Carolus Linnaeus.
Reading edition
Már megsárgultak irásainak levelei, már bevonta másfél évszázad patinája könyveinek régi erős bőrkötését, de a feledés porrétege nem fedte be őket…
A régi könyvek között egy sincs, amely oly mindennapos használatban volna, mint Linné nem egy műve, sőt éppen az ő alapvető munkái voltak azok, amelyek örökre elnémították előzőinek szavait és múzeumi darabokká tették a Linné előtti botanikai fóliánsokat. Pedig műveiben nem találunk oly hatalmas, új, természettudományi tételeket, törvényeket vagy fejtegetéseket, mint egy Newton, Keppler, Galilaei vagy Darwin alkotásaiban. Nem is ilyen eredményeket kell keresnünk Linné munkáiban, hanem ismerve az őt megelőző korok természetrajzi tudományainak történetét, megtaláljuk Linnében a reformátort, a forradalmárt, aki mintegy kulcsot adott az emberiség kezébe és ezzel fölnyitotta az évszázadok óta hasztalan döngetett kaput, amely a természet kutatásának csarnokába vezet.
Csodálatos erő, munkakedv, törhetetlen szorgalom, éles megfigyelés, fegyelmezett agy jellemzi Linnét. Ezekkel a tulajdonságokkal fölszerelve tudta csak végigküzdeni küzdelmes életét, elszenvedni a nélkülözéseket, kutatni a természetben, robotolni iróasztala mellett és oly műveket alkotni, melyek alkonya nem következhetik el.
Küzdelmes volt az ő pályafutása is. Mintha a természet éppen attól akarta volna megvonni javait, aki neki szentelte életét.
Családja svéd smalandi paraszti ősök ivadéka. Nagyatyja Bengt Ingemarsson nevü paraszt volt Hwitarydban, aki Nils fiát papnak nevelte. Ez utóbbi svéd szokás szerint mint akadémiai képzettségü férfiu, latinos nevet, a Linnaeust vette föl egy híres rashulti hársfa után. A család másik két ága ugyanígy Tiliander és Lindelius nevekre változtatta a paraszti Ingemart és Ingemarssont. Nils Linnaeus és felesége Christina Brodersson elsőszülött fia Carolus Linnaeus (Linné)14) 1707 május 23-án született Stenbrohult közelében, Rashulthban. Már születésekor konvenció és fogadalom várta a leendő természetbuvárt. Szülei Istennek ajánlották elsőszülöttjüket, papnak szánták és legfőbb óhajuk az volt, hogy az apa hivatalát folytassa később a fiu. De Linnét természete másfelé vonta. Ő már gyermekkorában csodálója és rajongója volt a természetnek, többre becsülte az erdőben való bolyongást, a kerti plánták művelését, mint az iskola padjain a grammatika tanulását. Maga atyja is virágkedvelő kertészkedő volt, ő maga vezette be fiát a kertészkedésbe, botanizálásba és szivesen vette, ha fia a szép vidéken jár-kel és a természet nyitott könyvének titkait kutatja. Remélte, hogy fia eme léleknemesítő foglalkozása a komoly gondolkozáshoz, szelid életmódhoz szoktatja őt. Ez így is történt, de egyuttal elvonta őt az iskola padjairól, virágai kedvéért elkerülte a nyelvtan csarnokát, nem imponált neki a tanrend, a tanterv, meg a bizonyítvány. Nehezen bár, de elvégezte a gimnáziumot Wexiőben. Tanárai természetesen nem voltak megelégedve vele és tanácsolták is Linné szüleinek, vennék ki őt az iskolából, mert semmi komoly pályára nem való. Be is látták szülei, hogy tervük nem sikerül. Elhatározta atyja, hogy inkább csizmadiának adja, de nem engedi, hogy botanikus legyen. Semmi pálya, semmi tekintélyes polc és dicsőség nem vár a botanikusra, gondolta az öreg pap és ha már nem prédikálja fia isten dicsőségét a szószékről, legalább cipőket készítsen, amelyben a hívők a templomba járnak. Linné tehát dilemma előtt állott. Vagy pap vagy csizmadiainas. Az utolsó percben azonban, mint ilyenkor történni szokott, megjelent a mentő szellem Rothmann orvos személyében. Rothmann ismerte jól a fiatal Linnét, tanította is a gimnáziumban, fölismerte benne nagy tehetségét, megérezte, hogy a fiu botanizáló hajlamának komoly alapja van és már addig oly ismereteket szerzett, amely bármely szakférfiunak is díszére válhatnék. Minden ékesszólását és rábeszélőképességét fölhasználta, hogy Linné atyját szándéka megváltoztatására birja. Mivel a fiu ki is jelentette, hogy akár papnak, akár csizmadiának adják, ő mégis botanizálni fog, továbbá, mert a szülők kivánsága és fogadalma elvégre a második fiún, Samuelen is végre leszen hajtható, ami úgy is lett idővel, sikerült is Rothmannak rávenni Linné szüleit, hogy bizzák ő reá fiuk további nevelését és engedjék az orvosi pályára lépni. Abban az időben még a botanika az orvosi tudományokkal volt szoros kapcsolatban, tulajdonképpen a botanikusok fő studiuma a gyógynövények ismerete volt, viszont el sem volt képzelhető olyan jó orvos, aki a növényeket nem ismerte. Rothmann maga is botanizált, maga mellé vette Linnét, bevezette az orvostudományok elemeibe, rendelkezésére bocsájtotta könyvtárát, amelyben Linné gyönyörrel tanulmányozta az akkor legnagyobb becsben tartott botanikai művet, Tournefort Institutiones rei herbarii c. munkáját. Most már kénye-kedve szerint foglalkozott növény- és állatgyüjtéssel, ezek tanulmányozásával, készülvén ezáltal az egyetemre. 1727-ben, mikor gimnáziumi tanulmányait bevégezte, nem valami meleg ajánlással bocsátották útnak tanárai. Bizonyítványában az volt olvasható, hogy a tanuló olyan, mint a faiskola csemetéje, amely a gondos kezelés ellenére mindig azon van, hogy vadhajtásokat hozzon. Csak, ha óvatosan átültetjük őket, változik meg természetük és hoznak élvezhető gyümölcsöt. Ez nyujt reményt arra, hogy Linné átlépve az egyetem küszöbét, talán kedvező haladást fog mutatni.
A svéd főiskolák közül Linné a közelebbi kisebb és olcsóbb lundi akadémiába ment, ahol hamarosan az elsők közé küzdötte föl magát szorgalma és készültsége révén. Itt is akadt pártfogója Stobaeus orvos-botanikus professzor személyében, aki megismerve Linné kitünő tulajdonságait, magához vette őt. Stobaeus könyvtárában és gyüjteményeiben megtalálta Linné a neki megfelelő könyveket, a városka környékén szorgalmas kutatásokat végzett, különösen az alsóbbrendü állatokat, de főképpen a növényeket tanulmányozta, a gyüjteményt gyarapította és Tournefortot követvén, leirásokat készített megfigyelése tárgyairól. A következő, 1728. évben már kicsiny lett Linné ambiciójának a lundi akadémia és nem törődve a nyomorral, amely reá várt, átment az upsalai egyetemre. Kis pénzecskéje, amit még hazulról kapott, Upsalában hamarosan elfogyott. De neki elég volt az, hogy az egyetemet ingyen látogathatta, a testi jóléttel nem törődött. Annyira jutott, hogy könyöradományokból tengődött, társai ételmaradékából táplálkozott, elviselt ruháikat kérte el, elővette csizmadia tudását is és az eldobott rongyos cipőket foltozta ki magának kártyapapirossal, fakéreggel. Igy járt arra az egyetemre, amelynek nagy hírnevét, mint professzor ő maga is emelte! Ez a nyomor és küzdelem nem törte le Linné törekvését, de megedzette azt.
Nemsokára itt is pártfogóra talált. Egy izben, amikor a botanikus kertben tanult, összetalálkozott Celsius nagyhírü tudóssal, akinek méltán föltünt Linné alapos ismerete, tájékozottsága a kert növényei körül. Mikor Celsius meghallotta Linné nyomorát, magához vette őt, lakást, ellátást adott neki és munkatársul szerződtette. Celsius egy hierobotanikán dolgozott, amelyben a biblia növényeit irta le és ebben nagy segítségére volt pártfogoltja, aki ezáltal ismét otthonhoz és könyvtárhoz jutott. Nagy alkalma nyilt itt Linnének a munkálkodásra, tanulásra, a botanikai irodalom tanulmányozására. Tourneforton kivül megismerte Linné a párisi Vaillant műveit is és e két rendszerező gondolataiból táplálkozva mindinkább megérlelődött benne egy új növényrendszer megalapításának eszméje, amelynek a növények ivarszervein, a porzók és termők viszonyain kell fölépülnie. Behatóan tanulmányozta tehát a növények ivari életét, 1730-ban már egy értekezést is irt erre a tárgyra vonatkozó észleleteiről, amely a szakférfiak, különösen Olaf Rudbeck figyelmét is magára vonta. Még ebben az évben történt, hogy a 70 éves Rudbeck vissza akarván vonulni a tanszéktől, megfelelő helyettest keresett és ezt Linné személyében találta meg. Huszonhárom éves volt ekkor Linné és már mint vikárius a növénykertben előadásokat tartott. Ez az új helyzet még inkább kifejlesztette Linné tudását. Előadásai részére kidolgozta növény- és állatrendszerét, megírta a svéd kerti virágok rajzát, amely művében, bár ez nyomtatásban nem jelent meg, fektette le először rendszere gondolatait.
Működése azonban nem volt zavartalan. Az upsalai svéd természetbuvár társaságtól megtisztelő megbizást kapott, amely azonban több nélkülözést és küzdelmet rejtett magában, semhogy kisebb energiáju és kevesebb nyomorhoz szokott tudós elvállalhatta volna, mint Linné. Kiküldték a Lappföld természetrajzi tanulmányozására igen szerény anyagi segítséggel.
Minden természetbúvár tudja, hogy mily fáradságos még ismert területen, művelt környezetben is a természetrajzi gyüjtés, pedig e helyeken nélkülözésről szó sincs. Elképzelhető, mily küzdelmes egy jóformán lakatlan, a természet szeszélyeitől alaposan meglátogatott területet, a lappok földjét kutatni, egyedül, szegényen. Linné nyomorhoz, nélkülözéshez szokott természete, törhetetlen tudásvágya azonban nem ismert akadályt. Szülei meglátogatása után 1732 május 2-án útrakelt. Hátán gyüjtőtáskájával, fehérneműjével, kebelében nagy ambicióval nekivágott a nagy útnak. Az út elejét, amíg tulajdonképpeni céljának területére nem érkezett, lóháton tette meg, a bottni öböl mentén északkelet felé Hernasandig. Innen kezdve egyedül, gyalog folytatta útját a lappok rideg földjén. A folyók, tavak, mocsarak országában metsző hidegben, emberi táplálék hijján barangolt be nagy területeket. Saját följegyzése szerint hallal és rénszarvastejjel táplálkozott, sóhoz és kenyérhez csak nagy ritkán jutott. A lappföld után Norvégiának vette útját és megmászta a svéd-norvég határhegységeket, meglátogatta a gazdag ércbányákat, megfigyeléseit, gyűjtéseit az ásványországra is kiterjesztvén. Augusztus 11-én ért Luleába, ahol egy kissé megpihent, azután Torneán át Finnországba ment; Carleby, Vasa, Kristina, Biorneborg jelzik útját, amelyet Abo egyetemi városig folytatott, ahonnan a bottni öblön keresztül visszatért Upsalába (1732. október végén). Utazása nagy eredményekkel gazdagította a bejárt földek ismeretét. Linné közölt is belőle a svéd akadémia évkönyveiben 1732. és 1735-ben a Florula lapponicat, amelyből később (1737.) a Flora lapponica alakult. Száz új növényt írt le ebben. Linnének ez az első nyomtatásban megjelent műve már eltér Tournefort rendszerétől és Linné eredeti fölfogása tükröződik benne vissza. A Fauna fennica (Finnország állatvilága), mely 1735-ben jelent meg, szintén ez utazás eredményeit dolgozza föl. Nyilvános elismerést is nyert útja után: az akadémia tagjává választotta.
Gazdag tudással, öregbített tapasztalatokkal és nagy lelkesedéssel fogott hozzá Linné ismét 1733-ban az egyetemi előadásokhoz. Növénytant és ásványtant hirdetett. Előadásai oly vonzóak, oly alaposak voltak, hogy példátlan nagy hallgatóságot gyüjtött maga köré. A fokozódó siker azonban irigyeket is termelt.
Az öreg Rudbeck új helyettese, Nils Rosén volt a legféltékenyebb Linnére. Bevádolta őt az egyetemi tanács előtt, hogy diploma nélkül mer előadásokat tartani. Hiába volt a nagy tudomány, az eddigi siker, a tanács consistorium elé állította Linnét és eltiltotta a további előadásoktól. Képzelhető, hogy a lesujtó itélet hogy hatott a törekvő, lelkes, de egyuttal indulatos Linné kedélyére. Az őrülettel volt határos fölháborodása és mély gyűlölete Rosén iránt, úgy hogy amikor ez megelégedéssel elhagyta a consistoriumot, megtámadta őt Linné, kardot rántott és le akarta szúrni rosszindulatu ellenségét. Csak a környezet mentette meg a vádaskodó életét, de Linné további sorsa majdhogynem a bukás volt. Ki akarta tiltani a biróság Upsalából és csak pártfogójának, Celsiusnak sikerült őt ettől megmentenie. Linné és Rosén közötti ellenségeskedés azonban sohasem szünt meg teljesen, még akkor sem, mikor mind a ketten hírneves professzorok lettek.
Megint megfenyegette tehát Linnét a nyomor és reménytelenség réme, amelyet még fokozott az is, hogy nem nyerte el a lundi akadémia megüresedett orvoskari adjunkturáját, amelyre pályázott. Tanítványai körében, akik nagy szeretettel és ragaszkodással vették körül szerencsétlen fiatal mesterüket, egy terv fogamzott meg Linné foglalkoztatására. Tanulmányutat terveztek a bányavidékek fölkeresésére és a kirándulás vezetőjének Linnét kérték föl. 1733-ban el is indultak és meglátogatták Garpenberg, Avestadt, Bitsberg és Fahlun bányavidékét. Fahlunban újabb megbizatást nyert Linné. A tartomány kormányzója, Reuterholm báró, fölismerve tehetségét, reá bizta fiát, hogy egy tanulmányuton képezze ki mineralógusnak. 1734 tavaszán indult el az új kirándulás keleti Dalekaria bányáinak tanulmányozására Linné vezetése alatt, hat tanulóval. A kirándulásnak igen érdekes szervezete volt. Minden résztvevőnek megvolt a maga tanulmányköre és egyuttal belső szolgálata is. Volt leiró geografus, fizikai geografus, mineralógus, botanikus, gazdász, etnografus-megfigyelő és az egyik a titkári, a másik a rendezői, a lógondozói, a pénztárnoki stb. tisztet töltötte be. Az útról pontos naplót vezettek, amelyben minden irányu megfigyelés és élmény föl volt jegyezve. Visszatérve Fahlunba, Linné előadásokat hirdetett a bányászokat érdeklő tárgyakból. Jelentős érdeklődést és ezáltal jövedelmet is biztosított magának. De Linné fahluni tartózkodása még más okból is jelentős pont volt Linné életében. Itt ismerte meg jövendőbeli feleségét, Moré fahluni orvos Sara Lisa leányát. Ez az ismeretség ösztönözte Linnét pályájának további folytatására, oklevelének megszerzésére, külföldi útjára. Moré ugyanis csak abban az esetben egyezett bele a házasságba, ha Linné három év alatt orvosi oklevelét megszerzi és biztos keresethez jut. Segédkezet is nyujtott ebben Linnének, az ő anyagi támogatásával indult Hollandia felé, miután 1734–35 telén elkészítette doktori értekezését. 1735 junius 24-én avatták doktorrá Harrwyckban, a váltóláz okairól írott értekezése alapján.
Megszerezvén a diplomát és megismervén a holland viszonyokat, nem volt inyére rögtön hazatérni és valahol orvosként letelepedni. Tanulmányutra készült, föl óhajtotta keresni a híresebb intézményeket, botanikusokat. Igy előbb Leydenbe ment. Bár szükös viszonyok között tengődött, a leydeni tudósok (különösen Gronov) biztatására egy ideig ott maradt, hogy kidolgozza jegyzeteiben meglevő munkáit. Itt rendezte sajtó alá első nagyobbszerü és legnagyobb jelentőségü munkáját, a természet rendszerét (Systema naturae), amely a növény-, állat- és ásványország új rendszerét tartalmazta rövid áttekintésben. Ez meg is jelent még 1735-ben, nagy föltünést keltve a tudós körökben. E munkától kezdődik Linné reformátori működése, de azt csak a későbbiekben fejlesztette naggyá. Munkája révén összeköttetésbe került a Leyden közelében lakó agg tudóssal, Boerhaveval. A tudós leydeni társaságban nem maradhatott azonban Linné sokáig. Pénze fogytán volt, hazafelé indult Amsterdamon keresztül. Amsterdamban Boerhave ajánló levelével fölkereste Burmann botanikus professzort, aki megismerve Linné tudását, meghivta magához, hogy „Flora ceylanica“ címü műve irásában segítségére legyen. Linné elfogadta a meghivást, egyrészt mert ez egy időre biztosította megélhetését, másrészt mert Hollandiától többet várt, mint hazájától. De Burmannal sem volt sokáig együtt, mert nagyobb szerencse várt reá. Amsterdam hírneves és gazdag polgármestere, Cliffort, Boerhave tanácsára Linnét hivta meg háziorvosául és reá bizta a nagy hartecampi kertjének rendezését és vezetését. Ezzel az állással együtt magas napidíj, teljes ellátás és szabad lakás járt. Nagy örömmel ragadta meg Linné 1736 tavaszán ezt az alkalmat, amely annyira megfelelt az ő hajlamainak és fölül is multa reményeit. Paradicsomnak tartotta és nevezte Linné hartecampi tartózkodását. Gazdag kertészet, kincset érő könyvtár, jólét, szabad foglalkozás volt az, ami Linnét itt marasztotta. Itt dolgozta és adta ki „Fundamenta botanica“-ját, a növénytudomány alapelemeit és elveit, amely művét bővítve 15 évvel később mint „Philosophia botanica“-t tett közzé. Összeállította a botanikai könyvészetet „Bibliotheca botanica“ cím alatt. Ezek a munkák hamarosan nagyhirüvé tették őt. Még az 1736. évben tagjává választotta őt a természetbúvárok társasága, „Második Dioskorides“ névvel illetvén Linnét. Még ebben az évben kiküldötte őt Cliffort Angliába, ahol London és Oxford neves kertjeit látogatta meg és hírneves tudósaival barátkozott össze, mindenütt elismerést aratván tudása és reformtörekvései révén. A következő 1737. év különösen termékeny volt. Ekkor dolgozta ki először „Genera plantarum“ címü művét, amelyben a növényeket szorosabb rokonsági körökbe, génuszokba, nemzetségekbe sorozta és ezeket rövid, latin nyelvü jellemzésekkel látta el. Ugyanekkor adta ki a már említett „Flora lapponica“-t, valamint leirta egy díszműben a Cliffort-féle kertet, a „Hortus Cliffortianus“-t.
