Pasteur Louis.

1822–1895.

Hogy az újkori orvostudomány mennyire természettudományi alapra helyezkedett, semmi sem bizonyíthatná jobban, mint az a sajátszerü jelenség, hogy megépítői közül egyik főfő mestere nem is orvos volt, hanem természettudós, még pedig kémikus s a fertőző betegségek ellen való küzdelemben Jenner himlőoltása volt az első siker. Ezt követte Semmelweis halhatatlan fölfedezése, amellyel a gyermekágyi láz származását megállapította s a fertőtlenités lehetőségére rámutatott. Majd Lister a gyakorlati sebészetben alkalmazta a fertőtlenítést. Azonban a fertőző bajok tudományába teljes világosságot a kémikus Pasteur vetett. De ez a tudós az ő tudomány-szakában is egészen uj útat nyitott, mondhatni, új tudományt teremtett, amikor a mikroszkópikus apróságu élőlények életműködésének kémiáját fedezte föl.

Pasteur úgy indult, hogy bizonyára a kémia művelésének bármely részében nagyot alkothatott volna. Hiszen egyszerre ismertté tette nevét, amikor fölfedezte, hogy a szőlőcukrot kétféle borkősavra lehet fölbontani, az egyiknek oldata a poláros fény sikját jobbra hajtja, a másiké balra. Már ezzel éles megfigyelő tehetséget tanusított. Azonban mint lángész, arra volt hivatva, hogy tudományos működésének terét is maga teremtse meg. Az apró lények kémiáját fürkészte s ezen az úton lett a nemzetgazdaság oszlopává, egyszersmind az orvosi tudomány apostolává.

Pasteur Louis 1822-ben született, december 27-én Dôleban, Jura departement-ban. Apjának timármestersége alkalmat adhatott neki, hogy a kémiai műveletek iránt már gyermekkorában érdeklődjék, de szelleme fejlődésére nagyobb hatással lehetett édesanyja, akit mélyérzésü, elmés és lelkes asszonynak mondanak. Hiszen a nagy emberekről általában azt vélik, hogy a nagyság csíráját anyjuk szokta beléjük oltani. Szülőfalujából Arboisba költöztek, a fiatal Pasteur itt járt iskolába, majd a besançoni kollégiumban tanult. 1843-ban fölvették az Ecole normaleba, ahol Balard volt tanára a kémiából, a Sorbonne-ban pedig Dumas J. B.-t hallgatta.

Az Ecole normale rendszere jó hatással volt a fiatal kémikus fejlődésére, mert kisérleti tanulmányait szabadon végezhette. Hálásan szokott megemlékezni Delafosse-ról, aki őt a fizikában kalauzolta.

A molekulás fizika terén tett tanulmányainak eredménye volt az a fölfedezése, amellyel a borkősav kétféle változatát fölismerte. Fölfedezését az akadémia elé terjesztette, amelynek elismerő birálata a 26 éves ifjúnak Dijonban a fizika, egy évvel utóbb, 1849-ben Strassburgban a kémia tanárságát szerezte meg. Itt meg is házasodott, elvette Laurent akadémiai rektor leányát.

Strassburgban újra kezdte a borkősavval való kisérleteit s azt az érdekes fölfedezést tette, hogy az optikai tekintetben közönyös szőlősavas ammoniáknak fehérje hozzáadásával való erjesztésére ennek oldatából fokról-fokra eltünik a polározó fényt jobbra hajlító borkősav és végre csupa balra hajlító borkősav marad. Azt is tapasztalta, hogy ha penészgomba hat a szőlősavra, szintén a jobbra fordító borkősavat fogyasztja el. Mivel kisérletei során meggyőződött, hogy csak az életfolyamatok termékei hajlítják el a polározás síkját, az élettani kémia iránt kezdett érdeklődni. Vizsgálatai és kisérletei igazán korszakalkotók voltak. Pedig a nehézségek két szélsőség felől tornyosultak tudományos iránya elé. Egyrészt be kellett bizonyítania, hogy bizonyos kémiai folyamatok előidézéséhez apró élőlények szükségesek, másrészt be kellett bizonyítania, hogy ezek az apró lények nem keletkezhetnek maguktól, úgynevezett őstermődés útján.

Tudományos szempontból Pasteur-nek legfőbb érdeme, hogy az őstermődés lehetőségét megdöntötte.

Az őstermődés (generatio spontanea v. aequivoca) fogalmán azt értették, hogy szervetlen anyagok szerencsés találkozása során élőlények keletkezhetnek, még férgek és bogarak is. Ide tartozott az a balhiedelem is, hogy némely gonosz embert a vérükben termett tetvek emésztettek meg. A balhitnek ez a foka rég megdőlt ugyan, de még a XIX. század tudósai is azt vallották, hogy a legalsóbb rendü parányi lények maguktól teremnek. Történeti sorrendben ugyan előbb Pasteur-nak az erjedésről való vizsgálatairól kellene szólni, de a kérdés tudományos fontossága megokolttá teszi, ha előbb az őstermődés ügyében kivívott diadalát nézzük.

1857-ben az Ecole normale superieur igazgatójának hívták meg Párisba. Mivel pedig laboratoriumot nem kapott, saját költségén rendezett be vizsgálatai számára egy kis vizsgálóhelyiséget. Itt akart az őstermődés kérdésével foglalkozni, bár Biot le akarta róla beszélni, mert aggódott, hogy nem juthat eredményhez. Az őstermődés védelmére Pouchet egy látszólag igen meggyőző kisérlettel szállott síkra.

Forró vízzel töltött palackot jól elzárva, kéneső fürdő alatt nyitott meg és frissen készített oxigént vezetett beléje. Ugyancsak kéneső alatt a palackba néhány gramm szénát vitt be, amit előbb 2–300 fokra hevített volt. Mivel pedig egy hét múlva csak úgy hemzsegtek a mikroszkópikus apró lények a szénán, csakugyan bebizonyítottnak látszott, hogy azok maguktól keletkeznek.

Pasteur azonban a Sorbonne-ban tartott nyílvános előadáson demonstrálta, hogy a kénesőfürdő fölszínét ellepő porból, a belemerített palackba okvetlenül jut be egy rész, s az ebben a porban levő csírákból fejlődnek a szénán talált gombák. Másrészt kísérlettel bizonyította be, hogy bomlásra igen hajlandó anyagok sem bomlanak, ha nem jutnak beléjük bomlasztó csírák.

Hevített üvegballonba forralással csírátlanított, bomlásra igen hajlandó folyadékot öntött. A ballon platinacsövét megtüzesítette, a ballont fölforralta, hogy aztán kihülésekor az izzó platinacsövön csirátlanul nyomuljon belé a levegő. Ezután a ballon csövét hirtelen beforrasztotta. Mivel a folyadékhoz bomlasztó csíra nem juthatott, a folyadék akármeddig is változatlanul tiszta maradt. Mihelyt azonban a ballon csövét eltörte, úgy, hogy a külső levegő a folyadékhoz férhetett, ez rövid idő alatt megbomlott, zavarodott.

Ilyen kísérletekkel azt is igazolta, hogy tiszta hegyi levegőben kevesebb a fertőző csíra, mint a poros levegőben.

Pasteur kísérletei folytán a generatio spontanea végképpen lekerült a tudományos gondolkozás színteréről. Be van immár bizonyítva, hogyha valami anyagban mikroszkopikus apróságu állati vagy növényi lények vannak, ezek nem keletkezhettek maguktól az anyagból, hanem kívülről belejutott csírák. Élet csak életből fakadhat: omne vivum ex vivo.

Ha Pasteur-nek az őstermődés megdöntésére irányuló vizsgálatait tudományos szempontból első helyre tettük, gyakorlati szempontból még fontosabbnak kell azokat a vizsgálatait tekintenünk, amelyekkel a mikroszkópikus apróságu lényeknek a kémiai folyamatokra való hatását bizonyította be.

Erjedő folyadékokban már Leeuwenhoek látott a XVII. század végén nyulós üledéket s az erjedéskor támadó üledékben Caquiard de Latour bimbózó sejteket talált, amelyekről gyanította, hogy valami közük van a cukor erjedéséhez, sőt Schwann már kimondotta, hogy összefüggés van az élesztő sejtek növekedése, meg a szeszes erjedés között. A kémikusok azonban általában tagadták az erjedő folyadékokban talált sejteknek az erjedés folyamatában való közreműködését, sőt tudománytalannak tartották az ilyen föltevést. Ugyanis az ujabb tudomány elvetette magyarázataiban az úgynevezett életerőt, a szerves élet működéseiben is kémiai és fizikai folyamatokat látott. Ezzel a materialista fölfogással szemben a régi vitalista nézetek fölújulásától féltek. Berzelius és Mitscherlich csupán annyit engedtek meg, hogy bizonyos bomlasztó fehérje anyagok csupán érintő hatással vannak az erjesztésre, de ahhoz sem semmit hozzá nem adnak, sem belőle semmit el nem vesznek. Még Helmholtz is csak másodlagos jelenségeknek jelentette ki a rohadáskor található apró szervezeteket. A kémikusok vezére, Liebig, hevesen harcolt azok ellen, akik a mikroszkópikus csíráknak részt követeltek a kémiai bomlásokban, mintha ebben az életerő teóriája kísértene megint. Liebig az erjedéseket egyszerü kémiai folyamatoknak mondotta, amelyeknek megindítói a bomlott fehérje anyagok. Szerinte az élesztősejtek elszaporodnak, mert táplálékot találnak, de nem ők okozzák szaporodásukkal az erjedést, ő élesztő sejtek nélkül is lehetségesnek tartotta az erjedést.

Liebig-gel szemben Pasteur tört lándzsát amellett, hogy az erjedéseket élő csírák okozzák. Nem a régi életerő teoriáját akarta föltámasztani, hanem egy új, vitalista elméletet alkotott, amellyel a mikroszkópikus apróságu élőlények életműködésének tulajdonította az erjedéses folyamatok megindítását. A szőlősavas ammoniák oldatán tapasztalta, hogy a penészgomba a saját fejlődéséhez szükséges szenet a vegyületből veszi magához s eközben az oldatot, a polározás síkját balra fordító, borkősavas ammoniákká változtatja át. Az erjedések kérdésével Pasteur 1854-ben kezdett tüzetesebben foglalkozni, amikor a lille-i természettudományi fakultás szervezésével bízták meg. Mivel ennek a városnak legfőbb ipara a cukorrépából való szeszfőzés, alkalomszerü feladatának tekintette, hogy a szerves erjedésről tartson előadásokat.

