XXII. Egyedül.

Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról, s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt, az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.

Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem kívánkoztam vissza az emberek közé. Örültem, hogy kiszabadultam az undok fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített. Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.

A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget fenevadjaival.

Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm, hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet. Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam, állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet. Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.

Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés, hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük, kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül legyek, távol az emberektől.

Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket, a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat láttam a könyvekre hajolva. Különösen undorított azoknak az üres, kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.

De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat. Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve, elhagyatottan végzem történetemet.

Prendick Ede.