JEGYZETEK.

I. KARÁCSONI MYSTERIUMOK és VIZKERESZTI JÁTÉKOK.

Eddigi népköltési gyüjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859 óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest nyujtottak tért egy-egy ily tartalmu közleménynek. Igy jelent meg az első magyar népmysterium a „Magyar Nyelvészet“ IV-dik évi folyamában (1859. 177–181. lap), a második a „Magyar Sajtó“ tárczájában (1864. 297. sz.), a harmadik a „Vasárnapi Ujság“-ban (1866. 13. sz.), a negyedik Orbán Balázs „Székelyföld“-jében. Pest. (1869. II. k. 152–155. l.)

Itt összesen veszi az olvasó nemcsak ez elszórva megjelent közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyüjteményekben kéziratban lappangott. Ugy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg méltóbban gyüjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök körrajza s tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig felvihető.

Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén drámának épen ugy az oltár a bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából fejlett ki a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás. Ez elemek soknemü hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a classicismussal, s megteremték a keresztyén uj drámát, mely különösen Franczia-, Angol- és Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett. A fejlődés különböző fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai irodalom, de maga az eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban vannak. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban az egyház ellenséges szemmel nézett mindennemü szinészetet, mint a paganismns élő emlékét. Európa déli részeiben, hol a római müveltség és nyelv romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok, bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén cultust látványosabbá tette. Igy történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek dicsőitésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára Krisztusra szállott át.

Az uj ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett deczember végére, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget nyerjenek.112) A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A német, angol és skandináv karácsoni szokások egész vegyületét képezik a pogány és keresztyén eszméknek.113) Szóval a keresztyén egyház igyekezett magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias szokásait és keresztyén irányt adni látványos hajlamainak, mire mindinkább fejlődő cultusa elég eszközt és alkalmat adott.

A már Tertullián idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a megváltás nagy titkának ábrázolása, melynek mint a primitiv görög drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog felé hajló responsoriák, antiphonák, hymnusok s prózák.114) A mise ez elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét ujitják meg, s melyek központja szintén a megváltás nagy titka. Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be, melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése, Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok csoportja.115)

Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai mysteriumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte. Jean de Bayeux, avranchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a XI-dik században irt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez tartoztak.116) A fenmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a XI. és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és egyházi stylben irva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a németek, de mindenik hasonlit egymáshoz, közös forrásuk az egyházi rituale.

Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe szoritja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elem előtérbe nyomul, az egyszerü szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a nemzetivel vegyül, majd egészen ennek adja át helyét, az előadók jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek, tánczosok, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni kezdenek. A szinhely nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti tér, temető, klastromok udvarai. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak a megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák s a nagyobb hatás végett komikai intermezzók, népies tréfák szövetnek be a legkomolyabb jelenetek közé is.

E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik. Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s az allegóriai személyek typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak uj nevet, de uj tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézlethez marad hű, de ez sem többé a középkori egyházé. A papok ezentul is rendeznek még mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az egykor annyira kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon marad fenn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.

E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez és mindenütt a viszonyok és népszellem módositó hatása alatt. Vajon Magyarországon ugyan az volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban? Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módositó hatása? Általában volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen kifejtve a magyar irodalomban s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket igérni. Inkább csak egy pár gondolat ébresztő nézetet szándékunk elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyüjteményünk népmysteriumaival.

A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen ugy meg voltak benne, mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott külföldről épen ugy, mint a katholikus cultus másnemü czerimoniája. Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház liturgiájának egysége, mely a X. század óta kevés eltérést mutat; második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a nép közé szállott s egész napjainkig fenmaradt liturgiai mysteriumok.

A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától, csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó s általános divatu. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e korszakból, még magában keveset bizonyit, de hogy a viszonyok s maga a népszellem nem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román nemzeteknek a római korból fenmaradt szinészethez való ragaszkodása mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segitette elő, szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és germán népek. E mellett nálunk a polgári elem ugy a közép-, mint az ujkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a polgári testületek kezébe került. A franczia mysterium-dráma gyors fejlődését és elvilágiasodását Jubinal117) egyenesen a harmadik rend emelkedésének tulajdonitja, mely már a XIII. században jelentékeny befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indult a keresztyén uj dráma is. Szóval ez ugynevezett harmadik korszak a másodiknak mintegy kényszerü következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit találunk? Csak tanodai drámát, s a szintén oda szorult moralitást, melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi egyetemekről hazajött protestans papok. A világi drámának, szinészetnek kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, „Balassi Menyhárt árultatásá“-t illeti, nem épen bizonyos, valóban szinpadra készült-e, vagy csak dialogizált satyra? Szóval, a magyar ujabb szinészet és dráma korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyitja, hogy nálunk sokkal kevébbé virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél. Mindent összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a liturgiai mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a mysterium-dráma önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban külföldről behozott vagy talán itt készűlt önálló mysterium-drámák adattak is, az csak a kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a brassói szerzetesek által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről Ipolyi118) emlékszik, s melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek leginkább a magyar birodalombeli német városok voltak szinhelyei.

Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állitja, hogy a mysterium-dráma nálunk épen ugy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar mysterium-drámából119). Állitásait oly történeti adatokkal támogatja, melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat VIII. kanonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és joculatorokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak, histrioknak, siposoknak Krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra, a „Biga salutis“ (1498.) irójára, ki panaszolja, hogy magukban a klastromokban is szini énekek zengenek (cantus theatrales perstrepunt); és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe sülyedtek.

Vajon ama két kanon a mysterium-drámára czéloz-e, vagy részint a magyar vándor hegedősökre, kik a nép ősmondáit fentartották s a keresztyénség előtti emlékeit élesztgették, részint pedig amaz idegen bohóczokra, bűvészekre, kötéltánczosokra, zenészekre, kik hol Német-, hol Olaszországból jőve, bebarangolták az országot, mint azt napjainkban is tapasztaljuk? Az ugynevezett joculatorokat, histriokat, mimusokat folyvást üldözte az egyház jóval a mysterium-dráma keletkezése előtt, sőt a mysterium-drámát is főleg azért kezdette, hogy tőlök elvonja a népet. A második arelati zsinat már az V-dik században mennydörög ellenök120). A Karolingek conciliumai, capitularei121) számos tilalmat bocsátanak ki a kóbor szinészek ellen, kiknek még ekkor nincs közük a mysterium-drámával. Agobard, lyoni püspök (816–840) megbélyegzi kora histrioit és mimusait, kiket a főurak az egyházi szegények rovására táplálnak.122)

A magyar egyház követve a külföld példáját, szintén felvette kanonjai közé a histriok, mimusok és joculatorok elleni tilalmat s nem ok nélkül. A magyar és szláv hegedősök széjjeljártak az országban, nemzeti dalukat kedvelhették maguk az egyháziak is; a kóbor olasz és német bohóczok, tánczosok, zenészek, bűvészek mutatványaiban gyönyört talált a nép, sőt maguk a papok is, s talán alkalmazták is őket egy-egy liturgiai nagyobbszerü mysterium előadásakor. De ebből nem következik, hogy e mimusok és histriok magyarok lettek volna, sem az, hogy mint idegenek nagyban befolytak volna a mysterium-dráma fejlődésére, legkevésbbé pedig az, hogy már a XIII-dik században a mysterium-drámából kiszakadt népszinjátékunk és bohózatunk lett volna. Hiszen a XII-dik és XIII-dik században a németeknél is, mint Reidt123) megjegyzi, együtt de egymástól függetlenül találjuk a világi szinjátékot az egyházi szinjátékkal (mysterium), csak a XIV-dik században olvad egymásba a kettő, vagy jobban mondva a világi az egyháziba, hogy XV. és XVI-dik század folyamán a farsangi bohózatokban uj életre ébredjen. Lehetetlen tehát, hogy nálunk, kik később lettünk keresztyének és fejlődésünk lassubb volt, már a XIII-dik században megtörtént volna az, mi szomszédainknál is csak a XV-dik században ment véghez.

A más két történeti adat sem nagy fontosságu. A „cantus theatrales“ a hegedősök énekeire, az idegen kóbor szinészek zenéjére vonatkozhatik; a mi pedig a II. Lajos alatti theatrum örömeit illeti, azok udvari és főuri ünnepélyek lehettek, melyekbe a külföld példájára kóbor mimusok és zenészek allegoriai és tánczos mutatványai szövettek be. Szóval okunk van hinni, hogy ez adatok a virágzó mysterium-drámából kifejlett népszinjáték mellett nem bizonyitnak. A dolgok természetéből vett okok többet nyomnak, mint oly történeti adatok, melyeknek értelme legalább is kétes. Mi azt hiszszük, hogy magyar nyelvü mimusok és histriok nem voltak, mert ha lettek volna, nem csak későbbi századokban, de még ma is találkoznánk velök. Az olasz bajazzo, az angol clown, a német hanswurst és bábjátékos még ma is létezik. De hogy valaha magyar ezt a müvészetet üzte volna, akár a régibb akár az ujabb időben, annak semmi nyoma. Nálunk nem volt magyar népszinjáték, épen azért mysteriumunk sem fejlődhetett ugy, mint más európai népeknél. Volt liturgiai mysteriumunk, mely az isteni tisztelet részét képezte, lehet, sőt valószinü, hogy később mint a liturgia toldalékja magyar nyelvüvé változott, sőt némi fejlődésen ment át, de nem vált valódi mysterium-drámává s épen nem vett oly lendületet, hogy az ujkori dráma és szinészet bölcsőjéül szolgálhasson. A magyar mysterium részint mint liturgiai rész, részint mint toldalék folyvást kedvencze volt a népnek, s midőn az egyház felhagyott vele, maga vette át. Az énekes és élénkebb parasztlegények, kik a falusi egyházakban eddig is közremüködtek, az egyházon kivül is folytatták ez ájtatos mulatságot egész napjainkig. Igy maradtak reánk e magyar mysteriumjátékok, melyek mindinkább kimennek a divatból, s melyek közül tizenötöt ment meg gyüjteményünk az enyészettől.

Azonban mindezek csak karácsoni mysteriumok és vizkereszti játékok; a passiói és husvéti játékok teljesen hiányzanak, pedig hogy mint a liturgia részei, ezek is előadattak egyházainkban s később a nép között is elterjedtek, alig szenved kétséget. Emlékök ma már csak egy pár közmondás- és adomában él. Szirmay, Dugonics, Erdélyi: „Molnár lettél, pedig kövesdi Krisztus vagy;“ „Lisztlopó,“ „Kötve higyj a komának“ közmondásokat azzal magyarázzák, hogy Kövesden a passiói játékok alkalmával midőn a Krisztust személyesitő molnárt sárral dobálta a nép, ez mindent szivesen türt, de mikor valaki lisztlopónak csufolta, megfeledkezett szerepéről, a keresztet eldobta és utána iramodott. Szalka János124) egy ponyván árult passiói játékról tesz emlitést. „Gyermekkoromban – ugymond – vett istenben boldogult anyám ilyetén vásári nyomtatványt, melyet én olvasgattam előtte, s tudom, mind rá mind rám mély hatást gyakorolt. A mysterium a szent szüzet irja le, hogy jár egyik mühelyből a másikba, s kérdezősködik, vajon nem hallottak-e valamit az ur Jézusról? Először is a kovácsmühelybe megy, s kérdi: „Mit csináltok kovácslegények? mit értettetek az ur Jézusról?“ Amazok igy válaszoltak: „Épen szegeket csinálunk, melyekkel fel fog feszittetni.“ Innen elmegy az ácsokhoz, kik szintén ily leverő választ adnak: „Most faragjuk a keresztet, melyre fel fog feszittetni.“ Ugy látszik azonban, hogy e nyomtatvány is végkép eltünt, minthogy a legszorgosabb kutatás sem vezetett ekkoráig reá“ stb. Kétségtelen, hogy mind a tartalom, mind a felfogás népies, de az már kétséges: vajon ama nyomtatvány valóban népmysterium volt-e? Lehetett párbeszédbe szedett Krisztus-monda is, mert magát a mondát mi is ismerjük, s még a következő részletekkel bővithetjük ki: Mária beszólt a szijgyártóhoz is, s kérdezte, nem tud-e valamit Krisztusról? „Épen most fonom számára az ostort!“ – volt a felelet. Mária a csősztől is kérdezte Krisztust, ki szintén igy válaszolt: „Most szedek tövist koronájához.“ Ipolyi Arnold125) Juhász Máténak 1761-ben nyomatott „Szép és ájtatos különféle magyar versek“ czimü munkáját is adatkép idézi, mint a mely számos karácsoni, passiói, urnapi és ó-szövetség-történeti játékokat foglal magában. Mi nem láthattuk e könyvet, de azt gyanitjuk, hogy tartalmát nem valódi népmysteriumok képezik, hanem csak tanodai drámák vagy a nép számára drámai alakban dolgozott olvasmányok. Ugy látszik, hogy a nép a passiói és husvéti játékokat nem ápolta oly szeretettel, mint a karácsoniakat és vizkeresztieket. Amazokra a tavaszi munka kevesebb időt engedett, mig ellenben emezeket a téli idő, nyugalom és a családi együttlét mintegy táplálták.

De térjünk vissza gyüjteményünk karácsoni mysteriumai- és vizkereszti játékaihoz, melyeket a legrégibb, az ugynevezett liturgiai mysteriumok maradványainak neveztünk. E maradványok természetesen nagy változásokon mentek át az idők folyama alatt, midőn a templomból kiszorulva, a nép védő szárnyai alá menekültek. Egyik egyszerü, másik mesterkélt, emezen népies naivságot érezhetni, amazon iskolás tudákosságot. Egyikben katholikus énekek zendülnek meg, a másikban protestansok, van olyan is, mely mind a kettőt vegyiti. Ide népdaltöredékek vegyültek, amott egy mult századi népies magyar költő soraira bukkanunk. Néhol a liturgia latin szavai is megmaradtak, másutt a megujitott magyar nyelven irt versszakok csengenek fülünkbe. De a modern külső alól mindenikben a liturgiai mysterium régi alkata tünik ki, mert e maradványok a legfőbb pontokban megegyeznek a legrégibb karácsoni és vizkereszti szertartásokkal és hasonlitanak a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokhoz, s épen azért tartjuk magyar liturgiai mysteriumoknak s nem a kifejlett mysterium-dráma töredékeinek, mint Toldy véli.

Karácson ünnepe a IV-ik században alapittatott meg a nyugoti egyházban, honnan a keleti is csakhamar átvette. Weinhold a német karácsoni játékokról és énekekről irt munkájában, leginkább Martene és Durandi után, gondosan és bőven összeállitja a karácsoni szertartások fejlődését illető adatokat126); átveszünk belőlök egy párt, melyek szorosan tárgyunkhoz tartoznak. Ugy látszik, Francziaország a karácsoni szertartások bölcsője, a mennyiben itt találhatni a legrégibb nyomokat. Lássuk Rouenben hogyan ünnepelték Krisztus születését. A „Te deum“ után az oltár megett jászolt emeltek, a melyre a szent szüz képét tették. Az énekkar előtti emelvényen egy fiu állott, ki mint angyal a Krisztus születését hirdette. Az énekkar nagy ajtaján beléptek a pásztorok s a jászolhoz mentek, „Pax in terris“-t énekelve, üdvözölték a szent szüzet s imádva hódoltak a gyermeknek. Az oltár előtt misét olvasott a pap, melyet bevégezve, a pásztorokhoz fordult és kérdezte: Quem vidistis pastores? A pásztorok felelték: Natum vidimus. A nantesi egyházmegyében szokás volt, hogy a „Benedicite“ ének után énekes fiuk pásztorbotokkal az oltár elébe állottak. A kántor kérdezte: „Pastores dicite“ etc., a fiuk felelték: „Infantem vidimus.“ Ezután közülök egy elkezdte a „Parvulus filius“ anthiphonát, melyre a „Laudate dominum“ zsoltár következett. Hasonló szertartás divatozott Toursban és némely más helyen. A rheimsi szertartás a következő volt: a „Parvulus filius“ antiphona bevégzése után a pap a főénekessel rákezdte a „Pastores dicite“ anthiphonát. A kar viszonozta: „Infantem vidimus,“ a pap „Laudate dominum in sanctis“-t énekelte, a kar „Pastores dicite“ és igy ment tovább az énekes felelgetés egész a „Gloria patri et filio“-ig. A laoni templomban mise után a fő és alkántor fejükön fehér sipkával az énekkar jobb felőli ajtajához állottak és énekelték: „Pastores dicite!“ A klerikusok, a kik az ajtó előtt állottak, felelték: „Infantem vidimus“ s midőn a harangok megszólaltak, a kántor rákezdett a „Lux fulgebit“-ra, mire a második mise következett.

Vizkereszt ünnepének szertartásai szintén ily drámai elevenségüek voltak. A latin egyház felfogása szerint a három napkeleti bölcs hódolata és imádása képezte ez ünnep tárgyát s ez irányban képződőtt a szertartás is, mely Rouenben Martene szerint a következő volt. Ének után megkezdődött a három király szertartása. A templom különböző részeiből előlép a három király koronával diszitett sipkában, szolgáktól követve, kik az ajándékokat hozzák. Az első király, ki középről jő, botjával a csillagra mutat és igy szól: Stella fulgore nimio rutilat; a jobbról jövő második király hozzáteszi: Quae regem regum natum demonstrat, és a harmadik, ki balról lép elő, igy végzi be: Quem venturum olim profetiae signaverant. Az oltárnál mindnyájan összetalálkoznak, megcsókolják egymást s igy énekelnek: Eamus ergo et inquiramus eum, offerentes ei munera: aurum thus et myrham. Erre a kántor rákezd a „Magi veniunt“ responsoriumra s a körmenet megindul. Mihelyt ez a templom hajójába ér, a keresztoltáron levő csillár meggyujtatik és a mágusok éneklik: Ecce stella in oriente praevisa iterum praecedit nos lucida. Haec inquam stella natum demonstrat, de quo Balaam cecinerat dicens: Orietur stella ex Jacob et exsurget homo de Izrael et confringet omnes duces alienigenarum et erit omnis terra processio ejus. Ekkor két pap dalmatikában öltözve, az oltárhoz lép és szelid hangon énekli: Qui sunt hi qui stella duce nos adeuntes inaudita ferunt. A magusok igy válaszolnak: Nos sumus qui cernitis reges Tharsis et Arabum et Sabae, dona ferentes Christo regi nato domino, quem stella deducente adorare venimus. A dalmatikában öltözött két pap a függönyt félre vonva igy szól: Ecce puer adest, quem queritis, quem properate adorare, quia ipsa est redemtio mundi. A három király térdre esik s e szavakkal üdvözlik a csecsemőt: Salve princeps saeculorum! Erre az első átveszi szolgájától az aranyat s igy szól: suscipe rex aurum; a második a tömjént e szavakkal áldozza: Tolle thus, tu vere deus; a harmadik a myrrhát nyujtja, mint a halál jelképét. Ezalatt a tömeg áldozni megy s a feláldozott arany a dalmatikás papoknak adatik. A magusok térdelve imádkoznak s majd mintha álomból ébrednének, egy fehérbe öltözött gyermek, mínt angyal a következő anthiphonat énekli nekik: Impleta sunt omnia, quae profetice dicta sunt. stb.

Erre a három király az oldalhajón kimegy a templomból és a balfelőli ajtón az énekkarba lép, mialatt a kántor rákezd e responsoriumra: Tria sunt munera. A mise alatt a három király vezeti az énekkart és a „Kyrie fons bonitatis,“ „Alleluja“ és „Sanctus“ et „Agnus“ énekeltetnek.

A limogesi vizkereszti rituale is hasonló volt a rouenihez. Mielőtt a nép áldozott volna három karénekes selyemruhában, fejökön koronával, kezűkben arany pohárral vagy más diszjellel a nagy ajtón az énekkarba lépett és énekelte: „O quam dignis celebranda dies ista laudibus“ kezdetü prózát. Ez ének alatt a kar közepére érkeztek, akkor egyikök fölemeli kezét s a csillagra mutat, mely egy kötélen feléjök ragyog. Egyszerre harsány hangban törnek ki: Hoc signum magni regis. Azután megindulnak a főoltár felé énekelve: Eamus, inquiramus eum et offeramus ei munera aurum, thus et myrrham. Diszjelöket lerakván, áldozni mennek. Az oltár megül egy gyermek igy szólitja meg a királyokat: „Nuncium vobis fero de supernis, natus est Christus, dominator orbis, in Bethlehem Judae, sic enim propheta dixerat ante.“ Elcsodálkoznak a királyok és zavarodva mennek ki az ajtón, mely a sekrestyébe vezet, mialatt ez antiphonat éneklik: In Bethlehem natus est rex coelorum.

Ily s ezekhez hasonló szertartások az egész nyugoti egyházban elterjedvén, liturgiai mysteriummá fejlődtek. S vajon mit találunk a magyar karácsoni népmysteriumokban és vizkereszti játékokban? E szertartások emlékeit. Vizkereszti játékaink csillagos lámpája nem egyéb, mint a limogesi rituale kötélen csüngő csillaga. A három király ajándékkal hódoló jelenete itt is meg van, csakhogy idő folytán még egyszerübbé vált magánál a szertartásnál is. Karácsoni népmysteriumainkban az ugynevezett Bethlehem nem egyéb mint az oltár mögötti jászol, s nevénél fogva egyszersmind a városnak is jelképe. Szűz Mária képe helyett egy gyermekbáb, a Krisztus van benne, de ez is szertartásos szokás volt, kivált a XVI-ik században, a mennyiben az oltárra egy báb tétetett, mint Krisztus jelképe, mely előtt a gyermekek karácsoni verseket énekeltek127). A fehérbe öltözött angyal szintén ott áll, s épen ugy hirdeti a pásztoroknak Krisztus születését, mint a roueni szertartásban. A pásztorok szintugy hozzájárulnak Krisztushoz és imádják. De a mi népmysteriumainkban a pásztorok tréfálkoznak is egymással és megajándékozzák Krisztust.

Ezt nem találhatni az idézett szertartásokban, sőt a legrégibb franczia és német liturgiai mysteriumokban sem, csak a német népmysteriumok gyüjteményeiben, melyeket Weinhold (1853.) és Lexer (1862.) adtak ki.128) Ez ugy látszik a németeknél is, nálunk is későbbi fejlődés, azonban valószinü, hogy magokban az egyházakban is divatoztak, mert az egyházi szertartások közé már jókor vegyültek világi szokások és tréfák, melyekhez, mint a karénekes ifjak kezdeményéhez, csakhamar felnőtt emberek is csatlakoztak. Krisztus megajándékozása is nálunk tejjel, vajjal, sajttal, vagy kenyérrel, pólyarongygyal és báránykával, a németeknél tyukkal, tojással, vajjal, zsiradékkal, sóval, répával, ugy látszik, a három király ajándékozásának utánzása és szintén későbbi fejlődés.

Hasonló eredményre jutunk, ha népmysteriumainkat a legrégibb franczia és német karácsoni liturgiai mysteriumokkal kisértjük meg összehasonlitani, bár itt a különbségek feltünőbbek. A franczia karácsoni mysteriumok között legrégibb az, melyet az orleansi városi könyvtár XI-dik századi codexéből másolt le Monmerqué s csak harmincz példányban adott ki a franczia bibliophilek számára s melyet épen azért Wrigth Tamás ujra lenyomatott saját gyüjteményében is.129) E mysterium két részből áll vagy jobban mondva kettő, az első: Herodes sive Magorum adoratio; a második: Interfectio puerorum. A legrégibb német liturgiai mysterium majd oly régi, mint a franczia, s abban is hasonlit hozzá, hogy szintén kettős: Herodes sive Magorum adoratio, et Ordo Rachelis. Egy előbb freisingi, jelenleg müncheni codexből adatott ki, Weinhold többször idézett munkájában ujra lenyomatta s gondosan összehasonlitotta az orleansival. Mind a franczián, mind a németen meglátszik, hogy liturgiába szőtt mysteriumok; ezt a kar szereplése is bizonyitja s egyiknek végén az éneklendő próza előtt e kifejezés: expleto officio, mely az előzményt officiumnak jelöli. Szerkezetök egyszerű, a ritualéra támaszkodnak, az eseményeket az érzés őszinte kifejezésével ábrázolják s nem árulnak el dogmai irányt, mint a kifejlett mysterium-drámák. Nyelvök latin, és egyházias. Ha karácsoni népmysteriumainkból kiveszszük a pásztorok tréfáját, de meghagyjuk mindazt, mi tisztán egyházi eredetü s a szent esemény ábrázolására vonatkozik; ha a pásztorok imádását odakapcsoljuk a három király hódolatához, szóval, ha karácsoni mysteriumainkat összevegyitjük vizkereszti játékainkkal, előttünk állanak a legrégibb franczia vagy német liturgiai mysterium körvonalai. Azonban a mi népmysteriumainkban egy s más megromlott vagy egészen kiveszett, mit a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokban még épen találunk. Tudniillik itt Heródes nagy szerepet játszik: megtudja a mágusoktól, hogy királyok királya született Betlehemben s fegyvereseket küld a csecsemők legyilkolására; az angyal inti Józsefet és Máriát, hogy gyermekökkel Egyptomba meneküljenek; a menekülő család szerencséjével éles ellentétben hangzik fel Ráchel siralma, melylyel bevégződik a mysterium. A mi népmysteriumainkban szintén előfordul Heródes, még pedig elég hősies módon, egy huszár alakjában, de egészen elvesztve bibliai jellemét. A bősz király igen szelid emberré változott s vagy csak a betlehemesek prologjának elmondója (28. sz.) vagy a pásztorok közé őgyeledik mint katona minden ok és következmény nélkül (5. és 13. sz.) vagy mint király bölcselkedik bizalmas huszárjával s a keményszivü házigazdát játszsza, ki Máriának és Józsefnek nem akar szállást adni. (15. sz.) József s Mária gyüjteményünk csak két mysteriumában fordulnak elő, de itt is igen csekély szereppel. Szóval, ugy látszik, hogy a pásztorok jelenetének kiképzése mintegy háttérbe szoritotta vagy egészen kitolta mindazt, mi Heródes- és Józsefre vonatkozott. Egyébiránt nem csoda, hogy a pásztorok jelenetét annyira kedvelte és kiképezte a nép: legközelebb volt felfogásához életéhez, s mig egyfelől önmagát látta benne megdicsőitve, addig másfelől legalkalmasabbnak találta arra, hogy ide szőjje be tréfáit és élczeit.

