TIZEDIK FEJEZET. A komédia.

Elsőnek Zsuzsa vette észre az érkezőket. Mosolyogva, rövid fejbólintással üdvözölte Mukit. Ágnesnek egy hosszas, érdeklődést kifejező pillantást juttatott. Csak aztán figyelmeztette az apját:

– Apácska, Hervayék.

A galáns főur, kiráncigálta gallérjából az asztalkendőt, amelyet étkezés közben még öregapjától rámaradt szokás szerint mindig a nyakában viselt s kirugván maga alól a széket, két csosszantással az érkezők felé közeledett. Fia követte a példáját csosszantás nélkül.

Következett a bemutatkozás szertartása.

– Báró Bálvándy Antal – fia: Bálint, – szavalta Muki.

– Leányom: Zsuzsa, – hebegte Bálvándy zavartan, mert mindig szégyelte magát, ha először látott valakit. Felsőbb lényt sejtett mindenkiben, akit nem ismert közelebbről.

Zsuzsa kiszökött székéből, valami kifejezhetetlen szilaj és mégis odaadó mozdulattal vágta ki a pukkedlit, a mi a fiatal leányokat az idősebb nőkkel szemben kötelezi, aztán megbillentette nemes kis fejét és mosolygott:

– Kezét csókolom.

Ágnes kezet fogott vele.

– Pá, édesem. – Aztán Bálvándyra keritette a sort: – Jónapot Bálvándy – üdvözölte őt olyan elfogulatlan hangon, mintha tegnap látta volna utoljára – mi már rég ismerjük egymást.

A derék urnak kitünő hallása volt, de a kölcsönös üdvözlések zürzavarában elfelejtett gondolkozni és nézni. Esze ágában sem volt, hogy ilyen alkalommal fontosságot tulajdonitson a szónak, vagy hogy a szeme közé nézzen valakinek. Hiszen, vélte, elég ideje lesz a spektálásra és gondolkodásra a rumli után is. Egyszóval frázisnak vette az Ágnes szavait. És váltig a félbenhagyott turbotján járt az esze. Alig várta, hogy visszaülhessen a helyére s véget vethessen a finom halnak és annak a chablis-bornak, ami a főpincér állitása szerint hozzátartozik.

Ágnes vele szemben telepedett le Zsuzsa és Muki között.

Bálvándy örült ennek a szerencsének, mert nem igen szeretett csevegni, ha ennie kellett. Gondolta magában (a jelen alkalommal is): ott van Zsuzsa az idegen dáma mulattatására, ő majd a haljával mulat. És föl se pislantott, folytatta, ahol elhagyta: ette a turbot-ot. És itta a chablist.

Muki megfeszengett a székén. Egész zavarba jött, hogy a helyzet máskép alakult, mint a hogy azt kikombinálta magának. Azt hitte, hogy a petárda mindjárt az első pillanatban fel fog robbanni s ahhoz képest idomitotta idegeit… S ime, kárba veszett az erőlködése, vagy legalább is kitolódott… Bálvándy, – kombinálgatta, – nyilván nem ismert rá Ágnesre az ő felvidéki hölgyére: az emlékező tehetségének sok lehetett a husz év… No mindegy, majd rá fog ismerni, – vigasztalta magát és megrendelte a levest.

– Rég nem láttuk, édes báró, – szólitotta meg Zsuzsa, – midőn szájához vitte az első kanál levest. – Hiányzott nekünk.

Muki visszaöntötte a levest a tányérjába.

– Bárónő nagyon kegyes…

Több szó nem jött ki az ajkán. A szép leány megszólitása ismét elfogódottá tette. Dühös lett magára… Hogy mit bomladozik a szive, mikor semmi szüksége rá! Hát nem tudja végképp lerázni magáról érzései terheit? Nem eleget türt, szenvedett a szive miatt?… Rá se nézett Zsuzsára. Bálinttal kezdett társalogni.

– Hogy vagy te, Bálint? Meddig maradsz Budapesten?

– Egy pár napig, – felelte az, – nem szeretem Pestet.

– Miért? Ugy-e, mert nem komoly város?… Abban igazad lehet, de te meg tulságosan komoly vagy a korodhoz képest.

– Mit szeleskedjem, mikor nem telik benne kedvem. Pesten csak lumpolni lehet.

– Ismét igazad van, de egy kis kirugás azért nem árt néha… Elviszlek a kaszinóba.

– Hát ott ki szokás rugni?

– Ott nem, de másutt. A kaszinó a gyülekezőhely.

– Jó, elmegyek veled, – mondta Bálint, – nem vagyok én olyan pedáns, mint amilyennek látszom.

