VII. A bezárt ajtó.

Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér bejárása előtt.

Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:

– S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit tegyünk vele?

– Tudós ember, szólt Montgomery.

– Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak – ezzel az új anyaggal, szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.

– Magam is azt hiszem, felelt rá Montgomery bizalmaskodva.

– Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos, hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.

– Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső ajtaja van…

– Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s megindultunk mind a hárman a kerítés felé.

– Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot egészséges emberre nézve. De most – a míg nem ismerjük önt…

– Mindenesetre, feleltem rá; bolond volnék, ha sértene bizalmatlanságuk.

A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt. Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s egyetlen üvegezetlen vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát szánták lakásomúl; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte, számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni. Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére, a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne kelljen még egyszer kinyitnia.

– Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. – Moreau! hallottam, a mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal falatoztam.

Moreau?

Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem elöl. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.

Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam. Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.

Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős, fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna szőr födte!

– Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem. Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám. Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat; Moreau borza… Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom. Moreau borzalmai! Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt. Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása. Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében beférközött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap, mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított, félig lenyúzott kutya.

Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt, hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen. Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember, a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie…

Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre. Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.

Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?…