Ugy hiszszük, hogy e fejtegetések és hasonlitások mindenesetre némi figyelmet s legroszabb esetben czáfolatot érdemelnek. Nem ok nélkül állitjuk, hogy gyüjteményünk mysteriumai és vizkereszti játékai nem egyebek, mint liturgiai mysteriumok maradványai, melyek a falusi egyházakból a nép közé menekülve, részint megbővültek, részint megcsonkultak. Mellettünk szól az egyházi rituale s a legrégibb liturgiai mysteriumok tanusága. De nemcsak a mult, a jelen is támogatni látszik állitásunkat. Ha megvizsgáljuk a német népmysteriumokat, melyek szintén nem rég gyüjtettek össze, első tekintetre két csoportot különböztethetünk meg. Egyik a bonyolultabb szerkezetü, cyclusos tartalmu, kidolgozottabb s nagyobb terjedelmü népmysteriumok csoportozata, melyek igen hasonlitnak a középkor fejlettebb mysterium-drámáihoz, s ugy látszik, e korból maradtak meg a nép közt, s itt-ott még ma is előadatnak. De vannak e gyüjteményekben s élnek a német nép ajkán sokkal nagyobb számmal oly népmysteriumok is, melyek hasonlitanak a mieinkhez, melyek szintén csak falusi egyházak liturgiai mysteriumainak maradványai, mert ugy látszik, Németországon is csak a városokban s némely nagyobb helyeken élhette át a mysterium a fejlődés minden fokát s a legtöbb falusi egyházban liturgiai mysteriumnak maradt s igy szállott át a népre. Hasonló jelenséget tapasztalunk, bár csekélyebb arányban a magyarországi németeknél is, kiknél szintén találhatni nagyobbszerü karácsoni mysteriumot, melyet a középkori virágzó mysterium-dráma maradványának tarthatni. Ilyen a főrévi (Oberufer) karácsoni mysterium, melyet e XVII-ik századbeli német telep lakosai ma is játszanak, s melyet Schröer ki is adott némely más magyarországi német karácsoni és vizkereszti mysterium kiséretében. Ez egyen kivül a többi hasonlit a mieinkhez, azaz liturgiai mysteriumok maradványai.130)

Oda térünk vissza, a honnan kiindultunk. Csak liturgiai mysteriumok maradványait mutathatjuk fel, de még eddig se középkori magyar mysterium-dráma, se nagyobbszerü népmysterium nyomaira nem akadhattunk. Fogunk-e ezután? oly kérdés, melyre gondos kutatás és gyüjtés adhatna legjobb feleletet. Egyházi és világi levél- és könyvtáraink e tekintetben talán még nem voltak átkutatva, a nép ajkáról való gyüjtés pedig csak most kezdődött meg. Azonban kivált a gyüjtéssel sietni kellene. A jobb karba helyezett népiskolák, a terjedő miveltség mindinkább betemeti a népköltészet maradványait. A nép uj kincseket nyerve a régieket vesziti el, melyek a nyelvész, régiségbuvár és aesthetikus előtt becsesebbek amazoknál. Adja isten, hogy a kutatás és gyüjtés gazdag eredményre vezessen, oly eredményre, mely megczáfolja nézeteinket és Toldynak adjon igazat.

KARÁCSONI MYSTERIUMOK.

1. Göcseji. Az angyal kezdő éneke régi katholikus karácsoni ének, mely még most is divatban van. A szövegben hézagok s némi változtatások találhatók. Találkozunk még ez énekkel a 2. 5. 6. és 13. számu mysteriumokban is, hol több kevesebb változtatással szintén előfordul. Az angyal többszöri felkiáltása: „Gloria, gloria in excelsis Deo!“ mint liturgiai maradvány előfordul a freisingi és orleansi codexekben, valamint Weinhold és Schröer gyüjteményében több helyt (Weihnachtsspiele und Lieder. Graz, 1870. 62. 116. 115. l. Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungern. Wien, 1858. 79. 159. l.) Magyarországi tót mysteriumban is megtaláljuk. (Szeberényi: A középkori mysteriumok, Kisfaludy-társaság évlapjai. Uj folyam 4. k. 228. lap.) A pásztorok tréfái- és szójátékaihoz hasonló a Weinhold és Lexer gyüjteményében nem egy rész (Weinhold 94. 108. 116. lap. Lexer: Weihnacht-spiele und Lieder aus Kärnten. Leipzig 1862. 277. 295.) Hogy egyik pásztort Koridonnak, valamint a későbbiekben (3. 7. 10. sz.) Titirusnak hivják, ugy látszik az iskolás gyermekektől került classicai reminiscentia. A pásztorokkal együtt járó katona hiányzik a német népmysteriumokban. A mieinkben mint a pásztorokat bejelentő küldött s a betlehem őrzésére rendelt fegyveres szerepel. (Lásd 5. 13. 14. sz.) Néha török ruhába öltözik (8. sz.) Vajon nem Heródesből vagy hadnagyából alakult-e át e játszó személy, elvesztve jellemét, csak ruháját tartva meg? E föltevést igazolni látszik azon körülmény is, hogy midőn Heródes némely mysteriumainkban saját neve alatt maga vagy hadnagyával együtt megjelen (2. és 15. sz.) nincs semmi hasonlatossága a bibliai Heródessel.

2. Debreczeni. A bevezetést követő ének: „Örömöt hirdetek nektek“ stb. egyházi eredetre mutat, de az általunk ismert katholikus és protestans énekek közt nem találtuk meg. E mysteriumnak egyébiránt, ugy látszik, nem Debreczen a szülőföldje, oda csak átszármazott. A juhászok nevei; Fedor, Iván, Andrána szláv eredetre mutatnak, mit bizonyit az is, hogy a Szeberényi által közölt tót mysterium egyik pásztora is szintén Fedor nevet visel. A 16-dik lapon kezdődő karban szintén katholikus ének töredékeit találhatni. Ugyanezt mondhatni a 26-dik lapon olvasható karénekről is. Az utolsó karének egy világi dal; változatát lásd Erdélyi „Népdalok és mondák“ I. köt. 363. l. és Thaly: „Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok.“ Pest, 1864. I. köt. 316. l.

3. Csongrádi. A 30-dik lapon az angyal első megszólalása nem látszik egyébnek, mint latin hymnus naiv parodiájának, eredetileg pedig csak a nem értett s összerontott deák szavak halmaza lehetett. Később a 31-dik lapon az angyal már egész komolyan hirdeti Krisztus születését. A 32-dik lapon Peti igy szól: „Hozzátok be azt a vasvillát, hogy feszigetem fő’ a szemem kupáját“. Itt a kapu vagy kupak szót a leiró vétségből cserélhette föl a kupa szóval. Mind szemem kapuja, mind szemem kupakja kifejezésnek van értelme, de a szem kupájának nincs. A 34-ik lapon kezdődő karének régibb katholikus ének.

Nyomdahibák: 30. lap. 4. sor ar sötét, olvasd: az sötét.

32. lap 1. sor üstököm, olv.: az üstököm.

34. lap 6. sor Néked adjuk olv.: Nekéd.

4. Csomafáji. Ez a legrövidebb és legegyszerübb népmysteriumaink közt. Egyes részei mind megvannak a többiekben. Kérdés, egyszerüsége és rövidsége romlását mutatják-e vagy ellenkezőleg ép alakját?

5. Csengeri. Ebben figyelemre méltó a bábtánczoltató szereplése, ki a betlehemben levő két bábot leginkább a komolyabb részletek előadása közben tánczoltatja. Ez a többiekben nem fordul elő, s ugy látszik, az ujabb idő toldaléka. E mysteriumban több oly sor fordul elő, melyek a leiró tévedéséből folyó beszéd alakjában irattak le, de tulajdonképen versek. Ilyen mindjárt a 38-dik lapon a huszár e következő szavai: „Kelj fel burkus!“ stb. A 39-dik lapon a kis juhász az öreg juhásznak arra a kérdésére, hogy a töltött káposztát nem teszik-e elibe, ezt feleli: „Nem biz’ a lágy mosót sem.“ A lágy mosó alatt vizbe mártott rúhát értenek, melylyel az edényt szokták kimosni, van éles mosó is, ez növény féle rost vagy gyökér, melyet szintén edények tisztitására használnak. 39-dik lapon a 22-dik sorban előforduló eme kifejezés: „Masula apátok“ alkalmasint annyi mint Mosul vagy Mosule, mi oláhul nagyapát vagy aggastyánt jelent s mely néven nevezik az oláhok az öreg pásztort. E mysteriumban még előfordul egy pár tréfás oláh kifejezés, miben semmi különös nincs, mert Szathmármegyében számos oláh lakik. A kis juhász, huszár és öreg juhász búcsuja ismeretes gyermek-köszöntők tréfás töredékei, a bábtánczoltató végző magán éneke pedig nem egyéb, mint karácsoni rigmus.

6. Székesfehérvári. Ebben feltünő Máriának és Józsefnek szereplése, mely e gyüjteményben még csak egyszer a 15. számu mysteriumban fordul elő. Itt némán szerepelnek. Különben is az egész mysteriumban a legcsekélyebb drámai elevenség sincs s nem egyéb mint magán- és karénekek összefüzése.

7. Horgosi. E mysteriumban a világi és egyházi énekek tarka vegyületben váltakoznak. Az is feltünő benne, s hogy mig a megelőző mysteriumokban a pásztorok inkább csak készülnek adni a Jézusnak ajándékot, itt a betlehem elébe járulnak, s naiv üdvözlettel adják át ajándékaikat.

Nyomdahibák:

56. lap 20. sor Majd meglatom olv.: Majd meglátom.

56. lap 25. sor Meg ne harapja mentikásék tyúkját. Olvasd: Hogy meg ne harapja mentikásék tyúkját.

8. Nagybányai I. „Az istennek szent angyala“ kezdetü ének ismeretes és kedvelt protestans ének. A mindjárt rá következő egy katholikus ének töredéke. A benne előforduló egy pár sornyi tréfás oláh verset kimagyarázza az az körülmény, hogy a mysterium Nagy-Bányáról került, mely város közelében oláhok laknak.

Nyomdahibák:

62. lap 18. sor zengjen násztorok, olvasd: zengjen száz torok.

63. lap 8. sor Dixi, dixi olvasd: Dixi, duxi.

9. Nagybányai II. A 68. és 69-dik lapokon az első és öreg pásztor beszéde romlott vers, melyből prózai alakjában is kiérezhetni a rythmust.

10. Mindszenti. Az itt előjövő egyházi énekek mind olyanok, melyek már az előbbiekben előfordultak. Érdekes nyelvészeti tekintetben a 71-dik lapon a 24-dik sor: Fényesség jelentje, e helyett: jelenti.

Nyomdahiba:

70. lap 13. sor Mit ér az én szivem, olvasd: Mit érez én szivem.

11. Orosházi. A 78-dik lapon a „Szűz Mária e világra“ kezdetü ének katholikus karácsonyi ének töredéke; a többiek az előbbiekben már előfordultak. A 82-dik lapon „Ha én páva volnék“ népdal töredék. (Lásd Erdélyi: Népdalok és mondák. Pest, 1846. I. kötet 5. lap); a „Szúnyog űle székében“ pedig gyermekköszöntő töredéke.

12. Szegedi. Ugy látszik, hogy e mysterium a legujabb kori változat, mit bizonyitnak némely személy elnevezése, mint Jós és Zarán; továbbá a megujitott magyar nyelv és lyra némely szembeszökő reminiscentiái, például a 87-dik lapon „Csendes álomért jövünk“ kezdetü dal, s a 90-dik lapon az öreg pásztor beszéde stb. Azonban némely részek a régibb alakra emlékeztetnek.

13. Kikindai. A benne előforduló egyházi énekek a megelőzőkben mind megvannak, azonban a végső ének nem egyházi, hanem sajátságos vegyülete az egyházi és világi elemnek, gondolatban és hangban egyaránt.

Nyomdahiba:

101. lap 7. sor emlőmbe helyett olv. emlőbe.

14. Helynélküli. A 103-dik sor: „Hallod, pajtás, szárazfa“ igy is mondatik: „Hallod pajtás, gurgulya“ s ez jobb is, mert inkább a gloriára vonatkozó szójáték, mint a „szárazfa.“ A 105-dik lapon a 18-dik sorban: „Az erdőben“ stb. népdaltöredék. Az egyházi énekek az előzőkben is előfordulnak, kivévén a „Betlehem pusztájában“ kezdetűt, mely szintén annak látszik. A 107-dik lapon „Megtérek hát én is“ kezdetű dal a Gvadányié. (A mostan folyó országgyülésének satyrico-ritice való leirása. Lipsiában, 1791. 286. lap.)

Nyomdahibák:

105. lap 26. sor Mert a barmok pajtásában olvasd: pajtájában.

106. lap 9. sor Mincs helye, olv.: Nincs helye.

107. lap 10. sor A napnak szekerét olv.: kerekét.

15. Csikszéki. Ez a második mysterium, melyben József és Mária mint játszó személyek föllépnek (lásd 6. sz.) Azonban mig ott csak hallgatnak, itt ugyszólva a cselekvény expositóját képezik. A király, alkalmasint Heródes, itt a házigazda szerepét játsza s nem hajlandó szállást adni a szent párnak. E jelenethez egészen hasonlót találhatni Weinholdnál (111–113. l.), a különbség csak az, hogy ott a házigazda valóságos vendéglős. Lexernél is találhatni egy hasonló jelenetet (275. l.) A párbeszédek nagyrésze élénk és népies, azonban a monologok igen tudákosan elmélkedők s ugy látszik ujabb csinálmányok. E mysterium közlője a benne előforduló oláh párbeszédet ugy irta le, a mint azt a székelyek kiejtik. Nem tartjuk feleslegesnek Joannovits György, jeles nyelvészünk, utmutatása szerint a szöveget szabatos oláhsággal közölni, s a forditásban ejtett hibákat utólag megjavitani.

A 117-dik lapon:

Bukur.

Szkulácz mintunás pèkurárj.

Barbu.

Cse je?

Bukur.

Dar’ v’am szpusz.

Krisztósz, mèj fèrtáte!

Barbu.

Ba nu Krisztósz; numaj kokósu o kukurigát.

Bukur.

Dar’ voi tocz aicsia. (Hát ti itt mindnyájan.)

Továbbá a 118-dik lapon:

Nikoláje.

Szkoalè mèj fèrtate, szkoalè mèj vén ungjás; lukru jeszte; du te acoló. (A szöveg alatti fordítás jó, de a „lukru jeszte“ csak annyit jelent, hogy „dolog van ám!“)

Mosu.

Cse je?

Mosu.

Asá szè fiè, si laszè szè aducà káji mèj!

Majd a 121-dik lapon:

Bukur (Barbuhoz.)

Hajdè la Betlehem, Barbule! („Jerünk Betlehembe Barbu.“ A Barbule valamint a szövegben Mosule, Bukuró vocativusban vannak.)

Barbu.

Cse? je departe? (Micsoda? Messze van?)

A 122-dik lapon:

Bukur.

Nu je departe; numai aicsia.

Barbu.

In Kate zile potem azsundzse?

Bukur.

In doaè zile si zsumètate.

Barbu.

No bine, bine.

A 123-dik lapon pedig:

Szuflà jó fèrtate, szuflà szè ne moi. (Fujjad jó pajtás, fujjad, hogy meglágyits minket.)

S végre a 124-dik lapon:

Bukur (folytatólag.)

(Hopp, tánczolj Tódorka, légy vig s csókolj meg. Hopp, hopp!)

Mosu.

Szuflà, sze ne moi.

Mosu.

Szuflà, sze ne moi.

Mosu.

Dèsztul.

VIZKERESZTI JÁTÉKOK.

1. Orosházi. Katholikus egyházi énekkel kezdődik s tulajdonképen csak e résznek van egyházias jelleme. Vizkereszti játékainkból kiveszett a drámai elem s mit régebben tettek, azt most csak eléneklik. A többi rész csak tréfa, melyet gyermek rigmussal végeznek be.

2. Hódmező-vásárhelyi. Ez is egy katholikus énekkel kezdődik, de itt már a Krisztusnak adott ajándékok elősorolása is hiányzik s mig az előbbiben a hagyományos nevek megtartattak, itt már ezeket sem találjuk. A szerecsen király beszédéhez, melyben magát bemutatja (132. l.) hasonló található Weinholdnál a 123-dik lapon:

Az eszkimó király végzi be a játékot, ki ugy látszik legkisebb termetü társai közt s egy tréfás gyermekdallal bucsuzik el.

II. BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.

E szakasz cziméből készakarva hagytuk ki a „románcz“ szót. Azt hiszszük, hogy a ballada és a románcz között inkább nemzetiségi különbség van, mint műfaji. A mit északon balladának neveznek, az a déli népeknél románcz. A különbség köztök olynemü, a minőt az északi és déli népek lyrai és drámai költészete között is tapasztalunk. S ha itt bizonyos sajátságok miatt nem alapitunk meg külön műfajt, miért tennők azt egyedül a románczra nézve? Az igaz, hogy a spanyol románczban gyakran tulnyomó az epikai vagy lyrai elem, de nem találkozunk-e hasonló jelenséggel az északi balladák gyüjteményeiben is, s nincsenek-e spanyol románczok, melyek keveset különböznek a balladától? E mellett mind a balladák, mind a románczok közé nem vegyül-e egy csoport oly költemény, mely több mint dal, kevesebb mint ballada vagy románcz? Vajon ezeket is mint külön műfaj képviselőit külön névvel jelöljük? Greguss a balladáról irt jeles könyvében,131) melyben a balladát és románczot mint külön műfajt igyekszik megalapitani, ezeket is mint külön műfajokat tárgyalja s románczos vagy balladás képeknek nevezi. Ez elnevezés illik is sok költeményre, de nem illik sok másra. Mind a nép-, mind a műköltészetben bármely műfajnak számos al- és válfaja van, melyeket nem szokás, de nem is szükség külön névvel megjelölni. Hány oly költeményt olvasunk, mely több mint dal, de kevesebb mint óda; hány szinmüvet látunk, mely kevesebb mint vigjáték, de több mint bohózat; s a költői beszély nem gyüjtő czime-e egy csoport különböző válfaju elbeszélő költeménynek? A népek és egyesek szelleme épen ugy módositja a műfajokat, mint válfajokat teremt, de azért ritkán változik a név, annyival inkább, mert oly művek, melyek valamely mű- vagy válfaj legjellemzőbb sajátságait, a tökély magas fokán, mintegy gyupontban egyesitik, mind a nép-, mind a műköltészetben felette ritkák, s ezért a legszorosb értelemben vett név mindig csak kevesekre illhetnék.

Ennyit a czim igazolására. A mi magukat a müveket illeti, itt is mint minden gyüjteményben, a balladák számát felülmulják a rokonnemüek. De balladák is meglehetős számmal vannak s köztök nem egy kitünő. A ballada a lyrai, epikai és drámai elem sajátságos vegyülete s tökélye e vegyület aránya- és módjától függ. Ha a lyrai elem tulnyomó benne, többé-kevésbbé lyrai költemény marad, ha az epikai vagy drámai elem vesz erőt rajta, költői beszélykévé válik. A három elemnek egymást nem csak mérsékelnie, hanem át is kell hatnia. A lyra a dallamosság és hangban nyilatkozik kiválóbban; az epikai elem elveszti nyugalmát, lyrai erőszakosság- és drámai gyorsaságba olvad; a drámai elem, hol lyrai felkiáltások, hol epikai töredékek segélyével rejtélyesen, sejtetőn fejlődik s egy-egy szakgatott magán vagy párbeszédben világitja meg hol a küzdő szenvedélyeket, hol magát a bonyodalmat, mint a villám az éjbe sülyedt tájat. Jellemzőn mondja Greguss a balladáról, hogy az dráma dalban, bár e meghatározás az epikai elemet mintegy mellőzni látszik. Valóban a ballada müformája dióhéjban a drámáé, a lyrai és epikai elemek vegyületének módositó hatása alatt. Négy formát különböztethetni meg, melyek mindenikére e gyüjtemény is kitünő példányokat nyujt. Az első az, midőn a ballada végig átfutja a drámai fejlődés főbb mozzanatait, az expositiót, bonyodalmat és katasztrófát. Ilyenek e gyüjteményben: 1–6. Molnár Anna; 9–11. Királyfi; 11–13. Szilágyi és Hagymási 20. Kőmives Kelemen. A második már a bonyodalom közepébe vág s ugy siet a katasztróf felé. Ilyenek: 7–9. Barcsai; 13–18. Lándorvári Dorka; 18–20 Pálbeli Szép Antal; 25. Kis Julia. A harmadik a katasztrófon kezdődik, mely egyszersmind megvilágitja az egész bonyodalmat. Ilyenek: 40. Igacs Ruzsi; 53–55. Kuris Pista; 57. Szücs Marcsa. A negyedik végre szenvedélyes magán vagy párbeszéd, mely mintegy lyrai utóhangja a már eljátszott drámának. Ilyen: 39. Siroki erdőben.

Gyüjteményünk magyarországi és erdélyi, különösen székely balladái közt nem csekély különbséget vehetni észre, tartalomra és külformára nézve egyaránt. A magyarországiak szinhelye csak a kunyhók és puszták vagy legfeljebb a népmesék világa; az erdélyiekben némi történeti háttért vehetni észre s néha lovagokról, várurakról emlékezik, mint Szilágyi és Hagymási, Barcsai vagy legalább is szabad hajdukról, mint Molnár Anna, Biró Anna-ban. A külforma különbsége is szembeötlő. A magyarországiak, kivált az alföldiek, sokkal dallamosabbak, mint az erdélyiek; amott a lyrai versformák uralkodnak, itt az epikaiak; amazok versszakosak és rímesek, emezek gyakran versszak és rím nélküliek, s megelégesznek a sormetszet, hangsuly, betürim s a gondolat rhytmusával. Ez utóbbi körülmény régiségük mellett bizonyit, mert hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus báját ismerte s minden afféle mint rím és mérték csak esetleges lehetett, Arany János fejtegetései után132) alig szenved kétséget. Arany a gondolat rhytmusának három főmódját különbözteti meg: az ellentétest, összerakót és párhuzamost. Mind három nyomát megtalálhatni e régibb balladákban.

Az ellentétes mód az, midőn ellentétes gondolat képezi a vers elő és utórészét.

E módnak különböző változatai vannak; egyik a szebbek közül az, ha a vers második része az elsőt ismétli, egy szó változtatásával, mely már magában ellentétet képez.

Néha az ellentét némi haladványnyal (progressio) egyesül. Már a fennebbi példában is vehetni észre ilyest. A következőben még észrevehetőbb.

A „Bándi urfi“ czimü (30. sz.) ballada vége szintén ilyen.

Az összerakó mód az, midőn rokon eszmék soroztattatnak egymás mellé s a sorozásban némi haladványt vehetni észre.

Figyelemre méltó, hogy az ismétlés a sornak majd mindig első ütemét képezi, a haladvány pedig a másodikat, s inkább subjectiv, mint objectiv; a lélekállapotból, a helyzetből foly. Molnár Annának első a házi békeség, azután férje szerelme, legbecsesebb gyermeke. A zsivány neje megunta jó reggel felkelni, fázik folyó vizre menni és borzad véres ruhát mosni.

Néha a gondolat haladványa az időével egyesül s a haladvány utolsó foka egyszersmind ismétlődik, mi aztán még élesebb rhythmust hangoztat.

A párhuzamos mód az, midőn a vers elő- és utórészét ugyanazon gondolatnak más szókkal ismétlése alkotja. Gyakran itt is vehetni észre némi haladványt.

A gondolat rhythmusának e három módját néha egyesülve találjuk, leggyakrabban az összerakót és párhuzamost. E két utóbbi jellemzi leginkább régibb népköltészetünk maradványait. Hunfalvy Pál legujabb munkájában133) a gondolat rhythmusát, értvén alatta a párhuzamos módot (parallelismus), az ugor-fin s igy a magyar népköltészet kizáró sajátságának nevezi. Ez talán egy kissé merész állítás. A gondolat rhythmusa többé-kevésbbé minden népköltészet sajátsága; megtaláljuk az árja és sémi nyelvekben is. Hiszen az ősrégi héber költészet egyedül a gondolat rhythmusán alapszik és hiu kisérletnek bizonyult be mindazok törekvése, kik mértéket véltek benne feltalálni. Csak arról lehet szó, hogy a gondolat rhythmusának valamely módja egyik népköltészetben inkább kifejlődött, mint a másikban, a rhythmus más elemeit háttérbe szoritotta s ennyiben jellemző sajátságává lőn. A finn és vogul népköltészetben a párhuzamos mód egész a betegségig kifejlett s innen a Kalevala a legbővebb beszédű a népeposzok között. Hogy a magyarban is uralkodóbb volt, mint jelenleg, e gyüjtemény és Kriza „Vadrózsái“ régibb költeményei egyaránt bizonyitják, s igy a rhythmus és nyelvrokonság egymást támogatására szolgálnak.

A ballada lyrai eleméhez tartozik a refrain. Minél divatosb ez valamely nép lyrai költészetében, annál inkább megtalálhatni a balladában is. Innen az angol balladákban gyakoribb a refrain, mint a spanyol románczokban. A magyar népdalokban ritka, helyét réják pótolják, egyes indulatszók, kurjantások, mint: hajahaj, csillagom, galambom, eszemadta, stb. Balladáinkban is ilyesmit tapasztalunk. A refrain meglehetős kivétel, de hogy megakad egy-egy, bizonyitják gyüjteményünk Albert Jóska (238. l.) czimü balladája, melyben a refrain két sorra terjed ki, bár a két végső versszakban egészen elmarad, továbbá a Pozsonyi kisasszony (232. l.) czimü genrekép, a Párjavesztett gerlicze (22. l.) és A molnár inasa (188. l.) czimü lyrai képek, melyekben a refrain minden versszakon végig huzódik. Némikép rokon a refrainnal, bizonyos ismétlés, ráütő rímmel, hol párhuzamos, hol összerakó módon, melylyel némely ballada versszaka végződik. Ilyenek Ugron János (186. l.) Arab (191. l.). Szőcs Marcsa (212. l.) Például:

A Királyurfi czimü ballada egy részében a trallala szabályos ismétlése olynemü réjás refrain, minőt népdalainkban is tapasztalunk; a többi részben a negyedik sor a harmadik sor pótló kapcsolatában szabályosan ismétli a másodikat, s e refrainszerü ismétlés mintegy a rímet pótolja.

Figyelemre méltók még e balladák külformájában bizonyos hol elbeszélői, hol lyrai közhelyek, melyeket kevés változtatással egyik a másiktól kölcsönöz. Az elbeszélői közhelyek ugyanegy balladában is többször ismétlődnek. A Szilágyi és Hagymási (158. l.) czimüben:

„Felelnek e szóra két magyar urfiak“ háromszor-négyszer előfordul. Ugyanezt találjuk kevés változtatással a „Legszebb virág“ czimüben is (182. l.) stb. Az ily elbeszélői közhelyeket a népeposzokban is megtalálhatni. Az öngyilkos páthoszos lyrai monologja.

„Vérem a véreddel egy patakba folyjon“ stb. négyszer ötször is előfordul gyüjteményünk balladáiban. A szeretők sírján növő és ölelkező virágok szintén ily közhely, melylyel itt és Kriza gyüjteményében nem egy ballada végződik. Ugyanezt mondhatni az átok különböző változatairól. Azonban ideje áttérnünk az egyes balladákra.

1–5. Molnár Anna. Az első ó-székely balladát, „Barcsai“-t Nagy Lajos közölte 1858-ban a „Kolozsvári Közlöny“ tárczájában, széptani szempontból Erdélyi János méltatta a „Szépirodalmi Közlöny“-ben (szerk. Szelestey L. 1858. Pest). Molnár Anna első változata, mint második ó-székely ballada, az erdélyi muzeum-egylet ülésén mutattatott be 1860-ban. (Adalék népköltészetünkhöz. Budapesti Szemle IX. k. 1860.) A többi változatok az 1864–65-diki „Koszorú“-ban jelentek meg (szerk. Arany János). A változatok két elsője és három utolsója közt nem csekély különbséget vehetni észre, sőt a rokonabb változatok közt is van eltérés. Az első változatban Molnár Anna leginkább csak szerető anya, kinek gyermeke mindennél előbb való, még férjénél is. Az elrablott és férfiruhában visszatérő nő, kit férje kóbor vitéznek tart, nem fedezi föl kilétét, hogy a viszonlátás felindulása, kérdezősködés ne vonhassák el gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta mindig sir. Gyöngéd csellel borért küldi férjét s azalatt, mig ez odajár, megszoptatja fiát. Gyöngédsége még más vonásban is nyilatkozik. Midőn hivja Ajgó Márton, nem mondja, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér szinezetet adna vonakodásának, a legbájosb naivsággal mentegetőzik: nem mehet, mert csendes háza, jámbor ura és karon ülő kicsi fia van neki. Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatlan. Fogalma sincs arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly ember, ki ezt kivánni képes. Később a fa alatt szintén nem átkozódik, nem tűz össze rablójával, sőt azt nem is ő gyilkolja meg, hanem a véletlen. A második változat Annájában is az anyai szeretet a legfőbb vonás, de már erélyes és számitó nő. A veszélyben nem veszti el lélekjelenlétét és megöli a rablót. Otthon, mihelyt az anyai szeretet ösztönének eleget tesz, férje kedélyállapotának kipuhatolásához fog s addig föl nem fedi magát, mig ez meg nem igéri, hogy nem fog megharagudni rája. A harmadik, negyedik és ötödik változat Annája már nem elrablott, hanem elcsábitott nő, kit a csalódás s az anyai és női kötelesség megsértése miatti lélekfurdalás vezetnek haza. Az ötödik változatban a terebély tölgy- vagy bükkfát czitromfa váltja fel, mely ugy látszik csak czifrálkodó különösség, mint népdalainkban a czédrusfa. Az első változatban hiányzik a felakasztott hat leány, azért nem is érthetni, miért mász fel a fára Ajgó Márton. A többi változat mindenikében benne van. Azt érthetni, hogy Ajgó Márton elrablott és megunt kedveseit megöli, de azt már bajosan, hogy miért akasztja őket egymás mellé a fára. Ugy látszik, hogy a népi naiv phantasia e plasztikai képpel akarta tudtára adni Molnár Anna jövendő sorsát. Balladánk e vonása nem egyedül áll a népköltészetben. Egy német balladában szintén megtalálhatni, melynek tárgya különben is rokon a mienkkel. Czime: Ulrich und Aennchen (Hausschatz der Volkspoesie. D. L. B. Wolf. Leipzig 1853. 173. l.). Ulrich szintén elcsalja Annát az erdőbe s egy fa alatt fejét ölébe hajtja. Anna sirni kezd, mert a fenyőfán tizenegy akasztott leányt lát függeni. Sejti, hogy a tizenkettedik ő lesz. Sejtelme teljesül. Halála előtt háromszor segitségért kiált. Istent, atyját és testvéreit hivja segitségül, kik megjelennek s elfogják Ulrichot. Anna sírba, Ulrich kerékre jut; Annának a mennyben angyalok énekelnek, Ulrichnak a hollók.

