TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A klubtól az orfeumig.

A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában.

Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e, avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed, elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart csinálni abból is.

Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság. Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni. Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is…

Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából.

– Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a zsebedből.

Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet.

– Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel benne.

Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta megállani: elnevette magát.

– Nem költészetről van itt szó, öregem.

Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával.

Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a magvetésre.

Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete, amiért olyan léha életet élt…

– Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki, – nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki magyarnak vallja magát.

Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki missziója van. Ez a szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit.

– Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem?

– Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is.

De ez ellen már tiltakozott a jó báró.

– Talentumom? Honnan a menykőből veszed?

Muki leintette.

– Ne szólj közbe, még nem fejeztem be. Talentumod van – folytatta – a politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos, tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás okából kirukkolnál a placcra.

– Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg, hogy hogy megy az a kirukkolás.

Muki idejét látta, hogy végre beadja neki a maszlagot.

– Ugy, hogy választasd meg magadat képviselőnek.

Hát ettől a tanácstól már megijedt a jó báró.

– Hü pajtás, tudod-e mennyire rug az én évi jövedelmem?

– Vagy ötvenezer forintra.

– Csak harmincötre. S tudod mennyibe kerül egy választás minálunk?

– Ugyanannyiba… Hát aztán?

– Hát aztán? – szörnyülködött a takarékos Toncsi. – S te azt csak ugy mondod!… No persze, mert nem a te pénzed bánná…

– Tévedsz, – vágta el Muki a szavát, – a fele költséget magamra vállalom.

Bálvándy visszahőkölt: ugy tanulmányozta barátja arcát, vajjon megbolondult-e, avagy csak ugratni akarja őt?

Muki ütötte a vasat.

– Csudálkozol, pajtás? – adta a nagy altruistát. – Nem tételezel fel bennem annyi lelkesedést, hogy a midőn egy országos fontosságu pozició meghóditásáról, egy igazi életbevágó pártérdekről s egy, már a puszta nevével is hóditó pártférfiunak megszerzéséről van szó: áldozatokra is képes legyek?

Bálvándy csak ámult-bámult. Igen kicsinek érezte magát és igen nagynak a barátját.

– Azt az áldozatot, – motyogta, – ugy sem fogadhatnám el tőled.

Muki ismét kivágott egy ütőt.

– Nem rólad van ám szó, öreg. Jó barátod vagyok; ha bemásznál a kaszinóba, amennyire tőlem telik, kiváltanám a bonjaidat, még ha nem is látnám a pénzedet soha. De itt egész másról van szó. Nem terólad, hanem a halmosi kerületről, amelynek, mióta megvettem a kastélyomat, magam is a választója vagyok. Tehát obligóban vagyok a pártommal szemben s teljesiteném a kötelességemet akkor is, ha nem te, a jó barátom, hanem Ficlipucli Tivadar, az ellenségem lenne a jelölt.

Puhult már a jó báró: meglátszott lefelé görbülő száján és szaporán pislákoló szemén. De azért még kapálózott egy kicsit.

– Miért nem lépsz fel magad? – kérdezte kifelé forditva tenyerét.

– Először, – válaszolt a ravasz Muki, – nekem nincs olyan barátom, aki elvállalná a költségeim felét; másodszor ha volna is, az csak egy bolond lehetne, mert az én megválasztatásom nem harmincezer forintba kerülne, de mégegyszer annyiba… Te vagy Halmoson, – konkludált megnyomva a szót, – az egyedüli lehetséges jelölt.

Bálvándy megvakargatta a tarkóját és bár igen szégyelte már magát, mégis volt annyi bátorsága, hogy kiállitsa magáról a fösvénységi bizonyitványt.

– Még se léphetek fel pajtás, – nyögte ki részletekben, – tizenötezer forint sok pénz és nekem gyermekeim vannak.

– Hát mennyit szánsz rá? – kérdezte Muki türelmetlenséget szinlelve.

– Semennyit; – gondolta meg magát a nehéz férfiu, – eszembe jutott, hogy állandóan Pesten kellene laknom, ami igen költséges mulatság… Ingyen se kell a kerület, – mondta ki szilárdan a határozatát.

Muki cselhez folyamodott.

