ELŐSZÓ.

Néhány nagy tudós életrajzát mutatjuk itt be oly világításban, hogy az illetőknek inkább szellemi karrierjét értsük meg. Nem rendszeres foglalat akar ez lenni, nem is éppen klasszifikáció, hogy talán azok a legnagyobb szellemek a tudomány terén, akiket itt bemutattunk. A különböző időkből, különböző körülmények közt fejlődött tudósok és lángelmék kis koszorúja ez, amelyekben lehetőleg különböző jellemvonásokat akarunk nyujtani, mintegy példaképpen. Hisz ha igazán klasszifikálni akartunk volna, akkor Newtonnak, Keplernek, Leibnitznek, Gaussnak s még egynéhány szellemóriásnak nem lett volna szabad kimaradnia. Különösen a görög „bölcsek“ érdemeltek volna sokkal, sokkal több helyet ezen az Olümposzon. Talán lesz még alkalmunk amazokat is bemutatni, amikor egy második kötettel sokkal teljesebb lesz a gyűjtemény.

Most is élő nagy elméket nem akartunk bemutatni, pedig hazánkból is lehetne néhányat. Itt azonban éppen veszedelmes a klasszifikáció vádja s azért inkább azok fölött elmélkedjünk, akiknek emléke már megtisztult minden földi salaktól.

Ha ezeket az életképeket végigolvastuk, föl fog tünni, hogy minden igazi nagy elme óriási munkásságot fejt ki. Ha nem is mutatkozik ez könyvtárakra menő kiadványokban, hanem a szellem folytonos munkájában, amely mindig termel, amely pihenést alig ismer. Intő példa lehet ez fiatal óriásainknak, akik valami kisebb alkotásuktól önelvakultan tétlenül hevernek képzelt babéraikon, hogy nem nagy szellem az, amelyik nem dolgozik és alkot szünet nélkül, izzó szenvedéllyel és nyugalmat nem ismerő, soha le nem törhető energiával. A legtöbb nagy szellemet nem értette meg kora és nem méltányolta. A kisebb tehetségek, amelyek csak mások letörésével tudják föntartani képzelt nagyságukat, a lehető legfukarabbak az elismeréssel s azért nincs féltékenyebb, irigyebb osztálya a társadalomnak, mint a céhbeli tudósok, az akadémikusok, a bureauszerüen dolgozó tudósok osztálya. Ez mindig féltékenységgel és kellemetlen érzelmekkel tekint a rendesen kellemetlen modoru, szélsőségekre hajlandó lángelmék felé s csak akkor lélegzik föl nyomasztó hatása alól, amikor bezárul fölötte a sír s nem kell többé félni tőle, hanem annál „érdemesebb, akadémiai elismerésre méltó“ munkát lehet végezni az elhunyt szellemóriás „fölfedezésével“, hagyatékának „megmentésével“ és „méltatásával“. Ez így volt és így lesz mindig, amíg a tudományos érdemek egyszersmind az anyagi jólét emelését is biztosítják. És ezen segíteni, egy Galilei, Bolyai stb. életét munkaképesebbé tenni alig lehet, de annál kevésbé, minél műveletlenebb az a társadalom, amelyet a sors számukra kijelölt.

S az emberiség fejlődésének éppen ezek a nagyok a legfontosabb rúgói. Mert azok az irigyek, azok a féltékenyek, akik életükben csak „személyi minősültség“ szerint osztályozzák munkatársaikat, azok a holtakat annál jobban megemésztik, méltányolják s akkor aztán közkinccsé válik a szellemóriás hagyatéka.

Egy kis koszoru ez itt, találomra szedett virágokból, nem pedig botanikus gyűjtemény, amely mélyebb betekintést enged ugyan a virágok élettanába, de nem gyönyörködtethet bennünket s nem mutatja be azokat legszebb hivatásukban, amikor lelkünkben megnyugvást, gondolatainknak, érzelmeinknek nemes emelkedettséget sugallanak.

Cholnoky Jenő dr.