A mint látszik e ballada kifejlődése egészen más, mint a miénk. Egy Toma czimü oláh ballada e tekintetben sokkal rokonabb. (Poesia popurola ballade, culese si corese de At. Mariaru Marienescu Pest a 1859.) Tamás (Toma) szeretőjét Johannát (Jona) elszökteti. Egy heti vig élet után midőn egy fa árnyékában nyugosznak, Johannában fölébred a lelkiismeret és vádolja, hogy elhagyta kereszteletlen gyermekét s fél a szent kereszt boszujától. Tamás megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti. „Menj hát, láss gyermeked után, békülj meg férjeddel. A mi minket illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.“ Midőn a nő haza érkezik, férje az udvaron épen fát vág a tüzre. „Jó estét! – mond Johanna. – Elsötétedtem, nem adnál-e szállást?“ „Szívesen, – felel a férj, ki a már sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen csecsemőm van, nincs ki szoptassa, egész éjjel sir.“ „Azért elalhatom, a gyermeksirás engem nem zavar meg.“ „Ha gondolod, hogy aludni fogsz, szivesen befogadlak.“ A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. „Talán meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve, és senki sem szoptatja?“ „Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.“ „Hátha visszajőne – folytatta a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?“ „Se szalmán nem égetném meg, se halálra nem verném, mert akkor volna, ki gyermekemet szoptassa, hanem szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.“ „No ha ugy im itt vagyok, haza jöttem gyermekemhez, anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam s onnan négy szép lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.“ Kiindultak a pajtába, hát ott már Tamás eloldotta a lovakat s vitte. „Állj meg Tamás, te gonosz ember, ki megrontottál!“ – kiáltá a férj s ugy megszurta vasvillájával, hogy szörnyet halt.

E rokonsági körülmény az oláh balladával egy pár oláh irót merész állitások- és vádakra ragadott. Már az első változat közlése alkalmával kétségbe hozatott Molnár Anna eredetisége. (Budapesti Szemle 1860. IX-dik kötet 300. l.) Midőn a többi változatok is napfényre jöttek, Grozescu Julian azzal vádolta a gyüjtőket, hogy oláhból forditják az ó-székely balladákat (Fővárosi Lapok- Szerk. Vadnai K. 1864. I. félév.) mit azonban akkor Arany László Szabó és mások is megczáfoltak (Pesti Napló, 1864. I. félév 118. sz. Koszorú, 1864. II-ik félév 2-ik sz.) Ugy hiszszük, ujabb czáfolatra kár szót vesztegetni. E balladák népi eredete minden kétségen felül áll, s legfeljebb az lehetne a kérdés, hogy melyik nép kölcsönözte a másiktól, hol rejlik a rokonság oka, az átszivárgásban-e, vagy a népköltészet egységében? E kérdés bajosan dönthető el; annyi bizonyos, hogy mind a három ballada, a német, magyar és oláh egykép magukon hordják az illető nép szellemét.

Figyelmet érdemel, hogy e változatokban gyüjteményünk balladái közt legtöbbször fordul elő a betürím (alliteratio).

E sor: „Hivta, nem jött, elrabolta“ jellemzőn fejezi ki a rablás erőszakos gyorsaságát s keveset enged Caesar „veni, vidi, vici“ hires mondatának.

A burus annyi mint terebély, boruló ága fa, a boru vagy buru szótól. A Nagy Szótárban nincs meg. E szóban az o-t u-nak nemcsak a székely tájszólás ejti, hanem a dunántuli is; Zrinyi még u-val irta: „Imitt félholtan vitéz vitézre burul,“ XV. ének 74. v, Egyébiránt a burok szó, melyet minden tájszólás egykép ejt, a bur gyök mellett látszik bizonyitani. A második változat már burkos fát emleget, mely ugyanazt teszi, a mit a burus fa.

Nyomdahibák:

142. l. 14. sor. Hát szép leányt olv.: Hat.

– l. 17. „ Megdobban a olv.: megdobbana.

– l. 18. „ S megcsordul a olv.: megcsordula.

6. Boriska. A török uralom idejéből való s némikép rokon „Fogarasi István“ székely balladával, melyet Kriza közölt a „Részvét Könyvé“-ben (szerk. Gyulai P. Pest, 1863. 243. l.). Ebben Fogarasi eljegyzi hugát a török császárnak, de a leány inkább betegséget és halált ohajt, mintsem a hárembe menjen. Isten meghallgatja kivánságát, meghal. A török császár eljő a leányért s a halottat el akarja vinni, hogy fényesen temettesse el. Fogarasi nem engedi, ő is el tudja fényesen temettetni.

A mi balladánkban, ugy látszik, a mostoha anyja adja el leányát török martalóczoknak. Legalább a leány azt hiszi, hogy megmenthette volna. Mind két ballada igazolja, hogy a török elleni gyülölet oly nagy volt a nőkben, mint a férfiakban, mindenütt, hol együtt lakott mozlim és keresztyén. Eger ostroma emlékezetes példája annak, hogy a keresztyén nő készebb volt meghalni, mint török kézre jutni. A Magyarországban lakott török nemcsak a be nem hódolt részekben tett rabló kalandok alkalmával rabolta seregesen kivált a nőket, hanem a hódolt részekben is; a mely keresztyén nő megtetszett, erőszakkal elvitte épen úgy, mint a keresztyének bármely más tulajdonát, mely neki megtetszett. „A keresztyén nőkre nagyon leskelődik a török, irja Thury Pál, tolnai protestans pap. Ha önkényt nem követte a nő, a török biró elébe ment s erősité, hogy megöli magát, ha hozzá nem adják a nőt. Ha az ily nő férjtelen volt, a Kadi odaitélte neki. Ha a férjtelen keresztyén nő egy almát fogadott el a töröktől s ez be tudta bizonyitani, hasonlókép neki itélték. A hódolt falukon erővel is elvitt a török egy-egy asszonyt vagy gyermeket, ki megtetszett neki.“ (Lásd: Salamon F. Magyarország a török hóditás korában. Pest, 1864. 242–243. l.)

Mit látsz-e alatta? = Látsz-e valamit alatta; összehuzás és inversio egyszersmind.

7–8. Barcsai. Az első változatot lásd Kriza gyüjteményéban (Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Kolozsvár, 1863. 192. l.). Ez balladaibb menetü, mint a mi két változatunk, azonban a legfőbb különbség a mi első változatunk és a Krizáé között az, hogy emez a boszuálló férj lelkifurdalásán végződik, amaz ellenkezőleg a kielégitett boszu legszilajabb kifejezésével. A harmadik változat a leggyöngébb. Némikép rokon velük a spanyol Don Alberto, melyben a féltékeny férj szintén visszatér a vadászatról s a bünös nő a mienkhez hasonlón menti magát. (Lásd E. Geibel: Volkslieder und Romanzen der Spanier. Berlin. 1843.)

Hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartasz… E kifejezés megégetést jelent, de hogy minő eszmei rokonságnál fogva, bajos kimagyarázni.

Gyantáros ház fö’de. Gyantár annyi mint gyanta, fenyőszurok, növény mézga, a gyantáros = gyantával bevont.

„Ne menj, apám, ne menj, aj ne menj hazól ki.“

Az aj hol haj, hol jaj, hol pedig ej ejnye stb. értelmében többször előfordul a székely népkölteményekben. Müköltészetünk a német után az oh és haj helyett többé-kevésbbé az ah-t használja. Ennek sehol sincs nyoma a népköltészetben, sőt a magyar közbeszéd ah-ja nem is érzelmes felsohajtást, hanem csak csodálkozást jelentő indulatszó, Hazól = hazul, eredeti, régies alakjában.

„Csak kihengeredék belőle Barcsai.“ – A csak itt az ime, hát értelmében használtatik mintegy rámutató élénkités végett. A régi nyelvben is megtalálhatni a csak ily használatát. A Lugossy-codexben a szamosmelléki névtelen „Adhortatio mulierum“ czimü kőlteményében többször előfordul (Toldy: M. Költ. Kézikönyve, I. 62. l.)

A csak-nak még más jelentése is van, ha ismételtetik, midőn aztán folytonosságot fejez ki. Kivált a népmesékben sokszor előfordul: csak ment, csak mendegélt. Nem ártana, ha nyelvészeink a csak használatának különböző árnyalatait összeszednék; a Nagy Szótár csak a legközönségesebb jelentését jegyezte föl.

Vaj azt választod el = vagy. Ezt egész Erdélyben igy mondják. Ugy látszik, hogy a vaj a vagy-nak eredeti, régies alakja; a j megerősödése gy-vé oly hangtörvényen alapszik, melyre nem nehéz példákat találni: igy lett a hajma = hagyma, sőt igy kellett a létigében a volok, valok eredeti formának előbb vajok-ra, azután a mostani vagyok-ra átváltozni. Lásd bővebben Arany J. értekezését a „Vajon kérdéséről.“ (Koszoru 1865. I. félév 570. l.)

9–10. Királyfi. Lásd változatait Erdélyinél (Népdalok és mondák. Pest. 1846. I. köt. 373. l.) továbbá Szininél (A magyar nép dalai és dallamai. Pest, 1865. 40–41. l.) Minden alapeszméje és tárgya ugyannaz, csak a formában mutatkozik némi különbség. A királyfi, ki szegénynek öltözve keres magának feleséget, a népmese régi kedvencz tárgya. E ballada a legrégiebbek közé tartozik mind tárgyánál mind formájánál fogva.

