XII. A törvénymondók.

Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.

Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles, s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más hulladékkal.

A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem. Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre, megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös kis barlangba.

Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas, s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs, kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem. Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.

– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.

– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.

– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem megkülömböztetni.

– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?

Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de kiejtése rendkivül tiszta volt.

A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a feleletre váró szünetet, s így szóltam:

– Azért jött, hogy veletek éljen.

– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.

Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben lévő lény megszólalt:

– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.

– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.

Elképedtem.

– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az éneklés:

– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj húst vagy halat enni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj fakérget hántani; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán új formulába csapott át az ének:

– Övé a gyötrelem háza.

– Övé a kéz, mely alkot.

– Övé a kéz, mely sebet ejt.

– Övé a kéz, mely gyógyít.

S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha életemben nem hallottam még álmomban éneket.

– Övé a villámsugár, énekeltük.

– Övé a mély sós tenger.

Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.

– Övé a mennybolt csillagezre.

Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető, hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi karrikaturák társaságában éreztem.

– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.

Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa, eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre, belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.

– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben van.

Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.

– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.

– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.

– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.

– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.

– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.

– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő hatalmas, Ő jó!

– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? Ne merj húst vagy halat enni, ez a törvény. Nem vagyunk emberek?“

– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.

– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a gyökereket. Ez hiba.

– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.

– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak, karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.

– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.

– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.

– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt. Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s én egyedül maradtam.

S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.

A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal, s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam, hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.

Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.

Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.

– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán így kiáltott: – Fogjátok meg!

Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük szerencsémre lassan működött.

Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem, hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból, mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek. Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától nyugatra kénmezőre jutottam ki.

A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem. Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.

Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.

Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.

Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm. Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.

Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt. Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont. A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a melyen eddig jutottam.

Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.

De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.