Liebigék az erjedést egyszerü kémiai folyamatnak tekintették, amelynek megindításához bomlásban levő fehérje-anyag szükséges. Pasteur a minden erjedéskor megtalálható apró szervezetek életmüködését tette az erjedés okozójává. Ezek az apró szervezetek, amelyeket hasadó gombáknak, azaz baktériomoknak nevezünk, a megélhetésüket biztosító anyagból táplálkoznak és oszlás útján rendkívül hamar elszaporodnak, táplálkozásuk és szaparodásuk révén pedig megbontják, erjesztik a meglepett, vagyis fertőzött anyagot. Pasteur kísérletei során meggyőződött, hogy mindenféle erjedésnek megvan a saját hasadó gombája, s viszont mindenféle hasadó gombák éppen bizonyos erjedést támasztanak.

Nézetének helyességét legelébb is a tejsavas erjedéssel bizonyította be. Hogy tejsavas erjedést kapjon, nem tejbe oltott megsavanyodott tejet vagy bomlott fehérjét, hanem a sörkészítésre szánt, megszűrt cukros lébe oltott be a tejsavas erjedésben levő folyadék üledékéből vett csírákat. A beoltott gombák csakhamar elszaporodtak s a cukros lében tejsavas erjedés keletkezett. Ezzel a kísérletével tisztán tenyésztette az erjesztőgombákat, s az úgynevezett tiszta tenyészetekkel alapját teremtette meg a bakteriológiának. Még meggyőzőbb formában úgy ismételte meg ezt a kísérletét, hogy sörlé helyett vízben oldott cukrot, kristályos ammoniáksót, foszforsavas káliumot és magnéziát, aztán ebbe a folyadékba oltotta be a tejsavas erjedés csíráit. A tejsavas erjedés ekkor is megindult, pedig a fehérjének nyoma se volt az oldatban, az erjesztőgombák csakis a cukorból táplálkozhattak. Aztán ugyanilyen folyadékba sörélesztőt tett, akkor meg, ugyancsak fehérje jelenléte nélkül, szeszes erjedés keletkezett.

Igen fontos fölfedezésre jutott, amikor a vajsavas erjedést tanulmányozta. Azt tapasztalta, hogy ehhez az erjedéshez nemcsak hogy nem kell oxigén, hanem inkább az oxigén megakasztja a vajsavas erjedést, ellenben szénsav átáramoltatására az erjedés élénkül. A vajsavéhoz hasonló erjedést Pasteur levegőhíjas vagy anaërobos erjedésnek nevezte. Ellenben aërobos-nak nevezte a levegőfogyasztó, vagyis szabad oxigénra szoruló erjesztőket. Ezeknek szaporodása megszűnik, ha szénsav hatása alá kerülnek. További vizsgálatai során megállapította, hogy szeszes erjedéskor kezdetben olyan csírák működnek, amelyeknek oxigénra van szükségük, de csakhamar szénsavréteg takarja az erjedő folyadékot s a szénsavréteg alatt levegőhiasan folytatódik a szeszes erjedés. A szeszes erjedés tehát levegőhías élet.

Igen fontos törvényt állapított meg Pasteur a különböző baktériomok tanulmányozása révén, hogy tudniillik a természet háztartásában általában az aërobos szervezetek kezdenek működni, oxigént vonnak el, aztán átengedik a további bomlasztást az anaërobos szervezeteknek. Tehát a kétféle bomlasztó csírák bizonyos együttműködést (symbiosist) fejtenek ki. Az erjesztők maguk is, mihelyt működésüket befejezték, elhalnak, megrohadnak, vagy amint ellenfeleinek felelvén, mondotta: az erjesztők erjesztői maguk is erjesztők.

A levegőre szoruló erjedések legjobb példaképe az ecetes erjedés. Ez csakis szabad oxigén jelenlétében történhet s azonnal megszűnik, mihelyt a levegőt elvonják tőle. Liebig-nek éppen az ectsavas erjedés volt látszólag a fő erőssége, mert, úgymond, a vízzel higított alkohol nem ecetesedik meg, ha nem tesznek hozzá valami bomlékony anyagot, például húslevet, lisztet, hogy ez az oxigént átvigye az alkoholra és így az oxidálódást lehetővé tegye: Pasteur igen egyszerűen de annál meggyőzőbben cáfolta meg Liebig magyarázatát, és védte meg a maga igazát. Borral félig megtöltött palackot jól elzárt, bizonyos idő mulva a bor megecetesedett, ha azonban a félig telt boros palackot ugyancsak jól elzárva, meleg vízbe állította, úgy, hogy hőmérséke 60 Celsius fokot ért el, akkor a bor, akármeddig állott is, nem ecetesedett meg. Hogy pedig a melegítés csupán az erjesztő gombákat ölte el s nem a bort változtatta úgy át, hogy ne bírjon megerjedni, azzal bizonyította be, hogy a bor mégis megerjedt, mihelyt a dugót kihúzta és a borba levegőt s vele erjesztő gombákat fújt bele. Tehát csakis az erjesztő gombák elszaporodásával, életműködésük folyamataként, vivődik át az oxigén az alkoholra, hogy ecetsavvá oxidálódjék. Az ecetsavas erjedésről Orleansban, az odavaló ecetgyárosok fölhívására tartotta meg híres előadását. Mikor Orleansban az ő utasításai szerint kezdtek ecetet gyártani, tíz nap alatt sikerült száz liter borból kilencvenkét liter jó borecetet készíteni, holott a régi módon kétszáz literből hetenként tíz liternél nem kaptak többet.