11–12. Szilágyi és Hagymási. Ez a harmadik ballada, mely a török időből maradt reánk s ugy látszik, a legrégibb. Már 1571-ben feldolgozta egy névtelen verselő „Szilágyi Mihály és Hagymási László“ czime alatt (Lásd a M. T. Akademia birtokában levő Csoma-codexet. Kiadta Toldy kétszer: Magyar költői régiségek. Pest. 1828. A M. költ. k. könyve. I. köt. Pest, 1855. 114–118. l.) Gegő Elek tesz először emlitést, hogy e monda a nép ajkán is él. (A moldvai magyar telepekről. Buda, 1838. 80. l.) „Figyelemre méltó népmondák és dalok itt is (t. i. Moldvában) ugy nincsenek, mint e szempontból szegény Erdélyben (?) Minden nyomozásom és kutatásom után a számtalan „Egyszer volt, hol nem volt“ összefüggetlen (?) mesék között még olyat sem találtam, mint a kunfalvi (tulajdonkép Kománfalva, oláhul Komineste) öreg Csákié, ki elbeszélé, mikép esett törők rabságba két kenyeres pajtás – nagy Szilágyi Miklós és nagy Hagymási László, két gerezd szőlőért; mint szabaditotta ki a császár leánya aranyokkal költő pénzzel és zabos lovakkal ellátván, velök szép Magyarországba szökendő. Folytatta hogyan küldött vitézeket utánok a császár s mint védték a szökevények azok ellen magokat, főleg nagy Szilágyi Miklós ugy vagdalkozván, hogy egy elmenésben gyalog ösvényt, visszajövetelben szekérutat vágna. Elvégre midőn a határhoz értek, mint akart a két magyar urfi karddal osztozni a császár leányán, kinek esengésére Szilágyi nem markola kardot, megvallván, hogy neki is van otthon gyürüse, jegyese.“ Midőn 1845-ben mint diák, szülőföldemet, Erdélyt beutaztam, a Székelyföldön, Oláhfaluban én is hallottam e ballada nehány sornyi töredékét a korcsmában egy ittas öreg székelytől. Le is jegyezten, de az utban elveszett. 1858–62-ig, mikor ismét Erdélyben laktam, sokat vadásztam e balladát, de nem tudtam nyomára akadni. S ime 1864, juliusában Szabó Károly az erdélyi muzeum könyvtárnoka arról tudósit, hogy nyomába jutott e ballada mintegy 60 sornyi töredékének, s egyszersmind érdekes jegyzetekkel be is küldötte hozzám a „Koszorú“ számára, hol meg is jelent (1864. II. félév.) „Kaptam e töredéket – mond Szabó Károly – Csik-Sz.-Mártonból Becze Józseftől, több érdektelen vagy csekély becsü másolatokkal együtt, melyek hozzávetőleg mind a század elején, ezelőtt 40–45 évvel lehettek leirogatva. Maga e ballada-töredék egy külön féliv durva papirra van irva, e czimmel: világi ének; az irás a leggyakorlatlanabb kezet árulja el s a ballada verssorai nincsenek kikezdve, mintha az egész prózában volna irva; magyar helyesirása oly gyenge, hogy első pillanatra meg lehetünk győződve, hogy a leiró, ki e világi éneket hihetőleg emlékezetéből jegyzette papirra, csekély iskolázottságu közrendü székely volt. Hihető, hogy ő e ballada végét, miután a féliv papir betelt, más darab papirra irta le; e folytatás azonban a velem közölt dirib-darab iratok között nem volt található, de nem lehetetlen, hogy gondos nyomozás után Csikból még előkerülhet. Ha összehasonlitjuk a csiki másolatból napfényre jött ó-székely balladát a Gegő által közlött moldvai népmondával, melyről nagyon helyesen jegyzette meg Toldy Ferencz: „Igen sajnálhatni, hogy Gegő e mondát egész terjedelmében s az elbeszélő saját szavaival nem közlötte, nem csak a variansok és pótlások szorosb ismertetése s a népies zamat kedvéért, mely már e rövid vázlatot is érdekesiti helyenként, hanem a történet korának biztosb meghatározhatása végett is.“ Feltünő a Szilágyi keresztneve, mely itt Miklós, – a kettőnek azonságáról vagyis helyesebben a moldvai népmondának az ó-székely balladából eredtéről teljességgel nem kételkedhetünk. Mert nemcsak az elbeszélés menetele egy és ugyanaz, hanem a monda jellemző szavait és sorait is feltaláljuk e balladában; csak „zabos lovak“ kifejezés van emebben „nyergesre“ változtatva. Mindegyikben a hős neve „nagy Szilágyi Miklós,“ eltérőleg az 1571-ben egy szendrei névtelen által irt költeménytől, melynek alapján irta Vörösmarty balladáját, hol e név Szilágyi Mihály. Mily régi eredetü e népballadánk, kitetszik onnan, hogy tárgyát már 1571-ben Szendrő várában egy névtelen ifju, mint költeménye végsorában adja, „egy poetának ő verseiből“ vette és dolgozta át. E költemény, melynek meséje balladánkéval összevág, szerkezetre és mübecsre nézve semmivel sem áll fennebb XVI-dik századi verses históriáinknál, melyeket latin iskolában növekedett költőink irtak. Mint azokban, ugy ebben is a népies felfogás elevensége, naivitása el van veszve, az eredeti magyar népnyelv varázsa meg van törve, a népies előadás zománcza elhalaványodva, ugy hogy nézetem szerint a szendrei névtelen müvét költői értékre nézve eredeti népballadánkhoz hasonlitani sem lehet. Toldy kézikönyvében azt a gyanitást mondja ki, hogy e költemény egy eddig elhangzott vagy legalább közismeretre nem jutott szerb népének után készült, a hova az előadás menetele, a hely, hol a magyar szerző azt készitette s a katasztróf scenája, melyet hihetőséggel a magyar-szerb határra tehetünk, mutatni látszanak. E véleményt, kivált a székely ballada napfényre jötte után, melynek szerb népénekkel bizonyosan semmi köze, nem merném elfogadni, mert a mese helyszine a költemény szerb eredetére nem bizonyság; a hely pedig, hol a költő költeményét irta t. i. „Szöndörő vára“ kétes, miután Szendrő vára nemcsak Ráczországban, hanem Borsodvármegyében is volt, melyet 1571-ben, a török-magyar világban, őseink a török ellen végvárnak használtak.“ Nem sokkal azután Szabó Samu a nép ajkáról leirva, szintén a „Koszorú“ számára (1865. I. félév, 257. l.) beküldötte az egész balladát, melynek végkifejlése egy a Gegőével, de eltér a szendrei névtelenétől, a mennyiben ez utóbbiban itt Hajmási a párbajban elesik. E tragikai vég sokkal költőibb, mint amaz.

„Nem bánom, nem bánom, ha megvagdalkozonk.“ Az onk az unk-nak közép magyar nyelvbeli formája. A többiben az uj magyar nyelv szerinti ragozást találjuk; e szóban épen maradt a régi maradvány.

13–17. Lándorvári Dorka. E ballada itt közlött öt változatához még kettő járul: a hatodik „Homlodi Zsuzsánna“ (Kriza közleménye. Fővárosi Lapok. 1864. I. félév); a hetedik e gyüjtemény II. kötetében, gyüjt. Török Károly. E sok változat a ballada kedveltsége mellett bizonyit s hogy különböző vidékeken is éneklik, mutatja, hogy nemcsak a székely bérczek a magyar balladák hazája, hanem az alföldi sikon, a Mátra tövénél, a Balaton partjain is számos ballada kallódott el, vagy lappang ma is. Az Eger vidékéről, Baracskáról és Kun-Szent-Miklósról beküldött változatok hangja, stylje, verselése rokon a székely változatokkal, mi azt sejteti, hogy a magyarországi régibb balladák keveset különbözhettek a székelyektől. E változatok meséje ugyanaz, inkább csak a név változik s a végkifejlésben tér el egyik (14. sz.) a többítől, a mennyiben a levélküldéssel megszakad s a tragikai vég hiányzik. Legszebb a harmadik változat (15.) Lehetetlen volna, Hogy az ég az volna, Ha az én Zsuzsánnám Most fekünnék halva. Egyszerü és igaz pathosz. Az ifju nem hiszi, hogy kedvese meghalt, mert akkor nem lehetne oly derült az ég s megszünt volna az isteni gondviselés.

Az egyik változat (13) vége hasonlit a Kádár Katáéhoz (Kriza Vadrózsák. I. köt. 4. l.)

Rokon e balladával „Der Graf und die Magd“ czimü német népballada. (Wolff. Hausschatz der Volkspoesie. 178. l.) Itt a gróf szolgálóját csábitja el és haza küldi. Midőn a leány hazamegy, anyja épen ugy szólitja meg, mint a magyar balladában: „Bist du wilkommen, lieb’s Töchterlein, Wie ist es dir ergangen, Dass dir dein Rock vorne so klein, Und hinten viel zu lange?“ A leány gyermeket szül és meghal. A gróf ezt megálmodja s bünbánón felkeresni indul kedvesét, kit épen temetnek. Megállitja a menetet, kedvese koporsójára borúl és megöli magát.

18–19. Pálbeli Szép Antal. Egyik legeredetibb s legritkább faju balladánk. Az ifju naiv halálvágya, az anya tréfás vigasza és cselszövénye jól öszhangzanak a derűlt kifejléssel. Megértését első olvasásra zavarhatja a fiam kifejezés, melyet Ilona anyja leányának mond, de ez nem uj dolog a népköltészetben, hogy a férj nejét, az anya leányát fiamnak mondja. A műköltészetben is megtaláljuk Aranynál: „Fiam, Ágnes, mit miveltél?“

A ballada menete a következő. A viszontszerelmet nem remélő vagy kedvesével összezördült Antal búsul, anyja vigasztalja, hogy csodamalmot csináltat, minek látására eljőnek a leányok s köztük Ilona is. Hire megy, hogy Antaléknál csodamalom van; Ilona kéri anyját, hogy ereszsze el, azt megnézni, de ez lebeszéli szándékáról. Akkor az Antal anyja mást gondol ki, s elhireszteli, hogy vashidat csináltat. Ezt is látni akarja Ilona, de anyja erről is lebeszéli. Az Antal anyja végre fia holt hirét költi. Ekkor Ilonát már nem tudja lebeszélni anyja, elmegy Antalékhoz. Látja, hogy csak tréfa az egész, elárulja szerelmét s kibékül kedvesével. Ennek látni jőnek szüzek, szép leányok. Annak látni jőnek szüzek, szép leányok. Neked látni jőnek szüzek, szép leányok. Annyi mint ennek-annak látására vagy téged látni jőnek. E szófüzést nem találhatni meg se a régi, se az ujabb irókban. A nak, nek ragot nem a látni vonzza, hanem a jőnek s ugy látszik, hogy a nekem jött, neki ment kifejezésnek, mely közhasználatu és szembeszállást, rátörést jelent, oly árnyalata is van, mely egyértelmü a puszta közeledéssel.

20. Kőmives Kelemenné. Első változatát lásd Krizánál (Vadrózsák I. köt. 314. l.); egy kis töredék már azelőtt megjelent Erdélyinél (Népdalok és Mondák III. köt. 151. l.) Rokon vele egy oláh népballada: „Negru vajda és Manoli vagy az argisi zárda.“ (Virágok az oláh népköltészet mezejéről. Ács Károly. Pest, 1858. 29. l.) Negru vajda az Argis hegy alján járván, egy félbe maradt falat talál. Megparancsolja a vele levő tiz kőmives legénynek, hogy oda egy pompás zárdát épitsenek. Hozzáfognak, de a nappali munka éjjel romba dől. Manoli, a főkőmives, azt álmodja, hogy a munka mindaddig nem sikerül, mig nem rakják be a falba azt, habár nejök vagy nőtestvérök volna is, ki reggel először megjelen. Elhatározzák, hogy ugy cselekesznek. Reggel jókor megjelen Manoli neje, megfogják, befalazzák épen olymódon, mint Kelemennét. A zárda felépül; Negru megjelen átvenni s egyszersmind azt kérdi a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát építeni? Azok igennel felelnek. Ekkor a vajda azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, a kőmivesek szoruljanak fenn s ott pusztuljanak. Azonban a kőmivesek zsindelyből szárnyat készitnek magoknak s repülni kezdenek, de leesnek és kővé változnak. Manoli legutoljára repül, azonban meghallva befalazott neje jajait, eszméletét veszti és szintén a földre esik. Greguss az uj-görög népköltészetben is talált egy rokon tárgyu balladát. (A balladáról 67. l.) Ebben a kőmivesek hidat épitenek, az artai hidat. A mester (mert az ő nejét kell befalazni, hogy a műnek sikere legyen) megizeni feleségének a csalogánytól, hogy lassan jőjjön; a madár félreérti s azt mondja a nőnek, hogy siessen. Megérkezik s férje halottként lerogy. „Mi baja?“ kérdi az asszony. „Elejtette gyürüjét – mondják a kőmivesek – ki keresi meg?“ „Én!“ – mond a nő s belép a falazat közé: ekkor befalazzák. A szerencsétlen panaszkodik sorsán, megátkozza a hidat, hogy inogjon s hullassa le a rajta járókat. – Ács Károly egy hasonló szerb mondát is emlit, mely szerint Skutari várán háromszáz mester dolgozik, de nem tudja felépiteni, mert Vila kárörvendő hegyi tündér, éjjel lerombolja, mit nappal épitenek, mig kegyét az épitők áldozattal meg nem nyerik. Ugy látszik a befalazás babonájából eredt a másik babonás hiedelem is, hogy minden kőépületben vagy emlékben kisértet lakik. És e kisértet nem más, mint az áldozat haragos szelleme, kit befalaztak az épület tartóssága végett. Az oláhoknál mai napig szokás az uj épületek alapjába egy hosszu kákadarabot tenni, melylyel a kőmivesek valamely ott elmenőnek árnyékát megmérték. Ha valaki oly helyen mén el, hol épitenek, intőleg reá szoktak kiáltani: „Vigyázz! megmérik az árnyékodat.“ A szerencsétlen, kinek árnyékát vették, babonájok szerint arra van kárhoztatva, hogy negyven nap alatt meghaljon és kisértetté változzék. Megvan-e e babona a székelyeknél, nem tudjuk. Ha nincs meg, valószinü, hogy az uj-görög, szerb és oláh népmonda Déva várára alkalmaztatott és úgy terjedt el a székelyek között.

21. Biró Anna. Inkább költői beszélyke, mint ballada. Nincs változata.

Felfordula = egy fordulattal felül; e szó értelmének oly árnyalata, mely másutt nem használatos; „Molnár Anná“-ban is előfordul ily értelemben. A Nagy Szótárban nincs meg. Ugy hántassa magát; az egész székelyföldön divatos a foglaló mód jelen ideje egyes harmadik személyének a jelentő mód jelen ideje helyett való használata a mély hangu igéknél, hol a j betü sz- és s-sé hasonul át; a magas hanguaknál csak a többes első személye szenved meg ily ragcserét. Azzal az ő kardját csakhamar felüté. A felüté a kard kihuzását vagy feltartását jelenti-e, biztosan nem tudhatni.

22. A párja vesztett gerlicze. Első változatát Szabó Samu közlötte (Koszorú 1864. I. félév, 26. sz.) Az a mienktől csak az első sorban különbözik: Húron szóló szép gerlicze. Egy tizenhetedik századbeli névtelen „Ponciánus historiája“ czimü müvében a következő rokon helyet találjuk: „Olyan leszek, mint a gerlicze, mely mikoron a társa meghal, soha annakutána mással nem társalkodik és soha zöld ágra nem ül, hanem mindéltig aszszura, az nagy bánatnak miatta.“ (Lőcse. 1653. XXXIII-ik rész.) Egyik legrégibb és legszebb népköltemény; a naiv és gyöngéd bánattal mennyire öszhangzik a rhythmus és a nyelv!

23. Világszép Erzsók. Kissé zavaros menetü; ugy látszik, romlott alakjában jegyeztetett föl. A végén nem tudhatni: a halott leány kedvesével beszél-e, vagy a reá erőltetett vőlegénynyel? Egyébiránt e végsorokat önállóan is éneklik. Ime egy változata, melyet Erdélyben jegyeztem föl:

24. A legszebb virág. Ily tárgyu és alkatu költemény ritka, majdnem páratlan a magyar népköltészetben. Protestans (kálvinista vagy unitárius) népszellem szüleménye, mert az uri szent vacsora kenyere és bora ezeknél osztatik ki, mint a Krisztus testének és vérének jelképe. Az urvacsorát osztó pap a bibliából vett idézetek között hajtja végre e szertartást: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem.“ „Ez az én vérem, mely sokaknak bünök bocsánatjára kiontatik.“ Erre czéloz s ily értelemben veendő a költemény e kifejezése is: „Ez a Krisztus teste;“ „Ez a Krisztus vére.“ Frivolnak tetszhetik, de nem az, hogy a virág, melyet a leányok szeretőjök süvegébe tesznek, egy sorba teszi magát a kenyérrel és borral, a szent jelképekkel. A virág is jelkép, az ártatlanság és tiszta szerelem jelképe, ezt is szintén a templomba viszik a leányok a szertartás diszitésére, s csak azután tüzik szeretőjök kalapjára.

