kézzel.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Egy ekevasat.

– Hadd lássam.

– A csákómba szurtam, de nem akart megállani s elhajtottam.

– Jaj fiam, nem jól töttél, a válladra kellett volna vetned s ugy hoznod haza.

– Másszor ugy teszek.

Megint elkezdi Mihók: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók a leányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti s ugy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban viczkándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt s eldobta.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Egy kis kutyát.

– Hadd lássam.

– A vállamra vetettem, de marta s eleresztettem.

– Jaj fiam, nem jól töttél. Egy madzagra kellett volna kötned, magad után huznod s szólitgatnod: Kuczó! kuczó!

– Másszor ugy teszek. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók Ilókékhoz és kap ajándékba egy félszalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonczolva ballag haza felé és minduntalan szólitgatja: Kuczó, kuczó. A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reá gyültek a szalonnára s a mig Mihók haza ért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, a melyikre a madzag volt kötve.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!

– Hisz e csak az álla csontja.

– Madzagra kötöttem, magam után huztam, talán megették a kutyák.

– Jaj fiam, nem jól töttél; a hátadra kellett volna venned, haza hoznod s a házba felakasztanod a füstre.

– Másszor ugy teszek. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókát, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók ismét maga ment a leányos házhoz és kapott egy borjut. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette s akármennyit feszengett, kapálódott és rugdosta, haza vitte nagy nehezen. Otthon felvonczolta a hiuba s felakasztotta a kakasűlőre.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak egy borjut.

– Hol van, nem látom.

– Haza hoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.

– Jaj édes fiam, nem jól töttél. Gyengén kellett volna körül kerekitni a nyakát egy kötéllel, szépen haza vezetni, a pajtába a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy és oda adják neki a leányt. Mihók egy kötelet vet Ilók nyakába; vezeti haza felé, szólitgatja: „ne boczikám, ne! ne!“ Haza érve béköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán béreteszeli az ajtót s bemegy a házba.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Ilókot, hihihi.

– Hát hol van?

– Békötöttem a pajtába.

– Jaj fiam, nem jól töttél. Eredj hamar czirógasd meg, vess szép szemeket rája s hozd be a házba.

Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megczirókálta Ilókot s reá hányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolodik vele, megsokalta a tréfát s elszaladt haza.

Az alatt a násznép összegyült a lakodalomra, elment a vőlegénynyel a menyasszony után, megengesztelte s elvitte haza Mihókékhoz. Megesvén a vendégeskedés, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta hijjára s lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy el illanhasson s valami szin alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszu sinort kötött a nagy lábujjára, ugy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron, leoldta a sinort, egy kecske lábára kötötte s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta; kiabált utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a sinort. A kecske a rángatásra mekegett s Mihók anyja a lármára kinézvén, felment a pajta hijjára, hogy lássa mi baj?

– Hol van Ilók, fiam?

– Oda le, megkecskésedett, édes anyókám.

– Hogy kecskésedett volna?

– Sinort kötöttem a lábára, s most huzom fel, de nem felel, csak mekeg.

Az anyja, a sinort tapogatva, megkapja a kecskét s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek s máig is élnek, ha meg nem holtak.

(Brassai Sámuel gyüjt. Toroczkó.)

VII. A BÉKA KOMÁJA.

Egyszer egy szegény asszony elment a Garamra mosni. Meglát ott egy akkora nagy pohos békát, mint a világ; meg nem állta szó nélkül:

– Hej béka béka! én elmennék neked komának, ha engemet hínál.

Harmadnapra csak jön egy vizbefult a szegény asszonyhoz, mondja neki, hogy a békának kis lyánya született, jöjjön most el komának, a hogy igérte.

A szegény asszony el is ment.

Mentek, mendegéltek, egészen a Garamig, ott a vizbefult ráütött a vizre egy kis vesszővel, a Garam menten kétfelé vált, szép száraz ut választotta el.

Megindultak a száraz uton, mikor a meder közepére értek, hát egy nagy kő állta utjokat, de a vizbefult rá ütött a vesszővel, a nagy kő elgurult, alatta pedig egy nagy lyuk volt, abban lakott a béka.

Ahogy a szegény asszony bement a lyukba, mindjárt ott találta az első házban a békát, száraz békanyálból csinált ágyon feküdt, mellette meg egy fényes békatekenyőben kis magzatja aludt, anyja ringatta, meg dédelgette, hogy: brekeke, brekeke, tuú! koaksz tuú! Máskülönben igen szemetes volt a szoba.

A szegény asszony felvette keresztlyányát s bármint útalta is a fertelmes kis jószágot, mégis megcsókolta, azután magasra emelte s elmondta, hogy:

A béka meg arra kérte komáját, hogy tisztogasson ki nála, de a szemetet ne vesse el, hanem vigye haza; még a másik szobáját is söpörje ki, de vigyázzon, hogy vagy egy fazekat fel ne forditson, se a fedőt le ne vegye valamelyikről; ezzel a béka befordult falnak és elaludt.

A szegény asszony bemegy a másik szobába; lát ott a polczokon sok, sok fazokat, mind zöld mázos szilkék voltak, zöld mázos fedőkkel letakarva; ő bizony meg nem állta, hogy meg ne nézze, mi van bennök.

Egyenesen oda ment a polczhoz, levette az első szilkéről a fedőt, hát abból csak kireppen egy hófehér lelkecske azt mondja suttogva: Isten fizesse meg! azzal elszáll.

Levette a másikról is a fedőt, abból is hófehér lelkecske reppent ki, az is azt mondta: Isten fizesse meg! s az is elszállt. Igy sorba mind kitakargatta a szilkéket, mindegyikből egy-egy lelkecske szállt el, mindegyik azt mondta: Isten fizesse meg!

Már megfordult a szegény asszony, hogy kimegy a szobából, a mint az ajtó mellett meglát még egy betakart kettes-fazecskát; mindjárt levette arról is a fedőket s kireppentek belőle az ő iker-gyermekeinek a lelkecskéi. A szegény asszony nagyon megörült, mert még két esztendővel azelőtt temette el őket, egyszerre estek be a Garamba.

Elmondták az anyjoknak, hogy amint a vizbe fultak, a béka mindjárt elfogta a lelköket, és azóta itt tartotta elzárva, hogy a mennyországba ne mehessenek, mert mig a lelkök nem jut a menyországba, addig a Garam ki nem veti a holttestöket s a vizbefultaknak mindaddig a békát kell szolgálni.

Azután a szegény asszony visszatette a két lelkecskét a kettős-fazecskába, letakarta s az összesöpört szemét közé a kötényébe dugta.

Akkor aztán elbucsuzott a békától; de ahogy kiment a lyukból, már nem találta ott a vizbefultat, hanem a folyó még is kétfelé vált előtte, mert két fehér hal összefogózkodva ketté hasitotta előtte a vizet.

Mikor a szegény asszony a partra ért, s a Garam megint összecsapódott, csak levette a fedőt a kettes-fazecskáról, kireppentek belőle a gyermek-lelkek, a Garam pedig abban a szempillantásban kivetett a kövekre két gyermek-testet. A lelkecskék áldása foganatos lett, az isten megfizette a szegény asszony jó tettét, a gyermek-lelkek visszamentek a gyermek-testekbe.

A szegény asszonynak megint volt fia is, lyánya is, meg pénze is; mert az a sok szemét, amit a békánál összesöpört, mire haza értek, mind aranynyá, ezüstté változott a kötényében.

Azután már igen jó dolguk volt, nem szenvedtek semmiben szükséget.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

VIII. A KACZOR KIRÁLY.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony, annak volt egy nagy macskája. Ez a nagy macska épen olyan nyalánk volt, mint a kis macska s egy reggel mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegy asszony, jól megverte a macskát s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére s ott nagy-szomorán leült a hid mellé. A hid végén ült egy róka is, lógatta lompos farkát. Meglátja a macska, neki-neki fut s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul; a macska is megijed, hátrál s felborzozza magát. Igy nézték egymást egy darabig. A róka soha sem látott macskát, a macska sem rókát, mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka megszólalt:

– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg, miféle úri nemzettség?

