MESÉK ÉS MONDÁK. (continued 2)

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!

– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.

A mint mennek az udvaron, azt mondja az ur:

– Legelőször is nézzünk be a házba, ijesztgessük meg az asszonyokat.

A konyhába megint a kulcslyukon ment be az úr, de Jancsinak megint csak kikellett nyitni az ajtót, máskép be nem mehetett.

– Jancsi, Jancsi, szólott az úr fejcsóválva – ez nekem sehogy sem tetszik, te nem vagy meghalva.

De Jancsi megint csak azt mondta:

– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.

Ott aztán leszedték a fazekakat, lábasokat, tálakat, kanalakat, a polczokról meg szögekről s vagdaltak mindent a földhöz; olyan zörgést, csapkodást vittek véghez, hogy egy lélek sem alhatott a házban. Hanem abból, a mit az ur a földhöz vágott, semmi se tört össze, magától visszament szépen a helyére; amit pedig Jancsi vágott földhöz, az aztán ott is maradt száz darabra törve. Erre megint megcsóválta az úr a fejét.

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!

– Megvagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, csak még nem vagyok kiheverve, még nehéz a kezem.

Bementek aztán a szobába, ott is csapkodtak, földhöz vagdaltak mindent, felforgatták a székeket, asztalokat; mikor már az egész háznép a legnagyobb rémülésbe volt, akkor elmentek a pinczébe. Ott az úr rátette kezét az egyik hordóra, amire az kifordult helyéből s alatta egy nagy fazék pénz volt beásva.

– Hej Jancsi, Jancsi, – sopánkodott az úr, lásd ez az én bajom; átok fekszik ezen a pénzen, mert árváktól vettem el; mig ez azoknak vissza nem lesz adva, addig nekem a koporsó sem ád nyugodalmat; de már hiába, hiába minden, mert erről a pénzről senki sem tud semmit.

Ezzel egyet intett, s a fazék pénz visszasülyedt a földbe, azután rátette kezét a hordóra, az is visszafordult helyére.

– No, Jancsi, most gyerünk a te dolgodra.

Elmentek az istálóba, ott Jancsi előkeresett egy ásót, azzal ásta ki a száz forintot. Erre az úr megint megcsóválta a fejét.

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy sem tetszik, te nem vagy meghalva; hisz csak intenél, hát feljönne a pénz.

– Meg vagyok halva, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva; csak még nem vagyok kiheverve, még nem tudom jól a módját.

Azzal Jancsi visszatette a pénzt, aztán földet meg szalmát kapart rá.

– Siess Jancsi, siess – mondja az úr, mert mindjárt üti az egy órát, akkorra már feküdnünk kell.

– Sietek, ténsuram, sietek, megyek, csak még egy kicsit benézek a házba, még egy kicsit ráijesztek az asszonynépre.

Jancsi bement a házba, az úr meg az ajtó előtt várta. Várta, várta, egyszer csak beszól:

– Jancsi gyere már, tovább nem maradhatunk, mindjárt üti az egyet!

– Megyek, ténsuram, mindjárt megyek; csak még egy kicsit ijesztgetek. Még egy pár tál van itt, azt csapom a földhöz.

Evvel Jancsi csapkodta, törte a tálakat, fazekakat a konyhában; zörgette, összeverte a réz edényeket, egész itéletet csinált a háznál. Megint csak beszól az úr:

– No, Jancsi, ha nem jösz, itt hagylak, mert tovább nem maradhatunk.

De Jancsi épen azt akarta, hogy ott hagyja, azért csak kikiáltott:

– Megyek, ténsuram, már megyek!

Hanem azért nem ment, mig egyszer csak üti az egy órát, s a ténsúr visszatűnt a kriptába.

Jancsi aztán felverte a háznépet, de nem is kellett azt felverni, mert úgy se aludt senki a háznál, és elbeszélte a miket tapasztalt. A ténsasszony pedig a reggelt se várta be, hanem lement a cselédekkel a pinczébe, ott nagy ügygyel-bajjal elmozditották a hordót s addig ástak alatta, mig meg nem találták a fazék pénzt, azt azután kivették, a ténsasszony mindjárt reggel visszaadta az árváknak, a kiknek isten előtt igaz jussok volt az a fazék pénz; Jancsinak meg odaajándékozta a száz forintot, azonfelül még borravalót is adott neki.

A ténsur aztán nem is járt többet haza, csak még egyszer jött el Jancsihoz, s azt mondta neki:

– Jancsi, Jancsi, megcsaltál! De még is köszönöm, édes szolgám, mert jót tettél velem, most már nekem is lesz örök nyuggodalmam.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

XII. FÉLIG NYÚZOTT BAKKECSKE.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia, meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:

– Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, a hol jól lakhatik.

A fiu kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, mig ugy jól nem lakott, hogy alig birt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felelt a kecske: „Ugy jól laktam, mint a duda, egy szál fü se fér több belém.“ Evvel a fiú haza hajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felel a kecske: „Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya ugy koplaltam.“ Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:

– Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.

Kihajtotta a fiú még szebb fűves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint, úgy hogy alig birta. Akkor kérdezi tőle a fiú: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felelt a kecske: „Úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“ Evvel a fiu haza hajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felel a kecske megint: „Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya, úgy koplaltam.“ Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.

Harmadnap reggel nem volt kire bizni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb fűves helyre vitte, mint a fiai; a kecske úgy jól lakott, hogy csak eldűlt mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felel a kecske: „Úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“ Evvel haza hajtotta az ember. Otthon kérdi tőle: „Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“ Felel a kecske: „Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya úgy koplaltam.“ Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.

– No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!

Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:

„Jaj, jaj, jaj, jó gazdám, ne huzd le a bundám, úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“

Erre aztán félbe’ hagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske a mint megszabadult, elkezdett szaladni, árkon bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy róka lyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:

– Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba? „Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske; szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.

– Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.

Oda megy a farkas a lyuk szájához:

– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’? „Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez:

– Jaj komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.

Oda megy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:

– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’? „Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.

– Hova szaladtak medve koma? kérdi a sündisznó.

– Jaj szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.

– Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.

– Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, még se tudtuk; felel a medve.

– No csak próbáljunk szerencsét, mondja a sündisznó.

Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:

– Ki vagy, mi vagy róka koma lyukába’, lyukába’? „Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyitotta magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Ide kint aztán mindjárt megismerték ő kelmét a medve is, farkas is; megfogták, szélyeltépték, jó lakomározást csinálták belőle.

Ha szélyel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László gyűjt. Nagy-Kőrös.)

XIII. AZ EGYSZERI GYEREK.

I.

