Galilei.

Ezt a nevet ma kezdik félreérteni azok, akik nem ismerik igazán az életét. Valami reformátor-félét gondolnak hozzá, aki igazságainak hirdetéseért vértanuságot szenvedett, vagy valami ilyenfélét.

Pedig Galilei igazi tudós volt. A legtökéletesebb, legnagyobb tudósok egyike, aki valaha csak élt. Azért kell őt igen tökéletes tudósnak mondanunk, mert nem érdekelte más, mint a tudomány, nem keresett mást, nem törekedett másra, csak a természet törvényeinek megismerésére. Nagy tudósnak kell mondanunk, sőt igen nagynak, mert korához mérten bámulatos, csodálatos mennyiségű tudása volt s a tudományt új tapasztalatokkal s az ezekből levont, lángelmére valló következtetésekkel hatalmas lépésekben vitte előre.

Tudományának fáradhatatlan kutatója és éppen olyan pihenést alig ismerő hirdetője volt. Szerencsésen párosult benne a kiméletet nem ismerő kritika szigorúsága és a csodálatosan vonzó, művészi előadás és írás, ami őt korának nemcsak legnagyobb, de legnagyobb hatású tudósává is tette.

Aki Galilei tudományos fölfedezéseit olvassa, bizonyosan fölveti azt a gondolatot, hogy könnyű volt neki nagyszerű fölfedezéseket tenni, amikor először nézett a tudós értelmes, vizsgáló szemével távcsövön át a világmindenség rejtelmei felé, s amikor a mechanikának és fizikának olyan egyszerű tényei, mint pl. a szabad esés tüneménye, vagy az úszás tüneménye még egészen ismeretlenek, vagy rosszul fogalmazott törvényekkel magyarázottak voltak. Könnyű volt neki! Mondanák. Ha ma élne, bizonyosan nem dicsekedhetnék annyi fölfedezéssel. De ezt csak az mondhatja, aki nem ismeri a fizika és mechanika történetét s nem tudja, hogy milyen egészen elemi tévedések csontosodtak meg az ő korában a régi görög fizikusok és mechanikusok hagyományai alapján. Az ú. n. peripatetikusok az arisztoteleszi tanokra esküdtek s mivel a keresztény vallás is ezen az állásponton volt, az emberek nem is képzeltek más lehetőséget s bolond képzelgésnek minősítettek minden más világfölfogást.

Fölfedezéseinek sokasága, gyönyörű előadása és felülmúlhatatlan dialektikája miatt temérdek ellensége volt, akik kiméletlen és sokszor tisztességtelen harcot folytattak ellene, de viszont óriási tanítványtábora volt, hatalmas baráti köre, amely megmentette irigyeinek aknamunkája ellen. Azok a kislelkü, jelentéktelen alakok, akik annyi csökönyös ostobasággal szegültek ellene a tapasztalatokból levezetett tudományos igazságoknak, tehát igazán vakok és rosszhiszeműek voltak, azok irigységből ellene zúdították korának legnagyobb, legrettegettebb hatalmát, az inkviziciót, de Galilei annyira fölötte állott minden kicsinyességnek, annyira tisztán a tudomány érdekében cselekedett, hogy minden erőlködés, úgy mondhatjuk, hajótörést szenvedett, mert Galileit nem lehetett tönkretenni, dolgozott és hirdette igazságait egészen haláláig.

De nagy dolgot is jelentett az ő korában mindaz, amit tanított. Kisérleti tanulmányai meghonosították a kérlelhetetlen tapasztalatok alapján való következtetés módszerét, kihúzta a gyékényt minden fantasztikus magyarázgatások alól, a peripatetikusok tanainak tudatlan védelmezőit, akik a tapasztalatokkal homlokegyenest ellenkező dolgokat voltak kénytelenek állítani, amikor tanaiknak védelmébe belebonyolultak, annyira tönkretette, annyira nevetség tárgyává tette szigoru dialektikájával, hogy azok lihegő ellenségei lettek, de lassankint egészen magukra maradtak. A Grassi jezsuita ellen írt „Il saggiatore“ című, felülmúlhatatlan éleselméjű polemikus írását denunciálták ugyan az inkvizició előtt, de nem hogy elitélték volna, hanem megdícsérték és ajánlották, sőt magának VIII. Orbán pápának is nagyon tetszett.

Nem is lehet azt mondani, hogy tanításai miatt haragudtak rá. Azok olyan szigoru kritikával készült, olyan megdönthetetlen dolgok voltak, hogy minden józan ésszel ellenkezett az, aki szembehelyezkedett velük. Tisztán személyes gyülöletre vezethető vissza az ellene megindított áskálódás és amikor súlyos vádakkal terhelve állt törvényt az inkvizició előtt, akkor sem mertek vele határozottan elbánni, mert bizonyára az akkori egész művelt világ fölháborodását idézték volna föl. Hisz csak tudományos kérdésekről volt szó, amelyekről Galilei kimutathatta, hogy nem bántják a szentírás tanításait, s állította, hogy a szentírás csalhatatlan, de a magyarázói nagyon is csalódhatnak. Mindehhez semmi köze a tudománynak. Galilei is így érezte. Semmiféle jellemhibának nem lehet minősíteni, hogy megesküdött nyilvánosan arra, hogy a Kopernikus-féle tanokat téveseknek tartja. Hát ha ez így tetszett az inkviziciónak! Miért ne? Vallási funkció, amelynek a tudományokhoz semmi köze. Nem is szabad a kettőt soha egymással szembehelyezni. A tudomány tapasztalati tények alapján következtet. Ha következtetései látszólagos ellentétbe kerülnek a szentírással, ebből nem az következik, hogy a szentírás hitelességét kétségbevonjuk, sem pedig az, hogy a tudományunk haszontalanság, hanem csak az, hogy vagy tudományos következtetésünk téves, ami majd kiviláglik minden hivatalos letiltás nélkül is, vagy pedig a szentírást magyarázzák rosszul, ami egyáltalában nem lehetetlen, hisz emberek magyarázzák.

