Jenner Edward.

1749–1823.

Az író szavai szerint, amely ember az ő kora iránt lerótta tartozását, az élt minden kornak. Ezt az igazságot semmivel sem lehetne jobban bizonyítani, mint éppen Jenner jelentőségével. Másrészt az orvosi tudomány mostani fejlődése fokán lehet csak igazán méltatni az ő érdemeit. Ennek a fejlődésnek mondhatni első alapvetője volt az angol Jenner, akinek nagysága azóta nőtt meg, amióta az újkori orvostudományt a magyar Semmelweiss s a francia Pasteur, meg a német Koch Róbert megteremtették.

Jennert már az ő korában érte az a szerencse, hogy oltással elért sikereivel az emberiségnek jóltevőjévé vált, de egy egész századnak kellett eltelnie, hogy az ő fölfedezése egy új orvosi tudomány gépezetének finom szerkezetébe illeszkedjék bele. Egy századnak kellett eltelnie, hogy az orvosi tudomány kellően értékesíteni birja azt az első alapot.

De méltassuk Jenner érdemét egymagában. Lássuk, mennyiben lett ő az emberiség jóltevőjévé.

Elnézem a kis fiamnak egyik és másik karját, mind a kettőn egy-egy kétfillérnyi nagyságu, vastag fekete var van, magam támasztottam a Jenner tanácsa szerint, hogy majd hetek multán leváljon, de a gyermeken egész életében látható nyoma maradjon annak, hogy csecsemő korában így gondoskodtam élete védelméről. A var látásán támadó megnyugtató érzésemmel szemben áll az az irtózat, hogy mi lenne egy ilyen kis gyermekből, vagy akár később a felnőtt ifjúból, ha ilyen varok és utánuk maradó hegedések torzítanák el teste természetes szépségét. Az a kis fiam karján látott mesterséges var a himlőoltás terméke, az az egész testet elcsúfitó varosodás, a rettegett emberi himlő képe volna. Pedig ez a kép még nem is teljes. Süketek és vakok átkozzák mostoha sorsukat, mely őket himlővel sújtotta. Hát az élők közül mennyit ragadott el a himlőnek föl-fölbukkanó járványa. Ezeknek a járványoknak szegte szárnyát Jenner oltása.

Lássuk, mik azok a himlőféle betegségek s mi az az oltás.

A kiütéses betegségek s köztük a hólyagos himlő (variola) a legrégebben ismert és rettegett betegségek, emberi csapások közé tartoznak.

Az emberi műveltség nem egy forrását megtalálhatjuk Kína történetében, de ugyanezt mondhatjuk a betegségekre vonatkozó ismereteinkre nézve is. Moore szerint már Kr. e. 1120 évvel ismeretes betegség volt Kínában a himlő. De Kelet más országainak pusztító járványa is a himlő volt. Így himlőnek mondják azt a járványt, mely Mekka ostrománál dühöngött 569-ben Kr. u. Smith Eliot egyiptomi mumiákon találta meg a himlő nyomait.

Különben a himlő első pontos leírója az arab Rhazes volt a 9. században Kr. u. Szerinte kevés ember kerülte el a himlőt.

Idők során a himlő mindenfelé elterjedt, különösen a hadjáratok terjesztették.

Már 1507-ban átkelt az óceánon s a nem sokkal elébb fölfedezett Amerikának ősi lakosságát borzasztó mértékben pusztította.

Ausztráliában csak 1780-ban lett ismeretes, az ázsiai és afrikai országokban valóságos megfészkelt nyavalya, úgy hogy Pringle angol katonaorvos állítása szerínt Doab tartományban a lakosság 90%-a himlőhelyes.

Általában azt tapasztalták, hogy ahová a himlőt, mint új betegséget viszik be, ott pusztit legféktelenebbül. De azért ősi fészkein sem enyhült a pusztítása; t. i. azokban a keleti országokban, ahol okszerűen nem védekeznek ellene.

Európában is régóta ismert betegség volt a himlő. Már a 11. és 12 században járványosan pusztított. De nem kevésbbé nyögték csapását a későbbi századok, így Franciaországban 1726-tól 1764-ig 760.000 ember halt meg, Izland szigetén pedig 1707-ben 50.000 főnyi lakosságból 18.000-et ragadott el a himlő.