– Jól van, pajtás, – mondta lekicsinylő hangon, – ha csak annyi benned az ősi virtus, szóval sem erőltetlek többé. Bocsáss meg, – tette hozzá, – hogy zavartalak, de más embernek ismertelek.

A taktika bevált. Legjobb barátja szemrehányását nem tudta a jámbor ur elviselni.

– Nono, – engedett sebtiben a negyvennyolcból, – nem mondom, hogy bele nem mennék, ha valamivel kevesebbe kerülne a dolog, teszem azt, tizezer forintba.

Muki, nehogy mégegyszer meggondolja magát, elkapta barátja kezét szélsebesen és a tenyerébe csapott.

– Gilt! Adjál tizezer forintot, a többi az én gondom.

Bálvándyt most már meg a lelkiismerete kezdte furdalni, illetve a Muki pénzét kezdte a jó ur sajnálgatni.

– Ne törődjél te azzal, – vigasztalta meg a kétszinü barát, – hiszen majd szerzek a pártkaszszából is vagy tizezret.

Erre meg a pártkasszától ijedt meg a jámbor férfiu.

– Az Istenért! – skrupulizált. – Nem becstelen dolog az? Annyi csunya dolgot hallottam a pártkasszáról…

– Ne gyerekeskedjél, – hujjantotta le Muki, – valamennyi miniszter választási költségét a pártkassza fedezi. Ma már csak a kis ember operál a maga pénzével.

Hát ettől végre megnyugodott Bálvándy. Egy ideig még lógatta ugyan a fejét, de hovatovább ugy belelovalta magát a képviselősége gondolatába, hogy még a pesti lakását is berendezte képzeletében. Azt se bánta, hogy Muki, mint uj párttagot és képviselőjelöltet bemutassa a miniszterelnöknek. Elment vele a klubba…

A miniszterelnök még nem volt ott, midőn a két barát belépett a tanácsterembe. De Muki addig sem vesztegette az időt, amig megérkezett. Bemutatta Bálvándyt mindenkinek, aki élt és ott lélegzett a klubban, az ujságiróknak is, még pedig ezekkel a szavakkal:

– Bálvándy Antal, jó barátom, a halmosi kerület leendő képviselője.

A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt.

– Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre, okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj helyzetében.

Muki meg is intette érte.

– De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt.

– Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket.

– Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban vagy és a szerint viseld magadat.

– Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is…

Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai: csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s magával vonszolta oda Bálvándyt is.

– Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat: Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét.

A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart lenni, brávózott. Ez alkalommal is.

– Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai szereplésedre…

A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden frázisa.

… Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az emberek Budapesten, mint a havasok alján…

Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája

– Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy tisztelhetlek…

A miniszter megfogta a kezét.

– Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe.

– Be-be-be.

– Magam foglak ajánlani.

– Kö-szö-nöm.

Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte karon.

– Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó! Érzed, hogy milyen nagy?

Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze.

– Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag.

– Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad értékének?

– Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt, ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között: zsáktöltelék, semmi egyéb.

– Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak tulajdonitani.

– Hátteret?…

– Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy szinbölcseség.

– Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, – hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat adtam, ugy se kapálhatok vissza.

Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának.

Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van kifelé). Elkapta a Muki karját.

– Ne bolondozz, hisz nem bántottalak.

– Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg kétszinüséggel?

– Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki innen, mert nem tudom merre van az ut.

– Hová akarsz menni?

– Az orfeumba.

– Gyere a kaszinóba.

– Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is.

Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel: lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb, föltartóztathatatlanul.

Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt.

Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket faragott és kifigurázott mindenkit a világon.

Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem élvezettel.

– No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a missz meg fog róni.

– Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még nem hallottam.

– De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?… Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled.

– Hiszen nem fogom megsérteni.

– Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert az egy urinő…

– Hahaha…

– Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni.

– Hihihihi…

Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek, kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább…

Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a misszel, hogy ott vár reá.

Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak.

A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi nagymama is. Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama is: lehetett vagy százötven kiló.

Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül, amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és hihetetlen naivságot negélyező modora.

– Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam ilyen természetesen játszani.

– Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza.

– No csak te hidd…

Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve, szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“

De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg sem állott a világ végéig.

– Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél!

Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta nem csipi Muki.