25. Kis Julia. Hasonlit a Hero és Leander mondájához. Közel rokon vele egy svéd és hollandi ballada is. A svédben két királyi magzat egymásba szeret és megigérik, hogy éjjel találkozni fognak. A leány liliomágra világot tesz ki lámpásnak, hogy a folyón átúszó királyfi tájékozhassa magát. Egy álnok ember hallotta, mit beszéltek s midőn a királyfi a vizbe ugrik, hogy átuszsza a folyót, elfujja a világot. A királyfi eltéveszti az irányt és vizbe fúl. A királyleány megtudván kedvese halálát, ürügyet keres, hogy a partra mehessen, hol atyja halásza már kifogta kedvese tetemét. Megajándékozza a halászt és a vizbe öli magát. (Schwedische Volkslieder der Vorzeit. Von R. Warrens. Leipzig, 1857.) E ballada magyarra is le van forditva Erdélyitől. (Koszoru. 1863. I. félév 7. sz.) A hollandi ballada a svédnek csaknem másolata, azzal a különbséggel, hogy itt az álnok férfit egy álnok nő pótolja. (O. L. B. Wolff Proben altholländischer Volkslieder. Gräz, 1832.) – Figyelemre méltó, hogy az ó-székely balladákban az igeidők oly nemü, ha nem is egészen szabályos, használatát vehetni észre, minőt a régi irodalomban is találunk. Kivált e ballada szabályosan használja a régies igeidőt, egész e sorig: „Az egyiknek csináltattak.“

26. A három árva. Változatai Krizánál I. 170. l. Erdélyinél I. köt. 397. l. Pap Gyulánál (Palócz népköltemények. Sárospatak, 1865. 6. l.)

27. A molnár inasa. Változata Krizánál I. köt. jegyzetei közt 527. l. E rendkivül szép költemény alapeszméjét különböző változatban majd minden nép költészetében megtalálhatni.

28–29. Ugron János. Ugy látszik, mindkét változat csak töredék. Legalább az, ki után az első változatot följegyeztem, ugy emlékezett, hogy a költemény a leánynak még több hibáját sorolja elő s az elvakult szerelmes mindegyikre tud mentséget találni. Egyébiránt mind az Ugron, mind a Torma-család még maig is előkelő nemes családok Erdélyben.

30. Bándi urfi. Bándi nem annyi mint Bandi; Bánd, vagy egészen kimondva Mező-Bánd, falu Marosszéken.

31. Az áspis kigyó. Bajos elhatározni, hogy e költemény ballada-e vagy társas játék; azonban legyen akármelyik, azt fejezi ki, hogy a vőlegény szerelme feláldozóbb mint az atyáé, anyáé vagy egész atyafiságé. Rokon vele a „Leány kiváltása“ czimü eszt ballada (Külföldi népdalok Greguss Ágosttól. Pest 64–72.) Itt a leány muszka fogságba esik, s kéri atyját, bátyját, nénjét, de egyik sem váltja ki, végre vőlegényét kéri, a ki kiváltja.

32. Amott látod… Az első versszak változatai Krizánál I. 49. lap; Erdélyinél II. köt. 194. lap.

33–37. A rab. Nem annyira egymás változatai, mint tárgyuk ugyanaz. Az első változatban (33.) úgy látszik, két költemény olvad össze. Az utolsó két változat (36–37.) ujabb időbeli. Egyes sorok és versszakok változatait lásd: Krizánál. I. köt. 14. lap. Erdélyinél I. kötet 420. 422. 432. l. II. köt. 134. l. III. köt. 9. l. és Szininél a 132. lapokon.

38. A zsivány felesége. A nőt kényszeritve adták férjhez nagy hideg havasra, mely a székelységen, kivált nyáron, olynemü szerepet játszik mint a magyarországi alföldön a tanyai vagy pusztai élet. Férje utonálló. A havasi gunyhó magányában égnek, földnek panaszolja fájdalmát, de midőn a vándor közeleg, elhallgat s mikor az kérdi miért sirt? a konyhafüsttel menti magát. Változata Krizánál I. köt. 137. l. Itt a kérdező már maga a férj. Rokon vele „A rabló szegény felesége“ czimü tót népballada. (Tót népdalok. Kiadja a Kisfaludy-társaság. 258. l.) Itt a gyermekét ringató asszony rabló férje ellen panaszkodik s óhajtja, hogy atyjához ne legyen hasonló, mert darabokra tépné. Férje kérdi: mit beszél? Az asszony igy felel:

39. Siroki erdőben. A maga nemében legszebb magyar ballada. Nem csak tartalma teszi azzá, mely nemes és mély érzésről tanuskodik, hanem különösen formája, mely remekül eltalált lyrai utóhangja az eljátszott drámának. Egy szó sincs benne felesleges s az első találkozás emlékén kezdve versszakról versszakra lélektani és meginditó fokozattal emelkedik a katasztróf fájdalmáig, igaz pathoszszal zokogva el vádját és mentségét.

40. Igacs Ruzsi. Változata Thalynál (Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok. Pest. 1864. II. köt. 389. l.) ki azt egy mult századbeli vásári nyomtatványból vette, melynek czime: „Az anyját eldaraboló Igacs Ruzsi nótája.“ Itt Igacs Ruzsi anyját öli meg, a mienkben napáját; az egy minden költői becs nélküli csinálmány, ez a nép költői terméke. Igacs Ruzsi ablakjába’ Kinyilt a rózsa magába’. A rózsa kinyilása, mely többször előfordul népdalainkban, ugy látszik, változást jelent örömre vagy búra. Itt Ruzsi börtönbe jutását jelenti, melyről bővebb felvilágositást nyujt férje, Lantos István, ki őt kiváltani szándékszik.

41–42. Az anya és leánya. Mindkét változat nem látszik tisztán népi eredetünek, bár a nép énekli. A második jobb. Változata Erdélyinél III. köt. 53. l.

43. Nemes Sári. Egy villámütött leány temetése, ki a halotti búcsúztatók modorában maga mondja el szerencsétlenségét.

Nyomdahiba: 200. l. 12. sor: Egyedül nyugszom, olv.: nyugoszom.

44. Tamás Rózsi. Erre is valami esemény adhatott alkalmat. Kalotaszegen, melyhez Kide tartozik, nem egyszer történik hegyomlás. A közrészvét hamar dallá alakithatta e szomoru esetet, s a néphit könnyen felruházhatta régi hagyományával. A sírból felbuzgó vér hagyománya érdekes adat. Ipolyi (Magyar mythologia. Pest, 1854. 364. l.) a világból kimult lélek megjelenésére és visszaható erejére vonatkozó jelekről értekezvén, népmeséinkből és történeti hagyományainkból számos oly helyet idéz, melyek szerint az ártatlanul megölt ember kifecscsent vére letörülhetlen és sebei még a sirban is vérzenek, de a csak véletlen, bár erőszakosan kimultakról nem tesz emlitést. E költemény szerint az ilyenekről is ugyanazt tartja a néphit, s igy az ártatlanul kiomlott vér, ugy látszik, szélesebb fogalom s épen ugy illik a meggyilkoltakra, mint az erőszakosan megholtakra.

A „Három szilvafa közt vagyok“ sort nem értjük; nem magyarázhatni ki se a nyujtóztató pad, se a koporsó fájával.

45. Bács Jancsi. Ezen is érzik a halotti bucsuztatók modora, s lehet, hogy nem is egyéb; mindenesetre nem tiszta népköltészet.

46–47. Az ispánné leánya. Változatai Erdélyinél (Válogatott magyar népdalok. képes kiadás. Pest. 1857. 196. l.) Pap Gyulánál 20. l. Szininél 121. l. Legszebb a mi első változatunk, mely egyszersmind gyüjteményünk legszebb költeményeinek egyike.

48. Jó estét, édesem. Az elcsábitott leány és hűtelen szerető a népköltészet régi és mindennapi tárgya, azonban itt némi uj formában van adva. A párbeszéd éles ellentétben fejezi ki a leány fájdalmát és a csábitó közönyét. A csábitó eleintén még egy kis részvétet szinlel, azonban ez csak a leány fájdalmát idézi fel; minél inkább emelkedik itt a fájdalom, annál inkább száll ott a részvét, végre aztán a teljes közönyre kitörő átok felel. Változata Pap Gyulánál 8. l. A mi változatunk szebb és kerekdedebb.

49. Török Zsuzsi. A beküldő kéziratában a második versszak elsőnek volt téve. Megcseréltük, mert azt hiszszük hogy a nép eredetijének ez a menete, s csak az éneklők hanyagsága zavarta össze a versszakokat.

50. A gulyás szeretője. Gyöngéd és szép népies költemény, de talán nem egészen népi. Kissé érzik rajta a műköltészet hatása.

51. Czifra Jancsi. Változata Erdélyinél I. köt. 381. l. III. köt. 67. l.

52. A halott vőlegény. Ez verses töredéke egy baranyamegyei népmesének, melynek többi része próza. Rokon vele egy palócz népmese. Pap Gyulánál 94. l. Egy árva leány szeretőjét elvitték katonának. A leány megigérte, hogy három esztendeig vár utána. Eltelt az idő, a legény nem jött. A leány elment egy vén boszorkányhoz tanácsot kérni, s ez a palócz varians szerint azt tanácsolja, hogy főzzőn egy emberfőt kásában, az elővarázsolja akár él, akár hal. A leány megteszi, s a mint főzi a halálfejet, ez egyszer nagyot trottyan s megszólal: „Most indul,“ azután: „Már fele utján van,“ végre: „Az udvaron van.“ Mindez a baranyai változatban nincs meg, ott a boszorkány a halottidéző. Erre kimegy a leány; a legény csakugyan ott van fehér lovon, fehér lepedőben, de a leány nem fél, elébe ül a lóra s a baranyai szerint egy vég vásznat, nászhozományt visz magával és mennek a legény országába. Az uton hófehérbe öltözött kisértetekkel találkoznak, a baranyaiban ez nincs meg – s egyszer megszólal a legény: Jaj de szépen süt az a holdvilág, Jaj de szépen masirolnak a halák (halálok) Félsz-e lelkem Judikám? a baranyai szerint: Szépen süt a holdvilág, Minden lélek alszik már, Nem félsz, édes rózsám? a palócz szerint erre prózában felel a leány, hogy nem fél, a baranyai szerint pedig: Miért félnék, édes rózsám, Velem van az igaz isten, Velem vagy te, édes rózsám. E beszélgetést háromszor ismétlik, csakhogy a baranyai szerint a leány a középső sor helyett: „Velem van az igaz isten,“ másodszor fiu istent, harmadszor szent lelket emlit. Az úton a palócz szerint mindig több halottal találkoznak; a baranyai szerint meg a ló állát nézi meg a leány s meglátván, hogy nincs alsó állkapczája, megtudja, hogy vőlegénye halál. A sírhoz érve a leánynak is be kell menni s ott lakni, de ő szeretőjét küldi elől s maga elszalad. A baranyai szerint azért küldi elől szeretőjét, hogy a vég vásznat beadogassa neki, a mit azonban egy fejfához támaszt. Egy kastély felé rohan, melynek ajtaját egy elátkozott kisértet őrzi, a kin azonban átugrik, a baranyai szerint a faluba vissza, s befut egy halottas házba, melyben még gyertya ég. A vőlegény üzőbe veszi s mindkét változat szerint egy másik halottal beszél össze („Holt holtnak nyiss ajtót!“) hogy tépjék szét, de a kakas megszólal, a két halott szurokká válik, a baranyai szerint csak összeomlik, s a leány megszabadul, sőt a palócz szerint a kastély ura el is veszi.

Mindkét népmese balladaszerü s inkább csak a szerencsés kifejlés teszi népmesévé. Lehet, hogy az egész még verses alakban s más fordulattal is él a nép ajkán. Rokon a Bürger „Leonore“-jával, melyben a halott vőlegény szintén háromszor kérdi: „Graut Liebchen auch?… Der Mond scheint hell! Hurrah! die Todten reiten schnell! Graut Liebchen auch vor Todten?“ Van egy holland változata is, melyben a rejtélyes vőlegény, itt már azonban nem halott, csak egy rabló vár ura, hasonlóan visz lován egy leányt és a sűrű erdőbe érve kérdi tőle: Der Mond scheint so hell, Mein Pferdchen laufen so schnell, Süss Lieb, reut dich ’s auch nicht. Van egy norvég változat is hasonló dallal. (Grimm III. k. 75. l.) Lásd bővebben Arany László czikkeit (Koszorú 1865. I. félév 522. l. Budapesti Szemle. Uj f. VIII. k. 44. l.)

53–54. Kuris Pista. Változatai Erdélyinél III. köt. 153. l. Pap Gyulánál. 10. l.

55. Sári Mári. Változatai Krizánál I. köt. 150. l. Ugyanott 228. l.

56. Mózes és Julcsa. Nem egészen népi eredetű.

57. Szőcs Marcsa. Változatai Erdélyinél I. köt. 378. l. Szininél 74. l. A mi változatunk szebb emezeknél, melyeket a homály és szárazság majdnem élvezhetlenekké tesz. Emezek Szőcs Marcsa halála okát alig sejtetik, a haldoklóval száraz morált mondatnak el. A mienkben a szerető felkiáltásai leleplezik az indokot; a morál költőien a sírra ültetett rozmarinról szólal hozzánk, melyet folyvást öntözni kell, mely folyvást emlékeztetni fogja a falu ifjuságát a gyászesetre s inteni, hogy óvják szivöket a háborodástól.

58–59. Jár a korsó. A gerlicze. Nem tisztán népi eredetüek.

60. A fonóban. Változata Erdélyinél I. köt. 442. l.

61–62. Petrás úr. Kántor Teri. Gúnyoros képek epigrammai fordulattal.

63–65. Sorozáskor. Búcsu. A honvéd tűzér temetése. Az 1849-diki foradalom szülöttei. Ugy látszik, hogy tanulókból lett honvédek készitették, s ugy mentek át a nép ajkára.

66. A menyasszony. Erdélyinél II. köt. 146. l. egy dal kezdő sora, itt egy kis balladává kerekedett ki, alkalmasint az 1848–49-diki forradalmi korszakban.