Csak költemény az, hogy eskütétele után fölkiáltott volna „Eppur si muove“, t. i. hogy „És mégis mozog a Föld!“ Ebben az esetben csakugyan gyenge jelleműség lett volna tőle esküt tenni az ellenkezőre. Nem volt erre semmi szükség! Galilei eskütétele után is folytatta tudományos működését s nem hogy bántották volna érte, hanem mindig több és több szabadságot élvezett.

De menjünk rendre. Galileo Galilei 1564 februárius 15.-én született Pisában. Atyja, Vincenzo Galilei, kitünő matematikus és zenész volt, akinek zeneelméleti írásai becsesek. Kétségtelen, hogy az ilyen apának nagy befolyása volt az ifjú szellemének irányulására. Az apa kereskedőnek szánta a fiát, de ehhez semmi kedve sem volt, aztán orvostudományokat tanult a pisai egyetemen (1581), de nemsokára átpártolt a mathematikához és fizikához. Ebből az időből való az ingának, mint időmérésre alkalmas készüléknek a fölismerése, de hogy éppen a pisai főtemplomban függő Possenti-féle lámpa lengéséből jött volna a gondolata, az mese, mert a lámpa akkor még nem függött ott. 1585-ben hagyta el az egyetemet s Ostilio Ricci vezetése alatt tisztán kedves tudományainak szentelte magát. Elmélyedt a klasszikus természetvizsgálók tanulmányozásába, de minden állításukat kisérleti kritikának kezdte alávetni. Archimédész különösen kedves tanulmánytárgya volt, hisz az ő reális gondolkozása, sokszor bámulatos mechanikai érzéke nagyon megegyezett Galilei gondolkozásmódjával. Archimédész tanulmányozása közben ismerkedett meg a Hiero-korona históriájával, amikor a Hiero királynak készített koronáról kellett megmondani Archimédésznek, hogy ezüstből van-e vagy aranyból. Emiatt meg kellett volna mérnie a korona térfogatát. Sokat gondolkozott rajta, míg végre egyszer fürdés közben észrevette, hogy a vízbe merített tárgyak annyi vizet szorítanak ki, mint a térfogatuk. Hazarohant a fürdőből „euréka, euréka!“ (megtaláltam, megtaláltam!) kiáltozással és otthon mindjárt megmérte a korona térfogatát s rögtön tudta súlyának segítségével, hogy az aranyműves csalt, mert a korona aranyozott ezüstből van. Ezt kritizálva, 22 éves korában fedezte föl a hidrosztatikus mérleget s értekezést is írt róla (La Bilancetta), de ez csak, mint ifjúkori írása, halála után jelent meg. Sokat foglalkozott ekkor még a szilárd testek súlypontjának kérdéseivel. Végre a tudós pisaroi Marchese Guidobaldo del Monte közbenjárására a pisai egyetemen mathematikai tanszéket kapott, de olyan rossz fizetéssel, hogy alig tudott megélni. Ez az idő azonban életének egyik legfontosabb eredményét hozta meg. A pisai ferde toronyból leejtett különböző fajsúlyú tárgyakkal (fa, márvány, ólom stb.) kimutatta, hogy az esés gyorsasága nem függ a leejtett test súlyától. Ezzel az állításával ellentétbe jutott a peripatétikus iskola egyik alaptételével. És lám! Az emberek ahelyett, hogy a szemmel látható kisérletek következtében belátták volna, hogy a peripatétikus iskola tévedt, ahelyett Galileit támadták meg. Ha Arisztotelesz látta volna Galilei kisérleteit, a legnagyobb gyönyörrel fogadta volna el tapasztalatainak eredményeit. Dehát nem ők, hanem a szűklátókörüek és korlátolt elméjüek álltak oda védelmezni a hibákat. Látták, hogy a 10 font súlyu tárgy éppen annyi idő alatt ért a földre, mint az egy font súlyu, látták és mégis azt mondták, hogy ez nem lehet, mert Arisztotelesz azt mondja, hogy az 1 font súlyu tízszer annyi idő alatt ér le, mint a 10 font súlyu! De még nagyobb baj is történt ennél. Giovanni de’ Medicinek, a hatalmas család egyik sarjának valami fölfedezése iránt kérték Galilei véleményét. Galilei elítélőleg nyilatkozott róla. Valami kotrógépről volt szó, amivel elhomokosodott kikötőket lehetne kimélyíteni. Galilei megmondta, hogy nem jó a gép, a próba fényesen beigazolta Galilei véleményét, de azért megvolt a baj! A fiatal tanárnak mennie kellett Pisából s visszavonult Firenzébe. De már 1592-ben meghívták a padovai egyetemre a mathematikai tanszékre. Ezt is del Montenek lehet köszönni. És Padova kitünő hely volt Galileinek. Padova Venezia uralma alatt állott s Venezia nem tűrte semmiféle idegen hatalom beavatkozását, területéről kiűzte a jezsuitákat s így a római inkviziciónak nem is volt itt semmi hatalma. Szabadon hirdethette tehát tanításait, amelyek világhírüek lettek. Annyi temérdek hallgatója volt, hogy sokszor az 1000 tanítvány befogadására elegendő orvosi terem helyett is a szabadban kellett megtartania előadásait. Gyönyörű, világhírü előadásai mellett azonban nem szünt meg tudományosan is tovább működni. Ebben az időben találta föl az arányoskörzőt, amit még részben ma is használunk, s amelyet ma a logaritmus-léc helyettesít; aztán meg az első hőmérőt, amelynek leírását csak tanítványainak leveleiből ismerjük. Castelli egyik levelében elmondja, hogy Galilei készüléke tyúktojás nagyságu üvegedény volt, amely 2 arasznyi hosszu, szalmaszál vastagságu csőben végződött. Az üveggolyót kezével megmelegítette, aztán a cső végét vízbe tartotta. Amikor a golyóban levő levegő ismét lehült, akkor a víz betódult a csőbe. Ezentúl a levegő melegedésével, vagy hülésével a betódult víz majd vissza, majd megint előre tolódott. Némelyek kétségbe vonják Galileinek ezt az érdemét, de alig lehet, mert a készülék elég jó léghőmérő, amelyhez csak skálát kell illesztenünk s a víz helyett kénesőt kell vennünk s körülbelül készen van a mai legtökéletesebb léghőmérő. Mindkét találmányát el akarták vitatni tőle, az arányos-körzővel nagy pöre is volt, de fényesen beigazolódott Galilei elsősége.

Sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségü ezeknél az a sok fölfedezése, amit távcsövének köszönhetett.

1604-ben a csillagászokat új fixcsillag föltünése lepte meg az Ophiuchus (Serpentarius, Kígyóvivő) csillag képében. Galilei óriási érdeklődő hallgatóság előtt tartott erről három előadást s kimutatta, hogy a csillag nem lehet máshol, mint abban a legtávolabbi csillagszférában, ahol a többi fix-csillag ragyog s amelyet a peripatétikusok változatlannak, örökké egyformának tartottak. Persze ebből megint polémia lett, de ellenfelei nem tudtak mást tenni, mint gúnyolódni. Ez volt Galilei első támadása a Ptolemaiosz-féle világnézet ellen, amelyet pedig eddig ő maga is tanított, de nem hitte el. Tudjuk leveleiből, hogy mindig a Kopernikus-féle világnézet felé hajlott. Talán nem kell magyarázni, hogy Ptolemaiosz világnézete szerint a Föld van a világmindenség közepén és az összes csillagok körülötte keringenek, különböző távolságu kristálygömbökre – szférákra – erősítve. Ezzel szemben Kopernikus világnézete szerint a bolygóvilág centrumában van a Nap, e körül keringenek a bolygók s Földünk is csak bolygó, amely megfordul minden nap egyszer a tengelye körül, azért látszik minden égi test a Föld körül keringeni. A Ptolemaiosz-féle világnézet felelt meg a vallás fölfogásának is, mert a szentírás szerint csakugyan a Föld mintegy a teremtés középpontja, fő célja, a többi égi test mind csak mellékes dolog.

Óriási átalakulást jelentett ez, pedig valószínü, hogy az előkelőbb görög bölcsek, különösen a mathematikusok sejtették, hogy egyszerűbben volna minden magyarázható, ha a Napot tennénk a bolygórendszer középpontjába.

Nos tehát az 1604. évi új csillag megjelenése az első támadás volt Galilei részéről a Ptolemaioszi világnézet ellen.

1699. augusztus 29.-én Galilei Veneziából ezt írta sógorának, Landuccinek:

„Irok, mert hírem van számodra, amelynek, nem tudom, örülsz-e vagy nem, mert most már nincs igen reményem, hogy hazámba (Firenzébe) visszatérjek, de az az ok, amely reményemet tönkretette, nekem hasznot és megtiszteltetést jelent. Tudnod kell, hogy mintegy 2 hónappal ezelőtt azt a hírt terjesztették itt, hogy egy hollandus messzelátót ajándékozott Móricz hercegnek, amely olyan zseniálisan van szerkesztve, hogy a legtávolabbi tárgyak is egész közel látszanak benne s az ember egészen jól láthat rajta 2 mértföld távolságra. Ez az eredmény olyan rendkívülinek tünt föl előttem, hogy gondolkozni kezdtem rajta s rájöttem, hogy ez csakis a perspektiva törvényein alapulhat, aztán gondolkozni kezdtem, hogy hogy lehetne ilyent konstruálni s végül annyira sikerült a dolog, hogy az a messzelátó, amit én készítettem, messze fölülmúlja azt, amit a hír mond a hollandus találmányáról. Amikor Veneziában meghallották találmányomat, azonnal magához hivatott Ő fensége Veneziába s én bemutattam műszeremet az egész szenátus bámulatára. Sok nemes és szenátor, még a legöregebbek is többször fölmásztak Venezia legmagasabb tornyába, hogy lássák a vitorlásokat és hajókat, amikor azok még olyan messze voltak, hogy csak két óra múlva lettek láthatóvá messzelátóm nélkül, amint teljes vitorlázattal igyekeztek a kikötő felé; mert műszeremnek olyan a hatása, hogy ami 50 mértföld távolságban van, az 5 mértföldnyire látszik…“

Ennek a találmányának alapján nevezték ki élethossziglan a padovai egyetemre 1000 forint évi fizetéssel.

Ebből látható, hogy Galilei nem látta a hollandus (Lipperhey vagy Lippersheym) távcsövét, csak azt tudta meg, hogy lehet ilyen műszert készíteni. Már most kié a nagyobb érdem? Lipperhey véletlenül fedezte föl a távcsövet, Galilei rendszeres gondolkozás alapján. Tudjuk, hogy az ő távcsöve domború tárgylencsével és homorú szemlencsével készült, mint a mai színházi messzelátók. De milyen nagy nagyításúakat készített a hollandusokéhoz képest! Különösen ötödik távcsöve volt igen tekintélyes nagyítású.

Így fölfegyverzett szemét először a Hold felé fordította. Milyen gyönyörüsége lehetett benne, hogy észrevehette a Hold hegyeit! Azelőtt simának képzelték a Hold fölszínét, s ime az árnyék és fény eloszlása a mi éjjeli égi vándorunk fölszínén hamar kétségtelenné tette, hogy rajta épp úgy hegyek vannak, mint a mi Földünkön. A sötét, nagyobb foltokat tengereknek nézte s azt hitte sűrü légkör is van a Holdon, azért nem látjuk a fényes Holdkorong éles szélén a hegyek körvonalait, amelyeknek véleménye szerint ott látszania kellene. Rendkívüli föltünést keltett Galileinek ez a fölfedezése, de még nagyobb híre kelt 1610 januárius 7.-i fölfedezésének, amikor ötödik, legerősebb távcsövét a Jupiter felé fordította.

Már korábban észrevette távcsövein, hogy a Jupiter a fixcsillagoktól eltérően korongnak látszik. De januárius 10.-én a Jupiter mellett meglátta az égitest holdjait is. Eleinte fix-csillagoknak nézte őket, de néhány estén át folytatott észleletei meggyőzték róla, hogy ezek a Jupiter körül keringő égitestek. Eredményeit közölte a „Sidereus Nuncius“ című nevezetes publikációjában. Nincs ebben más, mint március 2.-áig folytatott észleleteinek leírása. Egy szó sincs benne arról, hogy ez a Kopernikus-féle világrendszernek a legfényesebb, legszebb bizonyítéka. De előadásaiban s leveleiben ezt hirdette.

Természetes, hogy emiatt a peripatetikusok felförtyentek s a korra s Galilei küzdelmeinek nehézségére nézve nagyon jellemző, hogy milyen érvekkel vonták kétségbe a fölfedezés igazságát. Így pl. Francesco Sizzi, egy firenzei csillagász „Dianoia Astronomica“ című értekezésében (1611) a következőleg cáfolja Galilei fölfedezéseit:

„Az állatok fején hét nyílás van, amelyeken át a levegő hozzá juthat a test tabernákulumához, hogy világítson, melegítsen és tápláljon. A mikrokozmosznak mik ezek a részei? Két orrlyuk, két szem, két fül és egy száj. Így van az égen is, mint makrokozmoszon, van két kedvező csillag, két kedvezőtlen, két világító égitest és végül a Mercurius határozatlan és indifferens. Ebből és sok más hasonlóságból, mint pl. abból, hogy hét fém van, amelyeket unalmas volna fölsorolni, mindebből azt következtethetjük, hogy a planéták száma is szükségszerüen hét. Sőt, a Jupiter holdjait szabad szemmel nem lehet látni, ennek következtében nem lehet befolyásuk a Földre, tehát haszontalanok volnának, és így nincsenek is. Emellett a zsidók és más régibb népek csak úgy, mint a modern európaiak hét napra osztották a hetet s elnevezték azokat a hét planéta nevére. No már most, ha megnöveljük a planéták számát, akkor ez az egész, szép rendszer tönkremegy!“

Voltak, akik azzal vádolták, hogy csak azért akarta elhitetni a világgal, hogy vannak a Jupiternek holdjai, hogy azokat elnevezhesse a Mediciek nevére. Kepler annál jobban elismerte Galilei érdemeit s egyik munkájának előszavában méltatja is. Ezt is félremagyarázták. Galilei Keplerrel állandó levelezésben volt s tudjuk, hogy ketten teljes egyetértéssel küzdöttek a Kopernikus-féle világnézet diadalrajutásáért.

1610 július havában ismét csodálatos fölfedezést tett. Észrevette, hogy a Szaturnusz nem egyszerü gömb, hanem valami hármas csillag. Csak később jött rá, hogy alakját változtatja, de haláláig nem ismerte föl a Szaturnusz gyűrűjét. Ez a dicsőség Huygensnek jutott 1656-ban.