Mikor én olyan suhanczgyerek voltam, egyszer mondja az édes apám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezitláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz a’ nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Haza szaladtam egy emelő rúdért, avval kifeszegettem a csizmámat a sárból. De mig az emelő rúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se hire, se nyoma nem volt. Most már mi tévő legyek? ha haza megyek, megnyúz az édes apám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabó inasnak. A gazdám adott egy rongyos daróczot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy…

Másnap reggel azt mondja a gazdám: „Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piaczra, vegyünk borsót ebédre.“ Kimentünk a piaczra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor haza érünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: „Eredj vissza fiam a piaczra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.“ Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vén asszony főzött puliczkát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: „Néném asszony, adjon kelmed egy kis kását.“ Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jól laktam tőtött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpacziberével.

A mint jól laktam, lefeküdtem a kuczkóba, bele húztam magam a daróczomba. Egyszer jön haza a gazda, nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a puliczkát. Az ember meglát engem a kuczkóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz’ énbelém nem fért egy falat se, – be volt kötve a szűröm újja, mind abba eresztgettem a puliczkát.

Mikor jól lakott az ember, felugrott, elkezdett tánczolni, engem is megfogott, hogy tánczoljak vele. Tánczoltunk, tánczoltunk, egyszer kiódzott a daróczom újja, elkezdett potyogni belőle a puliczka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot: „Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? kitakarodj’ mindjárt.“ Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végig hegedűlt volna a hátamon.

Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, bele feküdtem a garatba. A mint ott fekszem, egyszer oda jön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hova tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: „Rám ne lökje kend azt a böndőt.“ Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind ott hagyták a sok birkahúst. A lármára a molnár mester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: „No öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?“ „Biz én beállok“ – mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, id’adta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer bele ejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár-gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.

Nyaragaltam hegyen, völgyön, árkon, bokron keresztűl egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent épen lakodalmoztak, állott a lakzi ugyancsak, volt dinom, dánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.

Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. „Biz én nem megyek“ – ott volt ez111) is, mindjárt fülön fogtam: „Eredj öcsém a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyuzd, mert aczél-körme tüzet ád, tapló-hasán végig fut, szalma-dereka meggyulad, hólyag-feje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.“

Felült hát a szamárra; mig ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, aczél-körme tüzet adott, tapló-hasán végig futott, szalma-dereka meggyuladt, holyag-feje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradt.

Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte tánczoltatni a szalma-derekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga-leves zsák; én váltig mondtam a fiunak: „Ne tánczoltasd olyan nagyon azokat a szalma-derekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárga-réz-sarkantyúddal majd kirugod a sárga leves zsákot,“ – de ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirugta a zsákot. No ’iszen volt drága múlatság! – a sárga lé a szamárnak csikló körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefult. Bele is fuladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte, főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy két ágú vashorgot, azt az órába akasztottam, ugy hoztam ki. A ki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van órán a két lyuk, a horog helye.

(Arany László gyüjt. Biharmegye.)

II.

Volt nekem egy édesapám, mikor az még kis gyerek volt, én már akkor meglehetős nagy leány voltam, kimentem az erdőbe, láttam tüzet-vizet, fáztam, megmelegedtem; felnyergeltem a nyerget, a fejem alá tettem a fakót, lefeküdtem; reggel, délben vagy uzsonna tájban fölkeltem; nem volt a fakó, megették a farkasok. Megállj farkas, majd megfakózlak én! Mentem a farkasok után. Jöttömben-mentemben felmentem egy ugorka fára megráztam, ugyancsak hullott ám róla a krumpli. Oda jön egy vén asszony; azt mondja: „Ne bántsd, Jancsi azt a retket, répát, mogyorót, nem neked ültettem a káposztát!“ – Megijedtem, ijedtemben leugrottam az ugorka fáról, felkaptam egy diót, kétfelé haraptam, egyik csólnok, másik evező. – Áteveztem a Tiszán, megláttam egy kis fehér házat; mennék be az ajtón, nem férek; megyek az ablakra, azon könnyen beevezhettem; – az asztalon volt egy tál forditott kása, én is ugy jól laktam hát mindjárt káposztás hússal, hogy még a fogam is tele lett korpa cziberével.

A Tiszát azalatt felszántották, vetettek bele répát dudát, trombitát, – édes apámnak is volt benne két véka korpa vetése; lekaszáltam, lett belőle három véka árpa, mikorra kiszeleltem lett belőle négy véka tisztabúza. Azt mondja édes apám, menjek ki a ménesre, hozzam haza a fakót, vigyem el a malomba a búzát. Én hát elmentem a ménesre, haza hoztam a fakót, elvittem a búzát a malomba; – de a malom nem volt otthon, oda volt a sinai hegyen epret szedni. Én is ledugtam az ostornyelem a Tisza partjába, elmentem a malomért; mikorra visszahoztam, nagy fa lett az ostornyelemből, a közepe odvas volt, tele volt seregélyfiókkal. Volt rajta egy lyuk is, azon próbáltam bedugni a kis újjam’, de sehogy sem fért, próbáltam az öklömet, az sem fért, próbáltam a fejemet: könnyen belecsuszant, de bele is szorult. No most, istenem, teremtőm, mit csináljak, hogy vegyem ki a fejem? Akkor jutott eszembe, hogy van otthon az édes apámnak egy baltája meg egy szekerczéje. Haza szaladtam. Mikorra haza értem, a balta hatot fiadzott, a szekercze meg kilenczet. Felkaptam egyet, azt se’ néztem, melyik az öregebbik, kivágtam a fejemet az odúból; jaj, de hogy’ is örültem én annak, hogy kivághattam. Tele szedtem az ingem derekát anyányi seregély fiókkal, de bezzeg megjártam, mert a sok seregély elkezdett velem repülni, vittek repülve. Mikor a Tisza felett vittek, meglátott egy palócz asszony, a ki ruhát mosott a Tiszában, elkiáltotta magát ijedtében: „Ó-vé Máriám!“ Én úgy értettem, hogy „oldjam meg a gatyám,“ megoldtam hát a gatyám’, a sok seregély mind elszabadult, én meg szépen belecseppentem a Tiszába. Meglátta ezt egy istentelen gránatéros, kirántott a Tiszából hajamnál fogva: „Gyere bele a sugár ágyúba;“ avval beletöltött a sugár ágyúba, egész idáig lőtt.

Adjon isten szerencsés jó estét kendteknek!

(Szél Lajos gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

III.

