XIII. Tárgyalás.

Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.

Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot, letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést, pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.

Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel, majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.

Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott, hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt, de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.

Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam, a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.

– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.

Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.

Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól, hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával, épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak a parton.

– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.

Montgomery és Moreau egymásra tekintett.

– Miért? kérdezte Moreau.

– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.

– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.

– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.

– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…

– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.

– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s mögötte több más elmosódó alakot.

– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök, a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok, – – –

– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!

– Prendick! kiáltott Moreau.

Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.

Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam, hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy jobban hallhassanak.

Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.

– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán beszéljen, a mit akar.

– Nos? kérdeztem.

Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz, iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: Hi non sunt homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected.1) Embereket csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.

Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.

– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele van czápával.

– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.

– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt. Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.

– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.

– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel, ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?

– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?

– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.

Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott valami.

– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…

– Az a puma volt.

– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most csakugyan nem tehetünk.

Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.

– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá tettem: – Tartsák fel a kezüket.

– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.

Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával, mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak. Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a csattanástól.

Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.

– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.

– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.

S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel együtt némán folytatta útját előttem.

Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között. Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely megpróbál gondolkozni.