– Én vagyok a Kaczor király!

– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam!

– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok régulázni, olyan nagy a hatalmam.

Ekkor a róka megszeppent s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehusra. Minthogy már dél fele járt az idő s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghivást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar belé találta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urason is viselte magát, keveset szólott és sokat ett, ebéd után álomra dőlt s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, a mig alszik.

A róka kiállott a barlang szádához strázsálni. Hát épen akkor ment el ott a kis nyul.

– Hallod-e te kis nyúl! itt ne járj, mert az én uram a Kaczor király alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyul, szép lassan elkotródott s egy tisztáson lekuporodva, mind azon gondolkozott: Ki lehet az a Kaczor király? soha hirét sem hallottam.

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a kis nyul: hova megyen?

– Járok egyet, mert nagyon meguntam magam.

– Jaj erre ne járj, mert a róka azt mondja, az ő ura, a Kaczor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kaczor király.

El is indult a medve a róka barlangja felé.

– Hallod-e te medve?! itt ne járj, mert az én uram, a Kaczor király alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, s visszatért a kis nyulhoz. Ott találta a farkast és a varjut, a kik azt panaszolták, hogy ők is épen ugy jártak.

– Ki lehet az a Kaczor király? Soha hirét sem hallottuk! mondák mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit tudjanak csinálni, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghivják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjut a vendégeket meghivni.

Mikor a róka meglátta a varjut, nagy méreggel kifutott s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

– Eltakarodj’ innen! nem megmondtam már? az én uram a Kaczor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

– Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jó szántából jöttem ide, hanem a medve, farkas és nyul küldöttek, hogy meghivjalak benneteket hozzájok ebédre.

– Az már más! várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kaczor királynak. Kevés vártatva ki is jött, tudtára adta a varjunak, hogy a Kaczor király szivesen fogadta a meghivást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

– Eljövök én holnap utánatok s vezetlek.

A jó hirre a medve, farkas és nyul ugyancsak felütötték a Laczi konyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s igy nem könnyen égeti meg magát. A medve, mint legerősebb, fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt teritett s pecsenyét forgatott.

Mikor már kész volt az ebéd, a varju elindult a vendégek után. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt s onnan szólitgatta a rókát.

– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk, – mondá a róka – csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan végre kijött a Kaczor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elől, de a varjut mind szemmel tartotta, mert félt tőle. A varju is szepegett, csak félszemmel mert reá tekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, ugy vezette őket.

A medve, farkas és nyul nagy várakozásban voltak, mind azt mondogatták: vajon milyen lehet az a Kaczor király? Ki-kinéztek az utra, a honnan a vendégeket várták.

– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltá a kis nyul, s ijedtében neki futott a tüznek. A medve is megijedt s futtában ugy vágta fejét egy nagy fába, hogy ketté hasadt. A farkas nyársastul, sültestül elszaladt, a varju pedig, hogy még hirmondó se maradjon, követte a többiek példáját.

Az éhes vendégek csak hűlt helyét találták mind az ebédnek, mind a gazdának. Szerencsére ez alatt a kis nyul a tűzben jól megsűlt. Kihuzták, jól laktak belőle, s maig is élnek, ha meg nem haltak.

(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)

IX. A KIS KAKAS KITÚRTA A SÖVÉNYT.

Egyszer elment egy kis kakas a sövény alá kapargálni. Addig addig kapargatott, mig a sövény ki nem dőlt. Rászáll egy szarka a kidőlt sövényre, s azt kérdezi tőle:

– Ugyan sövény, mi lelt téged? még tegnap milyen szépen állottál itt.

– Jaj szarka koma, feleli a sövény, kijött a kis kakas alattam kapargálni; én kidőltem bánatomban.

