IV. A hajó korlátja mellett.

Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott. Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt. A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem akartam tolakodó lenni.

A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart néhány czigarettát.

Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan. Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a homály.

Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt. Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat, annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.

Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.

– Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.

– Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.

– Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet mondhatok.

– Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat. Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna, vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol volna most.

Ez a válasz lehűtött egy kissé. – De mégis csak, kezdtem ujra…

– Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.

Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.

– Ez az egész.

Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.

– Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez aggasztja.

Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…

Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva, nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem, hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.

Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna. Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű, fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is volt a beszélgetésből.

Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy csak hajnalfelé aludtam el.