Galilei 1610 május 7.-én kelt levelében, amelyet Belisario Vintahoz írt, a firenzei Medici-udvar első titkárához, gyönyörűen fejti ki, hogy miért szeretne a padovai tanítástól visszavonulni s inkább mint II. Cosimo herceg udvari matematikusa és filozófusa szerepelni s tisztán tudományos munkásságának élni. Elszámlálja, hogy milyen hatalmas, nagy munka vár még reá, mennyit kell írnia, mennyit tanulmányoznia s hogy minderre Padovában a temérdek tanítvány miatt abszolute nem jut idő.

Pedig figyelmeztették őt, hogy a veneziai köztársaságban, ahonnan 1606-ban kiűzték a jezsuitákat, mindenféle támadás és üldözés ellen védve van, míg Firenzében erős a vallásosság s az egyház befolyása olyan nagy, hogy a hatalmas hercegi család sem lesz képes Galileit megvédelmezni.

És mégis átköltözött 1610 szeptember havában Firenzébe. Bár ne tette volna! Mindjárt mutatkozott az egyháziak ellenségeskedése ellene.

Munkálkodását azonban habozás nélkül megkezdte. 1611 januárius havában fölfedezte, hogy a Vénusz-bolygónak is éppen olyan fényváltozásai vannak, mint a Holdnak s a Kopernikus-féle világnézettel ez gyönyörűen meg is egyezett.

Hogy mindenféle gyanusításoktól, áskálódásoktól megmenekedjék, sietett Rómába, hogy a legmagasabb egyházi körök előtt bemutassa fölfedezéseit, hogy azok is lássák saját szemükkel az égi ujságokat. Teljes mértékben sikerült is ez neki. Bizottság vizsgálta meg fölfedezéseit s elismerték azoknak teljes becsét, ünnepelték őt s a pápa, V. Pál, hosszú kihallgatáson fogadta s állandó jóakaratáról biztosította.

Hazatérte után rögtön, még 1611 április havában fölfedezte a napfoltokat, bár ennek a fölfedezésének elsőségét is el akarták vitatni tőle Scheiner Kristóf ingolstadti jezsuita javára, aki csakugyan előbb pillantotta meg a foltokat, mint Galilei, de távcsöve hibájának tartotta azokat. Mindazáltal elég békésen megegyeztek Galileivel s csak a foltok természete fölött polemizáltak.

De belebonyolódott egy másik vitába is, amely nagyon jellemzi korát. Arisztotelesz azt állítja, hogy a testeknek alakjától függ az, hogy úsznak-e a víz fölszínén vagy nem? A herceg maga köré gyüjtötte a tudósokat s megindította a vitatkozást. Azt mondták Galilei ellenfelei, hogy a jég azért úszik a víz színén, mert nagy lap, amelynek olyan nagy a surlódása a vízhez, hogy nem tud lesülyedni. Galilei lenyomta a jéglapot a víz fenekére s az onnan magától megint fölemelkedett! Ugy-e különös, hogy lehetett még erről is vitatkozni! Még pedig milyen tüzesen! Galilei minden zsenialitására, kisérletező ügyességére volt szükség, hogy ellenfeleit teljesen tönkretegye s Arisztotelesznek ezt a meggondolatlan állítását kitörülje a tudomány tárházából!

S azt hiszitek, hogy ez a vak bizalom és elfogultság a klasszikusok irányában ma már teljesen megszünt? Oh, még mindig bajunk van vele!

Ezalatt azonban gyültek a felhők Galilei fölött. A peripatétikusok kifogyva az érvekből, a vallás tételeit s a bibliát állították szembe Galilei tanításaival. Szomorúság ezután mindaz, ami történt, szégyene az emberiségnek, az egésznek, nem egy felekezetnek, nem a vallásnak, hanem az emberiségnek, amelyben olyan nagy úr a szűklátókörüség, a butaság és elfogultság.

Röviden mondjuk el az eseményeket. Már 1611-ben tartottak titkos tanácskozást a toscanai érsek palotájában, amelyen megbeszélték Galilei tanításának viszonyát a bibliához s arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a biblia a ptolemaioszi világnézetet vallja s így a Kopernikus-féle elvetendő. Galilei azonban még egy darabig akadály nélkül folytatta tanításait, mert írásaiban csak 1613-ban védelmezte nyilvánosan a Kopernikus-féle világfölfogást, még pedig abban az értekezésében, amelyet a napfoltokról írt. De ebben még nem szólt arról, hogy mi köze van mindennek a bibliához. Ezt a viszonyt csak kitünő tanítványához, Castelli paterhez írt levelében fejtegeti, aki szintén ott volt ama bizonyos tanácskozáson, amelyen csodálatos lelkesedéssel védelmezte Galileit. Castelli széles körben ismertette Galilei levelét, ezt a gyöngyszemet, amelyben Galilei gyönyörűen mutat rá, hogy szemünkkel látható igazságokat nem szabad letagadni, hanem a biblia értelmét igyekezzenek megmagyarázni, hogy az a tapasztalati tényekkel összhangba jöjjön. Hiszen a biblia nem csillagászati tankönyv s Ptolemaiosz világfölfogásával éppen annyi látszólagos ellentmondásban van, mint a Kopernikus-félével.

A Castellihoz intézett levelet kéziratban terjesztették, kezébe került Galilei ellenségeinek is, akik most már elérkezettnek látták az időt, hogy nyiltan lépjenek föl Galilei ellen. 1615 februárius 15.-én Lorini páter, a firenzei egyetemen az egyháztörténet tanára, följelentette Galileit a római inkviziciós törvényszék előtt, mint haeretikust.

Galilei 1615-ben önkényt Rómába ment, hogy a szentszéket megnyerje a Kopernikus-féle tanoknak. Egy félévig tartózkodott Rómában s ezalatt indították meg az első tárgyalást ellene, illetőleg a Kopernikus-féle tanítások ellen. Az inkviziciótól kiküldött nyolc teológus kimondotta, hogy 1. az az állítás, hogy a Nap a világ közepén van s emiatt mozdulatlan, szószerint ellenkezésben van a szentírással s azért eretnekség, 2. hogy a Föld nincs a világ közepén, hanem naponkint megfordul saját tengelye körül, ez egyszerűen filozófiai abszurdum és teológiai tévedést tartalmaz. Ennek következtében V. Pál pápa eltiltotta Galileit a Kopernikus-féle tanok hirdetésétől és védelmezésétől. Sőt csakhamar „indexre tették“ vagyis eltiltották azokat a könyveket, amelyek a Kopernikus-féle tanokat védelmezték, sőt magának Kopernikusnak a könyvét is, mindaddig, amíg benne „a hibákat ki nem javítják“! – Galilei barátai, akik hallották a nagy férfiú védekezését a teológusok ellen, azt a hatalmas győzelmet, amit nap-nap után aratott fölöttük, azt mondják, hogy elragadó gyönyörüség volt hallgatni.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Kopernikus könyvét „kijavították“, még pedig Gaetani biboros, 1620-ban. Elfelejtette azonban pl. javítani azt, hogy a Földről, mint „csillagról“ van szó s még sok egyebet, aztán a matematikai dedukciók után odatette, hogy ezek nem reális dolgok, csak afféle matematika. Persze így senki sem adta ki a könyvet s 200 esztendeig tilalom alatt állott.

Nem mondhatjuk egyáltalában, hogy Galileivel rosszul bántak volna akkor Rómában. Az előkelő, intelligens papság igen nagy része pártján volt, sokan pedig, ha nem is hittek neki, de nagyon tisztelték s nem láttak veszedelmet tanításaiban. Csak a dominikánus- és jezsuita-barátok közt volt sok irigye az áltudósok és sok fanatikus ellensége a tudatlanok közül. Azt híresztelték, hogy esküvel revokálta tanításait. Ez nem igaz, amint azt Bellarmine Róbert biboros írásos nyilatkozata bizonyítja. Fontos ezt tudnunk s meg kell említenünk, mert később valamiféle hamisítás alapján ráfogták, hogy esküt tett arra, hogy Kopernikus tanait tévesnek tartja. S mint esküszegőt állították másodszor az inkvizició törvényszéke elé.

Közben Galilei tudományos munkássága nem pihent. Az árapály kérdésével foglalkozott Rómában, aztán meg levelezést kezdett a spanyol udvarral, amelyben fölajánlotta, hogy szivesen elmegy Spanyolországba, hogy kidolgozza azt a módszert, amivel meg lehet állapítani valamely helynek a földrajzi hosszuságát. Ez a módszere azon alapult, hogy a Jupiter holdjainak eltünése a Föld minden helyéről nagyon pontosan ugyanabban az időpillanatban látszik. Ha tehát a hajós, messze hazájától, idegen földeken megfigyeli azt a pillanatot, amikor a Jupiter valamelyik holdja eltünik, akkor előre kiszámított naptárakból pontosan megtudja, hogy hány óra van abban a pillanatban pl. Firenzében. Ha aztán délben megigazította a Nap delelése szerint az óráját, akkor látni fogja, hogy mekkora időkülönbség van saját észlelőhelye és Firenze közt s ebből a földrajzi hosszuság-különbség egyszerüen kiszámítható. A zseniális módszer alkalmazása gyakorlati nehézségekbe ütközött, különösen amiatt, hogy nem volt még föltalálva olyan óra, amely csak néhány órára is meg tudta volna tartani a pontos időt. Az ingára gondolt ekkor is, de még számos esztendőnek kellett elmúlnia, amíg ez az eszméje megvalósult. A spanyol udvarral folytatott levelezése nem vezetett eredményre, a toscanai tengerészetben azonban megpróbálták alkalmazni, eredmény nélkül. Ez a módszer ugyan igen szellemes, de ma már, a kronométerek korában, a múlté.

Firenzébe való hazatérte után betegeskedni kezdett, pedig még csak 53 éves volt. Ez sok munkájában megakasztotta. Vegyük még hozzá, hogy mennyire el lehetett kedvetlenedve a szentszék tilalma miatt s megértjük, hogy nem sokat dolgozott. De azért nem volt teljesen tétlen. 1618-ban három üstökös jelent meg az égen. Tanulmányozta őket és gondolkozott mivoltuk fölött, de amint írásai később elárulják, nagyon gyenge eredményekre lyukadt. Elméleteit levelekben hirdette, különösen Mario Guiducci útján, 1619-ben. Guiducci publikációjában nagyon nekirohant Orazio Grassi jezsuitának, aki erre aztán gúnyiratban (Csillagászati és filozófiai mérleg) felelt s gorombán pellengérre állítja Galileit és iskoláját az üstökös-elmélet miatt. Galilei csak 1622-ben felelt erre „Il Saggiatore“ nevezetes pamfletjében, amely a polémiának örökbecsü, klasszikus mintája s a legszebb olasz nyelvnek egyik legszebb emléke. Kinyomatás előtt szentszéki jóváhagyást kért reá. Az „Accademia dei Lincei“ szintén megvizsgálta s csak néhány kis javitást tett rajta, hogy Galileit megóvja az üldözéstől. 1623-ban megkapta a pápai „imprimatur“-t. Niccolo Riccardi atya, aki birálatra volt kiküldve, a következőleg nyilatkozik róla:

„Olvastam az „Il Saggiatore“ címü munkát s nemcsak hogy nem találtam benne semmi olyasmit, ami a jó erkölcsökkel, vagy a mi vallásunk isteni igazságaival ellenkezésben állana, hanem ellenkezőleg, olyan sok szép és sokféle természetfilozófiai megfigyelést találtam benne, hogy azt hiszem, korunk nemcsak arra lehet büszke, hogy a régi filozófusok műveinek örököse, hanem arra is, hogy fölfedezője a természet sok olyan titkának, amelyet azok nem érhettek még el s mindezt a szerző éleselméjü és szolid munkásságának köszönhetjük; valóban boldog lehetek, hogy kortársának nevezhetem magamat.“

Mialatt a mű nyomdában volt, azalatt meghalt XV. Gergely pápa és helyette Maffeo Barberini biborost, Galilei egyik legjobb barátját koronázták VIII. Orbán név alatt pápává. Galilei méltán ujonghatott ennek s a legszebb reményekkel tekintett a jövőbe.

Sietett is Rómába, hogy kieszközölje a pápától a Kopernikus-féle tanoknak fölszabadítását. A pápa rendkívül szivesen fogadta, kitüntette régi barátságának minden jelével, sokszor fogadta kihallgatáson s gyönyörrel figyelt ékesszóló védelmére, amivel a Kopernikus-féle tanok igazságát bizonyította. Amikor végleg elbocsátotta őt a pápa, ajándékokat küldött utána s megüzente a toscanai hercegnek, hogy vigyázzon Galileire, gondoskodjék róla, mert ezzel a pápát kötelezi le. A Kopernikus-féle tanokat azonban nem fogadta el s a könyvek és tanítás föloldását nem engedte meg, ami igazán nagy kár és veszteség volt úgy a tudományra, mint az egyházra nézve.

Szomorúan ment haza emiatt Galilei. Betegsége is sokat gyötörte, forrón szeretett leánya, Maria Celesta, aki apáca volt Firenzében, szintén betegeskedett, családjának többi tagja hálátlanul viselkedett az aggastyán iránt. Mindezáltal ernyedetlenül dolgozott nagy munkáján, amellyel a Kopernikus-féle tanokat akarta megvédelmezni. Rómából biztatást kapott, hogy nem lesz belőle baj, csak bátran, az eltiltást nem fogják olyan komolyan venni.

1630-ban lett vele kész és 1632-ben megjelent a római és firenzei inkvizitorok jóváhagyásával. Címe volt: „Dialogo di Galileo Galilei, Linceo, matematico sopraordinario dello Studio di Pisa, e filosofo e matematico primario del serenissimo Gr. Duca di Toscana. Dove nei congressi di quattro giornate si discorre sopra i due massimi sistemi del mondo, Tolemaico e Copernicano; proponendo indeterminatamente le ragioni filosofiche e naturali tanto per l’una, quanto per l’altra parte.“

Párbeszédek alakjában írja itt meg Galilei fényes védelmét. A tudományok egyik legnagyobb kincse ez, amely a maga korában óriási hatásu volt s teljesen biztosította a Kopernikus-féle világnézet diadalát. Három személy beszélget benne, u. m. Salviati, a Kopernikus-féle elmélet védelmezője, Sagredo, a művelt, érdeklődő laikus és Simplicio, a Ptolemaiosz-féle világnézet csökönyös és korlátolt belátásu védelmezője. Külsőleg állandóan úgy tartotta a művet, mintha a Kopernikus-féle nézetet csak gyenge, be nem bizonyított hipotézisnek tartaná, így kellett annak lennie, hogy az „imprimatur“-t megkapja az inkvizitoroktól.

Le volt ebben a műben téve Galileinek minden eredménye, barátainak és híveinek lelkes gyönyörüségére, ellenségeinek kimondhatatlan bosszuságára.

Nem is hagyták abba a dolgot. Bevádolták Galilei művét az inkvizició előtt. Különösen a nevetségessé tett Grassi, meg a napfoltok fölfedezésének elsőségeért vetélkedő Scheiner a jezsuiták hatalmas rendjének támogatásával támadták meg Galileit kiméletlen kegyetlenséggel és gonoszsággal. Ráfogták, hogy a „Dialogo“ Simpliciója a pápát figurázza ki, amiért a korábbi jóbarát szintén megharagudott. Azután az 1616.-i pör aktái mellől előszedtek egy írást, amely szerint Galilei állítólag akkor megesküdött, hogy nem védelmezi többé Kopernikus világnézetét s amely szerint ezt neki határozottan meg is tiltották volna. Galilei állítólag azzal vétkezett volna legnagyobbat a szentszék ellen, hogy amikor az „imprimatur“-t kérte művére, akkor ezt az írást elhallgatta volna. Pedig ez az írás hamisítás, vagy legalább is csak indítvány volt, amelyet azonban 1616-ban nem fogadtak el és nem eszerint jártak el. Semmiesetre sem volt valóság.

A betegségéből alig fölépült 68 éves aggastyánt 1832-ben Rómába citálták, a Dialogo árusítását megtiltották. Galilei csak 1633-ban jöhetett Rómába, ahol 23 napon át az inkvizició palotájában fogolyként őrizték s folyton faggatták, kihallgatták. 1633 június 22.-én volt az a szégyenletes nap, amikor megesküdtették nyilvánosan és ünnepélyesen, hogy nem hiszi a Kopernikus-féle tanokat.

Az inkviziciós törvényszék Galileit meghatározatlan időre fogságra vetette a szentszék börtönébe, de VII. Orbán pápa ezt az ítéletet lényegesen enyhítette, amennyiben fogsága helyéül a toscanai herceg villáját jelölte ki Róma mellett a Trinita dei Montin. Később megengedték neki, hogy visszatérhessen Sienába, majd még 1633 végével saját villájába, Arcetribe, Firenze mellett.

Szegény aggastyán betegségtől gyötörve, lelkében teljesen leverve, félig megvakulva, még mindig folytatta munkásságát. Fölfedezte a Hold librációját, vagyis azt a tüneményt, hogy a Hold nem mutatja állandóan mindig pontosan ugyanazt a felét a Föld felé, hanem egy kicsit jobbra-balra libeg, mintha inga volna. Korábban már tökéletesítette a mikroszkópiumot, aztán élete vége felé szerkesztett egy ingaórát, de ez még nagyon tökéletlen volt.

1637-ben teljesen megvakult, úgy hogy már nem láthatta készen 1638-ban Leydenben megjelent második főművét, a „Discorsi e dimonstrazioni matematiche intorno a due nuove scienze attinenti alla meccanica e ai movimenti locali: Altrimenti dialoghi delle nuove scienze“ című mechanikai főművét, amely eredetileg négy „nap“-ra volt osztva, de a szerző még két napot csatolt hozzá később. Ez a munka a mechanikának és fizikának alapvető főműve, amelyen épült föl, most már a peripatetikusoktól megszabadított tudomány gyorsan fejlődő épülete.

Galilei, szeretett tanítványai környezetében, 1642 januárius 8.-án halt meg Firenzében.

Csak kétszáz év mulva vonták vissza művének tilalmát! Mert csak 1835-ben vették le Kopernikus, Keppler és Galilei műveit az indexről. Sok keserű gondolat fűzhető ehhez a dologhoz, de fölösleges és jogtalan. Az idők szelleme volt az, amely a személyes gyülölködés eszközévé szegődött s ez ma is csak úgy van. Később Darwin tanításaival voltak így s még ma is megtörténik, hogy vannak tankönyvbirálók, akik nem ajánlják engedélyezésre az olyan tankönyveket, amelyek a Darwin-féle tanokat hirdetik. Igazán nem okulnak az emberek! Maradnak mindig egyformák.

Galilei főérdemeit a következőkben foglalhatjuk össze:

Csillagászati megfigyelései, a távcső használata a legszebb tapasztalati bizonyítékokat szolgáltatták a Kopernikus-féle világnézethez. Valóban Galileinek lehet köszönni, hogy ez a világnézet olyan gyorsan általánossá lett, fölszabadította a tudományt attól a lenyügöző balvéleménytől, hogy a Föld a világ közepe s minden csak a Földért van teremtve. De nemcsak a tudományoknak, hanem az egész filozófiának fölszabadulását jelentette ez, ami aztán a szabadabb gondolkozásra, majd a szabadságra vezetett.

Óriási jelentőségűek azonban mechanikai eredményei is. Megmutatta, hogy a folyton működő erő gyorsuló mozgást hoz létre, hogy erő nélkül az anyag tehetetlen, mozgását nem változtatja. Ezeknek az alapvető mechanikai tételeknek teljesen pontos fogalmazását azonban csak Newton adta meg. Galilei nélkül azonban ez lehetetlen lett volna.

S ha utána óriási léptekben fejlődött a tudomány s egyes lángelmék talán sokkal nagyobb lépéseket is tettek, övé volt a legnehezebb lépés, neki kellett lerázni a peripatetikusokat, az arisztoteleszi mechanika lenyügöző tanításait, amelyektől még maga Galilei sem tudott teljesen megszabadulni, amint molekuláris tanításai mutatják. Alig van a tudományok történetében még egy tudós, aki annyira szerencsétlen lett volna fölfedezéseivel és találmányaival, mint ő, mert minden érdemét el akarták vitatni tőle. Vígasztalta azonban mindig tanítványainak óriási, lelkes serege, akik sokszor ugyancsak keményen exponálták magukat érte s akik állandóan megörökítették érdemeit, annyira, hogy ma a legtöbb kérdésben világosan látunk s teljes mértékben méltányolni tudjuk lángelméjét, nemes gondolkozását, csodálatos jó szivét és fáradhatatlan tevékenységét. Igazi tudós volt, akit csak tudománya érdekelt, igazi tudós, akit megáldott a sors valódi ékesszólással és remek stílussal, hogy nemcsak minden koroknak egyik legnagyobb tudományos búvára volt, hanem egyik legnagyobb hatásu lángelméje is, aki a tudományok történetének eddig talán legfényesebb korszakát nyitotta meg.

Cholnoky Jenő dr.