X. Az ordító ember.

Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!

Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem Montgomeryba.

– Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten, hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy eltünt.

Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte megvakított a fény.

– Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül, hogy nekünk szólana; megijedtem… de hát… Mi baj?

A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott. Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.

– Az Istenre kérem – szóltam – csukja be azt az ajtót.

– Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?

– Nincs az egészben semmi szörnyűség – szólt. De azt hiszem, egy napra eleget tapasztalt.

Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan elkáromkodta magát.

– Montgomery – kérdeztem – mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy ember?

– Ha ma éjjel nem alszik, szólt Montgomery, holnapra egészen megbolondul.

Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam járt?

Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.

– Abból, a mit elmondott – felelte – azt hiszem, hogy kisértet volt.

Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett ordítani.

Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick – kezdte – nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.

Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel. Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt. Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek. Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.

Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte roppant határozatlanúl emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt. A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetlen ablakon. A hűs szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.

– Rendben van minden? – szólt. Rettentően el vagyok foglalva.

Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette ráfordítani a kulcsot.

Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma kiáltott.

Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.

Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény gyötrődött!

A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót magam előtt.

– Prendick! Ember! Megálljon! – kiáltott Montgomery felém ugorva. Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes arcza.

Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.

– Tegyétek tönkre egy élet munkáját! – kiáltott Moreau.

– Nem érti, – szólt Montgomery – s mondott még valamit, de ezt nem értettem.

– Nem vesztegethetem most az időt vele – szólt Moreau.

A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.