Bálvándy odafülelt.

– Ejha, – dicsérte a fiát, – ezt már szeretem!… Ugyan kérlek – fordult Mukihoz, – tanitsd ki egy kicsit.

– Bizd rám…

Ebben a pillanatban megszólalt Ágnes:

– Ne bizza rá – intette Bálvándyt tőle alig feltételezhető humorral, – az én kedves unokatestvérem rossz társaság.

A Bálvándy replikája sem nélkülözte a humort, csak a stilust.

– Hisz akkor jó helyen kopogtatok, mert rontani szeretnék a tuljó fiamon.

– Az nem okos dolog egy apától, – jegyezte meg Ágnes, – egy fiu soha sem lehet elég jó.

Most Zsuzsa is közbeszólt.

– De Bálint – mondta ártatlanul, – tuljó csakugyan.

– Édesem, – kicsinyelte le Ágnes a szép leányt, – azt hiszem, te oly ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez.

Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor?

Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta. Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult:

– Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét, itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező tehetségét is.

A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját: ugy vizsgálgatta Ágnest.

Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy jelenet…

Bálint megfelelt Ágnesnek:

– Engem, kérem, nem lehet elcsábitani.

– Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék!

Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára.

– Az asszonyok még gyöngébbek.

De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el.

– A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján.

– Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány.

… Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte, hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki magától? Hisz az a szokás…)

… Eszébe jutott az álma s egyben fülébe csengtek az Ágnes iménti szavai: Mi már ismerjük egymást… (Jézus Isten, csak nem vált valóra az álma?)… Behunyta szemét, ugy igyekezett visszaidézni megcsókolt felvidéki hölgye ifjukori vonásait s az igy nyert képet apróra összehasonlitotta a jelenvolt aggszüz arcával. És sikerült a kisérlet: kijött a megdöbbentő eredmény, (a leány férfias modora is segitségére jött a képzeletének) a végzetes eredmény kijött: Bálvándy végre minden kétséget kizárólag felismerte Ugor Ágnest. Kinjában Mukira nézett, mintha segitséget várt volna tőle.

Az legott észrevette a bajt s nehogy elnevesse magát a jó ur bamba képén, kitért a tekintetének. Ismét Bálinttal tereferélt. A rákmeridonját dicsérgette s egyben kifejtette neki, miért jobb a felvidéki rák az alföldinél.

Ágnes is leolvasta a szegény báró arcáról, hogy végre valahára ráismert az ő régi és egyetlen csókosa. De fölfedezését nem árulta el. Neki kell – gondolta magában – magát elárulnia…

Volt is eszében Bálvándynak. Ellenkezőleg: keményen feltette magában, hogy letagadja azt is, miszerint élt ezelőtt husz esztendővel, nemhogy az Ágnessel való csókonszerzett ismeretségét. Még ha az nyiltan a szemébe vágná is, semmire sem fog emlékezni, inkább bevallja, akár a gyermekei fülükhallatára, hogy annyi csókot lopott életében össze-vissza, amennyit embernyi embernek lehetetlen a fejében tartania.

… Csak az a baj, – ötlött a jámbor ur eszébe, – hogy buta észszel elmesélte Mukinak a csók kalandját s bevallotta neki, hogy azóta folyton kisérti, háborgatja a bolond eset. Ennélfogva ha most Ágnes is el fogja neki mondani a titkát: – (az isten szerelmére csak lesz annyi szemérme, hogy hallgatni fog!) – kész a slamasztika. A dáma tudomást fog szerezni a gyengeségéről s ki fogja azt használni: rátapad és nem fogja ereszteni a kabátját, mint ahogy az álma megjövendölte neki… Fülébe csengett az Ágnes régi fogadása egész hallhatóan: Én várni fogok… Az ég szeredmére, – próbálta magát vigasztalni, – csak nem ragaszkodik ezekhez a szavakhoz husz év multán, ma is! Őrültség lenne tőle!…

Addig gyötörték a gondolatai, mig beléjük fásult végre: erőszakkal elringatta aggodalmait.

… – Nevetséges! – biztatta magát. – Mitől félek? Egy parányi csók csak nem kötelez husz év mulva is! Annyi idő alatt talán még az ingatlanok is elévülnek. Vagy ha nem is évülnek el, ki kényszeritheti őt arra, hogy kötélnek álljon? Csak szabad ember, vagy mi: nem áll mögötte a hóhér, hogy belekényszeritse egy neki nem tetsző házasságba!…

Hovatovább analizálta a terhelő esélyeket, annál könnyebb lett a lelke. A végén sikerült egy kis (bár kétes értékü) jókedvre is szert tennie. Sőt némi férfias bátorságra is… A manóba – tette fel magában, – azért sem fogja letagadni a csókját, mint valami gyáva himpellér. Áll elébe! Hát osztán?!… Ha valamennyi nőt, akit valaha megcsókolt, feleségül kellene vennie, legalább kétezer hitvese lenne. Ennyit magától a török szultántól sem lehet követelni.

Apránkint teljesen rájött a helyzete igazi értékére: hogy ostoba gyerekség az egész hóbortos ügy. Nemhogy tépelődnie kellene miatta, de gondolnia is csak kacagva szabad reá.

Mindjárt el is kacagta magát. Csak ugy a levegőbe. Ami, tekintve, hogy a lelkébe senki sem láthatott bele, általános feltünést keltett.

– Mit nevetsz? – kérdezte Muki, – akit módfelett meglepett a barátja jókedve. Inkább azt várta volna tőle (egész jogosan), hogy – sirni fog.

– Csak ugy magamban bomlok, – válaszolta Bálvándy, – eszembe jutott valami…

Azonban lehetséges, hogy Ágnes mégis belelátott a jó ur lelkébe. A megjegyzése legalább igen gyanusnak tetszett:

– Kedves báró, – igy szólt Bálvándyhoz kétértelmüen mosolyogva, – az én érzésem az, hogy most rosszkor nevetett. Aligha nevetséges, amire gondolt.

Bálvándy egyszerre kizökkent magára erőszakolt jókedvéből. Nemcsak a dodonai szavak miatt, azoknál még jobban zavarba hozta a leány reá függesztett átható tekintete. De azért nem hagyta magát terrorizáltatni, még élt is adott a hangjának, szólván:

– Méltóságod, ugy látszik, belelát a szivekbe.

– Bele, édes báró, – állitotta a csudálatos aggszüz hihetetlen határozottsággal, – bele. Fogadni mernék, hogy tudom, min nevetett.

– Ah, ah, kiváncsi vagyok.

– Itt – állitotta Ágnes – nem mondhatok el mindent, csak annyit, hogy egy husz év előtti kalandján mulatott…

Feléje fordult az egész társaság figyelme. Muki már tudta, hova tapintott az unokahuga, de a Zsuzsa és Bálint érdeklődésének persze nem lehetett egyéb tárgya, mint az a homály, ami az Ágnes gondolatolvasási készségét burkolta. (Honnan tudhatja az idegen nő, hogy mi történt atyjával ezelőtt husz évvel? Ismerte talán?)

– Csakugyan, apa? – kérdezte Zsuzsa kiváncsian.

– Csakugyan, csakugyan, – vallotta be Toncsi báró hősies elszántsággal s olyan közönyös arcot vágott hozzá, mintha mi sem lenne egyszerübb dolog a gondolatolvasásnál.

– Hogy találhattad el? – fordult Zsuzsa Ágneshez. – Ismerted atyámat husz évvel ezelőtt?

Bálvándy megelőzte az aggszüz feleletét; beleütött az akasztófahumor.

– Persze, hogy ismertük egymást, – vallotta be tulbuzgó készséggel, – két egész órát töltöttünk az egymás társaságában, az igaz, hogy azóta egyszer sem találkoztunk.

– Azt még helyre lehet hozni, – udvariaskodott Bálint, amiért az apja elkivánta őt Amerikába, vagy még messzebbre. Bár a valóságban kénytelen volt a fia udvariasságát még meg is fejelni.

– Jaj, de mennyire! – Nyögdécselte édeskésen, – szörnyen helyre lehet hozni.

– Szavánál fogom, – csapott le rá Ágnes leányasszony, mint a sulyos albatrosz a halacskára, – látogasson meg bennünket Dormándon.

Bálvándy mérges pillantást vetett a fiára, aztán egy segitségért kiabálót Muki felé, csak aztán felelt. Ugy, hogy: se alatta, se felette, – igért is, nem is.

– Csókolom a kegyes kezét… Valóban boldog lennék, ha abban a szerencsés helyzetben lehetnék…

– Az tisztán magától függ.

– Persze, hogy persze, – evickélt a jó báró a hálóban, – kötelességem is lenne…

– Szép magától, hogy annak vallja, – szoritotta összébb Ágnes a hálót, – az emlékezőtehetsége, ugylátszik, végképp még sem hagyta el.

Immár igen nagy cseppeket izzadott a Bálvándy homloka, ami kinos volt reá nézve, mert nem illett megtörülköznie.

