MÁSODIK FEJEZET. Muki báró.

Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.

– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom meg az ezer forintodat családi gyász miatt.

– Hogy-hogy?

– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.

– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.

– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az adósságaimat.

– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.

Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.

Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.

… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező ingatlan terhére további ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom, Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…

… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja, mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia. Egy licitáció és fuccs a hitelnek, amiből immár évek óta él!…

Egyelőre csak a Muki álmának lett fuccs. Egy ideig még elkinlódott fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz szellemek.

A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba. Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba. Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna, ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő, amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…

Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt: önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét, kifosztogatták…

– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom, sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája, amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot, szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze egyszer ott remegett az övében…

Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel – előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó. Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után. Mily tragikum!…

Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…

Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…

Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz fölébresztette Mukit.

– Méltóságos uram, helyben vagyunk.

– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.

A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr bőröndjeit.

Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az unokahuga hangja:

– Jó napot, Muki.

– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy? Puszi.

Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.

– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi objektivitás.

Annál több volt Ágnesben.

– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.

Muki elröstelte magát.

– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem szükségem van a te jóságodra.

– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.

– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.

– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…

Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját keresi. Muki az eszét kereste.

– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked annyit, amennyi kell.

A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk, hluk, hihilukk…

Ágnes folytatta:

– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy Antallal.

– Meeg?

– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a körmeid közül.

Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos képpel leste huga további szavait:

– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.

– Lu… lu…

– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és lovakat…

– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte magát.

Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:

– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.

De ezt már nem értette Muki.

– Én is az övéből?

– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod nyerni a pénzét.

– É-én? Nem tudok én nyerni.

– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.

– I-ijnye, biz én ezt sem értem.

– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem, mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.

Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy jókedvü paripa: hihihi, hehehe.

– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.

– Lefektethetem? hogy érted?

– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor kölcsön adsz neki…

De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.

– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!

– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis elvehetem… Hát oda gondolok.

Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.

Ágnes ütötte a vasat.

– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot, ha jól viseled magadat…

– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?

– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni. Pont.

A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.

– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se fellépni, mit tegyek?

– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet – kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.

– Jaj, Ágnes!

– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.

Muki összecsapta kezét.

– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?

– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem szaladgálhatok utána Erdélybe.

Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.

– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…

Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel. Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…

– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…

A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit nem ismerte meg…

Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt, de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…

Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a kastélyba, a huga utasitása szerint:

– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben – jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten, kiirtottam a házból…

Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes békességet, az előkelő szellemet…

Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját. Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét. Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva, freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.

Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…

De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal fogadta rég nem látott rokonát.

– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te, te rossz, haszontalan rokon!…

Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz, ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött vele, nyugodtan folytatta:

– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek, alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes, kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…

Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta minden teketória nélkül.

– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat évig élt.

Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok) ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket. Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.

Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak, örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is, hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott nimbusza.

Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya, hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott, hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…

Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel a hires fa hajtásai között…

… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz engedte jutni az öccsét is.

– No, öcsécském, most már beszélj te is.

Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.

Kikecmergett hát a himbából és megrázogatván vékony lábszárait, megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni, mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette – nem tetszett ez a furcsa modor.

– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!

Muki kézzel-lábbal protestált.

– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…

– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi sajnálnivalót találsz rajtam?

– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg vagyok hatva.

– Mitől te?

Mukinak egyszeribe megeredt a szava.

– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és – bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.

– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a köny nem szégyen és könnyit a lelken.

És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia kellett.

A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt, szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára. Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…

… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább nénje felől kérdezősködött.

– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog kijönni.

És ebben a pillanatban benyitott a néni.

Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már örülni a legnagyobb örömöknek se.

– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége sóhaját és némaságát.

Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb méltatlankodásnak adjon helyet.

– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom, csak, ah, szerencsétlen vagyok.

– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…

Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek, egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az koptat, nyüvi az életerőt…

Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással, amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.

Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé, sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a jellemét.

Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.

Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy hazudott és kertelt, mint a záporeső.

A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a megragasztására. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek, alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan kezekbe kerül, mint az Ágneséi…

Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára, vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor, vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői ártatlan kedvteléseit…

Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…

Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.

Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét, a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…

Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme. Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye. Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra, képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke, mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és igy tovább…

Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se jött vissza.

Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.

A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta, mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla, hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…