ELŐSZÓ.

A Kisfaludy-társaság 1861-ben elhatározta, hogy magyar népköltési gyüjteményének uj folyamát inditja meg és szerkesztésével megbizta az inditványozó tagot, Gyulai Pált. Felszólitás bocsáttatott szét a hirlapokban, mely a népköltészet barátjait gyüjtésre buzditotta s némely, a gyüjtöktől eddig elhanyagolt műfajok iránti fogékonyságot igyekezett felkölteni. Számos gyüjtemény érkezett a társasághoz s már 1864-ben kiadható lett volna egy kötet, de kiadó nem találkozott, a társaság pedig csekély pénzereje miatt a kiadás költségeit nem fedezhette. Az anyag mind inkább szaporodván, 1867-ben Arany László tagját választotta a társaság szerkesztőtársnak. A szerkesztők úgy osztották meg egymás között a teendőket, hogy egyik, Gyulai Pál, a mysteriumokat, balladákat és dalokat szerkesztette és kisérte jegyzetekkel, a másik, Arany László pedig a meséket és mondákat, azonban az egészre nézve együttes felelőséget vállaltak. Végre 1871-ben az Athenaeum ajánlkozott két kötet kiadására, melyeket ezennel a közönség elé bocsátunk.

Ennyi röviden e gyüjtemény története, melynek érdeme leginkább a fáradhatlan gyüjtőket illeti, kiknek itt a Kisfaludy-társaság és az irodalom nevében hálás köszönetünket fejezzük ki. Nagy becsü közleményeiken kivül felhasználtunk mindent, a mit a hirlapok-, folyóiratok- és naptárakban elszórva találtunk és hiteles adalékoknak itéltünk. Csak a Kriza közleményeihez nem nyultunk, tudván, hogy azok a »Vadrózsák« II-ik kötetének részei s csak egy pár oly darabot vettünk fel, melyeket ő maga küldött be gyüjteményünk számára.

A gyüjteményt némi tájékozó és felvilágositó jegyzetekkel kisértük, de ezek nem igénylik magoknak a teljességet. Fő dolog volt előttünk a beküldött anyag megválasztása és gondos kiadása; a kritikai magyarázatot úgy nyelvi, mint aesthetikai tekintetben nagy részt mellőztük, csak a legfőbb pontokra szoritkoztunk, s leginkább a változatok összehasonlitásában igyekeztünk a lehető teljességre.

A tájszólások tekintetében az illető vidékek népi kiejtését mindenütt hiven visszaadni se szándékunk nem volt, se módunkban nem állott, mert a gyüjtők többnyire az irodalmi rendes helyes-irással irva küldték be gyüjteményeiket. Némely dalban és balladában itt-ott jelezve van ugyan egy-egy sajátságos kiejtésü szó vagy egy-egy közép e (ė) s mi ezeket a gyüjtők eredeti leirása szerint meg is tartottuk, de a nélkűl, hogy a tájszólást az egész szövegben következetesen vissza akartuk volna adni.

Csak két mysteriumban, egy mesében és néhány balladában alkalmaztunk külön jegyeket a tájszolás hű és következetes kifejezésére. E jegyeket mindenütt hiven az illető közlő leirása szerint tartottuk meg, bár e miatt kénytelenek voltunk lemondani arról, hogy a használt jegyek egész kötetünkben egyformák és egyöntetüek legyenek; de tekintetbe véve azt, hogy az egyes hangokat a különböző vidékeken különböző árnyalattal ejtik ki, legczélszerübbnek véltük szorosan azon jegyeket használni, melyekkel maga a közlő leghivebben vélte kifejezhetni az eredeti kiejtést.

Ehhez képest az első mysteriumban Torkos Sándor eredeti közlése nyomán az ä jegyet használtuk, melyet ő maga következőleg magyaráz (Magyar nyelvészet, szerk. Hunfalvy Pál. Második évfolyam 403. lap) »ä-vel jegyzem a rövid széles hangú s az a alhangúnak megfelelő felhangot p. e szóban keze, käsi, val, vel (val, väl) nak, nek (nak, näk): – e-vel pedig a rövid éles hangú közlő e-t mint p. e szóban: mennek, mennen.«

A harmadik mysteriumban, szintén a közlő helyesirása szerint az egyszerü közép e ė-vel van jelölve, a lapos, nyujtott e ê-vel (például: kend, kê); az l vagy r kihagyása miatt megnyujtott és laposan ejtett hangzók pedig, csak a kihagyott betü helyére tett hiányjel által fejeztetnek ki (p: éjje’, nappa’, jó’ esik, beszé’sz, fő’).

Az ötödik számú mese közlője azonban igyekezett e lapos hangokat is kitüntetni s alkalmazá az â, ê, ô, û jeleket. Főleg azért látta ezt szükségesnek, mert a nagykőrösi tájszólás a mássalhangzókat néha más esetekben is elhagyja, a nélkül, hogy a megelőző hangzót elnyujtaná. Például ezekben: na’ csudálkozás; mö’meritötte; mö’tutta (nagy csudálkozás; mögmeritette; mögtudta) a hangzót épen nem nyujta, sőt ellenkezőleg pattantva ejtik oly formán, mintha igy mondanák: nacscsudálkozás; mömmeritötte; möttudta.

Egypár balladában (8, 10, 32, 40, 54 számok) szintén a fentebb emlitett jegyeket használtuk s a sajátságos székely à kifejezésére megtartottuk Kriza à jegyét, melylyel ő, mint maga magyarázza: »a következő á által okozott visszaható hang-attractiót« fejezi ki.

Végre még egy pár szavunk van a gyüjtőkhöz s a népköltészet minden barátjához. A Kisfaludy-társaság folyvást központja kiván maradni a gyüjtésnek s gyüjteményének ez uj folyamát mind addig folytatja, a meddig közlésre érdemes anyagot talál. Ezért minden nagyobb és kisebb közleményt szivesen fogad ezután is, sőt, ha lehetséges, a dallamok pontos hangjegyeit is kéri, mert szándéka később egy tisztán zenészeti szempontból szerkesztett gyüjteményt is kiadni.

Ismételve felszólitunk mindenkit ez annyira fontos s ugy szólva nemzeti vállalat támogatására. A mi nyugati Európában kezd kivétel lenni, az nálunk még rendes dolog. Minden félrébb eső falu megannyi mese és dalfészek, minden pórfiu egy élő gyüjtemény. Még van idő a gyüjtésre, de nem lesz soká. A mint a könyv és lapirodalom nagyobb-nagyobb hóditást tesz a nép alsóbb rétegeiben, a szerint fog az élő hagyomány, monda, mese, sőt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorulni, lenézés és nevetség tárgya lenni. Amazok helyét józan ismeret, de félő, hogy a költészetét bizonyos csinált s az irodalmi hangot affectaló modor foglalja el, épen ugy mint népzenénk már is sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg a mit lehet.

Pest, 1872 febr. 20.

A szerkesztők.