Kerékvágás kondulás, nyakon csapám, nem találám; futék az eperfához, rázom a diót, hát hull a mogyoró a kebelembe; oda jő egy ember: Enyje beste kurafia leánya! nem azért ültetik a répát, hogy te levágd a káposztát! – Megijedék, haza futék, hát apámat akkor szülék a világra; apámnak volt egy nagy asztag buzája, nézem a tetejit, nem látom; felhágok a kertre, ugy sem látom; leugrom a kertről: hát még a bokámon is alúl ér. Már mit csináljak azzal a nagy asztag buzával? Kettedébe lecsépeltetem és harmadába egy házba rakatom. Egyszer eszembe jut, hogy meg kék nézni a buzámat, bémenyek, bele ho’tam. Ángyomnak volt egy kis kokasa, oda jöve s kivakara. Kifuték az utczára, s irtam a porba hat ökröt, szekeret; felrakám a buzát s vittem a malomba. A malom nem vót otthon, kérdem a mónártól „Hol van a malom?“ – „Hát eprészni!“ – Várom a malmot, várom, nem jő, elmenyek egyet járni, hát mikor visszamentem, meg is vót őrölve a buza, de nem volt megdüböczkölve. Keresem a düböczkölő fát, nem kapom; lekaptam a fejem s megdüböczköltem vele, avval menyek hazafelé, hát az emberek kiábálják: né a fejetlen ember! né a fejetlen ember! Tapasztom a fejem, hát nincs ott, visszamenyek a mónárhoz, kérdem a mónártól: „hol van a fejem?“ „Tapasztadd a feneked, mert ott lesz a fejed.“ Tapasztom, hát ott van. Már menyek haza, indulok haza. Mikor a malomba mentem, az ostoromot elhajitottam vót, azalatt egy nagy udvas fa nőtt belőle. Felmászok reá, hát beléesem az udvájába. Ki akarok jőni, magam ugyan kimásztam, de a kis ujjom oda rekedt; eszembe jutott, hogy apámnak van egy szekerczéje, a ki minden héten hetet fiadzik. Haza futék, levágtam az ujjomot vele, hát a kebelem mind teli tő’t seregélyfiokával. Egyszer csak repitnek rettenetes magosan valami tó felett. Ott asszonyok mostak, a hogy’ megláttak, kiáltják: Oh vé Mária! Oh vé Mária! Azt gondoltam, azt kiáltják: ódd meg az öved! Megódom az övem, kirepül a seregély-fióka s magam ugy esem a tóba, hogy testemmel kivertem száz szekér halat. Oda jő egy czigány purdé, se’ inge, se’ gatyája. Kér, hogy adjak neki egy kis halat. Mondom: vegyen, – s úgy elvitte a száz szekér halat a kalapjában, hogy alig hagyott egy tálacskával. Már mit csináljak avval a tál hallal? Ángyomnak vittem; egy tál korpát adott érette. Már mit csináljak avval a tál korpával? Én bizony ostort fontam belőle. Próbáltam egy rét, föléri-e az eget, nem éri; két rét próbálom, hát még az égen is felül ér. Ekkor azt gondoltam, csak felmenyek az égbe, egy kis adósságom van ott, megfizetem. Csiperkedem; csiperkedem, hát mi történt? Nem vettem vót észre, s a közepibe egy egeret fontam, az szerte rágta, s úgy estem egy nagy buglya szalmába, hogy a fenekemtől meggyult. A mig alattam égett a szalma, kikötöttem száz német kalapot. Pesten-Budán nagy vásár vót, eladtam a száz német kalapot száz német forinton. Már gondolkoztam: mit csináljak evvel a pénzzel? Én bizony egy nagy kast vettem vele. Próbálom hosszára: jő-e, nem jő; keresztül próbálom; hát úgy jő, hogy ugyan dörömböz. A mint az erdőn húzom keresztűl, nagy szél támad, mind tele futta a kasomat mogyoróval. Eb adjon! a kinek van pénze, vegyen; a kinek nincs, hallgasson.

(Gyulai Pál gyűjt. Kolozsvár.)

IV.

Epen ugy láttam, mint most. Volt nekem hat ökröm, szekerem. Befogtam a járomba, a szekérbe tettem hát zsákot. A hat ökör meg sem tudta mozditani, fogtam magamat s mind a hat ökröt feldaraboltam és a szekérbe hánytam, a zsákokat pedig a járomba fogtam, ugy vitte, mint a szél; ugy láttam, mint most. Mikor a malomhoz érkeztem, se a malom, se a molnár nem volt otthon. Egy nagy cserfa ostornyelem volt, a zsákok elébe szurtam, hogy el ne fussanak. Már most elmentem, hogy a molnárt és a malmot megkeritsem; a molnárt megkaptam, egy csűrben egerészett, a malom egy erdőben eprészett. A mig én ezeket elékeritettem, a cserfa ostornyélből egy nagy fa nőtt, mely épen az égbe ért. Eszembe jutott, hogy nekem van az égben egy Máriskó néném; felmentem hozzá, épen szitált, kotyfolt nekem szúnyogtojásból rátottát. Ettem, ettem, hát egyszer csak oda jő egy gulyás és egy juhász s azt kérdik tőlem: mit keresel abban a szúnyogtojás rátottában? Én azt felelem, hogy a késem és villám bele ejtettem. Erre azt mondák: ne keresd ok nélkül, mert én gulyámat, én pedig nyájamat vesztettem belé és soha meg nem kaptam. De én arra nem hallgattam, csak ettem ettem, s mikor le akartam jőni, már a cserfa lecsonkult volt. Máriskó néném csinált korpából kötelet és azzal lebocsátkoztam; a hol a fa csonka volt, üres volt, az üregben madárfiak voltak. Próbáltam, hogy a kezem benyujtom, de nem fért; próbáltam a fejem, kottyanva betért, mikor pedig ki akartam venni, nem fért ki. Fogtam magam s felmentem Máriskó nénémhez, egy baltát kértem, a fejemet kivágtam, a madárfiakat pedig a gatyám madzagához kötöttem, s a madárfiak velem elrepűltek. Vittek, vittek egész egy tóig, a hol valami asszonyok mostak s azt kiálták: Oh vé Mária leszállott az égből! Én azt értettem, azt mondják: hogy óld meg a gatyádat! Mindjár’ megoldtam. A madarak elrepűltek, én meg a tóba buktam s annyi halat kicsaptam, hogy tizenkét vasas szekér el nem birta volna; jött egy mezitelen czigány purdé, a kötője elejében mind elvitte, – épen ugy láttam, mint most!

(Gyulai Pál gyüjt. Szilágyság.)

XIV. A RÓKA, A MEDVE ÉS A SZEGÉNY EMBER.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével kiindult szántani. A mint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami tömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyullal.

– No még ilyent se láttam életemben, mondja a szegény ember, és olyan jó izüen kaczagott rajta, hogy majd kipukkant.

– Enyje veszett hordta embere, hogy’ mersz te rajtam kaczagni?! – rivallott reá a medve. No azért meglakolsz; tehenestől együtt megeszlek!

A szegény ember bezzeg most már nem kaczagott, s nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg; vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, a meddig felszántja földjét, szegény háza népe hogy ne maradjon kenyér nélkül.