Miután egy ideig még Leydenben tartózkodott, nemsokára győzött rajta a honvágy, elhatározta, hogy szakít Amsterdammal és Leydennel, elhagyja paradicsomát, hogy újat küzdjön ki magának, amelyben már párjával keresi a boldogulást. Még egy kirándulást tett Párisba, hogy megismerje annak is hires intézményeit és nagy férfiait, különösen a nagy francia rendszerezőt, Jussieut és mint a párisi akadémia levelező tagja, a francia fogadtatás kedves emlékeivel Rouenből hazafelé hajózott.
Három évi távollét után, 1738 szeptemberében, eltelve büszkeséggel és várakozásokkal, sikerekkel koronázottan lépett szülőföldjére Linné. Büszkeségére szégyen, sikereire gúny és várakozásaira csalódás várt. Hazája nem ismerte el, megtagadta őt. Ő maga irta holland barátainak, hogy vége immár az ő botanikai működésének, letelepedik valahol orvosnak és megkisérli a mindennapi keserü kenyeret a neki kevésbbé kedves úton megszerezni. De amit a botanika megtagadott tőle, meghozta részére az orvostudomány. Mint stockholmi orvos mihamarább oly hírre tett szert, hogy a legelőkelőbb családok, sőt az udvar orvosa lett. Megélhetése biztosítva volt, nősülése elé nem gördült akadály, elvehette Moré leányát 1739 junius 26-án. Hírneve nőttön-nőtt, úgy, hogy az ujjá alakuló svéd tudományos akadémia elnökévé választotta.
Linnét azonban mindez nem elégítette ki. Legmelegebb vágya az volt, hogy a botanikát művelje, mint egyetemi professzor. Erre alkalom is nyilott volna, mikor 1740-ben meghalt az upsalai öreg botanikus tanár, Rudbeck, Linné régi pártfogója. Ennek a helyére pályázott, de az állást nem ő, hanem az a Rosén nyerte el, akire ő egykor kardot rántott. Linné kardja nem érte akkor Rosént, de Rosén sziven döfte most Linnét kard nélkül. Az újabb csalódásra nagyobb tanulmányutban keresett Linné enyhülést. 1741-ben hiveivel Oeland és Gotland fölkutatására indult.
Alighogy hazatért eredményes útjáról, megkisérelte, hogy orvosi tudománya révén szerezzen egyetemi tanszéket. Ez sikerült is, amennyiben nagyuri páciensei, különösen gróf Tessin pártfogása révén a megüresedett upsalai anatomiai és gyógytudományi tanszéket nyerte el. 1741 szeptemberében örömmel telt szivvel indult Linné feleségével és újszülött fiával Upsalába, hajdani nyomoruságának tanyájára, ahol tanszékét elfoglalta.
Hiába volt tehát Rosén ellenségeskedése Linné ellen. Linné, ha nem is tudományával, de az akkor különösen nagyhatalmu főurak pártfogásával győzött fölötte. A régi gyülölet, ha nem is teljesen, de valamennyire engesztelődni kezdett közöttük, mindkettőjük javára. Linné botanikus volt és orvostudományokat tanított. Rosén orvos volt és botanikát tanított. Gondolt egyet a két ellenfél és helyet cserélt. Ezzel mindkét tudós hivatásának tartozott. Igy lett Linné 1742-ben, 35 éves korában botanikus professzor.
Férfikora delén elérte tehát azt a polcot, ahová tehetsége őt már gyermekkora óta kijelölte és amelyre nagy kitartásáról tanuskodó autodidaktikus úton szerzett tudása alkalmassá tette. Annyi ideig működhetett még kedves tudománya szolgálatában, amennyi ideig előkészült arra.
