HARMADIK FEJEZET. Bálvándon.
Reading edition
Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével, mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben, amint egy másik urral éppen ebédhez ült.
Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben. Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is chablist ittak…
Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya, akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad elmulasztania…
Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.
– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.
Muki felállott és rávigyorgott.
– Az vagyok, a Muki vagyok…
– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.
– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…
– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…
– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…
A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki. A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a derék asztaltársak.
Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak mutatkozott.
– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem… Pincér, egy Mummot!
– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a vicceiden.
Toncsi nem haragudott meg rá.
– Te ne beszélj, te blazirt vagy…
Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.
– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a kérdésébe, mert még röstelte a célzatát.
– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra emelte poharát.
Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne tegyen a barbarizmus ellen.
– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a pezsgőt: szürcsöld.
– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.
– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.
– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát ezentul én is szürcsölni fogom.
S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki kiszedné.
Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…
A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette, hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg… Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.
Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni. Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie kellendett – egy egész vagyonért.
Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.
– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.
Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.
– Tudsz ekartézni?
– Nagyon tudok, egyebet se tudok.
– Bravó Stuver! Hát gyerünk…
Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és javára válik a magyarországi embernek.
Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…
… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré csoportosult.
A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája. Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.
– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!
Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette szemét.
– Hát ti nem kártyáztok?
– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.
A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora. Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.
– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem adok zsuett bankot…
Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.
– Álmos vagyok…
– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.
Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült. Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot keres Erdélyben.
– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.
Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.
Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton birtokot nézett Bálvándyval.
Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt rá az ürügye: a birtokkeresés.
Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:
„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam. De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre lanszirozom s ott adom be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.
„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a földre pottyanok.
„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás ez is.
„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen, de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…
„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.
„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te huszezer forintodat is.
„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.
Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…
A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt. Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába… Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott… Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak. Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni, mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek. És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni. Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki (azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni), beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét, lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették. Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve van…
Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén, mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen.