II. A ki nem mondja meg, hova utazik.

Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem, csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra. Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van most?

Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:

– Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt: Lady Vain, és szegélyzetén vérfoltok voltak.

Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a mi a csónakban történt.

– Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.

– Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya hanghordozással, csaknem susogva beszélt.

– Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú hallgatástól.

– Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem, eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az igazolványát. A hajó neve Ipecacuanha.

Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.

– Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.

Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami kiadósat? kérdeztem.

– Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.

– Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.

– Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni, mikép jutott egyedül a csónakba.

Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.

– Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból. Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a kabinba.

– Nos, szólt már az ajtóban, épen belekezdett az elbeszélésbe.

Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: – Magam is foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.

Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így folytatta: – Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt! Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem… Huszonegy éves sem voltam, mikor végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy… De fel kell néznem a szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.

Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy megrémített. – Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a fenevad bődüléséről.

Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat hajtja a szél. Montgomery, – ez volt a neve a lenhajú férfinak, – benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.

Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte, hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.

– Hol? kérdeztem.

– Egy szigeten… A hol élek. A mennyire én tudom, neve nincs a szigetnek.

Rámbámult lecsüggő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.