– No akkor én meg kitépem a szép farkam, feleli a szarka, s csakugyan ki is tépte a szép farkát. Azután rászállott egy diófára. – Csodálkozott a diófa, hogy olyan kusza a szarka, megkérdezi tőle:

– Mi lelt téged szarka koma? – még tegnap oly szép farkad volt, ma meg egészen kusza vagy!

– Jaj édes komám, feleli a szarka: kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, én meg szép farkam kitéptem.

– Akkor én is lenyesem a szép galyamat, feleli a diófa, s csakugyan le is nyeste a szép galyát.

Délfelé a nagy forróságban oda megy egy őz a diófa alá pihenni. Látja, hogy a diófa egészen kopasz, megkérdezi tőle:

– Mi lelt téged szép diófa? még tegnap oly szép galyad volt, ma meg egészen kopasz vagy!

– Jaj kedves kis őzem, felel a diófa: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, én lenyestem galyam, ágam.

– Én pedig megölöm a két szép fiamat, felelt az őzike, s meg is ölte mind a kettőt. – Busult, busult aztán az őzike; egyszer megszomjazott, elment a kútra vizet inni. Csodálkozott a kút, hogy magában jön az őzike, mert máskor a két szép kis fiát is elhozta. Megkérdi hát tőle:

– Hogy van az, hogy ma csak egyedűl jösz őz koma? hol hagytad a két szép kis fiadat?

– Jaj kút koma, felelt az őz: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, én pedig megöltem a két kis fiamat.

– Ugy én is vérré változtatom a tiszta vizemet! felelte a kút; és ugy is lett. – Mikor Sára, a szolgáló, egy dézsával a kutra ment, hogy vizet hozzon, látja, hogy az egész kút véres. – Kérdezi a kútat:

– Ugyan kedves kútam, hogy van az, hogy ma tiszta viz helyett vér van benned?

– Jaj Sára néném, feleli a kút: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, bennem meg a viz vérré vált.

– Én meg szélyel verem fejemen a dézsát. Szélyel is verte, ugy ment, dagadt fejjel, az asszonyához. Mindjárt kérdezte az asszonya:

– Mi lelt téged Sára lányom?

– Jaj édes nénémasszony, feleli Sára: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált; én meg szélyelvertem fejemen a dézsát.

– Én pedig falra kenem a kovászomat! Épen akkor akarta a kovászt dagasztani, de mégis a falra kente. Látja az ura, a mint haza jön este, hogy a kovász mind a falra van kenve, kérdi a feleségétől:

– Hát te megbolondultál, kedves feleségem, hogy a falra kented azt a sok szép kovászt?

– Jaj kedves férjem uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát; én meg mind a falra kentem a kovászt.

– Ugy én meg leberetválom a szép szakálam. És csakugyan le is beretválta.

Nemsokára haza jött a legény fiuk is. Látja, hogy az apja ugy le van koppasztva mint a leforrázott csirke. Megkérdezi tőle:

– Mi lelte kendet édes apám uram?

– Édes fiam, nagy baj történt: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát, édes anyád falra kente a kovászát, én pedig leberetváltam szép szakállam.

– Jól van! mondja a legény, én meg levágom a négy ökrünk lábát! – Avval fogta a fejszét, kiment az istállóba, s mindjárt elvágta az egyik ökör első lábát. Már a másodikat is akarta vágni, de egy katona épen arra ment, az kiáltott rá:

– Elment az eszed, te legény, mit csinálsz avval az ökörrel?

– Jaj édes katona uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát galyát; őz megölte két kis fiát; kutban a viz mind vérré vált; Sára néném szélyelverte a fején a dézsát; anyámasszony falra kente a kovászát; édes apám mind lenyeste szép szakállát; én pedig levágom a négy ökrünk lábát!

– Le ám az eszed világát! kiáltott a katona, s ugy megkardlapozta a legényt, hogy alig birt bemenni a házba. – A katona pedig elhajtotta a négy ökröt vásárra, eladta; mint kiszolgált katona megházasodott, az árábol nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.

(Márki Sándor gyüjt. Biharmegye.)

