KATONA ÉS HADI DALOK.

350. A katonának olcsó a vére, Három négy krajczár egy napi bére. Azt sem költheti el szegény, mindig kedvére, Keserűség, bánat, inség száll a fejére. Szegény legénynek testi ruhája, Ha van kenyere és szalonnája, Felesége csinos gondos, meleg szobája, Bár bocskoros, ha nem adós, nincs semmi baja.

351. Már mi nálunk verbuválnak kötéllel, Megfogják a szegény legényt erővel. Hátra kötik a két kezét kötéllel, Ugy kisérik be Kassára fegyverrel. A gazdagnak öt hat fiát nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elfogják. Utána megy apja, anyja, siratják; Kérik pénzért az uraktól; nem adják. Eredj haza, szegény ember, azt mondják, Neveld apró árváidat, hadd hordják. De megveri az ur isten idővel, Ki a szegényt elfogatja erővel.

352. Sirhat az az édes anya, Kinek katona a fia; Mindig van annak halottja, Éjjel nappal sirathatja.

353. Alig kezdett napom fénye derülni, Már is kezde setét gyászba merülni. Síp, trombita, dobszó szomoru hangot adnak, Talán, édes rózsám, vér mezejére hivnak. Szép, azt mondják, a hazáért meghalni, De még is szebb békeségben maradni. Igaz hogy azért a bátor szivü vitéznek Mellére gyönyörü érdemczimert kötöznek. Ha hát az most a haza szent törvénye, Hogy kardot rántson ifjainknak fénye, Jaj vigyázz éltedre, életemnek reménye! Hadd derüljön még fel szomorú napom fénye.

354. Isten hozzád, Magyarország! Mert bejött a háboruság. Meg sem tart semmi mulatság, Jobb nékem a katonaság. Régtöl fogva, a mit kértem, Hogy meglenne becsületem, Azt az időt már elértem, Isten hozzád, szép nemzetem. Már megbocsáss, talán nem látsz; Tudom, hogy bizony nem is szánsz; Értem könyeket nem is hánysz, Ha veszélybe esem, nem bánsz. De én téged igen szánlak, Elmémből ki sem fordítlak; Álmomban is óhajtalak, Ezzel istennek ajánlak. A francziákra kell mennem, Császár mellett fegyverkeznem, Ámbár ha ott is kell vesznem, De nincsen tovább mit tennem. Haláltól semmit nem félek, Sőt magamban jót reménylek, Megbocsáss nemzetem, kérlek; Meglátogatlak, ha élek. De kesergem elmentemet, Sirni látom édesemet. Jaj! de szánom kedvesemet, Tudom, ő is szán engemet. Méltó nékem szomorkodni, Méltó, szivemből bánkódni, El kell menni, nincs mit tenni, Nincs lelkemnek hová lenni. Hogy kell távozni földemtől, Bujdosni szép nemzetemtől, Nehéz válni szerelemtől, Az én drága kedvesemtől. Isten hozzád, lelkem Rózsa! Kit szájam gyakran csókola, Már megbocsáss, lelkem Rózsa! Ha mit vétettem valaha. Árván maradsz már, ugy látom, Mindennél drágább gyémántom! Isten hozzád, jó rubintom, Szived már nem szomorítom. De még egyszer megcsókollak, Azután istenre hagylak, Szivemben már bekapcsollak, Mindenkor téged óhajtlak. Rajna vize tartománya, Hiv szivemet hozzá vonja, Éles kardomat kivánja, Az ellenség azt megbánja.

355. Édes anyám rózsafája, Én vagyok az egyik ága; Ferencz császár leszakasztott, Fegyver alatt elhervasztott. Katona az én életem, Szegen függ az én fegyverem, Ha én aztat megpengetem, Két szép leány sirat engem. Nem is huszár, ki gyalog jár, Ki bodor paripán nem jár. Lám én magyar huszár vagyok, Bodor paripán is járok.

356. A tárborba jer, pajtás, Ha meguntad éltedet. Ottan lészen jó tartás, Ott nem kinzod testedet. Vége lesz szántásnak, Kinos aratásnak, Ottan mannát ehetünk, Malomba sem kell mennünk. Szőlőt nem kell kapálni, Hanem csak épen szedni, Ottan jó bort ihatni, Meg sem kell azt fizetni. A bor foly, mint a viz, Kiben vagyon tokaj-iz; Ottan mihelyt ásitasz, Az angyal pálinkát hoz. Egyik czigány furulyál, A másik pedig dudál, Egyik ismét domborál, Erre mindenik ugrál. Sippal, dobbal járnak, Hipp, hoppot kiáltnak. Ha meghevülsz némellykor, Készen vár a jeges bor. Felébredvén álmodból, Kolbászt hoznak konyhából; Ürmös bor is igen hül, A kappan is majd megsül, Hajdu-káposztával, Jóllakhatsz ganczával, Kedved tartván, sétálhatsz, Avagy pedig kártyázhatsz. Ebéd olly mint vacsora; Mig eltelik tiz óra; Gondod legyen torkodra, Nincs szükség a korsóra; Sör, bor, mint a tenger, Ihatik az ember. Azért pajtás, elmenjünk, A táborba siessünk.

357. Az egész föld kerekségén Nincs nálam szomorúbb legény. Ha elgondolom éltemet, Bánat boritja szivemet. Az én piros két orczámat, Szép gyenge ábrázatomat, Szomoruságom fonyasztja, Örömim eltávoztatja. Mostan vagyok legékesebb, Ifjuságom legkedvesebb. S ha a sorsom jut eszembe, Csak busúlok keservembe. Ha meggondolom magamat, Hogy majd elvágják hajamat, Hullanak zápor könyeim, Keservesek esztendeim. Mi haszna szép virágzásom, Ha mindjárt lesz hervadásom; Mihelyt katonává lettem, Az örömekről letettem. Csak az a lelkemnek nehéz, Hogy akárkire szemem néz, Mind csak könyhullatást látok, Magam is könyet hullatok.

358. Fegyvert fogok a hazáért, Hadd onthassam a török vért. Hozok haza ezüst órát, Ezüst kardot, szép pántlikát. De hogy hagyjam a falumat, Benne az én galambomat? Sirna, rína én utánam, Meglehet hogy meg is bánom. Itt maradok a faluban, Veled játszok a pitvarban; Csókolj meg hát, édes rózsám, Megvetettem érted hazám. De te látom, busan tekintsz, Fegyvert fogni szemeddel intsz. Mert szereted a katonát, Köpenyeges királyfiát. Édes rózsám, isten hozzád! Köszönöm a jó tudományt. Fegyvert fogok a hazáért, Majd kiontom a török vért. Sokat vágok le közűlök, Ha elesem, rájok dűlök, Mint arató a kévére, Méltó leszek könycseppedre.

359. Istenem, istenem, be megvertél engem, Micsoda vétkemért sanyargatsz igy engem? Kard az oldalomon, lovamon a nyereg, Mennem kell régi jóm, az isten áldjon meg. Szánlak rózsám, szánlak, de mit tudjak tenni, Fujják a trombitát, el kell masirozni.

360. Elment Gyurka katonának, Ő felsége szolgájának. Ott mindjárt mundirt szabának, Fekete csákót adának. Mikor katonának mentem, Szilaj csikót megnyergeltem, Lábam a kengyelbe tettem, Magam a nyeregbe ültem. Mikor mennék magas tetőn, Eszembe jut a szeretőm, Szivem ugy elkeseredett, Hogy vele nem beszélhetett. Ugy kisértek fel Kassára, A királyné városára.

361. Nem őrzöm én senki juhát, A császár ad nékem ruhát; Komisz inget, komisz gatyát, Szép karcsu, fakó paripát. Veres czafrangot lovamra, Fényes kardot oldalomra, Egy pár pisztolyt a kezembe, Czifra csákót a fejembe. Szép tajték pipát a számba; Basa dohányt a pipámba! Piros csizmát a lábomra, Pengő sarkantyut csizmámra. Kiköszörűlöm kardomat, Megtöltöm két pisztolomat; Megsarkantyuzom fakómat. Fejembe teszem csákómat. S igy megyek az ütközetre, A kopasz török nemzetre, S vágom a pogányt kedvemre; Szerzek arany pénzt mellemre.

362. Ne kapj ollyan nagyon, a német hadnagyon, Bugyogója vagyon, mennykő csapja agyon. A magyar katona magyar anya fia, Magyar a rokona, piros az orczája. Akár a szobában, akár a konyhában, Akár, édes rózsám, a paplanos ágyban.

363. Édes anyám, ne járj sirva, Katonának vagyok irva. Az hajam is le van nyirva, Szakálom leberetválva. Katonaságom nem bánom, De a rózsámat sajnálom. Ki viseli hű gondodat, Kivel éled világodat?

364. Járnak én utánam sirva, Ollyan vagyok, mint az árva. Járhatsz én utánam sirva, Katonának vagyok irva. Örökre megválok tőled, Jaj, hirt sem hallok felőled. Nem enyelgek többé veled, Katonává lett kedvesed. Megfogott engem a biró, Könyvbe irt a szolgabiró. Elszakasztják szerelmünket, Verje meg az isten őket.

365. Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta; Most akart kedvesem hozzám jőni rajta. Katona vagy rózsám, de nem jó kedvedből, Szolgálod a császárt nagy kénytelenségből, Most akartam veled, rózsám, ismerkedni, Megütték a dobot, el kell masirozni. Megesett már rajtam, mi meg akart esni, Elhagyott kedvesem, ki el akart venni.

366. Soha sem vétettem Székes-Fehérvárnak, Mégis bejutottam lovas katonának. Lovasnak állottam, bokancsosnak tettek, Hej illyen teremtettét! már mindjárt rá szedtek. A lovas katona mikor masírozik, Felül a lovára, csak ugy dohányozik. A szegény bokancsos mikor masírozik, Hej kerűli a nagy sárt, csak ugy káromkodik. Átkozott csizmája! be rövid a szára, Hej minden órában elmerül a sárba. Verje meg az isten a mészáros bárdját, Hej mért vagdosta el a kis borju lábát. Mostan a kis borju nem tud lábán járni, A szegény bokancsosnak hátán kell hordani.

367. Huszárok, a katonák verbuválnak, A leányok, a menyecskék sirdogálnak. Szomorú a szive annak a leánynak, Kinek szeretője beállt katonának; De mégis szomorúbb annak a legénynek, Kinek szeretője férjhez ment szegénynek.

368. A nap kerül, hajnal derül, Már a szokott óra cseng, Már minden sor, minden bokor Lassu marssal zeng. Ne késsél hát, talpadra kelj, Vitéz magyar, lóra, székely! Kabalára, szász! Rest ember az, a ki nem fut, Mikor előtte van az ut. A gavallér mikor rá ér, Ha nem mehet, mász.

369. GYŐZELEMKOR. Győztünk, győztünk, mert velünk volt, Seregeink mellett harczolt Az erőnek, hatalomnak, Védelemnek, oltalomnak Áldott, élő istene! Hála legyen, és dicsőség! Rendülj meg föld, dördülj meg ég! Hála a nagy és irgalmas, A szent, igaz és hatalmas Áldott élő istennek!!!

370. LAUDON GYŐZEDELMÉRE. Már Belgrád a mi várunk, Vig tánczot benne járunk. Hol van a török ereje? Nem igy volt most öt esztendeje. Szegény feje! Hej tradra, tradra, tradra! Mars hallik, puska csörög, cseng; Bombi zörög, deng, trombita zeng. Mit késel, talpra, magyar, kelj! Ütközet az hely; kardot emelj. Rajta, rajta! a törökön vágjál elől, Egyszer jobb, másszor a bal szárnya felől. Puska csörög, cseng; ágyu dörög, deng.

371. A MAGYAR BANDERISTA. Hej most élem világom, Mert van magyar kalpagom, Kócsagtollam mellette, Mellé a szeretőm tette. Illyen a magyar virág, Attilábul kinőtt ág. Czimbog fityeg két felől, Nyirott dupém nincs elől, Már liszttel bé nem verem Hajam, el nem keverem. Mert jobb abbul pampuskát Enni, zsiros haluskát. Bajuszom felsodrítom; Többé el nem hajítom. Nem kell mezítelen száj, Orrom alatt ne piszkálj. Bajusz kell a magyarnak, A kitől sokat várnak. Rövid karcsu mentémet Bár irígyelje német, Egy nyalkán álló dolmányt, Kit a szabó jól kihányt, Hej nem adnám kabátér, Melly egész bokáig ér. Bugyogó sok gombjait, Nem peczkelem csatjait, Nadrágom ha rándítom, S azzal dolgom indítom. Oh szép veres nadrágom! Te vagy kedves jószágom. Ha tekintek száromra, Sárga szinű csizmámra, Ezen sarkantyúm pereg, Magyar nótára csereg. Összeverem bokámat, Járom verbung-nótámat. Ekkor kötöm kardomat, Keresztes tarsolyomat; Osztán ülök a lóra, Kényen tartott fakóra. Ekkor nézzél szemembe, Ekkor jöjj velem szembe. Kilencz török, hat tatár Előttem csak szunyogvár, Rendre szedem gombjait, Leszabdalom nyakait; Szijjat vágok hátábul, Bort iszom csalmájábul. Illyen a magyar legény, Legénységben nem szegény, Van ékes öltözete, Öltözethez termete. Oh én édes magyarom! Magyar légy, azt akarom.

372. Szatmár vármegyének minden legényének, Kard van a kezében, kalpag a fejében. Kék a mente, kék a nadrág, s a dolmánya: Ez az igaz magyaroknak maradványa.

373. Hej a bőnyi csárda most borul be gyászba, Hej három szegény legény most megy hazájába. Megfogták azokat lovas katonának, Hej fel is öltözteték császár huszárjának. Vettek neki ruhát, gyolcs inget, gyolcs gatyát, Hej veres csákót, dolmányt, réz-sarkantyus csizmát.

374. Isten hozzád, Nógrád, szép földnek határa, Áldjon meg az isten két szemem láttára. Áldjon meg az isten engem is, téged is, Azokat a jókat, az otthonvalókat. Ha Nógrádból kimész, többé vissza ne nézz, Talán a szivednek nem lesz ollyan nehéz. Nógrádból kimentem, visszatekintettem, Kedves galambomnak nagyobb kínt szerzettem.