ELSŐ FEJEZET. A könnyelmü csók.

Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak adott…

Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul, minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek, mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.

Ime:

Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,

megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,

férjhez adott egy gyönyörü leányt,

kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy angol baronetet.

Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos, hogy a nélkül nem történhettek volna meg…

A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal, erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…

Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.

A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az, (nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit, különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a vénasszonyok.

De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.

Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét. Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban bizony felsült vele egy kissé.

Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, – lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak harmóniában a szép hajával.

De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már valósággal megijesztette.

– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.

– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok, kosokért jöttem.

– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), – hogy mert engem megcsókolni?

– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, – jóvá teszem a hibát.

Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes szobaleányt.

Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta: pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.

– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős ön.

– Hiszen az vagyok.

A leánynak villámot szórt a szeme.

– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.

A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.

– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.

– Ugor Ágnes vagyok.

S gőgösen fölvetette szemét a leány.

Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.

– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is – magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn… s mit árt kegyednek az a pici csók!

– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot, – velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.

– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.

– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.

– Milyen elégtételt, az Istenért?

– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet egy uriembertől.

Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje fölött.

– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!

– Én várok…

– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…

– Azt előbb kellett volna meggondolnia…

S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és vár.

Elhatározását kivételesen közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is bevallotta, hogy mire számit.

– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…

Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…

Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha megismeri a történetét.

Ki volt ő?!…

Szülői a család szégyenének mondották egymás között, rokonai a család eszének. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.

Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat, ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.

Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt, Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós tulemberében.1)

És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit… Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét, máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig csudákat sejtet és csudákat müvel…

Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét, amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?

Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem józanodott ki belőle, nem mondott le róla.

Várt!…

Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig, tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült a bizakodása.

És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az utjából: meghalt.

Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.

– Most már rajtam a sor!…

Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek leigázásából élt…

Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott. Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta. Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik mágnásleány kezére…

Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb, szivósabb akarata érvényesüljön.

Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak, látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az adóságairól.