Hazánk sem kerülhette el a himlőjárványok pusztítását. Kezemnél van pl. Pápai Páriz Ferenc ilyen című könyve: Pax Corporis az-az az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módgyáról való Tracta. Kolosváratt 1774. Ebben olvasom a következőket:

„Az Himlőzés közönséges nyavalya; úgy, hogy ezer ember közzül alig vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna, mellynek oka ez: mert nintsen olly anya, ki az ő méhében olly egészséges vérrel táplálhatná magzattyát, mellynek valami hibája nem volna.“

A kiütéses betegségekről régóta tudták, hogy nem csupán a bőrnek bajai, hanem súlyos lázas betegségek, melyekbe belepusztulhat az ember. Azt is tudták róluk, hogy fertőző, ragályos természetűek, melyek járványokul terjednek el messze vidékeken. Sejtették, hogy a beteg ember teste termel valamit, ami más ember testébe jutva, ebben is hasonló betegséget termeszt. A beteg testben termett, betegségokozó valamit manapság fertőző anyagnak nevezzük, s azt mondjuk, hogy a beteg test megfertőzi az egészséges testet. A XIX. századbeli nagy föllendülés során sok fertőző betegségre nézve meg is találták a fertőző anyagot, bizonyos, mikroskóppal látható apró gombák, csírák képében. Azt lehetett remélni, hogy mindenféle fertőző betegségnek sikerül ilyen csiráit megtalálni. Azonban bizonyos kiábrándulás érte a tudós kutatókat. Éppen a legrégebben ismert kiütéses betegségeknek, köztük a himlőnek, nem sikerült mind máig megtalálni fertőző csíráikat. Hagymáznak, kolerának, pestisnek, lépfenének, gümőkórságnak kétségkívül megvannak, sőt immár ismeretesek a gombacsiráik, az úgynevezett baktériomok, tehát ezek ellen a betegségek ellen a gombáik elpusztításával küzdünk. Ha valamely folyadékban, élelmiszerben, az ember használatára szánt eszközökön, orvosi műszereken főzéssel, forrázással elpusztítjuk a fertőző csirákat, csirátlanítunk (sterilisatio). Ha pedig a fertőzést kémiai szerekkel szüntetjük meg, fertőtlenítünk (desinfectio).

A himlő-féle betegségeknek nem ismerjük gombaféle csiráit. Fertőző anyaguk ellen csak mint bizonyos ismeretlen veszedelem ellen alkalmazzuk a csirátlanítást és fertőtlenítést. Meg vagyunk győződve, hogy az ő ismeretlen fertőző anyagukhoz is ilyen módon kell hozzáférkőzni.

Azonban éppen az a tapasztalat, hogy baktériomoknak híjjával lévő fertőzőanyagok is vannak, irányozta az orvosi tudomány figyelmét újra a Jenner találmányára.

Az újabb orvosi tudományban a Jenner módszere igen termékenynek bizonyult, amennyiben mind több-több fertőzőbetegség ellen alkalmaznak oltást, még pedig nemcsak a himlőféle betegségek ellen, hanem olyan természetü fertőzőbetegségek ellen is, amelyeknek kétségtelenül baktériomok alkotják fertőző anyagukat.

Oltásnak nevezzük az olyan orvosi beavatkozást, amikor valami fertőző anyagot enyhített, szelídített alakban azért juttatnak be készakarva az ember testének szövetébe, hogy a fertőző betegség enyhébb és az orvostól ellenőrizhető formában fejlődjék ki, s így elháruljon annak veszedelme, hogy az ember véletlenül ne kapja meg a sokkal veszedelmesebb, eredeti fertőző betegséget.

Az ember himlős betegsége ellen Jenner annak az enyhébb természetü himlőnek beoltását alkalmazta, amely a tehenek tőgyén szokott keletkezni. Ennek a Jenner-féle védőoltásnak előzményei is vannak.

Régi tapasztalatból tudták, hogy aki a himlőt akár súlyos, akár enyhe alakban egyszer már kiállotta, nem szokta újra megkapni. Azért a kinaiak a könnyen himlőzött betegeknek ingét szerezték meg és felölttették gyermekeikkel, hogy ezek is könnyü himlőt kapjanak. Indiában a braminok oltottak, A kar bőrét dörzsölgették és fölkarcolták és Ganges-vízzel áztatott, beszáradt himlőt kötöttek oda. A himlőanyagot nem a himlős betegekről vették, hanem a beoltottak himlőjének anyagát tették el a következő évi oltásokhoz. A konstantinápolyi görögök a 18. század elején általában olttatták magukat himlővel. Ott látta az oltást az angol követ neje, Lady Worthley Montgue 1717-ben s gyermekeit is beoltatta, egyiket Konstantinápolyban, a másikat Angolországban. Ekkép az ő nevéhez fűződik az oltásnak a Nyugatra való átplántálódása.

Különben egy olasz orvos, Timoni, egy értekezésében terjesztette az oltást az angol orvosi kollégiom elé.

Az emberi himlőnek mesterséges átoltását variolatio, vagy inoculatio néven nevezték, s ezt a mesterséges himlőt általában nem tartották olyan veszedelmesnek, mint a járványok során véletlenül elkapott himlőt.

A beoltást megelőzően hosszadalmas orvosi kezelésnek vetették alá a beoltandókat. Ezt különben már az indiai braminok is megtették oltottjaikkal.

Neves angol orvosok szegődtek a himlőoltás híveivé. Különösen az szerzett híveket az oltásnak, hogy I. György angol király is beoltatta a gyermekeit. 1758-ig már mintegy 200.000-re rúgott Angolországban a beoltottak száma. Az angol példát Németországban, Franciaországban, Olaszországban is követték, sőt Svédországban maga a kormány rendelte el az emberi himlő beoltását.

A mesterségesen beoltott emberi himlő, csakúgy, mint a véletlenül kiállott himlőzés, olyan átalakító hatással van az emberi testre, hogy ez elveszti a fogékonyságát a himlővel való további megfertőződés iránt. Úgyszólván mesterséges himlőjárvány támasztásával védekeztek a himlőjárványok veszedelmei ellen. A védekezésnek ez a módja azonban csak veszedelmes kísérletezés maradt. Nem igazolódott az a reménység, hogy a beoltottak mind veszély nélkül állják ki a mesterséges himlőt. A beoltott himlő is szedett áldozatokat, sőt Ferro szerint körülbelül minden 19-ik oltás halállal végződött, amihez az a tapasztalat is járult, hogy az átoltás alkalmával a himlős betegeknek esetleges más betegségeit is átoltották. Az oltások azzal a veszedelemmel is jártak, hogy valóságos himlőjárvány kitörésére szolgáltattak alkalmat, mert a beoltott himlő véletlenül fertőzhette a be nem oltottakat is.

Amikor ekképpen az emberi himlő beoltása hitelét vesztette s a védekezésnek ez a módja megrekedt volna, új irányba terelte az oltást Jenner, a tehénhimlő beoltásával (vaccinatio).

Angol gazdaságokban itt-ott tapasztalták, hogy a tehenek tőgyén mutatkozó himlőhólyagok fejés folytán átragadnak a fejő-lányok kezére. Azt is állították, hogy aki a tehénhimlőt elkapta, azon nem fogott az emberi himlő. Némelyek készakarva iparkodtak is magukra tehénhimlőt átoltani, de Jenner érdeme, hogy a tehénhimlő beoltásának fontosságát fölismerte és ezt az oltást az emberi himlő elől való védekezés rendszeres módjává avatta.

*

Jenner Edward 1749. május 17-én született, Gloucester angol grófság Berkeley nevü községében, ahol atyja lelkész volt. Atyját korán elvesztvén, testvérbátyja intézte nevelését, aki szintén lelkész volt. Ezt a bátyját annyira szerette, hogy kész doktor korában azért nem vállalta el a Cook-féle expedicióban neki felajánlott állást, hogy bátyját ne kelljen elhagynia.

Már az iskolában jobban érdeklődött az élő természet, mint a klasszikus nyelvek iránt.

Sebésznek készült, azért Sodbury-be ment Sudlow sebész mellé. Itt a fiatal sebésztanulónak egy parasztasszony eldicsekedett, hogy ő nem fél a himlőtől, mert tehénfejéskor valami kelevényt kapott a kezén. Jenner ezen elgondolkozott s mikor 1770-ben Londonba került, a híres Hunter John kórházába, tanulmányozni kezdte a tehénhimlő sajátságait. A híres tudós nagy hatással volt tanítványára, viszont a mester is fölismerte Jenner tehetségét, úgy hogy segédtanári állást ajánlott föl neki egy összehasonlító anatómiai iskolában. A Hunter mellett töltött két esztendő fejlesztette ki Jenner természettudományi gondolkozását. Hogy az üres spekulálásnál többre becsülte a természettudományi kisérletezést, arra élénk világot vet, amit a fiatal orvos bath-i tartózkodásáról jegyeztek föl. Ebéd közben ugyanis arról folyt a vitatkozás, hogy milyen természetü az égő láng, s vajjon a csucsában nagyobb-e a hőség, vagy a magvában. Jenner szó nélkül beledugta ujját a gyertya lángjába, oda, ahol semmi égést nem érzett s csak annyit mondott:

„Ez az én feleletem a kérdésükre.“

Mint kész orvos hazament Berkeleybe, ahol csakhamar nagy orvosi gyakorlatra tett szert. Nemes gondolkozásáért általánosan kedvelték. De a himlőoltás dolga sem hagyta nyugodni. Az uradalmi tehenészetekben gyüjtött arra nézve tapasztalatokat, hogy akik fejés közben elkapták a tehénhimlőt, azokat hiába oltották be emberi himlővel. Igy már 1788-ban kijelentette, hogy a friss tehénhimlő beoltása megóvhatja az embert az emberi himlőtől. E meggyőződését 1796-ban közvetetlen kisérlettel igazolta. Egy Phipps James nevü fiúnak a karján fölszínes metszéseket tett s ezekbe bedörzsölte a Nelmes Sarah fejőleány kezén fejés folytán támadt tehénhimlő tartalmát. A fiu karján csakugyan himlőhólyagok támadtak s így bebizonyult, hogy az emberre átoltódott tehénhimlő más emberre is átoltható. Utóbb aztán meggyőződött, hogy a tehénhimlővel beoltott fiut ismételten sem lehetett friss emberi himlővel sikeresen beoltani. A kisérletezésre felhasznált fiut házzal és kerttel ajándékozta meg. A tudományos világ kezdetben kételkedéssel fogadta Jenner kisérletei eredményét, sőt a londoni Royal Society a neki beküldött értekezést azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy eddigi működésével szerzett hírnevét ne kockáztassa ilyen könnyelmüen, Jennernek azonban ez nem szegte kedvét, hanem saját költségén adta ki értekezését 1798-ban, angol nyelven.

Jenner tudományos közleménye nemcsak közfeltünést keltett, hanem egy csapással meg is teremtette a himlő ellen való védekezésnek új módját, a vaccinatio-t. Néhány év alatt százezrekre szaporodott a beoltottak száma. A védőoltás terjesztésére alakult a Royal Jennerian Society, amely friss oltóanyag termeléséről gondoskodott s népszerü füzeteket is nyomatott, melyeket kereszteléskor osztatott ki a papok útján, hogy a szülőket gyermekük beoltására figyelmeztesse.

Ezt a példát hazánkban is követték. Egy fakult lap van birtokomban, melyet a szombathelyi római katolikus plébánia hivatalban 1832. márc. 3-án adtak egy akkor keresztelt nénikémnek. Szól pedig ekképpen:

– Keresztény Szülők! Apostoli Felséges Királyunk, Hazánk’ legkegyelmesebb Attya’ nevében, .............. szülöttetek Szent Keresztsége alkalmatosságával, ez eránt, az Isteni gondviselés által reátok bízott kisded eránt való, főfő szülői kötelességtek’ tellyesítésére intettek: tudni illik, hogy őtet a’ legelső alkalmatossággal beoltatván, a’ tehénhimlő által a’ legértóztatóbb betegségtől, az emberi himlőtől oltalmazzátok meg.

A lap hátulsó oldalán pedig ez van:

– Túlfelől megnevezett gyermek .............. alól írt által… Esztendő… Hónapja… napján, annak rendi szerént beoltatott és többszöri nézegetés és vizsgálás közben, rajta valódi tehénhimlő látszott.

A lap elülső oldalán a kipontozott helyek ki vannak töltve annak jeléül, hogy a keresztelő pap, valami felsőbb meghagyásra, meg is adta a szülőknek az útbaigazítást. Mivel azonban a hátulsó oldal kipontozott helyei nincsenek kitöltve, nem tudhatni, megtörtént-e a beoltás. Másrészt azonban megkaptam egy hasonló lapnak 1841. aug. 8-ról való másolatát, melyen Pupos Károly devecseri járásbeli seborvos igazolja egy gyermek sikeres beoltását.

E magyarországi példák is igazolják, hogy csakhamar messze földön elterjedt Jenner módszere s hogy mennyire érezték mindenütt az ő fölfedezésének áldásos voltát. Úgyszólván föllélegzett az emberiség a himlőjárványok csapása alól, pedig az emberi himlő beoltásával elért balsikerek, sőt veszedelmek, eleinte eléggé megokolták azt a bizalmatlanságot, mely Jenner oltását fogadta.

Az elismerés azonban nem késett. Az egyszerü falusi orvost London városa polgári joggal ajándékozta meg 1807-ben. Az angol parlament pedig előbb 10.000, aztán 20.000 font sterling – a mi pénzünk szerint összesen 750.000 korona – jutalmat szavazott meg Jennernek, hogy méltassa a közegészségügy érdekében szerzett érdemeit.

A mai idők embere alig tudja elképzelni, hogy a himlő ellen való védekezésnek ez az egyszerü módja, melyet Jenner kitalált, milyen roppant fontosságu beavatkozás volt az ember sorsának intézésébe.

Most már évtizedek óta vajmi ritkán kelt rémületet valamely vidéken egy-egy fölbukkanó himlőjárvány. A himlő ritka előfordulása magyarázza azt is, hogy a mai szemorvosok alig látnak olyan betegeket, akik himlőtől vesztették volna el szemük világát. Az is általános tapasztalat, hogy a fölbukkanó járványok szelidebb természetüek, kevésbbé pusztitóak. Szinte azt lehetne hinni, hogy a himlős ragály meggyöngült, tehát nem is kellene immár olyan nagyszabásu intézkedésekkel védekezni ellene. Azonban éppen a himlőnek ez a ritkább előfordulása és enyhébbé válása nemcsak nem csökkenti a Jenner-féle oltás jelentőségét, hanem inkább annak örvendetes következménye, hogy az oltás az emberiség közkincsévé vált. Éppen a nyolcvanas évek himlőjárványa bizonyítja, hogy a himlő még a mai időkben is régi hírhedtsége arányában pusztíthat, ha a kötelező himlőoltást nem veszik elég szigoruan, ellenben Poroszország, ahol legszigorúbb az oltás kötelező volta, úgyszólván alig ismeri már a himlőt.

Az emberi himlő ellen való védekezésnek Jenner ajánlotta módja éppen nem vált fölöslegessé, sőt a mindenkori himlőjárványok története tanúskodik róla, hogy valóságos öldöklő vészt hárított el az emberiség fejéről a himlőoltás. Ennek mértékét igazolja az a számítás, hogy a XVI. és XVII. században általában a halálozásnak 10 százalékát írták a himlő rovására. Franciaországban évenként 30.000 embert, Darillard szerint Európában évenként 3–400.000 embert ragadott el a himlő a XVIII. században. Azt el se képzelhetjük, hogy mennyien kapták el a himlőt, ha csak Pápai Páriz már említett állítását nem fogadjuk el való igazságul, hogy 1000 ember közül alig kerülte el egy is a himlőt. Akik a himlőből kigyógyultak, azokon is többnyire egész életükön át meglátszottak a kiállott betegség nyomai. Erről tanúskodott a sok rapos, himlőhelyes, vagy csécshelyes, vagy ragyás jelzőnek elterjedt használata. E szépséghibánál komolyabb jelentőségü volt, hogy a himlőből sokan meghibásult látással, sőt vakon gyógyultak ki.

A himlő ugyanis nemcsak az ember bőrén ütközik ki, hanem a szemét is megtámadhatja. A himlőhólyagok elroncsolhatják a szemhéjak bőrét és kötőhártyáját s a védetlenűl maradó szemtekét a kiszáradás teszi tönkre. Vagy pedig a szemhéjaknak a szemtekével való összenövése rontja meg a szem használhatóságát. Közvetetlenebb baj, ha a szaruhártya elgenyed s tömött, fehér hegedés teszi átlátszatlanná. Csatlakozhat a himlőhöz szivárványhártya-gyulladás, érhártyagyulladás; elhomályosodhat a szem lencséje, üvegteste, sőt a himlőt kiállott, de nagy mértékben elgyöngült betegek szemében utólagosan ideghártya-gyulladás fejlődése ronthatja meg a látást. A himlőokozta szembajok is gyakoriak voltak a járványok során. Andree 1846-ban megjelent közleményében azt állítja, hogy a himlőoltás általánosítása előtti időben éppen annyi ember vakult meg himlőben, mint egyéb szembajokban együttvéve, Dumont pedig 1856-ban minden 100 megvakulás közül 35-öt mond himlőből eredettnek.

A himlő pusztításától való rettegés, a tőle való menekülni törekvés oly általános volt, hogy ez eléggé magyarázza a biztos sikert igérő Jenner-féle oltás hamaros elterjedését, bár a régimódi inoculatorok minden követ megmozgattak ellene. Érdekes például az a följegyzés, hogy azzal izgattak a tehénhimlő beoltása ellen, hogy ha tehénből állati anyagokat juttatnak az ember vérébe, majdan a beoltottak nemcsak hogy durva, állatias természetüek lesznek, hanem állati fülük, farkuk nől, sőt kérődzeni kezdenek.

Kezdetben az egyház is gördített akadályokat az oltások elé s a Szentatya engedélyéhez akarta kötni az oltást. Csakhamar azonban éppen a katolikus papok buzgólkodtak leginkább a védőoltás elterjesztésén.

El is terjedt az oltás általánosan, bár az angol gondolkozáshoz híven, nem a kötelező formában. Csak jóval Jenner halála után, 1857-ben tette az angol törvény kötelezővé a beoltást. Holott egyes német tartományokban, pl. Bajorországban már 1807-ben, Badenban 1815-ben, Württembergben 1818-ban, Szászországban 1826-ban kötelezővé tették az oltást. Az egységes Németország 1874-ben rendelte el a kötelező himlőoltást. Franciaországban is korán oltottak, már 1800-ban, sőt Napoleon rendelettel szabályozta az oltást, a negyvenes években azonban annyira elhanyagolták a Napoleontól származó intézkedéseket, hogy újabb járványok, mint az 1857-iki és 1870-iki, szolgáltattak alkalmat a védőoltás kötelező kimondására. Olaszországban Sacco érdeme, hogy a hatóságok támogatásával gyorsan általánossá vált a védőoltás. Az osztrák tartományokban hamar elterjedt a himlőoltás, de csak 1886-ban tették kötelezővé.

Igen tanulságos a himlőoltásnak magyarországi története. Az első nyilvános oltást Pesten Bene Ferenc végezte 1801-ben, s könyveket is írt a himlő veszedelmeiről, valamint a mentőhimlőről. Kívüle Streit János és Cseh-Szombati Sámuel buzgólkodtak a himlőoltás elterjesztésén. Schrand Ferenc országos főorvos javaslatára pedig a helytartótanács 1804-ben több magyar városban elrendelte, hogy oltónyirok termeléséről gondoskodjanak. Ugyancsak az ő javaslatára kerületenkint ellenőrző bizottságokat neveztek ki. 1813-ban királyi parancs jelent meg arra nézve, hogy a himlőoltást csak orvosok végezhessék, 1826-ban pedig megszabták, hogy az orvosoknak a himlőoltásbeli ügyességöket is igazolniok kell, mielőtt oklevelüket megkapják. Az ötvenes években Gebhardt Ferenc igazgatása alatt középponti oltóintézet nyílt meg Pesten.

A magyar alkotmányos kormány 1876-ban fogadtatta el az országgyüléssel az azóta sokat kifogásolt közegészségügyi törvényt, mely, minden fogyatkozása mellett is, helyesebb alapokra helyezte a magyar közegészségügyet. Ez a törvény a himlőoltás ügyét is országosan rendezte, sőt elvben a himlőoltás kötelező voltát is kimondotta. Mivel azonban nem történt gondoskodás a törvény büntetőerejü végrehajtásáról, azaz hogy senkit sem lehetett az oltás elmulasztásáért megbüntetni, alig lehetett szó általánosan kötelező oltásról. Eléggé kiviláglik ez abból a statisztikából, hogy 10.000 oltásra kötelezett gyermek közül 1877-ben mindössze csak 1656-ot oltottak be, ez a szám 1881-ben is csak 3749-re emelkedett, aztán újra alább szállott. A nyolcvanas évek nagy himlőjárványának kellett bekövetkeznie, hogy az intéző köröket fölrázza aléltságukból s végre 1887-ben a megszigorított, új oltási törvény büntetőjogi felelősséggel biztosította a himlőoltás általános kötelező voltát. Az új törvény szerint 10 forinttól 300 forintig terjedhető bírság kötelezi a szülőket, gyámokat s általában mindazokat, kik gyermekről gondoskodni tartoznak, hogy a gondjaikra bízottakat életük első évében beoltassák. Nyilvános iskolába nem szabad olyan gyermeket beírni, aki orvosi bizonyitvánnyal nem igazolja, hogy egy éves korában sikeresen beoltották. Amely gyermeken az első oltás nem fogott, egy év múlva másodszor, esetleg a következő évben harmadszor is be kell oltatni.

Hogy milyen nagy szükség volt az oltási törvény szigorítására, a nyolcvanas évek ismétlődő járványairól följegyzett statisztikai adatok vetnek rá szomoru világot.

Budapesten 1881-ben 442, 1882-ben 393, 1883-ban 77, 1884-ben 67, 1885-ben 179, 1886-ban 1588 ember halt meg himlőben. Nem kevésbbé felütötte a fejét a himlő Debrecenben, Temesvárott, Kassán, más városokban, de a vidéken is, úgy hogy Magyarországon három év alatt 38.013 embert ragadott el a himlő.

Az új oltási törvény hatásának tulajdoníthatjuk, hogy a föntebbi statisztikát így lehetett folytatni. Budapesten meghalt himlőben 1887-ben 376, 1888-ban 14, 1889-ben egy sem, 1890-ben egy sem, 1891-ben 2, 1892-ben 4, 1893-ban 6, 1894 óta egy sem.

Az Európán kívüli világrészekbe is csakhamar átterjedt Jenner oltása. Északamerikában már 1800-ban oltottak. De legáltalánosabban az a spanyol expedició terjesztette el, melyet Balmis, IV. Károly király udvari sebésze vezetett a spanyol gyarmatokra. Az expedició a XIX. század elején 22 gyermeket vitt magával, hogy ezeknek egymásután való beoltásával gondoskodjék mindig friss oltóanyagról. Ezt a vállalkozást utóbb megismételte Balmis s a világot körülhajózván, Kínába is elvitte, tehát a Jenner-féle himlőoltás ez úton eljutott abba az ősi hazába, ahonnan az emberi himlő ragályozásával való védekezés kiindult volt. A spanyol expediciónak másik része a délamerikai spanyol gyarmatokra került, különösen Peruba, hol nagy ünnepléssel fogadták és igen sokan beoltatták magukat. Jenner tehát még életében megérte annak dicsőségét, hogy a himlő ellen való védekezésnek az a sikeres módja, melyet ő talált ki, úgyszólván az egész világon elterjedt. Ő mindamellett megmaradt a betegei jóvoltáért fáradó jóságos falusi orvosnak, bár úgy látszik, teljes tudatában volt felfedezése fontosságának. Ő magát mintegy az Isten megbizottjának tekintette és a védőoltás tökéletesítésén tovább is fáradozott, magyarázatokat keresve azokra az esetekre, melyekben az oltás nem sikerült. Mivel ugyanis előfordult, hogy évek múltán olyanok is meghimlőztek, akik tehénhimlővel sikeresen be voltak oltva, Jenner ezt úgy magyarázta, hogy az oltóanyag nem lehetett friss, avagy áltehénhimlőből vették az oltóanyagot.

Ő még azt hitte, hogy akit a tehénhimlővel egyszer sikeresen beoltottak, az – csakúgy, mint aki az emberi himlőt kiállotta volt – egész életére mentes marad az emberi himlőtől. Azonban évek során beigazolódott, hogy ez a fertőzéstől való mentesség nem szól az egész életre, hanem legföllebb 10–12 évig tart. A védőoltást tehát meg kellett toldani az ujraoltással. Azokban az országokban, amelyek a védőoltást kötelezővé tették, utóbb az ujraoltást is elrendelték. Igy Magyarországban is az 1887-iki megszigorított oltási törvényben arra is kötelezték a szülőket, hogy gyermekeiket 12-ik életévük betöltése előtt újra beoltassák s az ilykoru gyermekek újabb bizonyítvánnyal kötelesek az iskolába való beiratkozáskor a sikeres újraoltást igazolni. Németországban a besorozott katonákat harmadszor is beoltják. E példát nálunk is követik.

Jenner találmánya tulajdonképpen empiriás természetü, azon a tapasztalaton alapszik, hogy bizonyos fertőző betegségek kiállása olyan változásokat idéz elő az ember testében, hogy ez elveszti fogékonyságát ugyanazon bajnak újabb fertőzése ellenében. A védőoltás magyarázatát nem tudták s az orvoslás történetében példátlan volt, hogy fertőzés ellen fertőzéssel védekezzenek. A himlőjárványok nagy pusztításai magyarázzák csak, hogy a kötelező himlőoltás annyira elterjedhetett. De nem csoda, hogy mióta az emberiség fölszabadult a himlőjárványok veszedelmének réme alól, meg-megingott a bizalom az oltások szükséges volta iránt, sőt némelyek az emberi szabadságba való beavatkozásnak kezdték tekinteni azt az eljárást, hogy készakarva betegítünk meg, tehénhimlővel fertőzünk egészséges embereket, hogy egy esetleges emberi himlőjárvány idejére biztonságot szerezzünk nekik.

Majd egy századon át egyedülálló orvosi művelet volt a Jenner-féle oltás. Nagy fordulatnak kellett az orvosi tudományban bekövetkeznie, hogy egy újabb humoralis pathologiai felfogás szakítson a minden kóros elváltozást, a sejtek szaporodásából és fogyásából magyarázó tudományos iránnyal. Diadalmaskodott az az újabb fölfogás, hogy még azokban a betegségekben is, melyek az élő test bizonyos sejtcsoportjainak megváltozásából erednek, valamint azokban is, melyekben kívülről bejutott gombasejtek, bakteriumok a kórokozó csírák, igazabban véve, a szövetnedvek elváltozása, bomlása támadja meg a test egészségét, épségét. Ennek az újkori tudománynak volt messze előre tólt előőrse a Jenner találmánya. Ma már a legtöbb fertőző betegségről be van bizonyítva, hogy az élő szervezetben – ha ugyan teljes bomlást: halált nem okoz – olynemü változásokat idéz elő, hogy a test alkalmatlanná válik rá, hogy ugyanaz a fertőzés mégegyszer ne vehessen erőt rajta. Ez a fertőzéstől való mentesség, immunitás, némely fertőző bajra nézve csak rövid ideig tart ugyan, de másokra nézve évek sorára elhuzódik.

Ebben a gondolatkörben Jennernek még az is fő-fő érdeme, hogy a fertőzéstől való mentesítés módjául az állati testen termelt s ezúton mintegy megszelidített oltóanyag felhasználását jelölte meg orvosló eszközül.

Különböző betegségeknek fertőző anyagát állatokba oltják be s az így megfertőzött állat vérsavóját (serum) használják óvó, sőt gyógyitó oltásokra. Oltásokat alkalmaznak a veszettség, a diftéria, a megdermedés (tetanus), gümőkórság, pestis, sőt a kígyómarás mérge ellen is. Természetesen nem tartoznak e csoportba az olyan fertőtlenítő oltások, amikor nem valamely fertőző baj szándékos előidézésével küzdünk a veszedelmesebb fertőzés ellen, hanem a fertőzés ellenszerével iparkodunk a fertőzöttséget megszüntetni. Ilyen például a vérbaj (syphilis) ellen a salvarsan beoltása.

Egyébaránt a Jenner-féle oltásban a gyakorlati élet némi változtatásokat tett.

A himlő oltóanyagát, az úgynevezett oltónyirkot ma már nem a tehén tőgyéről szedik, hanem a nyiroktermelő intézetekben borjaknak leborotvált hasa bőrébe oltott himlőből szedik a friss oltónyirkot.

Oly nagy mennyiségben termelik egy-egy borjun is az oltónyirkot, hogy ma már nincs szükség rá, hogy sikeresen beoltott gyermekek karjáról oltsanak tovább. Az ilyen továbboltás különben is mindig avval a veszedelemmel jár, hogy az elébb beoltott gyermeknek más valami betegségét is át találják oltani a himlőnyirokban.

Hogy a tehénhimlő csakugyan enyhített mérgü variola, egészen a legutóbbi időkig eldöntetlen kérdés volt. Azonban a budapesti oltó-intézetben Pécsi Dani dr.-nak sikerült 1909-ben kisérletekkel igazolni, hogy a valódi emberi himlő borjura átoltva a negyedik ujraoltás révén igazi tehénhimlővé alakul át.

Látjuk ezekből, hogy a gyakorlati eredmény, az empíria, korszakalkotó tudománynak csíráit viselte magában. Ennek fontosságát a tudomány művelői érzik át legközelebbről. A nagy közönség közvetetlenebbűl abból itélheti meg Jenner érdemeit, ha néhány statisztikai adattal világítunk rá az oltás hasznára.

Londonban a himlőoltás előtti időkben 10 százalékot is meghaladta évente a himlőben való halálozás. A himlőoltás kötelező behozatala után 1.13 százaléktól 1.95 százalékig terjedt.

Poroszországban a kötelező himlőoltás behozatala előtt 1,000.000 lakos közül évenként 309 ember halt meg himlőben; amióta pedig a himlőoltás kötelező, 1883-tól 1892-ig, 7-re csökkent a himlőben való halálozás.

Hogy azokban az országokban is fordulhat elő még himlő, sőt kisebb himlőjárvány is, melyekben a himlőoltás kötelező, annak az a magyarázata, hogy csupán a gyermekeket oltják be, legföllebb egyszer ismétlik meg az oltást. Érdekes adat erre nézve, hogy Poroszországban 1874-ben a polgári lakosság közül 100.000 emberre 9.52 százalék himlős halálozás jutott, holott ugyanakkor a katonaság közül, melynek minden egyes emberét újraoltották, senki sem halt meg himlőben.

A Jenner ajánlotta védőoltást legszigorúbban Németországban alkalmazták. Ugyancsak Németországban – még Jenner életének utolsó éveiben – toldották meg a himlő ellen való védekezést az újraoltással. Az újraoltás természetes továbbfejlődése volt Jenner találmányának, biztosabbá, tökéletesebbé tette a himlő ellen való védekezést. Ez nem vonhat le semmit az ő érdeméből, csak még inkább biztosította Jenner művét, melynek megépitésében ő maga egy negyedszázadon át munkálkodott. A szelídlelkü, zenével és költészettel foglalkozó tudós 1823-ban, januárius 26-án hunyt el 74 éves korában. Tetemei szülőfaluja temetőjében nyugosznak. Hazája a Westminster-apátságban, nagy emberei között ajánlott föl neki helyet, de tiszteletben tartották a család kegyeletét s így Berkeley őrzi emlékét. De London városa sem hagyta jelöletlenűl választott polgára emlékét, a Trafalgar-téren 1857-ben állitották föl szobrát.

Örök emléke azonban az egész föld kerekségén a Jenner-féle himlőoltás, melynek sikerei áldják nagy nevét.

Csapodi István dr.