XXI. Az állatemberek visszafejlődése.

Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben. Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.

Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön. Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult, s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.

Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.

– Ki az? szóltam rekedten susogva.

– Én, mester.

– Kicsoda?

– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én szolgád vagyok, mester.

– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?

– Az vagyok, mester.

– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.

– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt. Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester, nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.

Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.

– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.

– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg akarsz kimélni.

– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt megelégedetten.

– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben, a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a mester.

– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.

– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha azt mondom neked: ez az, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az egybegyűltek közé.

A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.

– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.

A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.

– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A kínok hajléka eltűnt, nincs többé.

– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.

Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám egyszerre.

– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.

– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.

Biztonságom meghökkentette őket.

– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.

– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!

Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.

Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom a sötétségben.

Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén. Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap története, leírni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási ügyességem és fejszém éle.

A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom miatta.

Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte. Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt, hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.

Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.

Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb. stb.

A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól. Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a falombok sűrűjében.

Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam, s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber mozdulata, éles pillantása.

Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt reméltem, hogy visszatér az Ipecacuanha; de hasztalanul. Ötször láttam vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam; de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.

Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette munkámat. De végre elkészült a tutaj.

Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.

De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.

Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt könnyebben tudott mozogni.

Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét, rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor új veszélynek kell rám következnie.

Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sűrűségben mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos szenvedélylyel a tutajépítésnek.

Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De nem tudtam semmit sem kieszelni.

Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s azonnal tűzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát. Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb jutott a szigethez. Szemem kimerűlt a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s ide-oda ingott a habok közt.

A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.

Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva, fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.

A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra, darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az Ipecacuanha kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik, felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem volna vissza rájuk.

Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.