Pasteur bebizonyította, hogy még a forgácsra öntéssel történő ecetkészítéskor is a forgácson tapadó erjesztőgombák végzik az alkohol ecetesítését. Megvédte a rég ismert ecetvirág becsületét, bebizonyította, hogy ennek az apró növénykének, (micoderma aceti) élete folyamata révén oxidálódik a bor alkoholja ecetsavvá. A 60 Celsius fokra való fölmelegítés elöli a micoderma sejtjeit, azért szünteti meg az erjedést. Az erjesztősejtek a levegőben libegve jutnak be a borba és oxigén jelenlétében elszaporodván az ecetsavas erjedést megindítják.

Pasteur kezén így kapcsolódik az elméleti tudománnyal a gyakorlati élet. A szürke tudós laboratóriumából nagy közgazdasági haszon fakadt. Még nagyobb gyakorlati eredménye volt annak a kísérletezésnek, amellyel a bomlasztó gombák életműködését iparkodott megakasztani. Már az ecetsavas erjedés tanulmányozásában kitalálta, hogy melegítéssel meg lehet az erjedést akadályozni. Ezen az alapon találta ki a módszert, amely szerint bomlásra, erjedésre alkalmas folyadékokat óvni lehet. Ezt a módszert az ő nevéről nevezik pasteurizálásnak.

Tudvalevően a bornak bizonyos betegségei vannak, nemcsak megecetesedik, hanem nyúlóssá, kesernyéssé válhat. Ezekről a betegségekről is azt állapította meg Pasteur, hogy bizonyos gombafajok okozzák, amelyeket 55–60 Celsius fokra való melegítéssel el lehet ölni s így a bort a romlástól megóvni anélkül, hogy színe, zamatja megváltoznék. A pasteurizálást előbb csak a palackokra fejtett borra alkalmazta (1863.), utóbb azonban egész hordónyi bornak fölmelegítése is lehetővé vált. Évek multán a lefejtett sörnek fölmelegítését is kitalálta, bár itt a sörnek szénsavtartalma tette nehezebbé föladatát. Igen célszerünek bizonyult a pasteurizálás a tejre nézve. Ha a tejet alkalmas készülékben 60 Celsius fokra melegítik s ezen a hőmérséken egy óra hosszat hagyván, megint lehütik, a tejben nemcsak a bomlasztó csírák pusztulnak el, hanem a tehén gümőkórságának bakteriomái is, s emellett a tej megtartja természetes ízét, nyers állapotát, nem lesz belőle forralt tej. Igy a tejet bátran lehet nyersen fogyasztani.

A pasteurizálással elért siker arra bírta a francia kormányt, hogy Pasteur tanácsát kérje ki azzal a veszedelemmel szemben, amely a francia selyemtenyésztést pusztulással fenyegette. A selyemgubó-termelés évi értéke 130 millió frankról 30 millió frankra csökkent. A megriadt délvidék sürgős intézkedést követelt. A kormány megbízásából Pasteur 1865-ben Haisba utazott s a kérdés pontos tanulmányozásához látott. Megállapította, hogy a selyemhernyókat kétféle betegség pusztította. Mind a kettő ragadós természetü, az egyik az úgynevezett pébríne, amelynek fertőző csírái a peterakás alkalmával a beteg lepkékről származnak át a petékre s a belőlük kikelő hernyókra, amelyek aztán nem fejlődnek ki és nem gubózzák be magukat, holott ha a hernyók kifejlődött korukban fertőződnek meg, elvégzik a gubószövést és lepkévé alakulnak. A védekezésnek azt a módját ajánlotta Pasteur, hogy a tojó nőstény petéit tiszta vászondarabkán kell felfogni és mikroszkópium alatt azonnal megvizsgálni, nincsenek-e a petéken azok a gombatestecskék, amelyek a fertőzést okozzák. A fertőzött petéket a vászonnal együtt el kell égetni. Ezt a vizsgálást munkásasszonyok és leányok végzik. Tenyésztésre csakis a teljesen tiszta petéket szabad használni. Ennél a betegségnél is veszedelmesebb az úgynevezett flâcherie, amelynek fertőző anyaga a fénylő spóra, évekig is eláll, ha ki is szárad s a szederfalevelek útján kerül a hernyókba. Pasteur öt évig foglalkozott a selyemhernyó kétféle betegségének tanulmányozásával s bár közben gutaütés is érte, betegen is teljes eredménnyel oldotta meg feladatát. Milliókat mentett meg a nemzeti vagyonnak. Az osztrák kormány hivására Isztriába is ellátogatott, bár szélütése miatt fekve és részben gyaloghintóban szállítva tette meg az utat Olaszországon át. A tiszta peték tenyésztése a Trieszt melletti kisérletező helyen is sikerült, úgy hogy megkapta az osztrák kormány 5000 forintos pályadíját.

Az éles eszü és nagy munkaerejü tudóst legszebb férfikorában, életének 46. esztendejében gutaütés érte és így már-már az a tragikum fenyegette, hogy a tudomány dicsőségére s a nemzetgazdaság javára olyan eredményes müködése időelőtt félbeszakad. Azonban jobb sorsot szánt neki az isteni végzet. Meggyógyult, bár baloldali szélhüdéséből soha se épült ki egészen, ép elmével és teljes munkakedvvel dolgozott még 28 esztendeig.

A tudós kémikust az erjedések kémiai tanulmányozása avatta a bakteriológia művelőjévé. Kutató elméje ezen a téren eljutott az állati betegségek tanulmányozására.

Miután a selyemhernyó betegségének fertőzéses voltát bebizonyította, a lépfenéről és tyukkoleráról is megállapította, hogy fertőző természetüek, bizonyos fertőző csírák elszaporodásából erednek.

Pasteur nem volt orvos, de kisérletekre támaszkodó tanításával nagy hatással volt az újabbkori orvosi tudomány fejlődésére. A belorvoslás nagyhírü német professzora, Traube, az emberi vizelet ammoniakos erjedésére nézve elfogadta Pasteur felfogását, aki ennek az erjedésnek bakteriomát már 1862-ben fölfedezte, sőt azt is tapasztalta, hogy ennek szaporodását a bórsav megszünteti. Az ujabbkori sebkezelés apostola, az angol Lister, maga is beismerte, hogy a sebészeti antiszepszis gondolatát Pasteur-től tanulta. Az orvosi tudomány fejlődése körül szerzett érdemeit a bonnei egyetem azzal igyekezett meghálálni, hogy 1868-ban a kémikus Pasteurt az orvosi tudományok doktorává választotta és erről díszoklevelet küldött neki.

Az orvosi tudomány fejlődésére legigazibb hatással a lépfenére vonatkozó vizsgálatai voltak. Igaz, a lépfene fertőző csírájának, vibrio-jának fölfedezése érdemében Koch Róbert-tal osztozik. De azokat a nehézségeket, amelyeket a bakteriomos eredet ellenzői támasztottak, csak Pasteur-nek 1876-ban Joubert-tal kezdett vizsgálatai háritották el. Különösen Jaillard tette azt az ellenvetést, hogy lépfenében elhullt állatok vérével beoltott házinyulak elpusztultak ugyan, de vérükben a lépfene bakteriomait nem lehetett megtalálni; másrészt Bert Paul lépfenés állatok vérében oxigén bevezetésével ölte el a baktériumokat, s az így, a lépfene csírájától megfosztott vérrel jutott hasonló eredményre. Ezeket a tapasztalatokat a lépfene neves kutatója, Davaine is megerősítette. Pasteur bebizonyította, hogy a gyorsan rohadó lépfenés tetemekben a lépfene aërobos bacillusa igen hamar elpusztul, ellenben gyorsan elszaporodik az az anaërobos bacillus, amelyet ő vibrion septique, Koch pedig bacillus oedematis maligui néven nevezett s ez utóbbi bacillusnak igen ellenálló spóráit fedezte föl Pasteur. A lépfene bacillusát az ő módszere szerint tisztán tenyésztette és sikerült neki többszörös tovább tenyésztés után is halálos fertőzést támasztani, amikor a kísérleti állatok vérében mindig megtalálta a lépfene bacillusát.

Éles megfigyelő tehetségéről tanuskodik az a kisérlete, hogy a lépfene fertőzése ellenében természeténél fogva mentes tyúkot is fertőzni lehet a lépfene bacillusával, hogyha testét erősen lehűtik, ezzel ellenálló képességét gyöngítik; ellenben, az ily módon sikeresen fertőzött tyúk életét meg lehet menteni, ha testét hamarosan fölmelegítik. Kisérleteivel bebizonyította, hogy a lépfene fertőző anyaga nem állandó tulajdonságu, hanem fertőző voltát fokozni és csökkenteni lehet. Ez a kisérlete volt az első lépés ahhoz a főfő fontosságu fölfedezéséhez, amelyet attenuatió-nak nevezett s amelyhez a tyúk-kolera tanulmányozása révén jutott.

Egy neki megküldött kakasfejben igen gyorsan szaporodó és rendkivül könnyen fertőző bacillust talált, amelynek húslében nevelt tenyészeteivel mindig sikerült a beoltott állatokat elpusztítani. Egy ízben aztán régibb tenyészetből oltott s azt tapasztalta, hogy a beoltott kakas csak megbetegedett, de életben maradt, sőt aztán friss tenyészettel beoltva sem kapta meg a tyúk-kolerát. Pasteur elméjében ez a véletlen tapasztalat egy nagy gondolatot érlelt meg. Föltételezte, hogy a fertőző tulajdonságu bacillusok a levegő oxigénjának hatása alatt megváltoznak, fertőzésük hevessége, virulentiá-ja csökken, attenuálódik. Ezután nagyszámu kisérletekkel győződött meg arról, hogy a fertőző anyag virulentiáját tetszés szerinti mértékben gyöngítheti és hogy minden gyöngébb fertőző anyag beoltása megvédte a kisérleti állatokat a valamivel erősebb fertőző anyag ellen.

A tyúk-kolera fertőző anyagával elért jó eredmények arra sarkalták Pasteurt, hogy a lépfene bacillusának attenuálását is megkisérelte. Ezt azon a módon, mint a tyuk-kolerával tette, nem érhette el. Az okát abban ismerte föl, hogy a lépfene bacillusában igen hamar kifejlődnek azok az endogéneus spórák, amelyeknek fertőző képességét nem lehet meggyöngíteni. Azt tűzte ki tehát feladatául, hogy megakassza az endogèneus spórák fejlődését. Ez sikerült is neki, még pedig a pasteurizáláshoz hasonló módon. A lépfene tenyészetet 42–43 Celsius fokra melegítette, a spóraképződés megakadt. Aztán mennél tovább tartotta ezen a hőfokon s a levegő behatása alatt a tenyészetet, annál jobban csökkentette a virulentiáját. Egyszersmind arról is meggyőződött kisérleteivel, hogy az ily módon gyöngített tenyészetek mentességet szereznek az erősebb mérgü oltások ellen.

Ennek a fölfedezésnek annyira örült, hogy lelkes kedvben érkezvén haza lakására, egész önérzettel mondotta: „Vigasztalhatatlan volnék, ha most tett fölfedezésem nem francia fölfedezés volna!“

Annyira bízott igazában, hogy attenuált tenyészeteivel azonnal hozzáfogott szarvasmarháknak és juhoknak lépfene ellen való védőoltásához. Ezek az oltások, amelyek kezdetben, kivált a német bakteriológusok részéről heves ellenzéssel találkoztak, az állattenyésztés hathatós védelmének bizonyúltak, úgy hogy ma már el sem lehetnek a gazdaságok a Pasteur-féle oltások nélkül.

Magyarországi statisztikai adatok szerint (Hutyra) a lépfene ellen beoltott lovaknak 0.19%-a pusztúlt el, a szarvasmarháknak 0.01%-a, a juhoknak 1.19%-a volt a veszteség, holott azelőtt járványosan pusztított a lépfene.

Háziállatoknak lépfene ellen való beoltása azért is fontos védekezés, mert a lépfenés állatokról átragadhat az emberre is a baj és könnyen halálossá váló pokolvar alakjában fertőzi meg.

Az ugyancsak nagy mértékben ragályos sertésorbánc is egyike szokott lenni a súlyos gazdasági csapásoknak. Ennek fertőző csíráiról 1882-ben azt állapította meg Pasteur, hogy házinyulakba oltva fokozatosan lehet a virulentiáját csökkenteni. Az ezúton való gyöngítéssel sikerült a sertésorbáncnak a védőoltását is kitalálnia. Ezzel a védőoltással sikerült Magyarországon is a sertésorbáncban elhullott sertések számát 0.75 százalékra csökkenteni. (Hutyra.)

Ujabb időben sokszor esik szó az úgynevezett toxin-okról. Így nevezik azt a mérges anyagot, amelyet az élő testben termelnek a különböző baktériomok. Ezek a toxinok, az ő baktériomaiktól különválasztva is ártalmasak, betegségokozók, sőt, mai fölfogás szerint, a fertőző csírák toxinnal mérgezik meg, pusztítják el az élő testet. Ennek a tanításnak első nyomait látjuk Pasteurnek abban a kísérletében, hogy a tyúk-kolera bacillusának húslében való tenyészetét megszűrvén, a bacillustól teljesen mentes folyadék beoltásával sikerült tyúkokon a tyúk-kolera egyik jelenségét, az álomkórságot előidéznie.

Ha végigtekintünk a nagy francia tudósnak sikerekben olyan gazdag, a tudományra olyan fényes, a közgazdaságra olyan eredményes tevékenységén, alig bírjuk fölbecsülni hosszu élete során szerzett érdemeit. Az őstermődés balhitének megdöntése, az erjedések mivoltának megoldása, a pasteurizálás kitalálása, az állati fertőző betegségek földerítése, de különösen a fertőző anyagok attenuálása és az erre alapított védőoltások nemcsak ismertté tették Pasteur nevét, hanem örök időkre biztosítják is emlékét.

Azonban ez a sokoldalu, áldásos tevékenység még mindig nem merítette ki tudományos munkássága teljességét. Még egy nagy cselekedettel, az ebdüh vagy veszettség tanulmányozásával és az ezen a téren elért sikerekkel tette emlékezetessé életének utolsó másfél évtizedét.

A veszettség vagy ebdüh régóta ismert borzasztó betegség, melyet kóbor ebek és farkasok marása olthat át az emberre. Ritkábban más állatok is átszármaztathatják. Amely emberen a veszettség kitört, gyógyíthatatlan. Gyógyításával az orvosi tudomány egészen tehetetlen volt. Az itt-ott ajánlott elhárítószerek sikere csak látszat volt, amennyiben nem minden veszett eb marása után tör ki a veszettség s nem is szokott két-három hétnél hamarább kifejlődni.

Pasteur 1880 óta érdeklődött a veszettség iránt. A betegségnek az a természete, hogy csak később tör ki, azt a meggyőződést érlelte meg benne, hogy a veszettséget is apró, élő szervezetek okozhatják. Vizsgálatai során nem sikerült ugyan efféle mikrobákat találnia, de megállapította, hogy a veszettség fertőző anyaga a veszett állat nyúlt agyvelejében van.

Veszett ebek nyúlt agyveleje húslében eldörzsölve a veszettségnek biztos oltóanyaga.

Ha ebből a kísérleti állat agyhártyájába oltanak, két hét mulva megvesz. Az oltóanyagot a levegőn szárítván, hatékonyságát sikerül csökkenteni. Kísérleteivel meggyőződött, hogy ha kellően meggyöngített oltóanyaggal kezdte az oltást, aztán mind kevésbbé-kevésbbé gyöngített, végre egészen gyöngítetlen oltóanyagot oltott be, a kísérleti állat nem veszett meg. Az ily elbánásban részesült ebek akkor sem vesztek meg, ha utóbb valóságos veszett eb marta is meg őket. Az oltással elért mentesség körülbelül öt évig tart. Kísérletei alapján arról győződött meg Pasteur, hogy a veszettség akkor tör ki, ha a fertőző anyaga eljut az idegrendszer középpontjába, az agyvelőbe. Mivel pedig hosszabb idő, legalább két hét telik el, míg a fertőző anyag az agyvelőben elszaporodik, arra a gondolatra jött, hogy a veszettség kifejlődését elháríthatja, ha sikerül a meggyöngített erejü oltóanyag hatásával az agyvelő fogékonyságát csökkenteni s amint ő mondotta, a vegyesvonaton utazó fertőzést gyorsvonaton küldött védőoltással kell megelőzni.

Állatokon tett sikeres kísérletei után 1885-ben vállalkozott Pasteur, hogy egy Neister Jóska nevű elszászi kisfiún kisérli meg a védőoltást, akit egy kóbor eb összemart. Ennek az elszászi fiúnak a neve éppen olyan emlékezetes a veszettség-ellenes oltások történetében, mint Phipps James-é, azé az angol fiúé, akin Jenner a himlőoltást kezdette volt. De szomorúan emlékezetes a Pasteur-féle oltások során a Pelletier Lujza nevű kisleányé is, akin először győződött meg arról, hogy a leggondosabb oltásokkal sem lehet a veszettség kitörését elhárítani, ha egy hónapnál is hosszabb idő telik el az ebmarás, meg az oltás megkezdése között.

Az oltóanyagot úgy termelte Pasteur, hogy a veszett eb nyúlt agyából vett húslében eldörgölt fertőző anyagot házinyulakba oltotta s ezek nyúlt agyvelejéből készítette az oltóanyagot ugyancsak húslében. A védőoltásokat 12 napig szárított készítménnyel kezdte, mind erősebb-erősebb, végre egynapos készítménnyel végezte az oltások sorozatát. Ilyen ciklusokban aztán megismételte az oltásokat 2–3 hétig az ebmarás súlyossága szerint. Az eseteket súlyosságuk szerint úgy osztályozta, hogy legveszedelmesebbek az olyan marások, melyek a fejet és az arcot érik, mert tapasztalat szerint ezek közül 95 százalékban tör ki és végződik halállal a veszettség, ha idejében nem oltják. Másodsorban veszélyes a kézen való marás, míg a ruhával takart testen vagy lábon történt harapás után csak 15–20 százalék a be nem oltottak megveszése és elhalálozása. Pasteur több ezer ebmarott egyén beoltásával elérte azt, hogy még az arcon megharapottak közül is nem éri el a 2 százalékot a veszteség, általában pedig az 1 százalékot sem érte el, ha idejében és rendszeresen megtörténtek a védőoltások.

Pasteur oltóintézetébe az egész világról elmentek magukat oltatni, akiket veszett eb mart meg. Most azonban már más országokban is nyitottak Pasteur-intézeteket, köztük az elsők egyike volt a budapesti intézet, melyet Hőgyes Endre rendezett be. Ennek az intézetnek beszámolója szerint nincs Magyarországon törvényhatóság, melynek területén veszett ebek ne garázdálkodnának. A budapesti intézet oltásai is hasonló kedvező eredménnyel járnak, mint a párisiak. Megnyitása óta (1890) a mult év végéig 61.412 ember jelentkezett. Közülök 49.382 kapott teljes oltást és ezek közül csupán 186, azaz 0.37 százalék pusztult el a mégis kitört veszettségben.

Pasteur nemcsak saját kisérleteivel, oltásaival járult hozzá a természettudományok, meg az orvosi tudomány fejlesztéséhez, hanem módszereivel az újabb fejlődésnek olyan irányt is jelölt meg, amelyen ez a fejlődés szinte önkéntelen tart tovább. A fertőző betegségekkel szemben kifejlődött az oltással való védekezés, az oltással való gyógyítás, az úgynevezett serumtherapia.

A Pasteur útmutatása szerint gyöngített fertőző anyagok, virus-ok segítségével fokozzák az élő test ellenálló képességét, hogy a teljes erejű fertőzés ne vehessen erőt rajta. Amíg azelőtt sok esetben csak arra volt utalva az orvos, hogy megfigyelje, vajjon a beteg le bírja-e küzdeni a testébe bejutott kórt, most sokkal gyakrabban van tehetségében, hogy támogatóan avatkozzék be a betegnek az életéért vívott harcába.

Amilyen nagy ember, amilyen érdemes tudós volt Pasteur, tudományán kívül egyéb vonásai is érdekelhetik az olvasót.

Följegyezték róla, hogy szelid természetű, gyöngéd ember volt, de a tudományos tételeit támadó ellenfelekkel szemben hevesen tudott védekezni. Éles megfigyelő tehetségét erős meggyőződés támogatta, úgy, hogy kisérletei során szinte előre látta, hogy micsoda eredményre jut. Ha pedig valami fordulat váratlanul lepte meg, azt is azonnal tudta értékelni és további kisérleteiben értékesíteni.

Hogy mennyire lelkesedett tudománya ügyéért, azt szépen jellemzi az a magatartása, amelyet akkor tanusított, mikor a gutaütés érte és abban a veszedelemben forgott, hogy tevékenysége megszakad. Lassú, szakadozott hangon mondotta tollba utolsónak hitt megfigyeléseit. Mikor pedig három hónap múlva némi erőhöz jutott, családja és barátai lebeszélése ellenére elszállíttatta magát Alaisba, hogy karosszékében ülve tegye meg intézkedéseit, mert – úgymond – Délfranciaország jóléte forog kockán.

De kedves vonása az ő tüzes hazafisága, vagy akár sovinizmusa is. Amit mink magyarok inkább tudunk méltányolni, mint a németek, akik kezdetben nem sok elismeréssel voltak iránta, utóbb pedig azt nem tudták neki megbocsátani, amit a szerencsétlen véget ért porosz-francia háboru után cselekedett. Hazafias elkeseredésében visszaküldte azt a diplomát, mellyel a bonni egyetem az orvosi tudomány díszdoktorává tette volt. Hiszen a sör pasteurizálására is az az igyekezet sarkalta, hogy a francia sört a német sör versenytársává tegye.

Általánosságban igaz, hogy a tudomány nemzetközi, de Pasteur példája azt is igazolja, hogy a tudományok fejlesztésében érvényesülő nemzeti vonások mégis csak előbbre viszik a tudományt, mert a más-más fejlődésü elmék más-más oldalról látják, másformán tanulmányozzák a természet jelenségeit. Ez pedig többet használ az emberiségnek, mint az egyforma, szürke, katedrás bölcsesség.

Okuljunk Pasteur példáján mink magyarok is, hogy a tudományok művelésében se vetkezzük le nemzeti sajátságainkat. A két Bolyai a mathematikában, Semmelweiss a fertőző betegségek dolgában bátorító példák, hogy magyarokul is beleszólhatunk a nagy nemzetközi tudományba.

*

1892. évi december 27-én hazája és az egész tudományos világ nagy ünneplésében részesítette a 70-ik életévét betöltött tudóst. Az ujra épült Sorbonne dísztermében, a köztársaság akkori elnöke, Carnot karonfogva vezette be a politikai és tudományos előkelőségek gyülekezetébe Franciaország nagy fiát.

Előbb a közoktatásügyi miniszter üdvözölte, aztán d’Abbadie, a francia tudományos akadémia elnöke üdvözölte, átadván neki a nemzetközi gyűjtés útján szerzett nagy aranyérmet. Még több üdvözlésben volt része, részint a megjelentek köszöntötték, részint pedig fölolvasták a francia és külföldi tudományos társulatok 58 üdvözlő iratát. A londoni Royal Society üdvözletét az angol orvosok kitünő képviselője, Lister Joseph mondotta el, kiemelvén, hogy mily hatással volt Pasteur a sebészet fejlődésére.

A nagy tudós szerényen és meghatottan válaszolt, különösen pedig az üdvözlésére megjelent tanulóifjusághoz intézte szavait:

„Kérdezzétek magatokat: mit tettem saját okulásomra? és amint jobban és jobban előhaladtok: mit tettem hazámért? Így éljetek mindaddig, amíg talán elérkezik azon véghetetlenül boldog pillanat, amikor azt mondhatjátok, hogy valamivel hozzájárultatok az emberiség előhaladásához és javához. De bármikép végződjenek is törekvéseitek, utolsó órájának elérkeztekor mindenki azt mondhassa: tettem, amit tenni birtam.“

A tudományos világ hódolati ünnepét még három évvel élte túl Pasteur.

Meghalt 1895 szeptember 28-án.

Amikor utolsó útjára kisérték, háromszor hajolt meg előtte a büszke francia lobogó.

Csapodi István dr.