← Table of contents
Ugor Ágnes

TIZENHATODIK FEJEZET. A Bálvándy lelkiismerete.

Reading edition

Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva.

– Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit?

– Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes vonaláról vendége kedvéért sem.

– Beszélj hát: mi baj?

– Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. – Be kellene engem savanyitani.

– Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában vagyok… Talán elveszett a pénzed?

– Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak.

– És kinek általa lopatott el?

– Annak a repedt sarku missnek általa.

Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett barátjától.

– Megengeded, hogy nevessek?

– Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem.

Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a barátja megvigasztalására.

– Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem ingyen lopták el tőled.

– Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt?

– Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon.

– Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem.

– Nem is arról van szó…

– A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni.

– Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot.

– Megbomlottál? Minek?

– Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám.

– Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy garas nélkül maradjak!…

– Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni.

– S ha elveszted?

– Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz.

Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz. Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha, midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán.

A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak. Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt a bankja.

Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen rászólt:

– Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz.

Aztán leosztotta a kártyát.

Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is bemászhatott a Muki szava:

– Háromezerkétszáz forint a bank.

Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne: meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját.

– Kilépek a mutyibul.

– Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az igazi.

És tovább adta a bankot.

– Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte.

Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét a fülének engedte át a tért.

És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni.

– Retirálok.

Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához.

– Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok játszani.

– Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a helyzetemet.

– Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan, – hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom. Te mindig szerencsét hoztál nekem.

Bálvándy nem értette a homályos mondást.

– Miféle szerencsét hoztam én neked eddig?

Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát.

– Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor szigoruan. Az ándung beszélt belőlem.

– Jó, de nekem nincs ándungom.

– Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz.

– Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri…

– Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta.

– Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően.

Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán szólt rá Bálvándyra.

– Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat.

Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát.

– Szervusz, Bálvándy.

– Szervusz.

– A bakkszobából jöttél?

– Onnan.

– Nem is tudtam, hogy játszani szoktál.

– Szokott az ördög, más játszik helyettem.

– No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási költségedet.

A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje.

– Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. – Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél.

Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak, a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája.

Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még ölelkezett is vele.

Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási költség cimén…

Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette, hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a missze okozott neki.

Még aznap megtudta…

Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt abban a körben, ahol Bálvándy is ült.

Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy: finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit.

Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor jutott volna eszébe, hogy dolga van vele.

– Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással.

A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a maradék garasaiból.

– Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk.

S követte Mukit.

A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével.

– Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel, – tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől.

– Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. – Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet) – én még hasznosabban müködtem.

– Mi?!

– Mondom, hogy hasznosabban müködtem.

Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától.

– Nyertél?

– Persze, hogy nyertem.

Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött.

– Mi?

– Nyertem no, nem értesz magyarul?

– Mennyit?

– Ötvenezer forintot.

A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a szivében: mind az arcába szökött.

– Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer forintot nyertél nekem?

– Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz?

– Ötvenet nekem és ötvenet neked?

– Na, csakhogy megértetted végre.

Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el, mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott neki. Lyukat beszélt az oldalába.

– Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka: esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert.

Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a katángkoró.

– Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta, – azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet.

Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni.

– Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod?

Muki ránézett.

– Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez.

– Mik a te törvényeid?

– Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága, függetlensége, hatalma árkánuma.

– Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek.

– Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk…

Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca kigyult.

– Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain, bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik.

– Megmozdult Bálvándy szive is.

– Én, – mondta, – nem kérem tőled számon a multakat. Hozzád szoktam, szivemhez nőttél, szeretlek… De ha ugy áll a dolog, mint ahogy mondod, nem-e lenne jobb, ha az ember otthon maradna csendes tuszkulánumában, ahol a nagy vihar legföljebb a parkja fáinak koronáját tépi meg s nem vágynék a tengerre, ahol a bárkája oly könnyen ellsülyedhet.

– Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe, szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele, annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb.

– Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és tettei között.

– Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek?

Muki suhintott a kezével.

– Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel. Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor magától fog a haszon az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a nagyképüeké s a függetleneké.

– Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon.

Muki keserüen nevetett.

– Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet! Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek: leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit, amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott.

… A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi, hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja, nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?… Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon.

Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről érintette az ő lelki világát.

– Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől!

– Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van kárhoztatva a nemzet fele…

Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli szellő… s azzal elaludt a láng.

– Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését szárazon, szinte röstelkedve.

A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben.

– Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem neki.

– Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a választás után.

– A pártkassza segitségét nem fogadom el…

– Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá.

A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először.

– Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül.

Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát.

Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott. Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett! Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!… Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik…

… Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor majd meglátja. Addig nem gondolkozik.

Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült szent fantómok: Zsuzsával álmodott.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings