TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A képviselő ur.

… Közeledett a képviselőválasztások ideje.

… Az uj báró egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán megnyitotta az értekezletet…

Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája, jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat kellett fizetni a megjelenéseért…

Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.

Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…

Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott az anyja teje.

De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el, sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.

Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…

Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és általános berugással ért véget. Éljen kevés volt, de arra nem is igen volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot személyesen mind a negyvenkét faluban…

És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak egy órára is.

Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.

Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett, hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki nép.

Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.

Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer forintból tizezret.

– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, – ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.

– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca – most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.

Elkomolyodott Muki is.

– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.

– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, – magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen, mintha nem is a földön járna az esze.

– S tudod az okát? – kérdezte Muki.

Bálvándy megint kapart a nyakán.

– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, – ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.

Muki önkéntelenül elnevette magát.

– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a barátjával…

– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.

– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen elfogadja a leányod meghivását.

– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki vissza a látogatást.

– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a formaságokra.

– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.

– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit küldhessen elétek az állomásra.

– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál neki az idő.

– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska.

– Eljönnél velem Ágneshez?

A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.

– Óh el, el.

– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.

Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa nevét irta alá:

„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.

Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“

Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor elkészült vele, a fülébe sugta:

– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?

– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.

… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes szüleinek különködéseire.

– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.

Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének egy kis gyöngeség!…

Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.

Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…

Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni. Vajjon mi lehet az a cél?

– Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra.

– Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit.

– Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről.

– Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha.

Bálvándy megcsóválta fejét.

– Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall reá… Valami különös nagy oka lehet…

– Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül.

Zsuzsa pártját fogta.

– Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad itéletet mondanunk.

– Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk.

– Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta, hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent.

Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát…

… Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat…

Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt billent, mint a dércsipte liliom virága…

Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive: egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével: lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott. Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél, padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza.

S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos lényén.

Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is értékesiteni a berendezésnél.

Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki.

És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja.

Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat hét alatt népesitette be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt, mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények, mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények, szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit. Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a Zsuzsa képzelete megalkotott.

Legbeszédesebb volt a férfiszalón. Vörös angolbőr karosszékek és kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az uszálya…

S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa.

Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat.

Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket, hogy oly olcsó árakat szabtak neked.

Zsuzsa átölelte atyja nyakát.

– Boldog vagyok, hogy meg vagy velem elégedve, – mondta önfeledten, – hiszen igazában és egészen most már csak te vagy az enyém.