– A világért se!… Dehogy hagyott el, – nyekegte kinjában, – csak a szemem romlott meg kissé: azért nem ismertem rá méltóságodra azonnal.

Zsuzsa elnevette magát.

– Ugyan, apa, – kinozta meg öntudatlanul az apját még ő is, – olyan a szemed ma is, mint a sasé.

– Hosszu távolságra, fiam, – hebegte Toncsi báró, – csak hosszura…

Ezen már Ágnes is nevetett. Sőt végre valahára Muki is kipukkanhatott feltünés nélkül. Ideje is volt, mert ugyse birta volna tovább a tettetést.

– Nagyszerü, hahaha, hihihi, bruhahaha! – ontotta ki harsogva a benne összegyült derültséget. – Pompásan kivágtad magadat.

A jámbor báró nem haragudott érte.

– Az ám, – mondta ujabb derültséget keltve, – ma igen bohókás kedvemben vagyok.

S hogy hitelt biztositson a szavának, – (most már ugyis mindegy, gondolta magában, az égboltozat rá nem szakadhat ráadásul,) – végképp szabadjára eresztette akasztófahumorát. Mindenféle csintalan szójátékot talált ki kinjában, s feltálalta valamennyi ősrégi adómáját. Csakhogy szóhoz ne juthasson tőle Ágnes. (Ezt már az ösztöne sugta neki.)

És bevágott a kinok között született csalafintaság: a jó bárónak sikerült magát a vénleánytól elszigetelnie egész az ebéd végéig. Asztalbontás s a kölcsönös köszöntések lepergése után meg ugy elszaladt még a gyermekeitől is, mintha sürgősen kergetnie kellene valakit. Pedig csak a szobájába menekült. Ösztönét követve, magára zárta az ajtót utána siető gyermekei orra előtt…

Zsuzsa ijedten nézett a bátyjára.

– Mi lelte apát? Olyan különös volt az egész ebéd alatt!

– Fogalmam sincs, – mondta Bálint, – leghelyesebb lesz, ha megkérdezzük tőle. – S kopogtatott a zárt ajtón.

Bálvándy kinyitotta, de csak a fejét dugta ki rajta.

– Ne háborgassatok most, menjetek a másik szobába, olyan a fejem, mint egy kád.

– Éppen azért, apa, eszelte Zsuzsa. – Könnyiteni kell rajta… Csak nem félsz a tulajdon gyermekeidtől?

– Mi, hát erővel be akartok jönni?

– Igen, mondj el nekünk mindent.

Bálvándy eleresztette a kilincset. Bálint és Zsuzsa benyomultak a szobába. A leány átkarolta atyja nyakét és hozzá törlészkedett, mint egy hizelkedő fehér cica.

– Nos, mi baj?

– Isz, – nyögte az apa, – ha el lehetne mondani, de nem lehet.

– Mindent el lehet mondani, apa, – jegyezte meg Bálint némi szemrehányást eláruló hangon.

– Lehet a manóba, – tiltakozott az öreg, fia felfogása ellen, – különösen, mikor az ember azt se tudja, hol a feje!… Hagyjatok békében, mig valamennyire összeszedem az eszemet.

De Zsuzsa csak nem hagyta békén. Megfogta atyja kezét és lehuzta maga mellé a kerevetre.

– Mi történt – kérdezte szeliden, mint anya, mikor gyermekét faggatja, – közötted és Ágnes között?

Bálvándy letörölte végre homlokáról a verejtéket.

– Hü, hisz épp ez az, amit nem lehet elmondani.

– De történt valami?

– Történt ám, de nagyon is történt. Attól bolondult meg az a hölgy…

– De apa! – csudálkozott Zsuzsa atyja modorán.

Az suhintott a kezével.

– Ne csodálkozzatok most a kifejezéseimen. Igenis: megbolondult!

– Akar tőled valamit? – faggatta Bálint.

– Hüha, de akar ám. Hanyatt esnétek, ha tudnátok, hogy mit akar.

– De most már tudnunk kell, – jelentette ki Bálint határozottan, – a titkolódzás nem méltó hozzánk. Mi Bálvándyak mindig egy test és egy lélek voltunk.

– Jó, – pukkantotta ki a meghajszolt férfiu elkeseredetten, – a lelked rajta… Hát azt akarja, hogy elvegyem.

Zsuzsa összecsapta a kezét és nevetett.

– Ugyan, apa, alighanem képzelődöl.

Bálint már nem volt ilyen naiv… Ha képzelődés is, vélte, nagy okának kell lenni, hogy ennyire kihozta atyját a sodrából.