– No hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!

Avval a medve elment dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét… Dél felé oda vetődött egy róka; észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi baja? talán segithetne rajta.

A szegény ember elmondta, hogy’ járt a medvével.

– Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutya bajod se’ lesz, magad is megmaradsz, a tehened is, s még a medve bőre is a tied lesz. De mit fizetsz, ha megsegitlek?

A szegény ember nem tudta, mit igérjen; mert nem igen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilencz tyukban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen igérte meg a szegény ember, mert nem tudta, honnan teremti ki; de mégis megigérte.

– No most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve este felé ide jő, én megbuvok a bokorba s kürtölök, a hogy’ a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jőnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bujtasd el. Te bebujtatod abba a szennyes zsákba s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kíjövök a bokorból s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet! Te fejszét fogsz s úgy vágod a fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyet hal.

A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak s követte is. Minden ugy történt, a hogy’ a róka mondta: a medve pórúl járt s a szegény ember megszabadult tehenestűl.

– Nem megmondhatom, hogy igy lesz? – mondá a róka. Tanuld meg ebből, szegény ember, hogy többet észszel mint erővel. De nekem most dolgom van, haza sietek; hanem holnap elmegyek hozzád a kilencz tyúkért s egy kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserűlöd!

A szegény ember szekerére vetette a medvét, vigan tért haza, otthon jó vacsorát csapott, jól aludott rája s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet észszel mint erővel.

Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilencz tyukot és az egy kakast.

– Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm, – mondá a szegény ember; hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén s elkezdett a szájával csaholni.

– Te szegény ember! mi tesz úgy? talán csak nem kopó?!

– Bizony, komám, kopó az, még pedig két kopó; itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide; megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket!

– Csak addig tartsd, a míg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.

Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már tul volt ungon-berken. Nagyot kaczagott rajta s még talán most is kaczag, ha meg nem halt.

(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)

XV. A SZÜRKE LÓ.

Egyszer volt egy szegény ember, a kinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

– Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

– Biz’ annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, a kit melléd foghatnék.

– Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd keritek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén-mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, rá fekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozditani.

Oda bent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához:

– Jaj anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van oda kint.

– Már hogy volna – feleli az öreg róka – hiszen épen nyár közepe van most. Eredj ki te fiam, – mondja a középső fiának – te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az?

Ki megy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy:

– Jaj anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

– Már hogy volna most hó, hiszen épen nyár közepe van. Eredj ki te legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg mi van ott.

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak avval megy vissza:

– De bizony csakugyan hó van, akár hogy van a dolog, semmit se látni, csak a nagy fehérséget.

– Nem lehet most hó, hisz’ épen nyár közepe van, – mondja az öreg róka, avval maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szűrke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozditani. Elmegy hát a farkas komájához:

– Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kivűl marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán bele fér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor oda értek, elkezd a farkas tanakodni:

– Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

– Hát csak úgy – felel a róka – a hogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztűl, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt rá állott, a’ bizony jó lessz! már előre fente a fogát a jó pecsenyére; – a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával:

– Húzhatod már koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se birja mozdítani, a mint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztűl, mint a dögöt, – vitte egyenesen a gazdájához.

– No gazdám, hoztam magamnak társát.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva soha sem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XVI. AZ OKOS LEÁNY.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros és okos leánya, a ki olyan okos volt, hogy hetedhét ország ellen járt a hire. – Meghallja ezt a király. Oda izen neki, hogy van neki a padlásán száz esztendős kendere, fonja meg azt selyem czérnának. – A leány erre visszaizen, hogy van nekik száz esztendős sövényök, csináltasson abból a király aranyorsót, akkor szivesen megfonja az aranyfonalat, de azt csak nem kivánhatja a király, hogy az aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.

Tetszett a királynak a felelet. Megint azt izeni, hogy van neki egy lyukas korsója a padláson, foldja meg azt, ha tudja. Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki hát a király a korsót, mert az öreg apja sem látta, hogy szinéről foldoztak volna meg valamit.

Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg azt izeni, hogy menjen el a leány ő hozzá, de úgy, hogy még se menjen; köszönjön is, mikor elébe ér, de még se köszönjön; vigyen is neki ajándékot, ne is.

Erre a leány elkéri az apjától a szamarát, felűl rá, aztán ugy megyen a királyhoz. Otthon egy galambot megfogott, szitával leterítette és elvitte magával.

Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a szita alól elrepitette. Igy aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.

A király úgy megszerette az okos leányt, hogy míndjárt elvette feleségűl.

(Illésy György gyüjt. Debreczen.)

XVII. ADJ’ ISTEN EGÉSZSÉGÉRE.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Néha, ha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: „adj’ isten egészségére!“ Minden ember azt mondta csak a csillagszemü juhász nem akarta soha’ se mondani.

Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott; maga elébe hivatta a juhászt.

Elmegy a juhász, megáll a király előtt, a ki pedig trónuson ült és igen hatalmas volt, meg rettenetes mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász még se félt tőle.

– Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! – rivalt rá a király.

– Adj’ isten egészségemre! szólt vissza a juhász.

Nekem, nekem, te korhely, betyár te! lármázott a király.

– Nekem, nekem, felséges úr! felelt amaz.

– De nékem, én nékem! orditott a király és mérgesen verte a mellét.

– Nékem hát, persze, hogy énnékem! mondta megint a juhász és szeliden verte hozzá a mellét.

Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgébe, de bele szólt a hopmester.

– Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj’ isten egészségére felséges uram! – mert ha nem mondod halál fia vagy.

– Nem mondom én addig, mig a királykisasszonyt nekem nem adják, felelt a juhász.

A királyleány is ott volt a szobában, királyapja mellett ült egy kisebb trónuson és olyan gyönyörűséges szép volt, akár csak egy arany galamb; no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a juhász szavára, mert neki megtetszett a csillagszemü juhász, jobban megtetszett mint minden királyfi.

A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöczébe.

El is vitték a darabantok s bevetették a fehér medve tömlöczébe, a kinek két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje s felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta ugy megijedt, hogy majd maga magát falta be, s a legtávolabb szögletbe kuczorodott, onnan nézte, de bántani nem merte, pedig oly éhes volt, csak úgy nyaldosta talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét és hogy ébren tartsa magát, nótákat csinált, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.

De nem aludt el.

Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz, a ki rettenetesen megharagudott s azt mondta: No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e már: adj’ isten egészségemre!

De a juhász csak azt mondta: Nem félek én tiz haláltól sem! csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.

– Eredj hát a tiz halálba!

