KOMOLYNEMŰEK S ROKON.

308. Az ur isten minden gyülésekben, Jelen vagyon törvénytételekben. A birák közt törvény-itéletben, Kire kire figyelmez mindenben. Mint itéltek, mondja nagy haraggal, Ti földi birák, sok álnoksággal? Bünöst veszitek be adománynyal, Mit töltöztök hamis birságokkal? Igazat ti a nyomorultaknak, Itéljetek a szegény árváknak. Törvényben ne ártsatok azoknak, Ajándéka veszszen gazdagoknak. Szegényeket a hatalmasoktól, Szükölködőt bünösök markától, Mentsétek meg ti őket azoktól, Magatokat hamis rovásoktól. Istenek vagytok, az isten mondá, Ő képiben rendelt szolgáivá, Igazságot tenni parancsolja, Ti mindnyáján vigyázzatok arra.

309. Reménység az embert gyakorta táplálja, Strázsa istrázsáját reménységért állja, Erős hadat, várat, ugyanazért szállja, Hogy pályafutását ő is megpróbálja, Hol kiebb, hol belebb halászhat a halász, Távol puskájával kerülget a vadász. Lépet vet és lest hány reggel a madarász, Reménységért hányja horgait a halász. Tengeren a gályák ha elszakadoznak, Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak, Noha ők, szegények, szárazat sem látnak, De jó reménységért azokhoz kapkodnak. Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek, Lovat abrakolnak, puskákat töltenek, Fegyvert, kardot kötnek, harczra ugy készülnek, A jó reménységért csak nem elröpülnek. Jó reggel a szántó nézi taligáját, Igazgatja vasát, éles csoroszlyáját, Elébe ragasztja csikorgós tézsláját, Ökrei nyakára felteszi a jármát. Oh boldog szerencse! engem is jól biztass, Kenyeret holtomig, istenem, szolgáltass, Te szent országodra igaz utat mutass; Ha meg kell is halnom: lelkemnek irgalmazz.

310. Felkel jó hajnalban a szántó álmából, Felserkenti magát pacsirta szavából, Könyörög istennek szives indulatból, Adja szép áldását földi munkájából. Elsőben a szántó nézi taligáját, Igazitja vasát, éles csoroszlyáját, Elébe ragasztja sikoltós tézsláját, Ökrei nyakára felteszi igáját. Azonban jó reggel elkezdi munkáját; Forgatja szép renddel rendes barázdáját; Szólitja ökreit, szőkéjét, barnáját, Dúdolja mellette a szántó nótáját. Haj villás! haj sudár! csákó, szőke, barna! Fordulj hamarsággal csára, barázdára. Vondogáld az igát a gazda hasznára, Tölthesse meg zsákját szegények javára. Ha most keseregve barázdába lépünk, S sirva a földébe buzamagot hintünk, De vagyon istenben ollyan reménységünk, Hogy megtelik nekünk gabonával vermünk. Majd elhozza isten a kedves aratást, Látunk földeinken nagy sok keresztrakást. Énekelve teszszük a kéve-behordást, Örömmel végezzük a kedves nyomtatást. Titeket pediglen a zöld legelőre, Édes ökreim, a szép kies mezőre Legeltetlek, ottan szép folyóvizekre Bömbölve legeltek a ti kedvetekre.

311. (A magyarnak régi nótája, a szárnyas állatokrul). Szép madár a föcske, szépen föcsög, Mikor a reggeli harmat csöpög. A kisded pacsirta, Az eget hasitja Szárnyaival. Ékesen hangicsál, Nap sugárin sétál Lábaival. Szépen a snefek is fütyörésznek, Csirkefogó kányák egerésznek. A veréb csiripül, A gólya kirepül Szárnyaival. Örvendeznek ezek, Vigan énekelnek Örömükben. Csörög a szarka is az erdőben, És a fülemüle a mezőben. A kacsák fürödnek, A csókák sietnek A fris kutra. Fényes nap a szépit, Feltolja a képit A nagy utra. Érez minden állat vidámulást, Az apró madárkák megujulást. Gyöngyharmatos reggel Madarkák sereggel Csoportoznak. A virágok nyilnak, Füvek illatoznak A réteken. A szántó is felkél szerencsésen, Fúj a tavaszi szél igen frissen. Befogja ökreit, Miveli földeit Szerencsésen. Munkáját folytatja, Barázdát forgatja Szép rendesen. Isten ő felsége meg is áldja, A szántó marháit meg is tartja. Fegyvert és katonát Ekét és boronát Ő forgatja. Földön a gabonát, Mennyben a koronát Osztogatja.

312. ÖRÖMDAL. (A fonó asszonyok számára.) A mit csak látnak a szemek A szép természetben, Az mind egy fölséges remek Az isten kezében. Mondjunk hálát, mondjunk áldást A jó istennek, Minden jóért, a mit adott, A kegyelmesnek. Az égen süt a pompás nap, És gyöngéden a hold; A számtalan fényes csillag, Ez már régtől igy volt. Mondjunk hálát, stb. Tavaszkor zöldül a szép rét, A fák virágoznak; A madár mondja énekét, A tücskök hangoznak. Mondjunk hálát, stb. A szegfü szépen illatoz, A tulipán nyilik; A föld is édes epret hoz, A rózsa kipirlik. Mondjunk hálát, stb. Földét a gazda szántja meg, És abba magot hint; A jó isten azt áldja meg, És ő arat megint. Mondjunk hálát, stb. Nyárban a rét füve érik, A gazda kaszálja, A marhák jó izűn eszik, Az isten táplálja. Mondjunk hálát, stb. Eljön az áldott őszünk is, És áldást hoz reánk; Megtelnek borhordóink is, Vermeink és pajtánk, Mondjunk hálát, stb. De végre jő a rideg tél, Minket a házba hajt; Ha nyárban gyorsan gyüjtöttél, Most nem érzed a bajt. Mondjunk hálát, stb, A kendert most vigan fonjuk, Mert abbul vászon lész, Mellyel testünket takarjuk, Ne érje hideg vész. Mondjunk hálát, stb. Nem kell nekünk sok drága kincs, Nagy fényes palota; Mert ha a szivben béke nincs, Az ezt nem adhatja. Mondjunk hálát, stb. A jó izű étek mit ér, Hogyha nincs egészség, Inkább csak egy darab kenyér Legyen és békeség. Mondjunk hálát, stb. Ne irígyeld a nagy urak Szép fénykedő sorsát; Mert van nekik is sok bajok, Ha azokat tudnád. Mondjunk hálát, stb. Midőn te néha édesden Izleled az álmot; Bú, gond, hir, szeszély és minden, Nem hágy nekik nyugtot. Mondjunk hálát, stb. Sokan a fejtörésekben, Sokan unalommal Vesztik az időt éltekben, Te mezőn munkáddal. Mondjunk hálát, stb. Légy tehát megelégedve Alacson léteddel; Csak fel legyen ékesítve Lelked erkölcsökkel. Mondjunk hálát, stb. Mert ugy is mul minden, mi volt, És gyorsan változik; A hol tavaszkor rózsa volt, Ott vad moh tanyázik. Mondjunk hálát, stb. Nincs szebb, mint a szép ifju kor, De majd az is elmul, Nem leszünk más, mint föld és por, Mint a levél, melly hull. Mondjunk hálát, stb. Ha eljön a szép kikelet, Ismét minden virúl; Ha eljön a végitélet, Testünk is megujúl. Mondjunk hálát, stb. Éljünk tehát mindig vigan, És tiszta életet, Ugy nem busúlunk, ha majdan Eljön a végezet. Mondjunk hálát, stb. Imádjuk szivből az istent, Kövessünk minden jót, Becsüljük az időt, mindent Tegyünk jóra valót. Mondjunk hálát, stb. Majd ugy megáld jó istenünk, Kedvel a jó világ, És ha itt eljövend végünk, Lesz örök boldogság. Mondjunk hálát, mondjunk áldást, A jó istennek. Minden jóért, a mit adott, A kegyelmesnek!

313. NAPSZÁMOS. Én vagyok egy árva gyerek, Napszám után éldegélek. Kézi munka a jószágom, Két tenyerem a jobbágyom. S széles e föld a honom. Nincsen marhám, sem cselédem, Rozskenyér az eledelem, Napsütött viz az italom, Kopasz föld a derekalom, S a szállásom zöld halom. Jó embereim elhagyának, Boldogabbhoz fordulának. Benned biztam, édes babám, Te is csak fél vállról nézsz rám. Gazdagabbra vágyol ám! Ej de mire a sok vagyon! Ép kezem, ép lábom vagyon. S a ki nem fél a munkától, Napnyugotig támadattól, Megtud élni mindenhol. Arany nem olt szomjat, éhet, A gazdag még koldus lehet. De szárazon és tengeren, Bizonyos az én kenyerem, Eltart a két tenyerem. Szeress engem, szép rózsaszál! De hiven; ne ingadozzál. Mert szivem csak hivet szeret, S ha gazdag kell, isten veled! Majd megismersz engemet! –

314. Én vagyok egy árva gyerek, Napszám után éldegélek. Nincsen marhám, sem cselédem, Száraz kenyér az ebédem. Kopasz földön pihenek. Jó emberim elhagyának, Boldogabbhoz fordulának. Benned biztam, édes babám, Te is csak fél vállrul nézsz rám; Rabja vagy a jószágnak. Ej van nekem egy jószágom, Mert van ép két kezem, lábom. Napnyugotig napkelettöl Valahol a munka csak köll, Van mindenütt lakásom. Arany nem olt szomjat, éhet. A gazdag még koldus lehet. De kősziklán, jégtengeren Eltart engem két tenyerem, Azt is, kit e sziv szeret.

315. Ha van egy kis házam, egy darab földecském, E mellett egy barna friss feleségecském, Megvan e világon minden boldogságom, Vigadok, mint madár a legzöldebb ágon.

316. Pázsitos udvaron lakik a szegénység, Üres kamarába beszorul a szükség. Ott egy fedél alatt legközbül az éhség, De atyafit látni gyakran jár az inség. Előáll a restség, mint egy édes atya, Mellé a korhelység, mint egy édes anya. De a sok borital csak azt erősíti, Hogy mindenik neki tulajdon gyermeki. Restség, korhelységet annyira szerette, Hogy most nem régen is teherbe ejtette. Borital fiokat szereti elvenni, Ugy szokta magánál örökbe tartani.

317. Kalapom szememre vágom, Mellette hervad virágom, Sirva nézem. Igy múlik el ifjuságom, Ma holnap oda világom, Oh be érzem! Fogd meg pajtás, a vasvesszőt, Verd meg véle a temetőt, Mert nem kedvez semmi szépnek, Semmi épnek. Addsza pajtás, a vasvesszőt, Hadd kérdem meg a temetőt: Hol fáj neki. Oda sujtok, hadd érezze A fájdalmat, s ahoz mérje A miénket. Ottan olly csendesen nyugszik, És a gondtól megmenekszik, Párnáján sok hiv szerető, Jó temető! Oh ne bántsd pajtás, azokat, A mohosult sirhantokat Vasvesszővel. Keress inkább az ut mellett Kettőnknek egy nyugvó helyet, S majd idővel Tüzz mellé egy száraz ágot, Hadd példázza e világot, Mellyet ketten kinevettünk, Föl sem vettünk.

318. Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél, Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél. Soha nyugta nincsen, Éjjel nappal készen, A talpán kell állni. Czifrasággal teljes rongyos szürdolmánya, Alig van szegénynek egy pipa dohánya. Fekete kenyérrel, Egy kis leveskével Meg kell elégedni. Már reggel jó korán ott terem az ispán, Kezében a csákány, robotra szólitván. Ha szavát megveti, Bezzeg megheveri A derest, jajgatván. Száraz gégéjét csak a viz öblögeti, Éhes gyomrát pedig árpakenyér tölti. A sovány turóval, Hajdina-gombóczczal Meg köll elégedni. Egész nap fáradoz, de másért dolgozik, A sok dézmát szedik, meg sem is köszönik. Ha pedig vétkezik, A tömlöczbe teszik, Hol sem eszik, iszik. Biró az adóért, pap, mester stólaért, Zsidó és kocsmáros pálinka áraért Zaklatják untalan, Mentsége hasztalan, Mig lelnek benne vért.

319. Nincsen szerencsésebb a paraszt embernél, Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél. A paraszt, urakat, tartja a papokat, Tartja katonákat, és a koldusokat. Ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna, Ha ő nem szántana, mindnyájunk koplalna. Római császárok az ekét fölvették, Királyságuk előtt azt nagyra becsülték. Jó reggel a szántó ekéjét forgatja, Fur, farag, vasait földnek igazgatja. Reménységgel szegény, földeit megszántja, Megérett buzáját örömmel aratja.

320. Busúl a vén gazda, siratja teleit, Búval emlegeti elmult esztendeit; Más világ volt, mondja, mikor gyermek voltam, Illy gonosz világról még nem is álmodtam. Tisztelet mindennek, igazán megvallom, Háborog a gyomrom midőn eztet hallom; Mert minden századnak volt elég szemete, A kit ki nem söprött az erkölcs pemete. Mindenkor suhogtak isten ostorai, A kit bizonyítnak őseink sorai, Mindig volt kelete az akasztófának, Jajhozó deresnek, gömbölyű pálczának. Szántani megtanul tinó az ökörtől, Rosz lenni megtanul ifju az öregtől; Kősót nyalogatni siet a vén kecske, A vak koldusnál is elkel a menyecske. Még azt is áldozza a gyönyörűségnek, A kit az ifjuság tartana csömörnek. Tehát a vénekben sem volt meg a jóság, Vak, a ki nem hiszi, mert fényes igazság. Élnek még közűlök most is egynéhányan, De alig kosztatnak az alföldi szánon; Ezek is a régi szent világból valók, De, Herkules uccse! egy óráig se jók.

321. Csalárd világ, álnok világ, Mit csalogatsz engemet! Hivságidnak haszna nincsen, Nem töltheted kedvemet. Mert minden mulandó, Mint virág, hervandó, Minden te adományod. Elenyészik, elváltozik Szine fényességednek, Esze nincsen, a ki hiszen Könnyen igéretednek. Ah nyomorult világ, Hervadandó virág! Gyötrelme vagy szivemnek. Fölemelem fényes szemem A levegő egekre; Felvigyázok, hol ha látok Valamit még kedvemre. De nincs állandóság, Csak változandóság, A szivnek nagy gyötrelme. Ha kimegyek és kitérek A szép ékes mezőre, Minden fűvek serkentenek Világ megvetésére. Kik noha ékesek, Most örvendetesek, De sietnek veszélyre. Immár látom, hogy világon Nincs semmi állandóság; Mert elválaszt mindazoktól Az örökkévalóság; Oh te fényes világ! Hervadatlan virág! Ékes maradandóság! Veszsz el, te mulandó világ Hivsága, dicsősége; Más világra akadtam én, Ennek huz fényessége. A kinek dicsőség, Áldás és tisztesség, Mind örökön örökké.

322. Oh egek, egek! de mit cselekedjek, Hová forduljak, kinek reménykedjek? Orvost szivemnek, Gyászos életemnek, Vajjon hol vegyek? A sok gondok közt én elmém habozik, Bár van is kedvem, azonnal változik. És senki rajtam, A kitül vártam, Nem szánakodik. Fölkeresném, de nem találhatom, Bár annak minden nyomait próbálom. Esztendeimet, Szép ideimet Búval számlálom. Ha jut eszembe régi jó kedvemnek Setét árnyéka, való örömemnek, Csaknem ájulok, Ugy elbusúlok. Jaj a szivemnek! Élhettek immár szerencsés napokat; Bár érezzek is ollyan sok kinokat, Könnyebb szenvedni, Ha fog engedni, Tűröm azokat. Oh halál, hol jársz? rendemen nem kaszálsz? Vajjon felőlem mit gondolsz, mit vársz? Kétségbe ejtesz, Élve felejtesz; Miért le nem kaszálsz?

323. Természetnek csudálatos mesterségét, Tapasztalom annak minden mivelését. Ösztönöz, de nem segít, Ha fölgerjeszt, de meg nem enyhít. Hogy szeressek, szünet nélkül nagyon gerjeszt; Ha merűlök szerelembe, nagyon ijeszt. Mi haszna, ha van szemem, Ha nem szabad bátran néznem. Oh rendetlen törvényeknek mivelése! Oh kegyetlen embereknek rendelése! Eleven hogy ne éljen, Tehát a tűz hogy ne égjen? Felvett czélja vagyon minden fűnek, fának; Hogy azt elérhesse, van is módja annak. Ugy tehát minden állat Természetnek hálát adhat.

324. Állhatatlan most az asszonyi nem, Ha ma szeret, holnap azt mondja: nem. Házat épet, homokon építeni, Annyi mint asszonyokban reméleni. Sokat adott nekik a természet, Állandóság tőlök elenyészett. Ha az volna nekik a szépséghez, Közel járnának a nagy istenséghez. De ők ezen kincscsel visszaélnek, Melly bőséggel adatott nemeknek. Igy epesztik érzéseit szivünknek, Kis ideig maradandó szépségek. Lakik ugyan némellyben nagy lélek, De mig élek, illyentül is félek. Fogadások elenyészik, mint álom, A jégre vezetők közé számlálom. Nincs leányban semmi állandóság, Azért benne bízni, merő hivság. Mert változik minden szempillantásban; Ma szeret, holnap gyönyörködik másban.

325. Ez mostani álnok világban, Befedezett sok ravaszságban, Ritkán vagyon, ki maradjon Hiv barátságban, Ki fent álljon, le sem szálljon Az igazságban. Ezt példázza sok rut csalárdság; Reá czéloz minden ravaszság. Hamar botlik, meghanyatlik Most az barátság; Ezt elrontja és felbontja Egy bis boszúság. Ne higy minden száj mozgásának, Ne adj hitelt minden sirásnak. Ne fedezd ki, ne jelentsd ki Szivedet másnak, Mert azonnal nem haszonnal Ellened állnak. A mi fénylik, nem mind arany az, A mit mondnak, nem mind igaz az, Ezer közül vagy több közül Ha van egy igaz, Mostanában valójában Elég csuda az. A kit legjobb barátodnak vélsz, Sőt a kivel éjjel nappal élsz. Az, ha lehet és szert tehet, Ha tőle nem félsz, Jégre viszen, csuffá teszen Mig eszedre kélsz. Kinek soha nem is vétettél, Sőt a kivel legtöbb jót tettél, Kitől talán még egy kalán Vizet sem vettél, Hahogy szóban botlasz, abban Nagyot vétettél. Szólj kedvére ennek bár tizet, Egyszer ne adj szájába ízet, Hivségedért, szerelmedért Boszúval fizet, Sok vett jódért, jóvoltodért Nyeled a mérget. A kik azért reád nevetnek, Jól rá vigyázz, miként illetnek. Simogatnak, tapogatnak, Mig megejthetnek; Ha megejtnek, kinevetnek, Azzal fizetnek. Kivel tartasz, meg kell szemlélni, Mert mostan sokaktul kell félni. Csendességben, békeségben Ha akarsz élni, Minden szépnek, igaz képnek Nem kell ám hinni. Vigyázzon hát kiki magára, Minden dolgát tegye próbára. Ha tétováz és nem vigyáz Maga dolgára, Életének vagy nevének Juthat kárára.

326. GUTHI MÓRICZ NÓTÁJA. Ha meghalok se bánom, Ugy sincs engem ki szánjon. Koporsómra boruljon, Keservesen sirasson. Korán borult felettem, Apám, anyám temettem. Testvérem is, ki egy volt, Szülém után hamar holt. Mig iskolába jártam, Szabad koromra vártam. Hogy eljutottam erre, Öröm se jött egemre. Kiszáradott az élet, Virága semmivé lett. Halok! remény, ne ringass, Aludj magadj, ne altass. Szeretni és tanulni, Születni és kimulni, Jaj be sok rosz, kevés jó, Fedezz el oh koporsó! Tavaszvirág hamar nő, De mulandó, veszendő. Futó idő hamar mul, Tavasz virága elhull. Az én tavaszkoromnak Virági is lehullnak. Gyümölcse vára nyárra, S lehullt halál fagyára. Ifjak, példát vegyetek, Hogy boldogok legyetek. Könnyű, hibát keresni, A gyolcsjégen elesni. Én is sokat simultam, Verembe még se hulltam. Ki bünt tud a nevemre, Vessen követ fejemre. Kevés időre tettem, A mennyi jót tehettem; Barátimat szerettem, Ne sirjatok felettem.