– Miből kombinálsz? – kérdezte gyanakodó hangon. – Mert ok nélkül senki sem juthat ilyen föltevésre… Miből merit az a nő jogcimet arra, hogy elvétesse magát veled akaratod ellenére is?

Hát azt csak még se vallhatta be Bálvándy a gyermekeinek (ha egy test és egy lélek volt is velük), hogy biz azt egy csókból meritette, amit már házas korában lopott tőle. Megvetnék s egyben bolonddá deklarálnák érte… De valamit mégis mondania kellett… Miféle mesét gondoljon ki hamarjában?

Egyelőre nem erőltette meg az eszét… Majd előbb hideg borogatásokat rak a forró fejére, tervezte, csak aztán próbálja hasznát venni.

– Ne vallassatok most, kérte addig is gyermekeit, – mint valami bünös. – Nem voltam én rossz soha, csak bolond néha. Egyszer majd elmondok mindent magamtól, ha nyugodtabb leszek.

Zsuzsa és Bálint békét hagytak apjuknak…

Bálvándy magára maradt a szobájában. Borogatást ugyan nem rakott a fejére, de belemártogatta egy párszor a mosdótálba. Aztán csakugyan megpróbálta, hogy hasznát vegye az eszének. Nagysokára sikerült is önmagával megállapodásra jutnia. Ugy határozott, hogy inkább beleveti magát a nyilt csata forgatagába minthogysem örökké gyötörje a kinos bizonytalanság érzése. Tisztázni fogja a helyzetet, mert, vélte, az örökös bujkálással még csak jobban összegabalyitaná. De ez a módja az önvédelemnek különben sem méltó hozzá… Hiszen elvégre az is lehetséges, kapkodott a szalmaszálhoz, hogy Ágnes csak évődött vele az ebédnél: eszeágában sincs, hogy a multra irányuló aposztroféit komolyan vegye. Az ő korában rendes viszonyok között fütyül a nő a férfira.

Egyszóval, feltette magában Bálvándy, hogy beszélni fog Ágnessel, ha nevetségessé is teszi magát ezzel. A fő, hogy tudja magát mihez tartani. Különben hogy védekezzék?…

… A tépelődő, izgékony természetü ember semmitől sem irtózik jobban, mint az életnek bizonytalan nyugtalanitó jelenségeitől. Az ilyen inkább beleveti magát a legképtelenebb veszedelmekbe, csakhogy elvesse gondját azoknak az apró, gyakran meg se indokolt izgalmaknak, amelyeknek harcedzett férfi oda se néz, de őt aludni sem hagyja, mint az érzékeny bőrü embert a bolhacsipés. Természetes, hogy ez a tultengő nyugalomvágyból eredő idegesség többnyire meggondolatlan, logikátlan tettekre ragadtatja az emberét.

Bálvándy is eltévesztette az utat. A helyett, hogy kikerülte vagy nyugodtan bevárta volna, hová esik: elhatározta, hogy nekimegy a bombának, elkapja a levegőben s tovább lóditja, mielőtt felrobbanna…

Isten csudája, hogy a dolog véletlenül sikerült neki…

Mielőtt felkereste volna Ágnest, még Mukihoz is beszólott Bálvándy. Hátha megtud tőle valamit.

A beosztott életü férfiu éppen délutáni egészségi álmát aludta, de azért örömmel felkelt az ő Toncsija kedvéért. Komolyságot erőltetett magára, eltompitotta beszédmodorának szatirikus élét is, hogy annál jobban beleugrassa Bálvándyt a bizalmaskodásba… Tudta, hogy az gavallér ember létére a maga jószántából nem fogja neki elárulni, hogy Ágnes az ő megcsókolt felvidéki hölgye; viszont érdekében állott, hogy rászoktassa a jó urat a hozzá való tökéletes bizalomra. Különben hogy forgassa az ujja körül?… Elhatározta, hogy taktikával csikarja ki belőle a diszkrét vallomást.

– Szervusz, bruderkám, foglalj helyet.

– Nem ülök le, pajtás, dolgom van, csak beszóltam egy kicsit.

– No csak, el ne vidd az éjjeli álmomat is.

– Pardon, zavartalak, de mindjárt megyek, csak azt akartam veled tudatni, hogy látogatást teszek hugod ő méltóságánál.

– Ugyan kérlek, – ravaszkodott Muki, – teljesen felesleges. A hôtelélet ilyenre nem kötelez. Majd találkoztok ti még…

– Deiszen, – izgelődött Toncsi báró, – nem etikettről van szó. Fontos beszédem lenne őméltóságával.

Mukira most maga a helyzet diktálta rá a humort.