És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöczébe. Be is vetették a darabantok, s a tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De a mint a disznók neki rohantak, hogy szerte faldossák, a juhász kivett szüreújjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát s elkezdte rajta fújni Szent-Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva tánczba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna kaczagni, a mint azt az ormatlan állatokat tánczolni látta, de nem merte abba hagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák, mert ezeknél hiába volt csillagszeme, tiz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé, azért csak fújta a Vendel-nótáját előbb csendesen, hogy a tüskés disznók andalgót jártak, de aztán mindig gyorsabban, mig utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték már az aprózást s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak akkor nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könyek végig futottak arczáján a nagy kaczagástól.

Felvezette aztán a királyhoz, a ki még mérgesebb lett, hogy a disznók se tudták elpusztítani a juhászt s azt mondta: No, most közel voltál a tiz halálhoz; hát mondod-e már: adj’ isten egészségemre?

De a juhász bele vágott a szóba: Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.

– Eredj hát száz halálba! kiáltott a király és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.

El is vitték a darabantok a sötét tömlöczbe, melynek a közepén egy mély kút van, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses ég, hogy ha valakit bele vetnek, meglássák, leért-e a fenekére?

Ahogy oda vitték a juhászt, arra kérte a darabantokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő bele néz a kaszásverembe; talán még meggondolja magát, mondja e a királynak: adj’ isten egészségére! A darabantok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét a tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kiáltott a darabantoknak: hogy már meggondolta, biz’ ő még sem mondja. A darabantok bementek, belökték a szűrt, kalapot meg tarisznyát a verembe; hallgatták, a mint esett kaszáról-kaszára, míg leért, s utána néztek, mint óltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek, az pedig a setét szögletben nevetett.

Másnap jön a hopmester lámpással, hát majd hanyatt esett, a hogy meglátta a juhászt. Felvezette aztán a királyhoz, a ki már akkor még sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:

– No, most száz halálba voltál, mondod-e már: adj’ isten egészségére!

De a juhász csak azt felelte:

– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl.

– Tán olcsóbbér’ is megalkuszunk, mondja a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette s elhajtatott az ezüst erdőbe, ott pedig így szólt hozzá: Látod ezt az ezüst erdőt? ha azt mondod: adj’ isten egészségére! neked adom.

A juhász csak elhűlt, de azért még is azt mondta:

– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

A király pedig elszomorodott; odább hajtatott, elértek az aranyvárhoz; ott pedig azt mondta:

– Látod ezt az aranyvárat? ezt is nekem adom, ezüst erdőt, arany várat, csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére!

De a juhász, bár ámult-bámult, még is azt mondta:

– Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

Erre a király már nagy búsúlásnak adta magát, odább hajtatott a gyémánt tóig, ott azt mondta:

– Látod ezt a gyémánt tavat? még ezt is neked adom, ezűst erdőt, arany várat, gyémánt tavat – mind, mind nekem adom, csak azt mondd nekem: adj’ isten egészségére!

Már akkor a juhásznak be kellett húnyni a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégis csak azt felelte: Nem, nem, nem mondom addig, mig a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

Akkor a király már látta, hogy másként nem boldogúl vele, hát megadta magát.

– No, nem bánom, hozzád adom hát a lyányomat, de aztán mondd ám nekem igazám: adj’ isten egészségére!

– Mondom hát, hogy ne mondanám, persze, hogy akkor mondom!

A király ennek nagyon megörült; kihirdettette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királyleány férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királyleány, a ki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt még is megszerette.

Tartottak aztán olyan lakadalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, tánczolt, még a halálos betegek, még az a nap született gyermekek is.

De a király házánál volt a legnagyobb vigság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet s tisztességesen elmondja: „A leves elfogyott, itt hozom a tormást, Melynek erejétől csókolgatjuk egymást –“ s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, akkor egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától. – Adj’ isten egészségére! kíáltott a juhász legelőször, és a király úgy megörűlt rajta, hogy örömében menten szörnyet halt.

Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle, soha se terhelte népét még azzal is, hogy kedvök ellenére jót kivánjanak neki; még is jót kivánt neki mindenki parancsolat nélkűl is, mert igen jó király volt, hát igen szerették.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

XVIII. A SZEGÉNY ASSZONY SZIVE.

Volt egyszer egy szegény asszony, a ki egyszer föltette magában, hogy elmegy bucsúra a bisztriczei szűz Máriához. A mint ment, mendegélt, egyszer egy nagy erdőbe jutott a hegyek között. Az erdő közepén utját állották a zsiványok, és megkérdezték tőle, hogy hová megy. A szegény asszony megmondta, hogy Bisztriczére, bucsúra a bisztriczei szűz Máriához. – Akkor a zsiványok megkutatták az asszony czókmódját, és mivel pénzt épen nem találtak nála, igen megharagudtak. – Hát mit viszel te a szüz Máriának, te koldus, ha egy krajczárod sincs? – kérdezte tőle a haramia kapitány. – Az asszony azt mondta: „Szivemet viszem ajándékul a bisztriczei szűz Máriának.“ – No jól van, ha a szivedet akarod vinni neki, mi segitünk a szándékodban. – Arra egy nagy késsel felhasította a kapitány a szegény asszony mellét, a szivét kiszakasztotta, és belévetette a kötényébe: „Ne! igy vidd el a szivedet a bisztriczei szűz Máriának.“ A szegény asszony fogta a kötényét, és elindult Bisztricze felé; a mint a határba ért, a harangok maguktól megkondultak, az egész város kiment eleibe, a papok is zászlókkal és bekisérték a szegény asszonyt a templomba. A szegény asszony pedig, a mint a templomba ért, letérdelt a szűz szent anya előtt, kivette a szivét a kötényéből; és letette elébe. A míg egy üdvözletet elmondott, a boldogságos szűz meggyógyította, hogy még csak forradás sem látszott a mellén.

(Baksay Sándor gyűjt. Csurgó vidéke.)

XIX. A HÁROM ÁRK-ANGYAL.

A mikor az uristen elhatározta volt, hogy kikergetteti Ádámot és Évát a paradicsomból, először is a magyar angyalt, Gábort, küldötte hozzájok a végett. Ádám és Éva nagyon megokosodtak már a tiltott fa gyümölcsétől s mindenkép igyekeztek magokon segiteni. Nagy vendégséggel, szép beszéddel, hizelgéssel fogadták Gábor angyalt, hogy valahogy lekötelezzék. Le is kötelezték szegényt, sajnálta szives házi gazdáit kikergetni abból a tanyából; visszament s kérte az uristent, hogy bizza másra ezt a terhes dolgot.

Akkor az isten az oláh angyalt, Floriánt küldötte el, mert tudta, hogy ez sokkal engedelmesebb s nem olyan nagylelkü. Ádám és Éva épen asztalnál ültek, mikor Flórián megérkezett, bocskorban, kalaplevéve s egy nagy bottal a kezében. Alázatos jó napot kivánt, elmondotta, miért jött. Erre Ádám ráriaszt, s azt kérdi tőle: „Van irásod?“ – „Nincs“ – hebegte Florián, megijedt s visszament az égbe.

Ekkor az isten a német angyalt, Mihályt küldötte le. Ettől megszeppentek Ádám és Éva uraimék s még nagyobb lakzit csaptak, hogy valahogy megkérleljék. Mindent felraktak az asztalra, különösen jó virslit és sört. Mihály angyalnak tetszett az ebéd; mikor aztán torkig lakott, kihuzta kardját s azt mondta: „No most takarodjatok ki!“ – Nagyon kérték Ádám és Éva, hogy legyen irgalmas, kegyelmes; gondolja meg, hogy milyen jól megvendégelték. Mihály angyal nem tágitott, hanem azt mondta: „muszáj“ s kikergette őket. – Azóta nem lehet a muszájt megengesztelni.

(Gyulai Pál gyüjt. Erdély.)

XX. A VADGALAMB ÉS A SZARKA.

Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanitsa meg őt a fészek-rakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héjja, ölyű hozzá nem fér. A szarka szivesen elvállalta a tanitást s fészek-rakás közben, míg egy-egy galyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:

– Csak így, csak úgy! csak így, csak úgy!

A vadgalamb erre mindig azt felelte:

– Túdom, túdom, túdom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott. „Ha tudod, csináld!“ s ott hagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanúlni.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XXI. A KALÁSZ EREDETE.

Kezdetben az embernek csak egy barázdát kellett szántani, az isten nem parancsolt többet, hanem azért úgy is megáldá, hogy a gabonaszálak tetétől tövig fővel valának megrakva. Az első embernek, míg egy barázdával megérte, elég termett, a mennyi csak kellett. A gonosz azonban tudtára adá, hogyha több barázdát húz, még többet remélhet; rávette, hogy az istent kisértse meg, s huzzon több barázdát is.

De az isten keservesen megbünteté a telhetlen embert. Aratás napján, mikor az első ember elbizakodva nézte a teméntelen gabonát, eljött isten, megfogá az engedetlen ember gabonaszálait, tövétől szinte tetejéig megsimitá, csak a tetejökön hagya egy ujjnyi kis fejet és igy szólt:

„No te ember, mivelhogy te telhetetlen vagy, nem hajtottál szavamra, megbüntetlek téged, lássad tehát: ezután szánts a mennyit neked tetszik, adok neked én is annyit, a mennyit nekem tetszik.“

Ezóta sokat dolgozik az ember, de azért az isten mégis csak annyit ád, a mennyit akar.

(Kriza János gyűjt. Székelyföld.)

XXII. A TISZA EREDETE.

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az ur zsámolyánál.

– Hát te veled mit csináljak szegény fejeddel? mondja az uristen.

– Csak bizd rám atyám, mondja a Jézus Krisztus, majd eligazítom én!

Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, eleibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután neki vetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerte szélyel igen sok czötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg a mint tudjuk, nagyon szereti is a czötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

(Török Károly gyüjt. Hód Mező-Vásárhely.)

XXIII. MIÉRT LETT SZAMÁR A SZAMÁR.

Mikor az isten a világot megteremtette, összegyüjtött minden állatot, s nevet adott mindeniknek. A te neved „ló“ lesz, a tied „oroszlán“, a tied „farkas“, a tied „medve“, „róka“, s igy megmondta a nevét valamennyinek. Azután megparancsolta, hogy másnap ismét gyűljenek össze s mutassák meg, nem felejtették-e el a saját nevöket.

A szamár még akkor igen csinos takaros kis állat volt, nem volt hosszú füle sem, s az isten valami különös szép nevet adott neki, aztán elbocsátotta a többiekkel együtt, hogy másnap ő is jelentse magát, de a nevét el ne felejtse.

Mikor másnap az állatok összegyűltek, valamennyi mind meg tudta szépen mondani a saját nevét, csak a szamár felejtette el.

Az isten erre megharagudott rá, megmarkolta a két fülét, s úgy megrázta, hogy a füle hosszura nyult bele:

– Hát te, szamár, ilyen hamar elfelejtetted!

Attól fogva rajta maradt szegényen a „szamár“ nevezet s a füle is örökre hosszu maradt.

(Arany László gyüjt. Pest.)

KRISZTUS MONDÁK. XXIV–XXXIV.

Mikor a Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer a mint utazgatott gyalog Sz. Péterrel, nagyon elfáradt és eléhezett. A nagy pusztaságon nem láttak csak egy tanyát se, a hova betértek volna; egyszer a mint körülnéz Sz. Péter, azt mondja a Jézus Krisztusnak.

– Uram! amoda látok egy karámot, térjünk oda be, csak találunk vagy egy élő lelket.

Mentek, mendegéltek aztán, egyszer elérték a karámot; hát csak egy szegény juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki, az nagyon szivesen fogadta, leűltette őket s beszédbe ereszkedett velök. De Urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:

– Ugyan te szegény ember, adj’ valami ennivalót, mert nagyon éhesek vagyunk!

A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kínálja meg a vendégeit, nem volt semmije se, csak egy darab száraz kenyere, meg egy kis báránya. A gazdának volt ugyan elég juha, hanem az azé közül nem mert vágni, félt, hogy majd megboszankodik érte, mert hát tudta jól, hogy ebé az, a ki a másé, ha mindjárt az öreg apám uramé is. Csak gondolkozik hát magában, csak gondolkozik: „Ugyan Uram Isten! levágjam-e ezt az egy bárányomat? ne vágjam-e? ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, úgy se sokra mék vele… eh! levágom!“ Avval elővette a csizmaszárából a csillagos nyelű fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta, megfőzte paprikásnak.

Mikor megfőtt a paprikás hús, a Jézus meg szent Péter mellé ültek a vasfazéknak, ettek, ettek jó izűen, a szegény juhász csak leste csak várta, hogy hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de biz azok még csak kóstolóul se hagytak, egy falat nem sok, de csak annyit se, megették az egész vasfazék húst. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja a Jézus szent Péternek:

– Na Péter szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!

Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szűre újjába; este, mikor a juhász elaludt, oda ment a karámhoz, a csontokat elszórta a juhok közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt’ a juhász bélyege volt a farán egyiknek úgy mint a másiknak.

Mikor ez megtörtént, a Jézus meg szent Péter ott hagyták a karámot, elmentek minden szó nélkül.

Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát látja, hogy sok idegen juh van a többi közt; tán három annyi is mint a gazdáé s csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő bélyege van a farán; el nem tudta gondolni, hogy hogy’ lehet az, mikor neki nincs birkája még csak egy láb se, hisz az utolsót épen az este vágta le a vendégei számára. – Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott csak a hűlt helyöket leli; ekkor tudta aztán meg, hogy azokat a juhokat senki más nem adhatta neki, csak egyedül az isten; fel is fogadta, hogy ezután még csak egy kis krajczár érője lesz, mindég segit, a hogy tud a szűkölködőkön.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXV.

A Jézus Krisztus egyszer, midőn szent Péterrel együtt a földön járt kelt, igen megéhezett. Betértek hát egy öreg vargához, s kérték, hogy adjon valamit enniök.

A varga kiment a konyhába s nem sokára egy tál lúdaprólékos kását, szép puha fehér kenyeret és egy kulacs bort hozott be. Jézus és szent Péter asztalhoz ültek, s minthogy igen éhesek voltak, hozzá is láttak amugy magyarosan, ugy hogy mikor az asztal mellől felkeltek, csak itt-ott volt belőle a tál fenekén. Mikor aztán el akarnak menni, a Jézus azt mondja az öreg vargának:

– No te szegény ember, a mért ilyen jól tartottál, három kérésedet beteljesitem; kérj, a mi tetszik!

A varga azt kivánta, az elsőt: hogy a lúdaprólékos kása és a fehér czipó az asztaláról soha el ne fogyjon; a másodikat: hogy a kulacsából a bor soha ki ne fogyjon. Ekkor szent Péter oda ugrik a varga mellé, rángatja a ruháját, súgja neki: „az örök idvességet! az örök idvességet!“ – de a varga nem hallgatott rá, hanem a harmadikat azt kivánta: hogy örökké éljen.

A Jézus Krisztus meg is adta mind a három kivánságot. Az öreg vargának nem kellett semmit dolgozni, mert az asztaláról a lúdaprólékos kása, fehér czipó, és a kulacsából a bor soha ki nem fogyott. Hanem utoljára annyira megöregedett, ugy összetöpörödött, hogy csak akkora volt, mint egy töpörtő. Megunta hát végtére nagyon az életet, próbált mindenképen meghalni, felakasztotta magát, kutba ugrott, de biz ott csak nem halt meg. Egyszer kapja fogja, elmegy a mennyországba, ott a kapunál kéri szent Pétert, hogy ereszsze be.

– Nem lehet, mondja neki szent Péter, mondtam akkor, kérd az örök idvességet, nem hallgattál rám; most elmehetsz a pokolba.

Jól van. Az öreg varga elment a pokolba, kérte az ördögöket, hogy ereszszék be; de biz’ azok nemhogy befogadták volna, inkább elostorozták a pokol kapujából, azt mondták, hogy nálok nincs helye, elmehet, a merre a szemével lát.

Az öreg vargának mit volt mit tenni, ott hagyta az ördögöket, elsötyögött onnan; a pokol keritése mellett volt egy nagy vén cserfa, felment arra s rá ült egy sárga levélre. Minthogy pedig ősz felé járt már az idő, jött egy kis szél, az lefútta a sárga levelet a fáról, s az a vargával együtt beesett a pokol keritésén belől. Igy jutott az öreg varga utoljára be a pokolba.

(Török Károly gyüjt. Székes-Fehérvár.)

XXVI.

Krisztus urunk szent Péterrel vándorolt egyszer az alföldön. Út közben elesteledtek, s betértek meghálni az útféli csárdába. Ágyuk nem volt, csak a földre feküdtek gyékényre, még pedig úgy, hogy belül a fal mellett Krisztus feküdt, kivül pedig szent Péter.

Mikor már szunnyadozni kezdtek volna, kóbor huszárok vetődtek a csárdába; a kik vigadni, inni, tánczolni kezdtek s táncz közben mindig rugdosták szent Pétert. Szent Péter ezt egy darabig tűrte, de azután azt gondolta, hogy jobb lesz neki belül feküdni s a Krisztust hagyni kivül, akkor ő nyugodtan alhatik. Szépen felkelt tehát, látta, hogy a Krisztus mélyen alszik, megfogta a gyékényt, kijebb huzta a Krisztussal együtt, s belülre feküdt a fal mellé.

A huszárok ezt a cserét nem vették észre, de mikor újra tánczolni kezdtek, felszólalt az egyik:

– Kedves pajtásaim, eleget rugdostuk már ezt a szegény embert, a ki kivül fekszik, rugdossuk most már a másikat, hadd kapjon az is.

A többiek megfogadták, újra megrugdosták a fal mellett szent Pétert, Krisztus pedig nyugodtan aludt reggelig.

(Arany László gyüjt. Pestmegye.)

XXVII.

A Jézus Krisztus, midőn szent Péterrel utazott, egy faluban elesteledett; beküldte hát a tanitványt egy házhoz, hogy kérjen szállást éjszakára.

– Nem adhatok, kedves jó barátom, – mondja a házi gazda, – mert a feleségem minden órán várandó.

– No annál jobb, épen itt lesz én reám szükség – mondja a Krisztus és Péterrel együtt csakugyan be is szállásolta magát.

Ugy éjfél tájban a terhes asszonyt iszonyu kinok közt fogni kezdte aztán. Midőn Péter látta az asszony kínját, ezt mondja a Krisztusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, néz szélyel, hogy mit látsz?

A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy az égen a csillagok közt egy tüzes kard van; bemegy a házba, elmondja, hogy mit látott.

– Még nem lehet, – mondja erre a Krisztus – még várni kell egy darabig.

Egy darab idő mulva megint fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte jobban, mint az előtt. Péter ismét könyörög a Jézusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel, mit látsz?

A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy a csillagok közt egy tüzes akasztófa van; bemegy a házba s elmondja, mit látott.

– Még nem lehet, – mondja arra a Krisztus – még várni kell egy darabig.

Harmadszoriban is fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte jobban mint az előtt. Szent Péter megszánta a vajudó kínját, könyörög ismét a Jézusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel mit látsz?

A tanitvány kiment ujra, felnézett az égre, s nem sokára bement.

– Uram nem látok mást: három buzakalászt!

– Jól van Péter, most már lehet.

A szegény asszony már megbabádzutt abban a pillanatban szerencsésen. A gyermek megmaradt, emberkort ért; idővel olyan derék ember vált belőle, hogy a halóföldjében is ezren meg ezren áldották még a hamvadó porát is.

(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)

XXVIII.

Egyszer szent Péternek, midőn a Jézus Krisztussal utazott, eszébe jutott, hogy ő szeretne isten lenni, ha tovább nem, legalább egy napra; majd megmutatná ő akkor, hogy hogyan kellene a világot igazgatni. A Jézus minden módon iparkodott lebeszélni arról a bohókás gondolatról. Mikor aztán látta, hogy Péteren nem fog a jó szó, sőt hogy minél többet beszél neki, az annál inkább vágyakodik isten lenni, azt mondja hát neki:

– No jól van Péter, minthogy olyan nagy kivánságod van a világot igazgatni: megengedem, hogy ma igazgathatod úgy, a hogy’ neked tetszik; majd meglássuk, mire mégysz vele.

