TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Virág hervadása.

Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska?

– Ágnestől jösz?

– Tőle.

– Jól érzi magát nálunk?

– Nagyon.

– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt maradjon.

Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.

– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett nyiltan, ártatlanul.

És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.

– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!

– Miért?

Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy kár volt zavarba jönnie.

– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?

Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.

– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.

Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.

– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám, ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.

Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a visszhangos folyosót… Egy ijedtképü, mezitlábos szolgáló szaladt el mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a copfját és egy jóizüt rántott rajta.

– Hogy vagy, Kati?

Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a nagy ijedtségtől.

– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.

– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, stb.

Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis inasra:

– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…

A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.

– Tessen parancsolni!

– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?

– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.

– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.

– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője lett…

Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig. Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…

Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint megkérdezte tőle:

– Hát mit irt Charlie?

– Semmi különöset.

Ennyi volt a Zsuzsa felelete…

… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott, különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.

Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta, vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete, mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta aggodalmait.

– Hát ennyire szereted?

Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.

– Nagyon szeretem… az életem.

– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával – el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.

Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.

– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még nem szoktam meg a szenvedést.

Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét. Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn megismételte szavait:

– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.

– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert ráragadt az aggszüz ihlete.

Ágnes kebléhez ölelte.

– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. Én tudom… Olvasd el a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.

– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.

– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.

Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:

– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és szeretni lehet husz esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor leszel, mig visszajövök.

– Zsuzsa összerezzent.

– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen váratlanul?

– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam neked, hogy nem hagylak el soha…

– Mikor akarsz elmenni?

– Holnap, drága az idő.

– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.

– Nem az én időm drága, a tied.

Ezt ujra nem értette Zsuzsa…

… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan elutazási szándéka miatt.

– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez furcsa egy kicsit.

Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.

– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.

Bálvándy megnyugodott kissé.

– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank is adhat reá.

– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.

– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.

– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára, szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.

Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott magán), összecsapta kezét.

– Istenem, hát mi a baja?

– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni. Elégedjék meg ennyivel.

Bálvándynak tátva maradt a szája.

Ágnes másnap reggel elutazott.