– Ejha, – évődött a jámbor báróval, – alig egy órája, hogy ismered és máris fontos beszéded van vele? Talán – tette hozzá finom maliciával, – meg akarod őt is csókolni?

– Nem, – tiltakozott a jó ur szive mélyéből a gyanu ellen, – nem, óh, nem.

– Akkor talán már tulestél rajta? – incselkedett Muki kacagva, de olyan ártatlan képet vágott hozzá, hogy Bálvándynak eszeágába se jött, hogy gyanura kapjon merész tréfájától. Inkább megdöbbent, hogy barátja igy, tudtán kivül rátapintott az igazságra.

– Ne tréfálj, kérlek, – hebegte, – az ügy igen komoly.

Mukinak minden erejére szüksége volt, hogy, ha csak a hangjában is, megszólaltassa a szivét. A báró karjára fektette kezét és a szeme közé nezett.

– Édes Toncsikám, – mondta szemrehányó hangon, – ha csakugyan komoly az ügy, az lenne első kötelességed, hogy közöld velem. Avagy nem tartasz igaz barátodnak?

Ezzel felállitotta a csapdát.

– Igen, igen, – makogta a jó báró, – de olyan természetü a dolog, hogy indiskréciót követnék el, ha…

Itt megakadt, mert érezte, hogy féllábbal már bele is gázolt az indiskrécióba.

A szemes Mukinak most már csak egyet kellett rajta lóditania, hogy nyakig benne legyen.

– Ugyan kérlek, – korholta barátját, – ez kicsinyes és tulhajtott felfogás. A diskréció egy neme a titkolózásnak, az pedig széjjel választja az embereket. Nem lehetne se barátság, se szerelem a földön, ha törvénynyé emelnénk a föltétlen titoktartás kötelezettségét. Ezzel a kétszinüsködés jogát szentesitenénk.

A nyakatekert okoskodás nem ütött be egészen. A báró még hadonászott egy kicsit.

– Nem tehetem, barátom, nem tehetem, némileg téged is érint az ügy.

Muki kénytelen volt friss csalétket elhelyezni a tőrbe.

– Látod pajtás, – mondta elegikus hangon, – előbb-utóbb ugyis kitalálom, mi közös ügyed lehet neked Ágnessel. Hiszen eleget beszél a helyzet maga. Husz év óta nem láttad hugomat, tehát a ti ügyetek régi keletü. Ágnes is elég világosan példálózgatott rá, a te elfogultságod is elég ékesszóló: itt könnyü kombinálni. Fiatalok voltatok, – rukkolt ki hirtelen, – te holmi ártatlan meggondolatlanságra vetemedtél a hugommal szemben, amiből az alighanem tőkét csinált magának szegény; téged meg a lelkiismereted bánt, hogy tartozásodat vele szemben be nem válthatod… Beszélj: mi történt köztetek?

Ez az áttetsző okfejlesztés már végképp levette Bálvándyt a lábáról. Oly ép és erős volt a Muki logikájának valamennyi láncszeme, hogy a bünös nem is próbált ellene védekezni: vallott.

– A te kuzinod volt az a bizonyos felvidéki hölgy, akit megcsókoltam annakidején.

Mukinak ebben a pillanatban minden szinjátszó tehetségére szüksége volt, hogy szégyent ne valljon a szerepével. Csudálkoznia kellett, meg kellett botránkoznia, egyben vigasztalnia kellett barátját és mégis meg kellett tartania az uri előkelőséget. S mindezt egy füst alatt, lehetőleg egy mondatban kellett kifejezésre juttatnia.

Ám jó szinész volt Muki: kitünően oldotta meg a müvészi feladatot.

– Óriási! – kezdte a játékot a csudálkozással. – Ezt nem tételeztem volna fel rólad, – folytatta a megbotránkozással, – uri leánynyal szemben az ilyes dolog nagy léhaság… No de – végezte a vigasztalással. – most már ugyis hiábavaló minden skrupulus: a dolog megtörtént s oly régen történt, hogy kár belőle kázust csinálnotok.

Elhallgatott. Olyan komoly és előkelő volt, mint egy gyóntató francia abbé, miután a gyilkosnak bünbocsánatot adott.

Jó Bálvándy sajnálta is, hogy nem pap, mert igen szeretett volna neki kezet csókolni. Mintha csak az ő szive közepéből szedte volna ajkára a szót… Igaz, leszidta, de azt megérdemelte, ám rögtön hozzátette, hogy kázust nem lehet a dologból csinálniok. Azaz se neki, se Ágnesnek. Le kell nyelnie az egészet, el kell felejtenie… Tökéletesen igy itélte meg ő is a helyzetet.

– Muki, – hálálkodott a jó ember, – ah, drága Muki, nagyot könnyitettél a szivemen. Te nemcsak nagylelkü vagy, de bölcs is, büszke vagyok rá, hogy bizalmadra méltattál.

– Szóra sem érdemes, majd magam is beszélek Ágnessel.

– Te drága barát!…

– Bár – folytatta Muki, megjegyzésre se méltatva barátja hálákodását, – azt hiszem, elefánt helyett legyet csapok agyon. Ágnesnek aligha jut eszébe, hogy egy husz év előtti fiatalkori komédiádat ma is komolyan vegye.

Ravaszságának egy picinyke árnyalata se érzett meg a hangján és szavain.

Toncsi olyan puha lett, hogy Muki bátran rákenhette volna kenyérre vaj helyett.

– Mit tanácsolsz, drágám? – kérdezte. – Minden tanácsodat vakon fogom követni… Hát azt tartod, ne beszéljek ő méltóságával?

Muki ugy tett, mintha gondolkoznék, aztán igy felelt:

– Hiszen beszélhetsz vele. Sőt jobb is, ha én csak szükség esetén avatkozom bele a dolgotokba. Tudod, – magyarázta, – a női lélek érzékenységét felesleges módon megilletni legalább is szükségtelen. Intézzétek el a magatok dolgát egymás között. Meglátod, nevetni fogsz a skrupulusaidon s Ágnes alighanem még jobban fog nevetni rajtuk.

Nem nevetett biz azon senkise, csak maga Muki. De volt is mit nevetnie. Hogy még olyan ember is akad manapság a világon, aki azért fél egy asszonytól, mert megcsókolta valamikor. És gyötri magát, harcban áll a lelkiismeretével, a helyett, hogy fütyülne a komédiára! Vakon, ész nélkül gabalyitja össze bolondos regénye szálait s kiteszi magát annak, hogy utóvégre is megfogódjék önkötötte hálójában… Azaz, hogy – vélte Muki, – ez a föltevés még igy is merész egy kicsit. Annyi bolondot csak még sem csinálhat még a jámbor Bálvándy sem, amennyi a tökéletes megbolonduláshoz szükségeltetik. A nélkül pedig hiába töri magát Ágnes: a nagy halat csak ugy foghatja meg, ha az a maga jószántából kéredzkedik bele a hálójába. Ilyen hal pedig aligha akadt ezideig a földgolyóbison.

… Muki természetesen rosszhiszemüleg jósolta Bálvándynak, hogy simán fog végezni Ágnessel, valójában azt hitte, hogy a makacs aggszüz ugy széjjel fogja szedni az amugy is széthulló jellemü embert, hogy csak győzze ismét összeszedni.

Pedig, bár alig hihető, csalódott…

… A jó Toncsinak talán a nászéjszakáján sem volt olyan ragyogó a képe, mint amikor egy hosszu órai lélekemelő szórakozás után (ő legalább igy fejezte ki magát) kilépett az Ágnes szobájából. Oly könnyünek érezte imént még izzó fejét és lábait, mint egy struccmadár. Nem is szaladt, röpült, mig a Muki ajtajához nem ért. Ugy megragadta a kilincset, hogy a markában maradt. Észre se vette. Eldobta a haszontalan rezet, aztán belevágta magát egy karosszékbe és elkezdett kelepelni:

– Hallod-e pajtás, én ilyen magas müveltségü urhölgygyel, mint a te kuzinod, még álmomban sem találkoztam! Micsoda hájas ökör voltam, hogy annyira félreérthettem!… Olyan magasan áll felettem, mint a Csimborasszó a vakondturás felett… Tudod, mit mondott, mikor rettenetes kinlódások között nagysokára megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit akar velem?… Hahaha, nevetni fogsz te is! – Azt mondta, hogy jó barátságban akar élni egy olyan kedves, előkelő urral, mint amilyen én vagyok… Hihihihi, – rapszódiázott a jó báró, – én előkelő? Fenét! Most látom csak, milyen kocsis voltam teljes életemben! Egy ilyen nagyszabásu urnőt meggyanusitani!… Hehehe, – őrjöngött a derék ur örömében, tudod mi véleményen van a csókunkról? Azt mondta az angyal, – esküszöm, hogy szóról-szóra citálom a szavait, – azt mondta és még el se pirult hozzá, csak a szeme fényesedett meg, mondom, azt mondta: édes báró, igaz, hogy azzal a hirtelen csókkal, amelylyel engem megilletett, elzárta előlem az oltárhoz vezető utat, mert azt tartom, hogy egy becsületes leánynak életében csak egyetlen férfit szabad megcsókolnia, mindazáltal nem haragszom magára. A maga csókja egy szép emlék nekem, mint az a virág, amit egy kedves, boldog nap megörökitése végett tesz el az ember az imádságos könyvébe s sirva fakad tőle, ha tiz-husz év multán reá akad.

Muki csak hallgatott idáig. De tovább már nem győzte türelemmel a szóáradatot és a csudálkozást.

– És te, – vágta el hirtelen a báró szavát – mit mondtál neki?

– Azt mondtam neki, hogy egy irtó pimasz vagyok, váltig attól drukkoltam, hogy számonkéri tőlem az ellene vétetteket és megigértem neki, de meg is teszem, hogy ezentul én is könnyezni fogok, ha arra az eszményi csókra visszagondolok.

– Ejha!

– Semmi ejha, – hangoskodott Bálvándy, – tudod is te, hogy mi a poezis? A poezis, barátom, előbb-utóbb utóléri az embert és mondhatom, nagy élvezetet okoz annak, akinek van szive.

De erre már megint nevetett Muki.

– Vigyázz, pajtás, mert még csakugyan bele találsz szeretni a Sapphodba.

– Eh, – s hevesen gesztikulált a báró, – a te cinizmusod egyenesen szentségtörés. Ugy tisztelem ő méltóságát, mint az angyalokat, a mint hogy az is.

– Hihihi.

Valósággal dühbe jött az Ágnes késői lovagja.

– Mit nevetsz?

– Csak szabad nevetnem!

– Igen, de hadd tudjam az okát!

Muki igen belejött a mulatozásba.

– Azt nem kötöm az orrodra, – ingerkedett Bálvándyval.

Az, miután feljebb már nem srófolhatta a méltatlankodását, irányt változtatott: elkezdte Mukit leckézteni.

– Hallod-e, te ember, tiszta szerencse, hogy meg nem házasodtál. Annyit értesz a női lélek rejtelmeihez, mint tyuk az ábécéhez. Agyon kínoztad volna magát Xantippe asszonyt is… Hü, barátom, nem addig van a’. Az asszony olyan, mint a virág. Ahhoz nem szabad szentségtelen kezekkel hozzányulni.

– De megcsókolni szabad, – incselkedett Kátó urral Muki.

– Ne izélj… Az egészen más, – röstelkedett Kátó ur. – Hiszen látod, hogy azért nem haragszanak meg az asszonyok… Elmondtam neked, hogy a csók olyan, mint egy préselt virág.

– Hahaha.

– Ne nevess, mert dühbe hozol.

– Hiszen elég dühös vagy már igy is.

– Hát osztán, jogom van hozzá.

– Persze, hogy jogod van.

– Ne ingerelj, kérlek.

– De megnőtt az agyarad! Az imént még azt se tudtad, hol áll a fejed, nálam kerested és most…

Bálvándy észbe kapott.

– Pardon, pajtás, – kérte a bocsánatot, – tudod, én olyan hirtelen szivü ember vagyok, nem akartalak megbántani. Te vagy az én legjobb barátom s a hugod… a hugod – hebegte, – a legjobb barátnőm… Együtt fogunk vacsorálni, ugy-e? – Kérdezte hirtelen fordulattal.

Muki vállat vont.

– Ti vele vacsorázhattok, én a kaszinóba megyek.

– Ejnye, ejnye, nem halaszthatnánk a dolgot holnapra?

Halaszthatnánk? Hát velem jössz?

– Ha ma együtt vacsorázunk, veled megyek.

– Szerelmes vagy, vagy mi a manó? – csudálkozott Muki most már egész komolyan.

– Az ördögbe, – mérgeskedett a jó báró, – a te szádat be kéne ragasztani!

– Kár lenne érte…

– Hát mi lesz?

– Nem bánom, – mondta Muki, – veletek vacsorázunk, ha a hugom beleegyezik.

– Ugyan, kérdezd meg tőle.

– Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök.

Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni… Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…

– Mi lelt téged, Ágnes?

– Nincs nekem semmi bajom.

– Lemondtál Bálvándyról?

– Eszembe sincs.

– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…

– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?

Nyiladozott már a Muki szeme.

– Ahá, hát taktika…

– Dobbal nem fogok verebet fogni…

– De megfogni akarod?

– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.

Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint áttörni a harcvonalat…

– Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a politikát.

– A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz.

– Hogyhogy? Az is benne van programmodban.

– Egyelőre kitöröltem.

Muki vállat vont.

– Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem.

Ágnes összehuzta szemöldökét.

– Ki akartad fosztogatni?

Muki felszisszent.

– Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha!

Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül.