Aristoteles.

1. Athenaebe jön.

Az idősebb Dionysios, Syrakusae tyrannusa egy (Hektorról írt) tragédiájával végre-valahára díjat nyert Athenaeben. Ezen való örömében, vagy lehet, hogy bő áldomásitaltól (méregcseppek is keverődhettek bele), hirtelenűl meghalt. Helyét fia, az ifjabb Dionysios foglalta el.

Ennek a sógora, Dion, Platónnak volt a tanítványa. Platónnal az idősebb Dionysios nagyon istentelenűl bánt volt, rabszolgául adatta el. Ezt az ifjabbnak kell jóvátennie. Ezért Dion Platónt Athenaeből Syrakusaeba hívja, viszi, hogy a még faragatlan ifju uralkodóból erényes királyt neveljen, akivel ott az eszményi államot is megteremtheti, ha akarja.

Azalatt, amíg Platón oda volt, érkezék Athenaebe egy tizennyolc éves ifju Atarneusból, Mysia partjáról, ahol évek óta mint anyátlan-apátlan árva, gyámjának, Proxenosnak hű gondja alatt nevelkedett vala erényekben és alapvető tudományokban.

Hajón érkezett. Partraszállásakor „sok örömet“ kivánt a hajóparancsnoknak s a kormányosnak. Az evezősök számára pedig obolusok osztogatását bízta az alkormányosra.

Az athenaeiek kiváncsi nép. A kikötőben járkálók a hajóbeliektől, ismerőseiktől, az érkezett idegenek felől apróra tudakozódnak. Elméskednek is felettök.

– Ki ez a szikár termetü úrfi? – Pompás ruhája van. – Mennyi gyűrüje. – Előkelő tartásu. – Kicsoda nyírta a haját? – Milyen fürkésző szeme van. (A kérdezők is, úgylátszik, fürkésző szeműek.)

– Aristoteles a neve, Asklepias nemzetségéből. Szülőhelye Stagíra, fönt, a háromujju félszigeten. Az apja, amíg élt, a makedonok királyának volt házi orvosa; gondolhatni, mit tesz az. Mondhatom, szeretetreméltó, komoly ifju. Sokat kérdez mindenféle dologról, többet, mint amennyire az ember felelni tud. Ládáiban sok-sok irattekercset hoz. Olvas, ír és figurákat rajzol. Az úton mindennap engedelmet kért, hogy a vitorlák forgatásával próbát tehessen. Az evezősök közé is járt s válogatva majd ennek, majd annak a helyére ült evezni. A kormányrúddal is tud bánni, mintha csak pírata (kalóz) volna. De más neki a gondja. Vonalakat rajzol, mint a mechanopoiosok, szép rendben, meg úgy is, mint a polymathák szokták, keresztűl-kasul. Ez a vonal, azt mondja, az evező, emez a kar ereje, s amaz a tenger súlya. Szintúgy a kormány is, a hajó farán, egy jobbra-balra emelő rúd. Vonalakkal mutatja az árbócot, a szelet s a hajót is. Szokásai, kedvtelései s beszélgetései nagyon elütnek más ifjakétól. Az égi tünemények és a szelek járása, más-más nemzetbeli emberek, foglalkozásaik és ügyességeik, földi és tengeri állatok, ritkaságok… ilyenekről beszélget. Kérdéseiben szavajárása a „miként?“ Ha beszél, sokszor ismétli azt, hogy „miért?“ s feleléssel folytatja. Tudakozásomra megvallotta, hogy tapasztalni és tanúlni jön, azért telepedik városotokba. Voltak és vannak nálatok jeles férfiak (de mennyien), akiket ő írásaikból ismer. Egyszer-kétszer említette, de köztünk nem volt kivel beszélgetnie róluk. Inkább kérdezősködött hát az éjjeli álomlátásainkról, s magyarázatokkal felelt rájok. Vagyonos és bőkezű. Maga gazdája. Mindenben életrevaló, s föltalálja magát.

Ezalatt ő, szóba állván a kiadó lakások kinálóival, a Nagypiacon fogadott szállást (– Vigyék oda a ládákat). Ahonnan a kerített városból a Dipylon-kapun ki az Akademos kertje felé visz a Cserepes-út.

Szép őszi nap volt. Az ifju, házigazdájával, gyalogosan sétált a Hosszu falaktól zárt népes utcán befelé. Egyet-mást kérdezett ihol jobbra, a phalerumi vizenyős térről, amely az Ilissost, s a Kephisost issza. Egyebekről csak úgy, mintha már többször járt volna itt, váltott egy-két szót. De szemével mindent fürkészett. A tömérdek Falakat. A Fellegvárt messziről. Templomokat. A piacról a Pnyx s az Areios Pagos közt a Cserepes-út. Fönt a várban a Parthenon. Lent a Dionysos játékszíne. Mögötte az Odeion; födele mint a Xerxes sátora, hogy összetartsa a hangot; zsákmányul esett hajók árbócaiból ácsolták. El nem árulná, hogy jövevény, s megy a fordulókon, s oszlopcsarnokokon elől, mintha itt a járást ő tudná legjobban.

Hogy betelepedett a lakásába, még aznap, de a következő napokon is, folyvást rótta a város minden részét. Mindenütt megismerte magukviseletéről, külsőjükről az idegeneket, s leginkább ezekkel állott szóba (mint aki itthon van). Tudakozódott tőlük tapasztalataik felől. Hacsak elfogadták, útbaigazításokat adott nekik. A városiakkal, akik viszont neki kellemeteskedtek, szintén elbeszélgetett.

Szokást csinált abból, hogy esténként a házigazdáját, amikor mezei jószágáról hazatért, élményei, munkái, kilátásai felől kérdezgesse. Máskor meg a polgárok vitatkozásait, hangulatait tudakozta. Maga pedig, cserében, idegen népek, tartományok s uralkodók oekonomiájáról beszélt a gazdának érdekes dolgokat. Ezeket a jövő-menőktől naponkint szedegette össze és sorolta be ismeretei közé.

2. Heraklídest hallgatja.

Pompásnak találta ezt az életrendet, amelyet az athenaei nép színe-java folytat. Ezt a folyton-folyó szellemi cserekereskedést, amint itt hullámzik. A kikötőkben, téreken, oszlopcsarnokokban, sétahelyeken. Friss híreket adnak, vesznek. Régi vitákat új ötletekkel, új fonalon, elől kezdenek. Hangulatokat csinálnak. Mesélnek és jövendölnek. Okoskodnak és elméskednek. Bölcsek és bölcseségkedvelők társalognak a nyilvánosság előtt. Fölolvasásokat és fejtegetéseket hallgatunk.

Leginkább szerette és látogatta itteni első reggele óta a gymnasionokat. Különösen az Akademos kertjebelit. Ott előkelő ifjak űzik testgyakorlataikat, versenyjátékaikat. A csarnokok ülőhelyeit a Platón hallgatósága (most gyérebben) foglalja el. Platón távol van. Beszélik, hogy Sikeliában Dionysios milyen nagy hű-hóval, pompával, négy fehér lóval várta, fogadta. Helyén itt egyik ifju tanítványa, Heraklídes, a Pontusi, tanít vala. Sokat tudó, bőbeszédü előadó, de tanítását mesékkel, hihetetlen dolgokkal keveri.

Aristotelesnek, amint ott ült a kőlócán, a feje tartásán, a nézésén, olykor-olykor az ajka mozdulatain látszott a kételkedés. Rendre-rendre a hallgató társaság (kortársai) egy részének a figyelmét az előadóról önmagára vonta, s az ő magaviseletének tükrében szemlélték a Heraklídes tanításainak felszínét. Nem bánta ő. A napokban éppen a physiognomoniából olvas vala egyet-mást, annak az igazságát próbálja ki.

Előadás után a hallgatótársai közrefogták, s kérdéseikkel faggatták. Kivonultak a kertbe, s ott sétálgatva, párhuzamos előadásocskával felelt nekik.

Amikor ő elmaradt az akademiai előadásokról (pedig válogatósnak mutatkozott, s el-elmaradozott), csappant az érdekességök.

De a Heraklídes előadásai Aristoteles számára nem voltak gyümölcstelenek. Ethikájában sok selejtességet sejtett. Grammatikáján pedig, azt vélte, nem volna nehéz túltennie. Hanem históriai és geografiai ismereteinek közlése annál érdekesebb volt, mentől több meséssel és csodással tarkította. Mert ezek az ifjunak fölgerjesztették a kedvét az utánjárásra, tudakozásra, olvasásra, keresésre. Ha aztán alapos helyreigazításokhoz jutott, elnyomta magában az ujjongást, de mégsem éppen büszkeség nélkül jelent meg ismét az Akademia csarnokaiban. Heraklídes kezdte valami gyanúval nézni az ő jelenlétét, s hallgatói egy részének viselkedését. De Aristotelestől, végképp, semmi tiszteletlenséget sem tapasztalt. Izetlenkedésre nem került sor.

A csodálatos dolgok között, amelykről Heraklídes emlékezni szokott, nem utolsók voltak az üstökös csillagok, csillaghullások, a földrengések és a tűzhányások, tűzesők. Tűzhányásról, amely nem rég éppen az ő szülőföldjén, a pontusi Heraklea vidékén történt, a leghitelesebben, körülményesen szólhatott.

Aristoteles számba veszi ezeket a nem közönséges, de nem is mesebeli tüneményeket, egybesorozza az égen, légben, földön, tengeren tapasztalható – hozzájok fogható – minden más tneményekkel és rendszeres megértésükre adja magát. Az elemek természetének vizsgálatához jut. Az elemek, könnyebbről súlyosabbra menő sorban: tűz, levegő, víz és föld; kettőjük száraz, kettő nedves; kettőjük meleg, kettő hideg. Az elemek alaptulajdonságaik szerint hatnak egymásra, s hoznak létre változásokat. Így lehet kihozni, kicsikarni a „meteorologiai“ tünemények egyen-egyen való magyarázatát. A magyarázatokat alkalmilag, úton, vagy a kertben beszélgetve, meg is kisérlette.

Az elemekről való okoskodásait az akademiai hallgatótársak elég világosaknak és tetszetőseknek találták. Többen belemelegedtek a tünemények értelmezéseinek vitatásába, s ebből Aristoteles tanúlságokat merített okoskodásainak további rendezéséhez.

3. Platónt várja haza.

Így Aristoteles a Platón akademiájában ismeretséghez és elismeréshez jutott, még mielőtt a mesterrel, akitől tanúlni vágyott, színről-színre találkozott volna.

Platón törzsökös hallgatói, az idősebbek, elmaradoztak az Akademiából. Inkább csak a symposionok tartották őket össze. De remélték, s beszélték, hogy a mester (talán előbb is, mint akarta) haza fog térni.

Mert Syrakusaeból nem bíztató hírek szállingóztak Platónnak államformáló sikerei felől. Az ifju Dionysios szép tehetség, de semmi akaratereje. Sem hadvezérnek, sem uralkodónak nem nevelték. Hogy követhesse ez Platónt, akit leghűbb tanítványai közül is mindig többen tudtak elragadtatással tisztelni és csodálni, mint megértését életükkel, cselekedeteikkel tanusítani. Platón az ő isteni gondolataival az igazságosságról, az állam őreinek igazságosságra neveléséről, s arról, hogy az életnek egyedüli föladata az erény, a bölcseség és a jelen és jövő életben boldogító jónak valósítása – Dionysiosból kegyes ráhagyásnál egyebet nem bírt kiváltani. Sokkal fogékonyabban hallgatta az ifju tyrannus a csélcsap hízelgőknek a beszédeit, akik (hallgassuk el a neveiket) gyönyörök hajhászásába vitték, s jó szellemét, Diont, mert útjokban állott, számkivettették. Ezzel Platónnak is eltörték az istápját.

Ilyen hírek jöttek a sikeliai vállalatról.

Aristoteles eléggé itthon volt (harmadik éve már) Athenaeben. Nyílt szemével jól fölfogta ezt az itteni, Platónnak nem tetsző, demokratikus államformát. Megtudakozta és megértette az annyit emlegetett syrakusaei országlás mibenlétét is, amelyet Platón meg akar javítani.

A symposionokon pedig megismerkedett a Platón tudós unokaöccsével, Speusippossal s ennek kortársával, Xenokratessel, akik hallgatták volt már a Platón Politikosát, s szivesen megismertették vele. A bölcselkedést gyönyörűnek találta benne. De az ő pontos ismeretekre vágyó, s okoskodni magától is képes elméjét nem elégítette ki. Hol van az állam fogalmának a tapasztalati tényekből, a historiából és az életből merített értelmezése? Ha az államok kormányzóit hivatásukra kell (pedig valóban kellene) tanítani: legelőbb is a valóságokat tárjuk szemök elé, mert gyakorlati célt akarunk elérni.

Jegyzetek, kivonatok gyüjtéséhez kezdett hát, amelyekben aztán, hosszu éveken át, másfélszáz országlásformának leírását foglalgatta egybe. (Ezek egybevetésével alkotta később a maga Politikáját.)

Mit dolgozik? Készül, hogy mentől jobban megérthesse majd Platónt. A Platón Államát.

4. Platón tanítványa.

Nemsokára, újabb híreket megelőzve, Platón maga érkezett Sikeliából haza. Házához (künn, az Akademia közelében van) Athenae legjobbjai siettek üdvözlésére. Harmadnap az Akademiában tisztelőinek nagy serege fogadta tapssal, ujjongással. Aristoteles is köztük volt. Platón az alkalomhoz szokta kötni tanítását. Ma (kiki tudja, hogy miért) a tyrannisról tanít. Párbeszédes elbeszélés művészi formájába foglalja gondolatait. Glaukonnal beszélgetteti Sokratest, akit most és mindig, mint az igazság és döntő szó mesterét, tolmácsol.

Fölteszi a kérdést, hogy a tyrannus, mint ilyen, nyomorult-e, vagy boldog? És a vágyak háromféleségéből, meg a gyönyörélvezetek megfelelő számából és az uralkodások módjainak háromságából (aszerint, hogy az okosság, vagy csak a törvényesség, vagy pedig féktelenség a lényegök), továbbá kormányzók és kormányzottak sorsának viszonosságából, rejtelmes számvetés segítségével, kihozza, hogy a tyrannus hétszázhuszonkilencszeres (= 3×3²×3³) távolságban áll az igazi gyönyörélvezettől. (Dionysiosra sújt ez a felelet.)

Aristoteles tanulékony és hűséges tanítványa lett ugyan Platónnak, de nem olyanképpen, mint Platón volt Sokratesnek, akiket találkozásuk első óráján kezdve a legcsodálatosabb vonzalom és szeretet köt vala egybe, s akik halhatatlanságukban is elválhatatlanokká lettek. Sokrates nem írt könyveket, csak egy nagy tanítványt képezett ki szelleme örököséül. Ez pedig semmit sem tanít a maga nevében, hanem lelkének minden kincsét, tanításaiban és írásaiban, tragikus végü mestere nevének oltárára rakja áldozatul: mindent a Sokrates nevében…

Aristoteles önálló és eleve is birálásra hajló elmével hallgatta Platón művészi formáju leckéit. A mester hamar értesült új hallgatójának jelességeiről, a föltünésről, amelyet ifju hallgatótársai közt már is szerzett. Méltóságosan és igazságossággal viseltetett irányában. A kodrostól és Solóntól származó dicső férfiunak jóindulatát fokozhatta az, hogy Aristoteles atyja, Nikomachos, királyi családnak híres orvosa, aki Hiatrikont és Physikát is írt. Az ifju tehát asklepiasi nagy nemzetség, akinek származásához méltó lesz a jövője is.

Tanításai közben Platón gyakran vetette rá nyugodt bizalommal a szemét:

– Mit adhat még ehhez hozzá a mi Sokat-olvasónk?

Máskor pedig:

– Mit szól a kérdéshez iskolánk Esze?

Aristoteles tiszteletes szerénységgel fogadta a kitüntető jelzőket, s nem kapatta el magát. Inkább azon volt, hogy a legkomolyabban véve, megérdemelje.

Azalatt a négy év alatt, amíg Platónt folytonosan hallgathatta, végképp megszerette az Athenaeben tartózkodást is. Házat vásárolt, s törvényes módon fölvétette magát a megtelepedettek közül a valóságos polgárok sorába. Nem a politikai jogokért, inkább csak illendőségből. Különben az athenaei demokratiát ő kiméletesebben ítélte meg, mint Platón, aki a Sokrates elitéltetése után a „sokfejü zsarnokot“ ki nem állhatta, s tíz évet töltött távol hazájától, mígnem rabszolgaságából, amelybe őt az idősebb Dionysios vettette, mint athenaei polgárt váltották ki s hozták itthonába.

5. Organonja és rhetorikája.

A philosophiai vitatkozásokban is, de még inkább számos népszerü szónoknak mindennapi mesterségűzésében bántották Aristotelest az álokoskodás, a csalfa bizonyítás, szőrszálhasogatás, a félrevezetés, megtévesztés fogásai, amelyeknek gyakorlatát még a Sokrates előtti idők óta az észmesterséget pénzért tanító sophisták fejlesztették. Az igazság evezőlapátjait így örökös hinár nyügözi.

Ennek elhárításáról, az elhárítás tudományáról sokat elmélkedett az ifju philosophus tanítvány. Elmélkedéseit rendszerbe foglalta. Ez a rendszer részletes pontokban megköti a bonthatatlan egyességet egyfelől a parancsoló értelem, másfelől a szóló és hallgató (bizonyító és cáfoló) vagy a két félt egy személyben egyesítő okoskodónak józan esze között. Aristoteles Organona (logikája és dialektikája) ez a hatalmas elmével szerkesztett egyezség-levél, amelynek az ókori tudományosság hagyatékában csak az Euklides Geometriája a méltó párja.

Logikájának még csak alakuló, de az akademiai beszélgetésekben meglepően alkalmazott tanaival volt Aristoteles az öreg Platón fiatal társaságának Esze.

Huszonnégy éves volt, amikor a 68 éves Platón (361-ben), inkább a számkivetett Dion kedvéért, az ő érdekében való közbenjáróul, de elvégre a maga tisztességéért is, újból Sikeliába utazik, kisérletezni az „okos“ királyság eszméjével. (Egy év múlva, végképp csalódottan tér haza.)

Ezt az időt Aristoteles logikai rendszerének teljes átgondolására és, ennek a rendszernek folyományául, rhetorikai tanúlmányokra fordította. A közkeletü rhetorika leginkább a megindítás eszközeivel foglalkozott. De a sophisták iránya, a fortélyokra való oktatás is uralkodott benne. Aristoteles itélete szerint a beszélés művészete az okoskodás helyességéből meríti fő erejét. Egyebekre nézve pedig becsületesség, bölcseség, az igazság hő szeretete a szónok jellemének elengedhetetlen vonásai.

A rhetorika értékét általában véve nem becsülte annyira, mint az athenaeiek közönségesen. Athenaeben a 75 éves Isokrates volt akkor, régóta már, mint a szónoklás elsőrangu tanítója, divatban. Remekbe szerkesztett, simított, csiszolt, a stílus választékos faragványaival (olykor cikornyáival is) felettébb ékesített beszédeit (egy részöket másoknak készítette nagy pénzért) a közönség csodálta. Aristoteles ajkáról pedig néha-néha olyan mozdulatokat s lelkéből olyan ellenhatást váltottak ki ezek, mint valamikor a pontosi Heraklídes mesékkel bővített előadásai. Elgondolta, hogy komoly szükség van a rhetorikának igazabb iskolájára. Tervbe is vette. Mentől előbbi feladatul tüzte ki magának.

6. Metafizikai gondolatai.

Platón ismét itthon van. Előadásainak most kezdődő sorozatában az ő legsajátabb gondolatainak, az eszmény és az élet ellentéteinek újból való kifejtésére adja lelkének még mindig ép erejét. Erre a megnyugtató, fölemelő költészetre neki magának is szüksége van. (Csalódásai miatt.)

– A földi létben, a látható világban az egyes dolgoknak tökélytelensége, változandósága onnan van, hogy csak részben származnak az eszméből. Másrészben az anyagból, amely határozatlan, alaktalan, tökéletesen meg sem ismerhető, ennyiben nem is létező. Az igazi valóság az „eszme“. Külön van, az érzékfölötti világban. Mindennek, ami egyetemes fogalom alá tartozik, van eszméje. Működő erő, oka mindennek, ami létezik, s történik. Az eszmék rendszert alkotnak. Legfőbb eszme a jó eszméje: a legfőbb valóság, a létezés és a megismerés egy ősforrása, az Istenség.

– Jó mesterem, a te lelked abban a láthatatlan világban is költő volt. Költőnek születtél ez árnyékvilágra, s költő maradtál a csodáltatás és a csalódások közt való bolyongásaidban is – gondolja magában Aristoteles, s gondolatainak árnyékát a hallgatótársak meglátják az ajka szögletében s szempilláinak a partjain. Látja maga a mester is, de nem komorul el miatta.

Aristoteles a hallottak hatása alatt és visszahatásaképpen akaratlanúl tovább szövi gondolatait. (Valamikor kénytelen lesz könyvekbe is foglalni – „a fizikaiak után.“)

– Engedj meg, mesterem, csak az egyes dolog a való. A dolog lényege nem lehet magán a dolgon kívül. Van ugyan egyetemes fogalom, de ez csak az egyes valónak a tulajdonságait fejezi ki; a nemi fogalmak csak az illető egyeseknek közös lényegét. Az igazi való az, amit észreveszünk érzékeinkkel. Érzékeink hű képét adják a tárgynak, nem csalnak. Mindenik érzékünk a tárgynak más-más tulajdonságairól értesít, általános tulajdonságairól pedig közérzésünk, amelyben minden érzéki benyomás találkozik; ennek munkájával foghatjuk egybe az érzékek külön-külön benyomásait, mint képét a tárgynak. Így alakul meg bennünk a többnek egysége. Így lesz ez, ami magában nem létezik, tudásunknak igazi tárgya. Az egyes való változik, történetes, létezhetik is, nem is; azért igazán a fogalmunkba fogott érzékietlent – „tudjuk“. Ebben legyen a te igazad, mesterem.

– Minden dolognak lehetősége az anyag, valósága pedig a forma, amelyet benne az anyag öltött. A forma felöltése a mozgás. Az anyagot forma nélkül (az „első anyagot“) csak „gondolni“ lehet. A formát, csak „mint valóságot“ gondolhatjuk. A mozgást pedig nem gondolhatjuk „mozgató“ nélkül, melytől, előbbi mozgatók sorozatán, az „első mozgató“ fogalmához jutunk. Ez az első mozgató, mely maga mozgatatlan, anyagtalan, tiszta forma, tökéletes valóság – a maga magát gondoló ész, a világ rendjének, fönnállásának, életének tökéletes egésze, az istenség. Ebben legvégül ismét összetalálkozunk, mesterem.

Akik az Aristoteles gondolatait megismerték, nem kételkedtek, hogy az ő philosophiája ma-holnap egészen elrágja a köldökzsinórt, amelyen át a Platón előadásaiból táplálkozott. Hiresztelték önállóságát. (Ezzel csak emelték őt.) Köznapi fölfogásúak Aristoteles és Platón közt személyes ellentétek jeleit is hajhászták. Egyiknek kiméletlenségét, a másiknak nehezteléseit. De ezek értéktelen mende-mondák.

7. Viszonya Filep királyhoz.

Egy napon híre jön, hogy Makedonia királya, Perdikkas, az illyrekkel folyt harcban elesett. Aztán, hogy az öccse, Filep, Aristotelesünknek (két évvel kisebb) gyermekkori játszótársa, haza szökött Thebaeből, ahol évek óta (sokáig a nagyműveltségü Epamínondas házánál) mint tusz élt. Kezébe ragadta a hatalmat, előbb csak mint unokaöccsének gyámja; majd, hogy az illyreket leverte, vágytársait félretolta, s államát megszilárdította – mint elismert király.

Aristoteles örvendett a régi kicsiny pajtásáról szóló nagyszerü híreknek. Egy-kettőre már levélben üdvözölte őt, s lelkére kötötte, hogy a dolgok forgandósága között is, Athenae, mint a műveltség fényes vára iránt, mindig megbecsülő figyelemmel és jóakarattal legyen. Ez javára lesz a saját hírének-nevének, de hatalmának is. Filep (nem hiába forgott bölcs Epamínondas körében) megértette a tanácsot, követte is. (Kisebbszerü dolgokban.)… Athenae Fileppel szemben Argaeusnak a trónkövetelését támogatta volt, s haddal is segítette. A győztes Filep pedig az athenaei hadifoglyokat – váltságdij nélkül bocsátotta haza… Amphipolis városát (szemközt Stagirával, a tengeröböl túlsó partján), amely, míg Perdikkas el nem foglalta, az athenaeiek gyarmata volt, Filep a makedon hatalom alól kibocsátotta és nem adta ugyan vissza Athenaenek, de szabaddá tette. (Később mégis csak visszahajtotta maga hatalma alá.)

Athenae valóban kezdett rászorúlni a kíméletre. Valaminthogy veszteségeire is kezdett rászolgálni. Fejetlen kormányzata elidegenítette tőle a hatalmában levő gyarmatokat. Byzantion város, Chios, Kós és Rhodos szigetek szövetségbe állanak, hogy magukat Athenae kötelékeiből kivonják. Négy esztendeig tartó háboruban vissza is nyerték függetlenségöket, s ezzel Athenae jövedelmei tetemesen megapadtak. Sebeit a köztársaság a hadvezérek ketteje ellen árulás címén indított keresettel balzsamozta.

Ezalatt tört ki a Szent háboru is, a delphfi templomért, melyet az Amphiktyonok határozataival megbántott Phókis elfoglal, Lokris pedig megvédelmezni nem bír. Athenae Phókist pártolja, s ezzel kiteszi magát a Phókis ellen beavatkozásra hívott Filep megtorlásainak.

Aristoteles távol tartotta magát a Filep ellen izgúló állam dolgaiba való beleszólástól, s nem tette ki magát a makedonbarátság gyanujának. Az összeköttetés, amelyben Makedonia királyával véletlenűl állott, nagyon is táplálhatta volna ezt a gyanut. Beszélték (az igaz, csak sok évvel később), hogy Filep, amikor Sándor fia világra jött (ez a Szent háboru kitörésének évében történt, azon a napon, amelyen az ephesosi Artemis-templom leégett), ezt írta volna levélben Aristotelesnek: „Tudatom veled, hogy fiam született. Még nagyobb az örömem azon, hogy a te idődben született. Tőled nevelve, oktatva lesz ő méltó hozzám, s fog megfelelni öröklendő nagy hivatásának.“ Vagy igaz, vagy nem; Aristoteles maga nem kérkedett effélével. Bizonyos, hogy uralkodó mellé hírneves bölcset szegődtetni, s híres philosophusnak államot szolgálnia akkor éppen nagy divat volt. Ilyen volt a viszony Platón és a syrakusaei Ház között. Aristotelesnek is, huszonnyolc éves korában, méltó becsvágya lehetett a makedon Házat tudományával szolgálnia.

8. Tanítani kezd.

Nem törődik hát a néphangulatokkal, a politika hullámzásaival. Az oktató philosophus jó hírnevének megszerzése, ez az ő első föladata.

Szerényen engedelmet kért rá a mesterétől, hogy (mikép egyszer-másszor eddig is tette) itt az Akademiában, nem a csarnokban, hanem a kert sétaútjain, hallgatókat gyüjthessen maga köré. Rendesen, meghatározott időkben, ingyen fogja őket oktatni az analytikában és topikában; vezetni a tévedő és megtévesztő okoskodások elemzésében, s tanítani nekik a dialektikával összekötve az igazságszeretetre alapított rhetorikát. Talán egyebeket is, amiket tőle kivánhatnak „jó sorsban ékességül, balsorsban menedékül“. A tanúlmányoknak csak inkább „fanyar gyökereit“ fogja velök izleltetni. Az „édes gyümölcsöket“ attól kapják bőven, akinek az ajkáról méz foly. (Platónnak, csecsemőkorában, méhek mézet hordtak volt az ajkaira.)

Platón készségesen segítette Aristotelest dolga kezdésében. Többeknek maga ajánlotta, hogy Aristotelest is hallgassák. Mert ő is reá hagyja a bölcselet kezdeteinek tanítását.

A rhetorika elfajzásai ellen épp akkor természetszerüen támadott visszahatás az Aristoteles leckéit érdekesekké és vonzókká tette. Abban az arányban hanyatlott a céhbeli rhetorok keresettsége.

De még az Isokrates tekintélyét is csappantotta az Aristoteles föllépése. Az istenfiak (így becsülte Isokrates a maga kitünőbb tanítványait; különben tíz mina tandijért képezte őket) kevesebben vitték kaszájukat a nagy fenőkőhöz. (Isokrates, hangjának fogyatékossága miatt, nem volt gyakorló-szónok, csak szónok-képző mester; „fenőkő“ – szokta mondani – „mely maga nem vág, hanem élesíti a kaszát“.) Úgy látszik, a nagy fenőkő egyszer-másszor (harmadik személyek előtt) vagdalkozni is talált Aristoteles ellen. Szavait megvitték Aristotelesnek, aki azt mondja rá: Távollétemben meg is ostorozhat. Hihető, hogy néha Aristoteles is kifakadt, s egyszer, mondják, sétálás után a csarnokba telepedve hallgatóival, így kezdé:

„Hallgatnom rut, s Isokratesnek rut, ha szól.“

Különben módszere volt kérdést adni föl, s hallgatóit versenyt feleltetni, még pedig szónoki formában.

Beszélik, hogy Isokrates Aristoteles ellen köszörült panasszal elment magához Platónhoz, akivel jó viszonyban volt. Platón szivesen látta, vacsorán is marasztotta. De a rhetorika helyett, kitérőleg, a poétikáról beszélgetett vele, amelynek nemrég kezdett tanításával Aristoteles – amint mondják – igazán nagy tetszést arat.

– Azt tanítja a költészetről, szóla Isokrates, hogy az általában „utánzás“. – Csakugyan helyesen. – Mert, azt mondja, az ember minden lények közt leginkább hajlandó az utánzásra, gyönyörüségét leli az utánzatokban. – Úgy van; és amaz ősformák utánzásában, amelyeknek alakítója az istenség, kell lelnie gyönyörüségét. – Szépítő, hűséges és torzító utánzásokat különböztet meg. – Nyilvánvaló, hogy itt nem az ősformáknak, hanem mulandó árnyképeiknek utánzásairól beszél. – – Leginkább a tragédia lényegét próbálta magyarázni. – A tökéletes műben a költő az istenek tolmácsa, ihlettségével oda vonzza az emberek lelkét, ahová az istenek akarják. Erre jobb magyarázat nincs. – A tragédia, azt mondja, komoly és jóravaló cselekedet utánzása, oly kimenetellel, hogy a jó ember valamely vétsége miatt elbukik; bukása bennünk félelmet és részvétet kelt; ekkép megrázza s egyszersmind tisztítja a tragédia a lelket. – Csak az örök jóságtól vett ihlet tisztíthat és tökéletesíthet; a földi dolgoknak minden mesterséges utánzása harmadik fokon áll az igazságtól.

Így beszélgetnek vala, vacsora alatt, Isokrates és Platón az Aristoteles poetikájáról.

9. Követségbe megy Filephez.

Athenae népében évek óta sokszor lángolt föl a régi önérzet, sokszor a harag Filep ellen. Demosthenes beszédeinek vihara azt is, ezt is, könnyen érthető sikerekkel szította, még a veszteségek és csüggedés napjaiban is. Aeschines és Demades hasztalan tanácsolgattak Fileppel kötendő barátságot az ellene való szövetkezések keresése és támogatása helyett.

Történt, hogy Olynthos, a háromujju félsziget legerősebb parti városa, Filep tengeri hatalmának terjedését meggátlandó, Athenae segedelmében s Demosthenesben bízva, a többi parti városokat ellenállásra bírta. De Athenae lanyhán segített, s Olynthos, ha árulással is, a Filep hatalmába került, s végkép leromboltatott. A többi parti városok is – köztük Stagíra – földulattak. Lakosaik rabszolgaságra adattak.

Szülővárosának romlása megrázta Aristotelest. Más az ő fájdalma, más az, amely Athenae hatóságát sújtja. De maga ajánlkozott, hogy részt vesz abban a külön követségben, amelyet Filephez a földúlt városok lakosainak kimélése érdekében menesztenek Pellába.

Filep kegyesen fogadta a követséget. Foglalkoztatta, időt töltetett velök. Körültekintéssel, föltételekhez kötve tette meg igéreteit. Leginkább Aristotelessel – bizalmasan is beszélt. A városok, Olynthos kivételével, újraépülhetnek, lakóikra kegyelem vár, de Athenaenek a békességet kell jövőben munkálnia és Filephez bizodalommal lennie. Ami különösen Stagíra városát illeti, az szebb lesz, mint volt, lakói boldogabbak, mint valaha; újraalapítója és törvényadójuk legyen Aristoteles, a philosophus.

Aristotelest, Athenaebe hazatértökkor, a kikötőben, a Platón hirtelen esett halálának elbeszélésével fogadják és döbbentik meg. Vendégségben volt a philosophusok Homerosa, születése napjának LXXXII. fordulóján, s nyájas beszélgetés közben hirtelen elalélt. Az Akademia közelébe temették hamvait. Irott végrendeletet hagyott, amelynek végrehajtójául és az Akademiában is utódjául unokaöccsét, Speusippost jelölte ki.

10. Hermías vendége.

Platón meghalt. Utódja már van. Filep ellen zajonganak. Aristotelesnek nincs miért maradnia Athenaeben. Hová fog menni?

Barátja és akademiai jeles hallgató-társa, Xenokrates a kalchedóni, akit a Speusippos megbizatása szintén elkedvetlenített (később ő lett a Speusippos utóda az Akademiában), együtt érez vele és vele tart. Hermíasnak, Atarneus új urának a hivására, Athenaet elhagyva, Mysiába eveznek.

Ki volt Hermías? Athenaeben (pedig egy időt itt élt vala) nem sokan tudták. Mint Eubulusnak, Bithynia fejedelmének szolgája, pénzügyigazgatója, bizalmasa jött volt; trapezitákkal tárgyalt. Kedvtelésből Aristotelest hallgatta, s vele barátkozott.

Gazdája, Eubulus merészségének sikerült Assost és Atarneust, Mysiának két jeles városát, a persa hatalom alól fölszabadítania, s maga hatalmába hajtania. Hermíás segítette ebben. De aztán (ha nem hisszük is el, amit beszélnek, hogy a szolga tette el láb alól az urát) Eubulus váratlan halálával Hermias lett Atarneus ura.

Atarneus egyik otthona volt Aristotelesnek: szeretett gyámszülőinek, Proxenoséknak gondja alatt itt serdült ifjuvá; háládatosság kötötte hozzájuk. A nevelő szülők, szokta mondani, tisztelendőbbek azoknál, akik csak életet adhattak. Ide jön most (a tovább kelendő Xenokrates társaságában). Hermias vendége, híve, tanácsadója is. Barátságuk „két testben egy lélek“. S van Hermíasnak egy – talán fogadott – leánya, a bűvös szemü Pythias. Ebben a körben él Aristoteles, könyveivel, jegyzeteivel, írásai szaporításával foglalkozva.

Két-három év telt így boldogan; midőn Hermíast egy meghitt emberének árulása Artaxerxes persa király kezébe és bitófára juttatja. Aristoteles Pythiassal (már nejével) átmenekül Lesbos szigetére, Mytilenébe.

Hű szerelemben éltek. Hermíast szívből gyászolták, Delphíben szobor-emléket állítottak neki, s rá Aristoteles ezt a verset vésette:

Szeretetének más jelét is adta Aristoteles. Egy hymnus-féle költeménnyel örökítette meg Hermías hírét. Ez az:

11. Stagírában és Pellában.

Mytilenében nem sokáig tartózkodtak. Filep engedelmével, segedelmével is, Stagira városa jórészt már megépült. Benne az Aristoteles szülőháza is szép, megújított uri ház. Oda vitte nőjét. Sokan telepedtek ide az elpusztított, s csak lassabban épülő szomszéd városokból, legtöbben pedig olynthusi földönfutók, köztük Aristoteles egy-két rokona. Egy ilyen árván maradt, most serdülő unokaöccsét, Kallisthenest, Aristoteles magához veszi írogatónak.

Megjelent az ujjongó lakosság között. Számba vette állapotukat, kivánságaikat. Rendet, törvényeket szabott nekik. A korabeli philosophusnak elsőrangu becsvágya, hogy bölcs belátással államot szervezhessen, az ő számára itt, kedves szülővárosában teljesedett. Nem feledkezett meg gymnasium nyitásáról sem. (Nympheumnak nevezte el.) Benne athenaei minta szerint folytak az edző gyakorlatok. A tanítás is megkezdődik. Ő maga kezdi.

Stagírától Pella, Filep király székvárosa, a megépített jó új úton, egy napi járóföld. Aristoteles ott sokszor megfordul, még mielőtt Sándor királyfinak a nevelését kezébe venné. Ő, a királyi család egykori orvosának a fia (az apja följegyzéseit, tudományos írásait épp most olvasgatta újra), gondos körültekintéssel, olyan megfigyeléssel, mintha ő is orvos volna, akar föladatához látni. Megismerni a királyfit, tehetségét, hajlamait; szokásait, amelyekbe paedagogusai, Leonidas a katona, s Lysimachos az udvari ember, már bele nevelték.

Az udvarban nem uralkodott sem gőg, sem merevség. Az elmaradhatatlan hízelkedők és benfentesek sem dicsekedhettek nagy befolyással. Mindennek kormánylapátja a Filep józansága, leleményessége, erélye, akarata volt. Olympias királyné sokban ellenkedett volna Fileppel: ez a nevelésben nehezítő körülmény; de úgy látszott, nem legyőzhetetlen.

12. Sándor nevelője.

Legelsőbben, a király engedelmével, Aristoteles a királyfit magával vitte Stagírába. Megmutatta neki az új rendet, a polgári élet fegyelmét, amely ott uralkodik. A csínt, az izlést, amely athenaei magvakból csirázni kezd. Az ifjak testgyakorlatait: versenyeket, birkozásokat. A grammatisták vezérszavára betüket vető, szavakat, verseket egyszerre hangoztató gyermekek karát. Az együtt dalolva dolgozó épitőmunkásokat: éppen Apolló templomának oszlopait állítják vala helyökre új formáju emelőgépezettel, amelyet Aristoteles rajza szerint szerkesztettek. Otthon a házánál Kallisthenes szép írásait és rajzait. Előhívta aztán magát Kallisthenest is. Ez néhai atyjával három évig messze földeken bujdosott vala, s a persák és indusok nyelvén is beszél. A mélynézésü, komoly fiu (noha idősebb, de alig nagyobb növésü, mint ő) megtetszett Sándornak, s „Jöjjön hozzám“ – mondá a királyfi. A mester sem egyebet akart. Harmadnap úgy mentek kíséretökkel hárman Pellába.

Ez idő alatt Filepnek egy ékes levelet hozának Athenaeből, az öreg Isokratestől. A magva (ha jól értették) az a bölcs tanács, hogy Filep mentül jobban vigyázzon és vigyáztasson magára. A király megmutatta a levelet Aristotelesnek, hozzáadván: „Nem kellene-e talán a fiamra vigyáztatnom jobban?“

Aristoteles Sándort és Kallisthenest együtt tanította. Sándornak is nagyon tetszett így. Felsőbbségét, s kiváló tehetségét szabadabban gyakorolhatta. A mesternek is könnyebb volt a dolga. A királyfi ötleteit, szeszélyeit, ellenkezéseit Kallisthenesnek kellett kifognia. Maga csak mintegy a gyeplőt tartotta. Mindenekfölött sokat ért az unalom és megunás elkerülése. Természetes életrend lett a sétálva, járkálva, utazgatva tanúlás. Váltogatva Pellában és Stagírában való tartózkodás. (Stagíra lakósainak nőtt a lelkök.) Piacon, mezőn, úton, kikötőben, hajón, táborban, könyvtárban, műhelyben, bányában, istállóban, vadászaton, idegen követségek fölvonulásánál – mindig új és változatos tárgyu beszélgetések, hármasban kezdve, többesben folytatva; mert innen-onnan magukhoz hívtak egy-két alkalmas személyt: katonát, kézművest, lovászt, tolmácsot, sihedert, vén embert, bénát, vakot, álomfejtőt, rabot, beteget, haragvót, sírót, fuvolást, szemfényvesztőt, állatszelidítőt, kalmárt, mindenfélét. Ilyenkor annyi kérdés, felelet, tanúlság, jó ötlet keletkezett, hogy belőlök maga Aristoteles is nem keveset épült, s gyarapíthatta jegyzeteit. Igy, szemlélethez, alkalomhoz kötve, tanított mindent, ami tudásra érdemes. A rendszer szigorúságáról lemondott, csak a pontos meghatározásoktól (Sándornak tréfás ötleteit elhárítva) nem tágított. Mert azokon épül az értelemnek szilárd és egyenes útja. És soha sehol sem felejtette, hogy a királyfinak lelkébe oltsa a tudatot: miben különbözik a műveltség a műveletlenségtől, a hellénség a barbárságtól. Sándor erre mind komolyabb figyelmet mutatott.

Csak két tárgyat törekedett neki elvontan, rendszeresen is tanítani. A rhetorikát: ebben jártasnak lenni elengedhetetlen „királyi ékesség“. És az ethikát: ennek ismerete nélkül a király nem értheti meg „hivatalát“ és követése nélkül nem méltó a hivatalához. Mit ér pedig híres állam királyának lenned, ha a híres államhoz méltó király lenni nem birsz?

Mind a két tanúlmány belemélyedést kivánt. A velök való foglalkozás zavartalan alkalmainak megválasztását a mester magára a királyfira bízta. Csakhogy ez inkább hajlott mindenre, ami cselekvés, mintsem elmélkedésekre. Mégis – gyéren kért leckéken – nem keveset szerzett meg magának a „királyi ékességből“. Amit pedig az elméletből elfelejtett, vagy fölfogni eleve elmulasztott: annak valamely rövid könyvbe foglalását kérte a mesterétől. A királyi „hivatalra“ azonban, – azt mondá – úgy kiván készülni, hogy adjanak elébe jókat, akiket cselekedeteikért jutalmazni, s rosszakat, akiket büntetni kell. Ő meghallgatja előbb a philosophus tanácsát, viszont ez hallgassa meg az ő itélkezését, s ha kell, igazítson rajta. Aristoteles azt felelte: „Ez is lehetséges. De a philosophus nem állhat mindig melletted; a philosophia pedig, ha megtanulod, mindig veled lesz.“ Téli hónapokban mégis egynehány leckét hallgatott Sándor az ethikából: leginkább a beszámításról és az erények nemeiről. Aristoteles az egész tudományt könyvbe foglalta ugyan, s remélte, hogy Sándor valamikor azt is kérni fogja tőle, de hiába remélte. (Végre is azt a könyvet megbővitve, emlékül a maga kiskoru fiának, Nikomachosnak hagyta.)

Ellenben önként tudakozta Sándor a mesterétől a világ különféle államainak kormányzása históriáját. Erről Aristoteles sokat beszélt neki, s adott egy nagy jeles könyvet is, amelyet Kallisthenesszel szépen újra iratott. A tanúlságos könyvet Sándor mint király is elégszer forgatta, azzal a két kisebb könyvvel együtt, amelyeket magának A királyságról és A telepítésekről íratott a philosophussal.

Legjobban megszerette Sándor a Stagírita beszédjei közül azokat, amelyekben Homeros énekeit fejtegette. Homerost, mestere ügyeletével szépen íratva, mint kincset becsülte, arany szekrénybe zárva, mindig kézügyben tartotta. Olvastatta, hallgatta gyakran. Királyi álomlátásoknak nevezte ezeket az énekeket.

13. Bevégezte a nevelést.

Teltek az évek. Aristotelesnek mind több-több dolgot adhatott volna a királyfi oktatása, de időt és alkalmat rá egyre kevesebbet kapott. Filep sokat volt távol. (Igaz, hogy Olympias királynét is eltávolította, hazaküldte Epírusba, s újonnan nősült.) Filep távollétei alatt aztán maga a 17 éves királyfi kapta kezébe a kormányt. Ettől kezdve Aristoteles éppen úgy, mint Kallisthenes, egészen megváltozott helyzetbe kerültek: a sokszor megpróbált alattvalósdi „játék“ valóságra fordult.

A következő évben már a harcmezőre is kiszáll Sándor, az apjával.

Athenae, Demosthenes tanácsára, Filep ellen szövetkezett Thebaevel. A megtorló hadat maga Filep és fia vezérlik Boeotiába Chaeroneáig hatolva, s itt a szövetkezettek hősileg harcoló hadát véres ütközetben leverik.

A harc után Sándor Antipater kiséretében, azt mondják, Athenaebe lovagolt, s atyja nevében, szelíd föltételek mellett ajánlott békét: Athenae függetlensége megmarad, de tartozik a hellén-makedon szövetséghez csatlakozni, a persák ellen.

Megnyugvással fogadták már a békét. Bizonyos, hogy Sándor a görögök irányában mindig megnyerő igyekszik lenni. És ezt az Aristoteles hatásának tulajdonították.

Aristoteles tiszte Sándor mellett véget ért. Legtöbbet most Stagírában van. Olvas és tanít (a Nympheumban); tanít és ír; készül további élethivatására.

Sándorral okosan elvégezte, hogy Kallisthenest mint bizalmasát, mint jobb kezét tartsa, becsülje, tanácsait hallgassa, s bízza rája tetteinek az utókor számára való följegyzését. (Ki tudja, talán egy jövendő Homeros kezére dolgozik.) Tulajdonkép a philosophia királyi tarsolyául szegődtette Sándor mellé Kallisthenest. Sándor eszesebb volt, mintsem hogy félreértse mestere jóakaratát. Megköszönte. Háláját ígérte minden gondjáért. A makedon udvarban akkor, a persák ellen való készülődések közepette, ármány kap erőre, amelynek szálai Olympiáshoz, az elűzött királynéhoz vezetnek. Filepet leányának, Kleopatrának menyegzőjekor, egy testőrnek, Pausaniasnak gyilka megöli. (Mit ért az öreg Isokrates jótanácsa?) Apja helyébe a húsz éves Sándor ül.

14. Visszatér Athenaebe.

Sándor a királyságát hamarosan megszilárdította. De Görögországot az atyja által már kiküzdött szövetségre erővel kelle rászorítania. Pedig a makedon hatalom eddigi növekedését s a hellén államok viszálykodásait nézvén, ez a szövetség a persák ellen – volt a hellénség egyetlen biztos menedéke. Platón sejtette vala ezt; Aristoteles munkálta is; Sándort, tőle telhetőleg, ehhez nevelte.

Azalatt, míg Sándor hatalma megerősödött, Aristoteles a maga családi és vagyoni viszonyait rendezgeté, hogy aztán a tudományoknak élhessen gondtalanúl.

Szeretett nője, Pythias – akitől egy leánya, Pythias született – nem rég meghala. Helyébe onnan Stagírából egy kedves gondos nőt vett a házához, Herpylist, akitől egy fia született, Nikomachos. Melléjök támaszul is, szeretetből is, örökbe fogadta néhai gyámszülőinek, Proxenoséknak növendék fiát, Nikanort, azzal az óhajtással, hogy leányát, Pythiast, ha korát eléri, nőül vegye. (Esetleg nőül vehetné ezt szépreményü tanítványa, Theophrastus, akinek hagyni fogja athenaei házát, könyveit.)

Stagírai szép uri háza ellátva hű rabszolgákkal s ezek cselédeivel. Nagy kertje Chalkisban (Euboea szigetén), út mellett, vendégfogadó házzal, jó gondviselet alatt. Kamatozó tőkepénzei (örökség és szerzemény) itt is, Athenaeben is részint jóhitelü trapezitáknál; részint pedig diptychonokra elhelyezve.

Mindent rendbe szed és – minden eshetőségre, ean ti symbainé – megírja végrendelkezéseit. Úgy indul az ötvenedik évébe forduló Stagírita, házanépét itt hagyva, csupán könyveivel és munkáival, ismét Athenaebe.

Ott a Sándor király nevelőjének a neve (újjászületett szülővárosának a nevével) népszerü volt már és köztiszteletben állott. S hogy az agg Isokrates (közel száz éves volt; minek a még hátralevő napok?) a chaeroneai csatavesztés hírére, önkéntes halállal kimúlt vala: hallgatóinak utolsó nemzedéke Aristotelest ünnepli, s rhetorikai leckéket kér tőle. És a Politikét is, a jövő Politikáját a Stagíritától akarják hallani. Az erkölcsök is, amelyeknek fékezetlensége annyi fölfordulást szerzett Hellasban, új fölfogást követelnek a jövő embereitől. Ezt meg az ő Ethikájától várják.

Platón Akademiájában már nem Speusippos tanít. Az isteni bölcsnek gyarló unokaöccsét (azt mondják, eleget élvezett, ideges is volt) hüdés érte. Helyét átadá a visszatért Xenokratesnek. Írásait három talentum ezüstért megvásárolja Aristoteles, könyvtára bővítésére. Teheti, mert ilyen dolgokra Sándor király bőven rendeli neki a költségeket.

Xenokrates, a nem lángeszü, de mértékletesség és szilárd jellem hírében álló philosophus, az Akademia tisztességét fönntartotta. Benne is lakik; a városba alig jár be. Aristoteles nem szerette volna rontani barátja köreit az Akademiában.

15. A Lykeionban.

Nem messze a város keleti kapujától van egy gymnasium, Apollonnak a Fényesnek szentelt hely, a Lykeion. Ott kér magának Aristoteles helyet a tanításra, s berendezkedik benne. Kiszélesítteti a kert sétaútjait. Terebélyes platánok körül árnyékos tereket alakíttat. Jó harminc esztendővel ezelőtt sétálva kezdett beszélgetni ifju hallgatótársaival. Platóntól is a kertet kapta lecke-helyül. Csatangolva oktatja vala a királyfit meg Kallisthenest. Szokását megtartá Stagírában. Megtartja itt is. Csak az elmélyedő leckékért telepszik be olykor a csarnokba, vagy a népes hallgatóság kedvéért.

– Délelőtt jöjjenek ide az avatottak, akik hivatást vallanak a bölcselet rendszeres tanainak a hallgatására. De tartsanak mindenben bizonyos rendet. Maguk közül tíz naponkint egy-egy ügyelőt válasszanak, aki a symposiont is rendezze. A hallottakról jegyzéseket csináljanak. Azokat ismételjék és meghányják-vessék. Kétségeiket adják az ügyelőknek föl, s általok nekünk, okulásul, hogy mit kelljen jobban is megvilágítanunk.

Így fogják értelmesen megismerni az öt utat, amelyeken a lélek az igenlés vagy tagadás segítségével az igazat kinyilatkoztatja: a művészetet, tudományt, belátást, bölcseséget és észt. A boldogságot, mind az egyes emberét, mind az államét. És amik ahhoz kellenek, vagy kelletlenek.

Megértik a tér, idő és mozgás mivoltát. Mi az anyag, a forma és a változás. Továbbá megismerik a mindenség elemeit, négyet és az ötödiket. És amiket ilyen dolgokról a philosophusok helyest és helytelent tanítottak. A helytelenségek megítélését.

Délesti órákban gyűljenek össze szabadon a kiváncsiak, a mindennapi dolgokkal foglalatoskodók. Beszélgetünk a világ, a természet tüneményeiről. A lényekről és sajátságaikról. Anyagukról és formáikról. Az emberről. Testéről és lelkéről. Érzékeiről és értelméről. Indulatairól és erkölcseiről. Emlékezéseiről és álomlátásairól. Levésről és enyészetről. Ifjúságról és öregségről, életről, halálról. Jóról és rosszról. A beszédek igazságáról és csalfaságáról. A meghatározásokról. Továbbá: Körről és egyenesről. Súlyról és emelőről. Munkákról és szerszámokról. Ritkaságokról, amiket messze földekről küldenek hozzánk. Eseményekről a Föld kerekségén, amelyekhez Hellasnak is köze van. És ilyesekről.

… Ezeket a Terveit bővítve, változtatva, jobban rendezve, de félre nem téve, tizenhárom éven át sétálgatott hallgatóival a Lykeion kert porondján, vagy beszélt nekik a kathedrából.

16. Sándor király kegyeltje.

Kényelmes otthonában külön kis könyvesházat töltöttek már meg saját munkái: jegyzetek, tekercsek, könyvek.

Sándor király – mert Nagyok mindent nagyban csinálnak – a tiszteletet és háládatosságot mestere iránt bámulatos arányokban mutatta.

Több mint nyolcszáz ezüst talentumra becsülik a segedelmet, amelyet a tudósnak könyvtára és gyüjteményei gazdagítására küldözött.

Hadjáratai színhelyéről könyvek, képek és egyéb tudományos kincsek küldésén kívül leginkább az állatország ritkaságait vadon erdőkből, pusztákról, barlangokból, halastavakból, tengerekből, levegőből vadásztatta, hálóztatta, fogdostatta számára, s szállíttatta tengelyen-tengeren Athenaebe elevenen, ha lehetett, s ha nem, szárított bőrüket, héjjukat, koponyákat, csontokat, tojásokat, fészkeket; tokokba, edényekbe zárt apró lények és szörnyetegek tetemeit; mindenhez egész csomó jegyzetet, amelyekbe a király a dologban otthonos, értelmes emberektől megtudakozott észleleteket nagy gonddal foglaltatta a tényeket szomjazó tudós használatára. A növényország ritkaságai is nagy bőséggel érkeztek. Aristoteles háza, a Lykeion kertjében hevenyészett fészerek megteltek mindenféle küldeményekkel. A kiváncsi athenaeiek szeme nap-nap után legelt rajtok. Megismerésöket, egybevetésöket a Stagírita jeles új föladatul vette maga elé.

Terve a tudományos munkához (úgy, ahogy a tudomány mivoltát ő értelmezte) készen volt, csak éppen a töméntelen ujságnak megrostálása, a maga helyére sorolása adott dolgot.

Ilyen volt pedig az ő Peri ta Zóa-jának a terve.

Az állatok vagy egyszerü, vagy sokszerü testszerkezetüek… A különféleségek szerint nevezték meg őket nemenként, s nevezik a nemeknek fajait.

Az állatok általános testi tulajdonságai: a táplálkozás és a kiválasztás, a nemzés vagy szaporodás, az érzékenység és a mozgás szervei, meg az életnedvek: vér vagy nem vér.

Mindezeknek a tulajdonságoknak különféleségei szerint vannak – madarak, halak, cetek (vér az életnedvök); vannak kagylók, s vannak más keményhéjuak; vannak puhatestüek, meg bogarak (mindezek vér nélkül). Földszínén csúszó-mászók. Négylábuak, amelyek tojásból kelnek. Négylábu eleven-szülők (nemenkint nevezzük őket). Majmok. És az ember.

Fölsoroljuk a vér-nedvü állatok testrészeinek hasonlóságait. Azután sokféleségeiket, amelyek a nemek különbözéseit mutatják.

Továbbá belső szerveiket vizsgáljuk, s ezek anyagainak minemüségét.

Szólunk a nem-vérnedvüek különbözéseiről. Nemeikről. Szerveikről.

Ismerni kell az állatok érzékszerveit. Az állati hangokat. Állatok alvását, ébrenlétét. Ivari különbségeiket.

Milyenek a nemzés módjai a legalsóbb nemü állatoktól fölfelé az emberig?

Az ember nemi életének jelenségei. A magzat és szülés.

A táplálkozás szüksége; módjai; s a táplálékok általán. Különbségek – csoportonkint, nemenkint, fajonkint. Állatok megélhetésének kedvező föltételei. Betegségeik. Veszedelmeik.

Egyéb ösztönök szerint való hasonlóságok és különbségek. Értelmesség jelei. Alkalmazkodások.

Legvégül tanítani kell az ember nemi épségéről, egészségéről.

*

Ebbe a tervezetbe (amelynek egyes részeit külön munkákban is bővíti) iktatja be mindazokat az ismereteket, amelyekhez tulajdon megfigyeléseivel, bő értesüléseivel és átható eszével jutott. Gondolta, nagy idő múlva lesz még egy Sándor király, aki a tudománynak így kedvezzen és szerencsés philosophus, akinek így kedvezzenek. (És csakugyan tizenhétszáz esztendőn át Aristoteles maradt a Zóologia uralkodó tekintélye.)

17. Életének eredményei.

Lykeioni sétáinak nyolcadik esztendejében nagy keserüség érte Aristotelest. A derék Kallisthenes, akit ő Sándor királyfi mellett nevelt, s akit melléje bölcs tanácsadóul és tetteinek jegyzőjéül ajánlott – az elkapatott akaratu király oldalán elvesztette az egyensúlyt. A győzelmeitől mámoros Sándor, a Nagy, nemcsak a meghódítottaktól, hanem a maga makedonjaitól is azt kivánta, hogy keleti módon, földre borulva hódoljanak előtte. Kallisthenes ennek az ázsiai nemzetekhez illő módnak ellene szólott. A hódolati szertartás el is maradt. De Sándor valami összeesküvés gyanújába vette Kallisthenest és kivégeztette. Leveléből, amelyet helytartójának, Antipaternek küldött, az látszék, hogy Kallisthenes miatt Aristotelesre is haragszik. Ezt azzal is mutatta, hogy Xenokratesnek, az Akademia mesterének kezdett ajándékokat küldeni. Aristoteles a meg nem változtathatókon megnyugodott. Nagy Sándor is lehülepedett, s ment világverő útján, által az Induson.

Elégtétele volt a bölcsnek az, hogy elvégre is Nagy Sándor, noha indulatai megfosztották a királyi erények teljességétől, mégis beváltotta a hozzá kötött legfőbb várakozást. A hellén műveltség becsülése és terjesztése messze földön, az a nagy cél, amelyet növendéke lelkébe beoltani állandóan igyekezett: fényes valósulásnak indul.

– Lám, Nagy Sándor városai, amelyeket a meghódított országokban, Tróasban, Syriában, Persisben, tovább… alapít; s kivált ez a nagyszerü Alexandreia en Aigyptó, amelynek a tervét, Deinochares rajza szerint egy makedon chlamys béllésére hímezve, küldé meg nekünk ajándékul a király… hellén telepítőktől népesítve, isteneink templomaival ékesítve, intézményeinkkel nemesítve, a művészetnek, tudománynak művelői, az erénynek és az észnek becsülői, nyelvünknek és könyveinknek megtartói lesznek még akkor is, amikor Athenae városa (ho mé genoito, ments’ isten) nem lesz többé közepe a művelt világnak.

Ilyen reménység („imetten való álomlátás“) sarkalta a maga értékét is jól ismerő nagy Stagíritát, hogy munkáit javítva, szaporítva, rendbeszedve, teljesekké téve, páratlanúl gazdag könyvtárát is, s a Lykeionban fölhalmozott királyi gyüjteményeit, mind úgy adhassa át az utódoknak, amint azt egy alkotó philosophustól, nemzete jóltevőjétől, Nagy Sándor nevelőjétől kivánni lehet.

Hatvan éves elmúlt. Bölcselkedett már az öregségről, de még nem érezte. Gondolhatta, egészségben éri meg azt a napot, amikor Sándor színe előtt számot adhat azokról, amikhez a világhódító király annyi talentum értékkel járult. Addig is levéllel nem egyszer folyamodott hozzá. Válaszokat s újabb küldeményeket is kapott. Mintha viszonyukat a kivégzett Kallisthenes árnya nem zavarná többé. Mind a kettőjök számára voltak még meghódítni való országok – a Hercules-oszlopokig.

18. Vége.

Váratlanúl csapott közbe a hír Babylonból, a XCIII. Olympias utólján, hogy Nagy Sándor (XXXII éves korában) meghalt. Mire a hír hiteles voltáról megbizonyosodni bátorkodtak: a görögséget átjárta a gondolat, hogy a makedon hatalom kötelékeit lerázni itt az idő. Athenaeben a makedon-barátokat, ha idejében köpenyeget nem fordítottak, mindenféle ürüggyel célba kapta a demagógia. Aristoteles ellen is Demophilos – a népbarát – vagy Eurymedon, a főpap, vagy mind a ketten, vádat szerkesztettek. „Vallástalansággal“ vádolták, amelyet „köztudomás szerint“ azzal tetézett, hogy Hermiasnak Delphíben, herosokat megillető szobrot állított, dicsőítésére pedig hymnust írt.

– Megkimélem Athenaet attól, hogy újból merényletet kövessenek el a philosophia ellen – mondá (Sokrates sorsára gondolva) a Stagírita. Hívta hű tanítványát, meghitt barátját, akinek a Theophrastos nevet is (fenséges ékesszólásáért) ő adta vala. Rája hagyja lakóházát, minden iratát, munkáit, könyvtárát, gyüjteményeit és a Lykeion vezetését. Lelkére köti hagyományainak megőrzését. Magára ölti (gondolatban-e, vagy valósággal, mindegy) azt a király-küldte makedon köpenyeget, amelynek béllésére Alexandria tervrajzát hímezték. Búcsut vesz, elindul a marathoni úton… Dereglyén átkél az Eurípos szoroson Euboeába, Chalkisba, ahol a kertje, vendégfogadó háza van. (Útközben, ha igaz, mérget ivott; hihetőleg hozzá az antidotont is.) Gyomorfájdalmakban szenvedve halt meg, Nagy Sándor halála után tizenöt hónappal.

Végakarata szerint Stagírában temették el a felesége, Pythias hamvaival.

Gyászoló szülővárosa, nagy fiának, újraalapító és törvényadó herosának minden évben megünnepelte az emléknapját.

Theophrastos híven megfelelt mestere hagyakozásainak és bizalmának, s örökségét tovább adta az utókornak.

Sándor birodalma hamar megroskadt. De romjai is alapja maradtak az Aristoteles hatalma, tekintélye terjedésének, megszilárdulásának Alexandriáig és Byzantionig.

És huszonkétszáz év óta a tudományok története Aristotelest úgy látja állani erősen, mint Atlast, „aki jártas a tenger mélységes fenekén, s a nagy oszlopokat maga tartja, melyek az égboltot s földet ketté különítik“.

S még ma is (nagy szó ez) minden tudós iskolában otthon van és föltétlenűl tiszteletes az Aristoteles rhetorikája és poetikája, lélektana és logikája.

Váró Ferenc.