Abban a pillanatban ott termett egy szép aranyos karszék, már Péter bele akart ülni, mikor egy asszony a faluból egy fias tehenet hajtott ki a nyomásra legelni. Péter nem tudta megállani, hogy meg ne kérdezze az asszonytól, hogy hova hajtja a tehenet?

– Majd csak ide a nyomásra legelni! – avval kettőt hármat utána csapott az ostorával a tehénnek, az odább koczogott, maga pedig visszafordult s ment egyenesen a falunak.

– Hát a tehénre ki visel gondot? kérdi szent Péter, a mint látta, hogy az asszony hazafelé tart.

– Majd gondját viseli a jó isten! mondja az asszony, mert énnekem odahaza annyi a bajom, hogy csak az isten a megmondhatója; négy gyerek vár a kuczkóban s egytől egyig mind apró!

– Hallod Péter? mondja a Jézus Krisztus, midőn az asszony elment, most már a tehenet terád hagyták, te viseled gondját.

Egyszeriben ottan termett szent Péternek a nyakában egy karikás ostor. Nem sokára szüksége is lett rá, mert a borju elbőditette magát, a farkát felkunkoritotta, avval aló, vesd el magad, neki rugaszkodva futni kezdett; szaladt, szaladt tüskön-bokron keresztül, a tehén pedig mindenütt a nyomába. Nosza szent Péter is kapja a karikást, szalad a tehén után, kiabál neki: „Boczikám! boczikám!“ de biz’ a rá sem hederitett, csak futott egyenest a fia után, úgy hogy jól meghajlott a nap, midőn megtudta előzni a tehenet; s mikorára visszahajtotta fiastul együtt, épenséggel öreg este lett. Szent Péter pedig az egész napi szaladásában kifáradt úgy, hogy alig birta a lába; szidta a tehenet mint a bokrot.

– No lásd Péter, mondja a Jézus Krisztus, te isten szerettél volna lenni, a világot akartad volna kormányozni, pedig egy fias tehénnek sem tudnád jól gondját viselni.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXIX.

Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus Krisztust:

– Mégis szép dolog istennek lenni!

– Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus.

– Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát; megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne egy rosz ember se a föld kerekségén!

Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek:

– Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki tudja? hátha még hasznát veszszük.

Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakodott.

Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az egészet.

– Mi lelt Péter? kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál?

– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem szárát!

– Mért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett?

– Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan egyforma mint a lencse meg a lencse.

– Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az egyért a többi ártatlanokon is boszut állani.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXX.

Egyszer a Jézus Krisztus egy folyón akart átkelni, de mivel se híd nem volt rajta, se egy fia csolnak ott közeldiben, sehogy sem tudott átmenni. A mint nézkélődik, látja, hogy a parton ott legel egy ló meg egy szamár; megkéri hát a lovat, hogy vigye át a vizen. De az azt mondta:

– Bizony nem viszlek én, ugyis éhes vagyok, inkább eszem addig.

– No hát egyél örökké! – mondja a Jézus Krisztus – de sohase lakjál jól!

Azután megkérte a szamarat; az ott termett mindjárt s egy szó nélkül átvitte a folyón.

– No a mért velem jól tettél: megáldalak, hogy mindenütt, még a szemétdombon is, lakjál jól.

Azért van az, hogy a ló, – mert a Jézus megátkozta, – ámbár éjjel-nappal eszik, még sem lakik jól; a szamár pedig csak olyan jó izüen megeszi a legcsekélyebb takarmányt is, mint a legjobb szénát s a leghitványabb kóróval, giz-gazzal is jól lakik.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXXI.

Mikor Jézus Krisztust el akarták fogni, hogy keresztre feszitsék, bujkált az üldözői elől egy erdőben. A mint az üldözők keresték, a kis pacsirta másfelé akarta őket vezetni, hogy meg ne találják Jézus Krisztust, de a fürj elkezdett kiabálni: „itt szalad, itt szalad, itt szalad,“ – rá meg a bíbicz hogy: „búvik, búvik, búvik,“ legutoljára meg a galamb: „a bukorba, a bukorba, a bukorba.“ Igy az üldözők megfogták Jézust. Ekkor Jézus megátkozta a három madarat. A fürjet, a miért azt kiabálta, hogy „itt szalad“ arra átkozta, hogy magosan repülni ne tudjon, csak mindig a vetés közt szaladgáljon; a bíbiczet, a miért elárulta, hogy „búvik,“ arra átkozta, hogy mindig a rétben sás közt, káka közt bújkáljon; a galambot, a miért megmondta az üldözőknek, hogy „a bokorban“, arra átkozta, hogy soha fára ne szállhasson, csak a bokrok alatt keresgéljen. De a kis pacsirtát, a miért másfelé akarta vezetni az üldözőket, megáldotta, hogy a legmagasabban tudjon repülni, s reptében csak ő tudjon énekelni.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XXXII.

Mikor Jézus Betlehembe ment szamárháton, a szamár nagyon megéhezett, meglátott egy nádat az út mellett, beleharapott a levelébe. De Jézusnak nagyon sürgős útja volt, nem várakozhatott, a szamár nem haraphatta le a nádlevelet, hanem attól fogva minden nádlevélen meglátszik a három fogahelye.

(Arany László gyüjt. Alföld.)

XXXIII.

Tudod hogyan származott a szamár hátán az a két verhenyeges csík, mely nyakatöve táján gerinczéről a szűgye felé két oldalon lefut? Szegény Jézus vére folyt rajta végig, mikor megsebesülve vitték őt a szamár hátán. Azóta minden szamáron rajta maradt az a csík.

(Arany László gyüjt. Alföld.)

XXXIV.

A Jézus Krisztus földön jártában keltében egyszer igen megéhezett, bement hát egy házhoz s kérte a gazdasszonyt, hogy a mivel az úr isten megáldotta!…

De az asszony nagyon fösvény volt, azt mondta ő bizony nem adhat semmit, mert maga is a piaczról él, most is más napja már, hogy egy falat kenyér sincs a háznál.

Pedig nem mondott igazat, mert hat kenyér meg egy czipó sült akkor is a kemenczében. A Jézus tudta ezt nagyon jól, azért midőn látta, hogy az asszony semmi nélkül elutasitja, azt mondja neki:

– Ne is adjon hát az úr Isten! Azzal elment dolgára.

Mikor aztán az asszony a kemenczéből szedné ki a kenyereket, uram fia! mi történt! egytől egyig mind kővé volt változva!

(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)