XVIII. Hogy találtuk meg Moreaut?

Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit, s aztán mind a hárman útnak indultunk.

Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog, fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem, (szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban revolveremet szorongattam.

Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt, szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket hallottunk a fák közül.

– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.

– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.

– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.

– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?

– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.

Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott. Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.

Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta, hogy meghalt?

A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.

– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.

– Hol van? szólt Montgomery.

– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.

– Van még törvény? kérdezte a majomember.

– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás lény.

– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg. S valamennyien ránk figyeltek.

– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos, hogy meghalt.

Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel. Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei, a mester nem halt meg.

M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok. Tiszteljétek a törvényt.

Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.

– S a másik? kérdeztem.

– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.

– Helyes, dörmögött Montgomery.

– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.

– Nos? kérdeztem.

– Azt mondta, hogy meghalt.

De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép ugy nem halott, mint én.

– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.

– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.

S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad, vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott, de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta magával a földre haláltusájában.

Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny, óvatosan közeledve.

– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez a törvényszegés büntetése.

Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, – ismételve a szertartás egyik részletét.

Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk. Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk. Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.

* * *

Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük egy farakásra.

Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben volt még élet.