ÖTÖDIK FEJEZET. Zsuzsa.

Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is csókolózott vele.

A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a vastag vonásokat kedvelte meg.

A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának.

– Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél.

És belecsikkantott a véknyába.

Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az előkelő urak, akár a konfliskocsisok a standon, ha nagy a hideg… Aztán rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá. Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál.

Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit.

– Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack sört.

Bodorodott az is.

Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt. Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát.

– Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, – tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak?

– Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg.

– Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te?

– Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és átugrom ezt az asztalt.

– Ne bolondozzál!

– Becsületemre!…

A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény husát.

– Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad?

– Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem.

– Hát az jó: a haricska-puliszka?

– Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére.

– Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert attól utáltam meg a nyarat falun.

– Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz kapni káposztaborral.

– No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra.

– Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy miért kitünő.

Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy költséges egy kicsit.

De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében.

Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk.

– Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját.

– Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére.

Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak gyermekei vannak.

– Hát hol vannak a gyermekeid?

– Angliában voltak lord Chesternél.

– Chesternél, hát már olyan nagyok?

– Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom tizenkilenc; holnapra várom őket haza.

– Örülök, hogy megismerkedhetem velük…

– Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek.

– Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy…

– Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is, hanem a fiam…

Muki elnevette magát.

– Hahaha, félsz a fiadtól?

– Attól tartok, hogy szamárnak hisz.

– Ne mondd…

– Becsületemre!

– Hát olyan?

– Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán, mint egy német professzor.

– Pápaszemet, hüha!

– Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki pápaszemet visel.

– Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az ember szeme elkopni.

– Hát hol?

– Az Alföldön, a laposon.

– A laposon? Hogy-hogy?

– Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem pihenhet meg sehol.

– Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e?

– Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad?

– Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort.

– De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet.

– Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb.

– Kiváncsi vagyok rá nagyon.

– A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is.

– Óriási!

– Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém, de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől.

Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott. Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az erdei tündér előtt.

– A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája.

Bálvándy nevetett.

– Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen.

– Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben.

– Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon szerettem a feleségemet.

– És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen.

– Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket: mindjárt a csókon kezdtem.

– Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt veled…

– Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam.

– Furcsa passzió! – nevetett Muki.

– Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, – mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat? – gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, – fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó szó után.

Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe. Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette, hogy nem csal a sejtelme.

Azonban (bár a teljes bizonyosság kedvéért szeretett volna egy pár kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson. Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, – Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára szüksége volt.

Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!

Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan rejtelmek…

… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb. Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.

„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves. Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“

Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd előtt kellett megérkeznie.

Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a tündér.

Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is. A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek, egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az ablakon át is belecsattogtak a fülébe…

Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el. Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.

… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát, legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca? Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…

Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből, amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén megfeszült köpenyeg.

– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.

Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…

Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben, hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője (derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:

„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei. Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki. Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden veszedelemmel szemben vértezve van stb.“

Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját. Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…

… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába. Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.

Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar meghalni…

Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet Bálvándra.

A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, – mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…

– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához, midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.

– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, – csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.

– A manóba, hát csupaszszáju?

– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.

– Csak nem bomlottál bele?

– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…

– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?

– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány, – olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.

– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.

– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert átöltözködöm… Küldd be Julit.

– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.

– Sietek, apácska…

Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.