III. A különös arcz.

A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötét kék vászon ruha volt rajta, s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól. Állati hirtelenséggel visszafordult.

A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlított, s rengeteg, félig nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös izgatottságot árult el.

– Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery megállt egy pillanatig. – Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól megnyomva minden szót. Elől van a helyed.

A fekete férfi összekuporodott. – Nem akarnak… megtűrni elől, szólt lassan, különös rekedt hangon.

– Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom, hogy oda menj!

Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám, s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító, különös arczot, s mégis – bármily ellenmondásnak tetszik is, – ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam, mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az, hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről megfeledkeztem, – sehogysem tudtam megérteni.

A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött. Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a mit hallottam, félig meddig előkészített már arra, a mit láttam. Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a kormánykerék mellett.

A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk, s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító födélzeten.

– Valami tengeri állatsereglet? kérdeztem.

– Olyanféle, felelt Montgomery.

– Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?

– Lehetséges, szólt Montgomery, s ujra a habok felé fordult.

Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi. Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.

A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között. Senkisem sietett segítségére. A fenevadak megtettek minden tőlük telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány. Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú elégedetten nevetett.

– Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a vöröshajút, ez már mégsem járja.

Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az ittas ember merev, bamba tekintetével. – Mi nem járja? motyogta, s aztán kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után oldalzsebeibe mélyítette.

– Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon hozzá.

– Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt támolygott. – Hajómon azt teszem, a mit akarok.

Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a kapitányhoz.

– Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.

A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit. Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. – Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.

Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. – Mindig részeg. Azt hiszi, hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?

– A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó kezével, – tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?

Annyi bizonyos, hogy minden egyéb volt, csak tiszta nem.

– Beleegyezett az állatok szállításába.

– Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan szigetre vadállat? Aztán az az ön embere… ha ugyan ember… holdkóros. Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az egész átkozott hajó?

– Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra szállt.

– Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még ön maga sem.

Montgomery félrefordult. – Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki állt fölebb s rákezdte: – Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön, kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki maga, hogy rendelkezni akar velem? Én vagyok a hajó kapitánya, – kapitánya és tulajdonosa. Én vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az ördögöt hordozzam…

Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s közbevágtam: – Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a gyalázkodást. – Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem, hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem, játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam egy verekedést.