A professzori polcon, habár azt folyton gyengülő testi és szellemi ereje miatt csak 1764-ig töltötte be, kitünő mesternek bizonyult. Több tanulmányutat tett még, rendezte és leirta a főuri és udvari gyüjteményeket, nagyhirü, tudományos szinvonalra emelte az upsalai botanikus kertet. Amellett, hogy tudományos működését teljes erejében kifejleszthette, mint tanító is teljes sikerrel működött. Összeköttetésbe került kora valamennyi jelentős kutatójával, szellemével áthatotta korát, a világ minden részéből hozzá sereglő és ez időben szokatlan nagyszámu tanítványtömeget nevelt a jövő tudománya számára.
Az ő tudományos működése oly lökést adott a természetrajz művelésének, hogy utána egy évtized többet jelent, mint előtte egy-egy század.
Legnagyobb jelentősége a botanikában volt érezhető, amelynek fejlődésében Linné működése szinte a csodával volt határos. Előtte tapogatózás, zűrzavar, próbálkozás volt, utána a biztos ösvényen haladó önálló tudománnyá vált a botanika.
A hajdani idők botanikája a gyógyító növények leirásában, a görög és latin szerzők megfigyeléseinek magyarázásában és a csürés-csavarásban merült ki. A 16. században kezdődik a természetes botanika, amikor a tudósok magukon a növényeken tesznek megfigyeléseket, leirják őket nagy füveskönyvekben. Brunfels (1537), Tragus (1498–1554), Fuchs (1501–1566), Tabernämontanus (✝ 1590), a két Bauhinus (1550, 1624; 1541–1613), Gessner (1516–1565), Dodonaeus (1517–1586), Clusius (1525–1609), Delechamps (1513–1588) híres nevek voltak ezekben az időkben. Az ő hatalmas foliánsaik, füveskönyveik több ezernyi növényt irnak és rajzolnak le. Minél inkább szaporodott azonban a füveskönyvek és ezzel a leírt növények száma, annál inkább nőttön-nőtt a zavar. Nem volt olyan rendszer, amelyben a növények áttekinthetően össze lettek volna foglalva, nem volt olyan módszer, amely biztosította volna az egyes növények könnyü fölismerhetőségét. Történt ugyan kisérlet ilyen rendszerek megszerkesztésére, de egyik sem vezetett célhoz. Az ősi időkben a növényeket használhatóságuk szerint vagy termetük szerint csoportosították, később, pld. a 16. században Cäsalpinius a virág, a termés és a mag alkata szerint kisérelte meg a növényeket osztályozni, a 17. században az említett Tournefort vitte tökéletesebbre a rendszert. Ő már a virág szerkezetét is igyekezett figyelembe venni, továbbá bevezette a rendszerbe a génusz fogalmat, ennek nevet adott, de ezt az eljárást nem vitte teljesen és következetesen keresztül. Tournefort rendszere már elterjedésnek örvendett, tudta a tudósvilág, hogy ebben az irányban keresendő a kivezető út, de ezt az utat a tökéletes mesterséges rendszer felé Linné találta meg.
A legnagyobb zavart Linnéig leginkább az okozta, hogy nem volt a botanikának határozott műnyelve, terminológiája, szakkifejezései, amelynek segítségével a növények olyképpen lehettek volna leirhatók, hogy azokat bárki is fölismerhette volna. Nem volt módszer, amelynek révén a kezdő, sőt a tudós botanikus egykönnyen megállapíthatta volna a kezében levő növény azonosságát valamely leírt növénnyel. Kevés kivétellel nem voltak megállapítva a növények rokonsági csoportjai, különösen nem volt a faj fogalma bevezetve a tudományba, vagyis nem volt egység, melyből elfogadható rendszer lett volna fölépíthető. Ami fontos, nem volt nevük a növényeknek. Szinte elképzelhetetlen ez mai fogalmaink szerint.
A növények hosszu, vagy hiányos rövid leírásokkal voltak csak elkönyvelve, anélkül, hogy egykönnyen újból rájuk lehetett volna akadni. Hasonlóképpen volt ez az állatokkal is. Linné már gyermekkorában, mikor Tournefort alapján végezte tanulmányait, megérezte, hogy ezen segíteni kell. Mikor a virágrészek, a hím és a női ivarrészek, a porzó és a termő viszonyait tanulmányozta a növényeken, arra a tapasztalatra jutott, hogy ezek elhelyezése, mennyisége, egymáshoz való viszonya az egymáshoz hasonló növényeken hasonló, különböző növényeken egymástól eltérő. Megkisérelte tehát a növényeket ezen az alapon osztályozni. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ebből a szempontból kiindulva, az összes növények rendszerbe foglalhatók, a rendszer könnyen áttekinthető, abban az egyes növények könnyen föllelhetők. Érezte Linné, hogy az így alkotott rendszer nem tükrözi ugyan vissza minden esetben a természetes rokonságot, de célszerü módszer ez arra, hogy végre a növényországban rendet teremtsen, legalább addig az ideig, amíg az így rendezett anyagban a tudományos kutatás föl tudja találni a természetes rendszer megalkotásához szükséges adatokat. Mesterséges a Linné-féle rend, mert egyoldaluan csoportosítja a növényeket, de célravezető volt. Manap is ezt használjuk akkor, ha valamely virágos növény génuszát határozzuk meg, habár a tudomány mai törekvése a növények teljes szervezetén és fejlődéstörténetén alapuló természetes rendszernek a megállapítása. De erre nem törekedhetnék, ha nem állott volna Linné müködése alapján oly nagy rendezett anyag rendelkezésére.
Az ilyképpen kidolgozott rendszerbe és annak 24 osztályába már most Linné beillesztette a génuszokat, vagyis azokat a kisebb rokonsági köröket, amelyekben az összes ismert növények helyet foglaltak. Minden génusz nevet kapott és minden a génuszba tartozó növény, amit csak eddig leírtak, vagy amit ő írt le először, szintén kapott nevet, amely név, hasonlóan az emberek elnevezéséhez, két szóból állott. Az egyik szó az illető génusz, ahová a növény tartozott, a másik szó a növény saját neve volt. Természetesen, nem egyénenkint voltak elnevezve a növények, hanem a külső tulajdonságaikban megegyező egyének egy faj körébe foglaltattak, amely faj, spécies, nyerte ezt a két szóból álló nevet. Például még Bauhinus Linné előtt az illatos ibolyát így írta le latinul: „egyszerü illatos virágu márciusi pirosló viola“, vagy még maga Linné is Cliffort kertjéről szóló művében: „szártalan, kerek, indákkal kúszó tőkocsányos viola“, addig a Linné-féle új rendszerben az illatos ibolya neve: Viola odorata. Az összes ibolyafajok közös neve „Viola“ lett, de a „keresztneve“ mindegyiknek más. Igy a kétvirágu ibolya: Viola biflora, a mezei árvácska: Viola tricolor, a mocsári ibolya: Viola palustris stb. Eszerint az egymástól különböző növények különböző nevet kaptak, de egy génuszba való tartozásuk közös névvel, pl. Viola, ki volt tüntetve. Némely szerző már Linné előtt is használta ezt a kétszavu elnevezést, de Linné vezette azt először keresztül minden eddig ismert növény reviziójában. Ezenkívül Linné minden növényt rövid, lakonikus leírással látott el, amelyben az egyes fajok főbb jellemvonásai és a többi fajtól való eltérései voltak kiemelve.
Hasonlóképpen járt el az állatvilág rendszerezésében is, midőn Aristoteles rendszeréből kiindulva és azt kevésbé szerencsésen átalakítva, szintén keresztülvitte a kétszavas elnevezést. Az állatok osztályozásában mélyebbre ható pillantása volt Linnének, mert fölismerte, hogy ehhez az állatok belső szervezete nyújtja az alapot. Az ásványország osztályozása nem volt szerencsés, mert nem az ásványok kémiai összetételére építette föl azt.
A „Systema naturae“, amelyben Linné ezeket az alapvető nagy horderejü ujításokat keresztülvitte és amelyben a természet tárgyairól egy kritikai leltárt nyujtott, az akkori természetbúvárok kincsesbányája lett. Gyorsan egymásután (1735–1788) következő és folyton növekvő 13 kiadásában az összes eddig ismert növények, állatok és ásványok le voltak írva. A „Genera plantarum“ a növények génuszainak jellemzését, a „Species plantarum“ több kiadása a mindinkább kiterjedő kutatások révén növekedő számu fajokat, a „Flora suecica“ a svéd flórát, a „Fauna suecica“ a svéd állatvilágot, a „Hortus upsaliensis“ a Linné által világhíressé emelt első tudományos upsalai botanikus kert leírását, az „Amoenitates academicae“ Linné természetrajzi és orvostudományi értekezéseinek gyüjteményét, a „Philosophia botanica“ a növénytudomány magvát, eddigi eredményeit és jövő kialakulásának irányelveit foglalja magában. Utóbbi két művében oly bölcs értelmezéssel jelzi a jövő kutatások kérdéseit, hogy e „végrendeletét“ manap is követi a botanika. Ilyenek a természetes rokonság, a szervek fejlődéstana, a növényföldrajzi tényezők kutatása.
Orvosi gyakorlati működése nagy szerencsével járt, hiszen ez emelte tulajdonképpen a professzori polcra. Tudományos teoriái az elismerést és a gáncsot egyaránt kivívták. Osztályozó szelleme annyira ment a génuszi és spécies fölfogásban, hogy a betegségeket is így rendszerezte „Genera morborum (1759. és 1763.)“, azután a kéziratos „Species morborum“ munkáiban. Úgy a gyógynövényeket (Materia medica e regno vegetabili 1749.), mint azokat az állatokat (Materia medica e regno animali 1750.) és ásványokat (Materia medica e regno lapideo 1752.), amelyek a gyógyszereket szolgáltatták, áttekinthető földolgozásban közreadta.
Mindezen és még igen sok más értekezésében, levelezésében hatalmas méretü és hatásu irodalmi működést fejtett ki, amilyennel kevés nagy búvár dicsekedhetik. Ismételjük, hogy műveiben nincsenek hatalmas tudományos fejtegetések, nem nyúl bele a világegyetem mindenségét mozgató erők kutatásába, magyarázatába, számításába, nem kutatja az élet törvényeit, nincs a természettudományokban egy tétel sem, amely Linné nevét viselné, de munkásságának jelentőségét nem csökkenti ez. Ő maga is belátja, hogy rendszere mesterséges, nem tünteti föl a természetes rendet, a fejlődéstörténet eredményét, de mint eszköz a további kutatásokban igen jelentős. Linné is megkisérli a természetes rendszer fölépítését, de a jövendő botanikára bízza annak megalkotását. Tudja, hogy műveinek nagy része tulajdonképpen a természet három országának leltára csak, de lehet-e munkálkodni oly muzeumban, ahol az anyag rendetlenül és felismerhetetlenül van összehalmozva. Érzi helyesen, hogy az általa fölállított kategóriák, az osztály, rend, génusz, faj, csak emberi alkotás, tudja, hogy a faj változékony, az élőlény fejlődik, átalakul, a folytonos mélyreható kutatás folyton változtatni fogja az osztályozás szempontjait és elveit, de lehetne-e megismerni földünk természeti viszonyait, ha nem dolgoznánk emberi képességeinkhez mért korlátolt fogalmakkal? Ez a mély, bölcs gondolkodás és előrelátás, ez a kitartó ereményes müködés volt az, amely Linnét naggyá tette.
Magánéletében, mint kortársai és életírói följegyezték, amellett, hogy a lexikális irodalmi működés fegyelmezetté tették agyát, amellett, hogy kemény kritikával dolgozó rendszerező szellemi foglalkozása a természet harmóniáját, szigoru törvénykezéseit kutatta, nem volt száraz és visszavonult kedélyü, hanem szerette a nagy társaságot, a magas szellemi színvonalu vitatkozásokat éppúgy, mint a fecsegő szalonéletet. Mulattató társalgása, ki nem apadó humora, fesztelen és közvetlen érintkezése nem fajult leereszkedővé, önmaga iránt is érzett és kifejezett önteltsége nem volt rideg gőg. Habár bántotta az irigyek kritikája és gáncsa, azokat sohasem viszonozta, hanem hibáit, tévedéseit belátva, azokat jóvátenni igyekezett. Fiatalkorában nem vetette meg a mulató társaságot, szerelmei, kalandjai kellő határok között váltották föl a komoly munkát és adták vissza a megujult, fölfrissült erőt fáradt szellemének. Később gyengéd családapa lett, fiát utódjává nevelte tanszékén, bár gyermekei, felesége alacsony színvonalu és minden magasabb műveltség iránt érzéketlen szelleme miatt, kellő nevelésben nem részesültek. Linné azonban egészen beteges agg napjaiig, amig csak le nem tört szellemi ereje, megtartotta fegyelmezett életmódját, szeliddé vált lelkületét, istenfélő fölfogását. Ez az istenfélése egyrészt fatalisztikus babonás hitbe tévedt, midőn „Nemesis divina“ címü jegyzeteiben följegyzett szerencsétlen balesetekben, katasztrófákban az Isten büntető ujját és a felsőbb hatalom, a balsors sújtó kezét látta, a saját életének fordulatait is mind a felsőbb hatalom kényétől kieszelt kegynek vagy büntetésnek tudta be, másrészt nem akadályozta meg őt abban, hogy az embert, mint „Homo sapiens“-t, be ne iktassa az állatok országába.
Életének alkonyát, sok kitüntetéssel és elismeréssel telt utolsó éveit Hammarbyban, birtokán várta be. Nem távozott hazájából, bár Német-, Spanyol- és Oroszországból nagyon előnyös meghivásokat kapott. Érmet verettek képmásával, nemesi rangra emelték, több mint húsz tudományos társulat tagjául választotta, az anyagi és szellemi arisztokrácia csodálattal vette körül, híre, dicsősége fokozódott, de szellemi ereje folyton gyengült, úgy hogy a halál már egy összeroncsolt szellemü testet talált csak, mikor 1778. januárius 10-én a nagy Linnaeust akarta elrabolni.
Dr. Szabó Zoltán.