Nyomdahiba; Ne főzz turbolyát, tyukot olv.: Ne főzz tyúkot, turbolyát.

Turbolya = Kerbel, Körbelkraut. Scandix Cerefolium.

67. Váradi nótája. Változata Krizánál I. köt. 236. l. és Pap Gyulánál 19. l. a „Sajó Pesta“ czimü ballada utórésze.

68. A lovas legény. Változata Erdélyinél I. köt. 377. l. egyes sorok láthatók belőle ugyanott a 221. és 222. l.

69. Molnár Ferkó. Ugy látszik egy kissé csinálgatott.

70. Bogár Imre. E ballada 1862-ben keletkezett, midőn Bogár Imrét Pesten felakasztották. Itt-ott felhasznál régibb töredéket. Kriza I. 22–23. l. Pap Gyula 40. l. sőt utolsóelőtti versszaka alkalmasint Arany „Zách Klárá“-ja hasonló versszakának alkalmazása. A hetedik versszaknak később egy szebb változatát vettük, mely következő: Gonosz a vármegye Nem iszik belőle. Sürő erdő, sötét berek, Rejtsetek el tőle! Jellemző az első és utolsó versszak: amabban a Tisza áradásával (zavaros) öszhangzik Bogár Imre kicsapongó jókedve, ebben a kiapadással kivégzése s a folyó sarával rosz hire.

71. Bereg Náni. Ez is az ujabb korból való.

Nyomdahiba: Hármadt, négyet olv.: Hármat.

72. Szász Ferencz. Változata Pap Gyulánál 3. l.

73. Bekő Ambrus. 74. Halasi. Mindkettő ujabbkori. Ugy látszik, hogy Halasi és Mező Sándor (Halasi Mező Sándor), a kivégzettek egyike, egy személy, mert Halasi Sándorné Mező Sándorban férjét siratja.

75. De sok falut. Az első versszak változata Pap Gyulánál a 34. lapon.

76. A hegyi tolvaj. Zavaros és megromlott költemény mind tartalomban mind formában. A beküldő szerint Rupa nevü hegedűs czigány szokta 1820. körül az udvarhelyi diákoknak énekelni. Rupa fiának előadása szerint jegyeztetett föl. Némely részletek változatai feltalálhatók Krizánál I. köt. 137–138. l. és 192. l.

77. Csehó Pista. Változata Pap Gyulánál 18. l.

78. A pozsonyi kisasszony. Ujabbkori s ugy látszik, nem régibb dal alkalmazása.

79. Mónusi Jánosné. Rokon vele tárgyban Krizánál Bátori Boldizsár, I. köt. 8. l.

80. Sárga ló. Változata Erdélyinél I. köt. 362. l.

81. A kék inges huszár. Az 1849-ki forradalom alatt keletkezett, midőn kék inges huszárezred is volt.

84. Perzsi. Változata Krizánál I. köt. 261. l.

86. Édes anyám kiment. Változata Pap Gyulánál 42. l.

91. Kisebb töredékek. Az első Kriza Kádár Katájának töredék-változata I. köt. 2. l. Még Kriza gyüjteményének megjelenése előtt 1861-ben egy erdélyi báróné után jegyeztem föl, ki azt gyermekkorában dajkájától tanulta, de többre nem emlékezett.

III. DALOK.

A nép ajkán élő dalok háromfélék: tisztán népi eredetűek, azaz a népszellem közvetlen szüleményei, melyekre az irodalomnak nem volt befolyása; továbbá félnépi eredetüek, melyek a nép között élő ismeretlen, félmüvelt költőktől származnak, melyeket a nép elfogad, részben vagy egészen átalakit, de a melyeken sok esetben többé-kevésbbé mégis megérzik az irodalmi befolyás; végre ismert költők dalai, melyek az irodalomból szállottak a nép ajkára s melyek szintén nem minden változtatás nélkül terjednek el. Gyüjteményünkbe természetesen csak a két első osztálybelieket vettük fel, a harmadik osztályt egészen mellőztük.

A tisztán népi eredetü dalt a félnépitől olykor épen oly könnyü megkülönböztetni, mint máskor nehéz. Néha az irodalmi befolyás oly szembeszökő, hogy már az első pillanat eloszlat minden kétséget. Érezzük, hogy alapeszme és benső forma egyaránt irodalmi befolyás szüleményei s inkább csak a nyelv és dallam a népéi, melyekhez alkalmazkodtak. Máskor maga a nyelv elárulja a származást. Csinosan szabatos, de erő és eredetiség nélküli kifejezésekkel találkozunk s a szóknak oly értelmü árnyalataival, melyeket az irodalom alapitott meg. De van számos eset, midőn az irodalmi befolyás elburkolja magát. S itt különböző fokozatokat különböztethetni meg. Némely dalban egyes sorok és versszakok épen oly tisztán népi eredetüek, mint mások nem azok. A dalszerző vette-e ama részleteket a néptől vagy maga a nép szőtte-e be? eldönthetlen kérdés marad. Vannak oly dalok is, melyekben az alapeszme népi, de a benső forma nem az, és megforditva. Sokszor a csalódásig utánozva látjuk a népdal benső formáit, de nem találunk bennök annyi egyszerüséget és közvetlenséget, a mennyi a valóban népi eredetű dalt jellemzi. Ily félnépi eredetü dalok gyüjteményünkben csekélyebb számuak, mint akár az Erdélyiében, akár a Krizáéban, de még is eléggé számosak. Például a szerelmi dalok közt: 8., 10., 11., 19., 23., 52., 58., 70.; a hazafiui és katonadalok közt: 1., 12., 21., 33.; a pusztai és pásztordalok közt: 4., 5., 15.; a bordalok nagy része; a tréfás és gúnydalok közt: 1., 6.; a vegyes dalok közt: 1., 11., 12., 18.

Valóban az egyszerüség és közvetlenség sajátságos nyilatkozása az, mi leginkább megkülönbözteti a valódi népdalt a félnépi eredetütől. E sajátságos nyilatkozást inkább érezni lehet, mint megmagyarázni; majdnem utánozhatlan, ellenben a kűlső és belső formát sokkal könnyebben utánozhatni. Azonban vannak benső formák, melyek kezdetlegesebbek, mintsem utánzásra érdemesitnék. Igy azok a népdalok, melyek e formák közt születtek, sokkal eredetiebbek, mint azok, melyek már benső formájuknál fogva sokkal közelebb állanak az irodalmi izléshez. Ily benső forma először is a gondolat rhythmusa. A mely dalban ez feltünőbben érezhető, bizonyosan az eredetiebbek közé tartozik. Sőt van a magyar népdalnak egy oly formája, midőn az egész dal nem egyéb, mint rokon eszmék sorozása némi haladványnyal, tehát maga az összerakó mód. Ilyenek a szerelmi dalok közt a 26., 57., 65.

Az átkozódó mindig ugyanazt ismétli, de pótló és erősitő részletekkel, s midőn megmondja átkának okát, ezt is hasonló módon teszi.

Rokon e dalformával az a mód is, midőn ugyanazon gondolat némi változattal, mely összejátszik az érzés vagy szeszély több-kevesebb emelkedésével, több versszakon át ismételtetik, s olykor váratlan fordulatban leli végét. Ilyenek a szerelmi dalok közt: 16., 39., 54., 67.; a hazafiui és katonadalok közt: 13.; pusztai dalok közt: 3. és 13.

Szintén ily szépen végződik a 16-dik is, melyben a leány vig szeszélylyel hol fehér, hol piros, hol sárga kendőt vesz s mindenik szinre tud valami hasonlatot mondani, mig végre a barna szinre mintegy elkomorul:

Van olyan népdalforma is, mely némi drámaisággal fejezi ki az érzést, azaz a dal nem egyéb mint kisérete bizonyos drámai mozzanatoknak. Ilyenek a szerelmi dalok közt 68.; hazafiui és katonadalok közt 4., 39. puszta és pásztor dalok közt 1.

A szerető az első sorban felkantározza lovát, a másodikban felül rá azzal a szándékkal, hogy kedveséhez vágtat, a harmadikban biztatja lovát és vágtat, a negyedikben már kedvesénél van s átölelve kiáltja, hogy mily kedvére való leány.

Valóságos mestermü: az egyszerüség és közvetlenség netovábbja. Szintén ilyen ez is a katonadalok közt:

Az első versszakban a fiunak megtetszik a toborzó s beáll honvédnek, később a második versszakban, midőn már kitánczolta magát s a bor mámora is oszlik, bánni kezdi, a mit tett, búsan és büszkén félrelöki az ácsorgó zsidófiút, ki a toborzót bámulja, hej csak ő, a magyar legény, katonának való.

Az eszmetársitásnak eredetibb és ritkán utánzott népdalformái a hazafiui és katonadalok között a 8. és 9. melyekben az eszmetársitás mindig ellentéttel egyesül, mi egyszersmind a kedélyállapot kifejezése. Az egyikben valami nagy és szép észbe juttatja az egyszerüt és kevésbbé szépet, de a szivnek kedvesebbet. A másikban a rosz, a fájdalmas emlékeztet a jobbra, kedvesebbre s egyik emlék a másikat költi fel, mig a sziv a legfájdalmasabbig emelkedik.

Katona költhette, ki az őrhelyen bámulja a majlandi torony szépségét és eszébe jut szülőföldje tornya. A másik is katonától származhatott.

Szeretné elcserélni bakkancsát, de nem lehet, katonának kell maradnia. A bakkancs, melyben fázik, eszébe juttatja hosszu meleg csizmáját, melyet otthon viselt, a csizma a bundát, a bunda kedvesét, kit betakart vele s ki azóta talán már férjhez ment.

Ez és ezekhez hasonló kezdetlegesebb, az irodalmi izléstől távolabb álló benső formák mindenesetre sokat bizonyitanak valamely dal népi eredete mellett, de nem mindent. A fő megismertető jel, mint fennebb is mondottuk, a naiv egyszerüség és közvetlenség sajátságos nyilatkozata. A benső formák utánozhatók, de ez nem. Mivelt költőkben is találunk naiv egyszerüséget és közvetlenséget, de ez másnemü. Mivelt költő soha sem lehet oly naiv, mint a nép. A mi ott természet, itt többé-kevésbbé müvészettel párosul. A legegyszerübb és közvetlenebb mivelt költő is mindig szem előtt tartja a közönséget, melynek ir s melyre hatni akar, ezért magyarázóbb, részletesb, festőibb és bővebb beszédű, még ha szófukar is. A nép magának dalolván, ösztönszerüleg csak arra törekszik, hogy minél közvetlenebbül fejezze ki örömét és fájdalmát, s mellőzi az alkalom, szinhely, helyzet részleteit, melyeket ugy is tud, s merész átmeneteiben, töredékes rajzában habozás nélkül követi az érzés és szenvedély áramlatait. A mivelt költő, bármily egyszerü legyen, soha se vetkőzheti le egészen az irodalmi nyelv és styl hatását. A nép semmi másra nem ügyel, minthogy kibeszélje, kiénekelje magát, s ha ritkán csinos s néha együgyü, olykor épen azért, mert nem keresi, a legjellemzőbb vonásokat találja meg, s a legegyszerübb eszközzel ösztönszerüleg a legmüvészibb hatást idézi elő. A tiszta népi eredet kérdését tehát leginkább az a szellem dönti el, mely a népdal benső formáit megeleveniti, s épen ugy kihat a gondalatmenet árnyalataira, mint a nyelv- és verselésre. Mindamellett némely dal a legélesb szemü kritikust is megcsalhatja, s ez eredeti első forrásig majdnem lehetlen visszamenni, mert a félnépi eredetü dalt épen ugy egészen népivé alakithatja át a nép, mint a valóban népit megronthatja az irodalmi befolyás.

A népdal folyvást változik és átalakul. Ez előnye és hátránya, mert szebbül, majd romlik. A szájról szájra adás kevésbbé sikerült részeit szebbekkel pótolja, az elmosódott részeket kidomboritja s kerek egészszé görgeti. De gyakran megrontja, a szebb részeket gyöngébbekkel cseréli ki, a jellemző vonásokat elmossa, az egészet részekre bontja fel, vagy különböző dalok részeiből, melyek ugyanegy dallamra énekeltetnek, oly egészeket szerkeszt, melyekből hiányzik minden benső kapcsolat. Innen a számos változat, sőt régi dalok egy-egy versszakából egészen uj dalok alakulása. Gyakran egyik változat szebb, mint a másik, néha egyenlő szépségüek. Olykor csak egy-egy verssor vagy versszak romlik meg, máskor az egész. Hiu törekvés meghatározni, hogy valamely dalnak melyik az eredeti alakja. Ez legfeljebb csak akkor lehetséges, ha biztos történeti vagy nyelvészeti nyomokon haladhatunk, mi a legritkább esetek közé tartozik. A főkérdés mindig csak az lehet, valóban népi eredetü-e a változat, egész-e, vagy töredék, vagy a mi a legroszabb és leggyakoribb, több ugyanegy dallamu dal részeinek külső összefüzése egy szervetlen egészszé? Ez utóbbi esetben bizonyosak lehetünk, hogy romlott változattal van dolgunk, mely mint egész többé nem méltó a változat nevére, s nincs helye egy kritikailag rendezett gyüjteményben.

Sajnálattal kell mondanunk, hogy népdalgyüjteményeinknek legalább is egy harmadrésze ily dalokból áll. Se Erdélyi, se Kriza gyüjteménye nem ment e hibától. Akárhány dalt találunk mindkét gyüjteményben, melyeknek versszakait csak a dallam tartja össze. Például Krizánál I. köt. 162. l.

Nem kétkedünk, hogy igy is énekli a nép, de az is bizonyos, hogy egyik versszak a másiktól teljesen független, az egészet csak a dallam tartja össze, melynek ugyanazonsága miatt három dal részei vegyültek össze egy zagyvalékká. A második versszak gyüjteményünk 10-dik gúnydalának első versszaka, mely egy hozzá illő versszakkal teljes egészet képez; a harmadik gyüjteményünk 16-dik szerelmi dalának második versszaka, melyet ott a többihez benső kapcsolat fűz.