X. A KIS KAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCZÁRJA.

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél – csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajczárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajczárt, azt mondja neki:

– Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajczárodat.

– Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, haza vitte, betette a kincses kamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a keritése tetejére, elkezdett kiabálni:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába arpült, onnan kiabálta:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Megharagudott erre a török császár.

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.

A szolgáló megfogta, kutba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kutban:

– Szidd fel begyem a sok vizet, szidd fel begyem a sok vizet, – arra a begye mind felszitta a vizet a kutból. A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemenczébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemenczébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

– Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom:

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csipjék agyon a darazsak.

A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

– Szidd fel begyem a darázst; szidd fel begyem a darázst.

Arra a begye mind felszitta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

– Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

Meg fogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

– Ereszd ki begyem a darázst, hadd csipje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csipje meg a farát.

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:

– Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincses kamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajczárját.

Bevitték a kis kakast a kincses kamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

– Szidd fel begyem a sok pénzt, szidd fel begyem a sok pénzt. Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas haza vitte, od’adta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

(Arany László gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XI. A TÉNSÚR ÉS JANCSI KOCSIS.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy módnélkül gazdag öreg úr; mikor az meghalt, nagy pompával el is temették, de hiába temették el, mert minden éjjel visszajárt. Imádkoztak érte, miséztettek érte, mind hiába! csak haza járt az, és olyan lármát, csörgést, ijesztgetést vitt véghez, hogy a háznépe már majd megbomlott a félelemtől.

Különösen az özvegy ténsasszony nagyon busult, szomorkodott s azt mondja egyszer a konyhában:

– Oh, ugyan mért is nincs szegény boldogult férjemnek nyugodalma, hogy hagyna másokat is nyugodni; de éjről éjre felverni a házat! – hisz mióta meghalt, ki se aludtam magamat.

– Hej, segitenék én azon, ha rám bizná a dolgot ténsasszonyom, szólalt fel a vén Jancsi kocsis – csak adna nekem száz forintot egy kis időre, meg csináltatna egy koporsót, a mibe én bele feküdném, akkor ténsasszonyom levitetne a kriptába, szépen a ténsúr mellé tétetne: tudom istenem, hogy kitudnám, mért jár haza szegény ténsuram!

Jancsi régi cseléd volt, együtt öregedtek meg az úrral, a ténsasszony megbizott benne, adott neki száz forintot, s azt mondta, hogy ha segit a bajon, neki ajándékozza mind a száz forintot; aztán megcsináltatta a koporsót is.

Jancsi a pénzt elásta az istállóban, azután befeküdt szépen a koporsóba, rátették a fedelet, levitték az ur mellé a kriptába.

Amint ott fekszik csendesen, egyszerre csak üti a tizenkét órát. Jancsi hallja, hogy a ténsúr koporsójáról leesik a fedél, Jancsi is kapja magát, lelöki magáról a koporsó fedelét; akkor az úr felült, Jancsi is; aztán az úr kilépett a koporsóból, Jancsi is.

– Hát te, hogy jöttél ide Jancsi? kérdezte az úr, mert épen szemben álltak egymásnak.

– Instálom alásan, csak ugy mint a ténsúr, meghaltam, hát eltemettek.

– Hát most hová mégy?

– Csak oda instálom, a hova a ténsúr.

– De én felmegyek a házba, mert nekem ott még dolgom van.

– Nekem is ténsuram; azért nem is pihenhetek a koporsóban.

– De már micsoda dolgod lehet neked Jancsi?

– Hát nekem bizony instálom, egy kis pénzecském volt, s én azt elástam az istállóban, most azt megyek megnézni.

– No, én is olyanféle járatban vagyok, gyerünk hát együtt.

Elindultak. Ahogy a kripta ajtóhoz értek, az úr keresztül ment a kulcslyukon s visszaszól:

– Gyere már Jancsi.

– Jaj, nem mehetek, ténsuram, nem férek ki a kulcslyukon.

Az úr rátette kezét a zárra, mire az menten felpattant, s Jancsi kiment, de az úr megcsóválta fejét s azt mondta: