XXXVIII. Jótékony szellem.

Így múlt ki a szerencsétlen Móricz, kiben most már csak embertársat birtam látni, miután vétkeiért ily iszonyúan bűnhödött. És most annál nagyobb elkeseredést érzék az ellen, kinek gazsága volt leginkább oka, hogy ezen ember oly mélységbe sülyedett, mely nejét és gyermekét is elnyelé.

Nem védhetém sem őt, sem nejét, de, tekintvén első helyzetét, mely őt a lélekismeret tiszta ösvényéről eltávolítá, és ravasz uzsorássá tevé, és méltányolván utóbbi körülményeit, mikbe a legszentebb emberi viszonyok galád széttépése után, mintegy erőszakosan taszítatott, – pirulás nélkül merem kimondani, hogy véres holttestétől szánakozás érzelmével távoztam.

A segédszerkesztőt nem lelém honn, az inas mondá, hogy bizonyos nyilvános zeneelőadásra ment, mely jótékony czélra volt szentelve. Minden tétovázás nélkül követtem őt, mert e pillanatban annyi ellenkező érzés küzde egymással keblemben, hogy csak nagy embertömeg közt reménylheték szórakozást. Jobban legalább nem birám időmet kitölteni, s nyugtalanságomat ez úton némileg lecsöndesíthetni hivém, mert tudám, hogy honn sem érezném magamat jól, a veszélyes találkozás kimenetele előtt; addig tehát legalább csak az időt kivánám fogyasztani és ily érzelmekkel léptem a nagy tánczterembe, hol az ily nyilvános zenék előadatni szoktak.

Mindenesetre rágalmazók, kik állítják, hogy minden jótékony szellem kihalt közülünk, s minden csak az önzés bálványa előtt hajlong. Sőt igen is nagy még köztünk a jótékony szellem hatása, mert ime, hirdetve volt, hogy a nagy tánczteremben nyilvános gyülde, gyülély, vagy a magyarok istene tudja, miféle szószörnyeteg czímű mulatság fog véghez menni, jótékony czélra, fél huszas beléptidíj mellett és annyi ember jelent meg, mintha a mulatság – jótékony czél nélkül menne véghez. Némely feketevérüek igen szomorúnak tartják azon fonákságot, hogy jótékony czélokat akarván előmozdítani, nem a szívhez, hanem leginkább fülhez kell folyamodnunk; pedig ez nagyon természetes, mert a tizenkilenczedik század művelt divatszelleme sok embernél parányira zsugorítá össze a szivet, a füleket ellenben tetemes hosszúságra nyujtá; ennélfogva tehát igen rendén van, ha nem a kicsinyhez, hanem a nagyhoz folyamodunk, mert a nagyok mindig hatalmasabbak voltak, mint a kicsinyek. De ki tehet erről, miután azt tartja a közmondás, hogy a halál sem jő ingyen, mikép lehetne tehát jótékony szellemet ingyen követelni?

Sok ember tolong a teremben, s büszke öntudattal sétál föl és le, mert hiszen ők most mindnyájan jótékonyságot gyakorlanak; azt pedig egy sem gondolja meg, hogy a csattogó zene nélkül bizony egyetlen réz krajczárt sem tett volna a jótékonyság oltárára, valamint azt sem fontolják meg, hogy jótékony czél nélkül is eljöttek volna, hogy halljanak, lássanak s láttassanak; mert ugyan ki győzne mindenre gondolni, midőn a tizenkilenczedik század szelleme csak tetteket követel, és ki akarhatna valamit megfontolni, miután senkinek nem lehet kedve, magát fontolva haladónak gúnyoltatni!

És mily dicső érzelmek dagasztják az emberi kebel lágyabb részeit, midőn e népes gyülekezetben a kéjtől remegő lélek a testnek ablakain, vagyis a szemeken át kitekint! Ha éhezők számára adatik a hangverseny, akkor mily jól esik látnunk a sok domború ételtárt és meggyőződnünk arról, hogy nem minden ember éhezik; ha tűz által károsultak fölsegélése vetetik czélba, akkor jól esik látnunk, hogy nemcsak a szegény károsultakat tette tönkre a tűz, hanem a jótékony hallgatók szíveiben is ugyancsak nagy pusztításokat vitt véghez némely szemeknek pusztító tüze; ha végre víz által szerencsétlenültek megvigasztalása szülte a hangversenyt, akkor némi engesztelésül tapasztalhatjuk sok arczon, hogy nemcsak a víz, hanem a bor is romboló erővel bir.

De a zene megharsan, s a gyülekezet nadrágos része a teremben sétálni kezd, és szemlét tart az ülő hölgyek fölött. Ezen lassú mozgás igen hasonlít a «Báléj» czímű daljáték utolsó jelenetéhez, s különösen ennek azon részéhez, melyben a pogány istenek körjárásukat tartják, csakhogy itt minden római és görög istenség többszörösen van személyesítve, kivévén Pallast és Minervát, kik csak igen gyéren láthatók. Van ellenben sok Jupiter, kik sokat tudnának junoi szeszélyekről regélni, s kikre csak hattyuvá változhatást nem mernék fogni, az Európa-féle kalandra alkalmazhatásukat azonban örömest elhiszem, ámbár ezzel épen nem akarom azt mondani, hogy valósággal szarvakat viselnek. Van sok Merkur, kik a kereskedés legjövedelmezőbb részét gyakorolják, mert pénz nélkül vásárolnak, és oly gyorsasággal adnak túl az ekkép szerzett tárgyakon, mintha valóban szárnyakat viselnének lábaikon, és ezen szárnyaknál fogva azt is reménylhetik, hogy idővel magosra emeltetnek. Van sok Amor, kik, hogy fegyverökkel rémülést ne okozzanak, ezüst nyilaikat zsebökben hordozzák magokkal, és ha a fővárosi krónikák szava hiteles, ezekkel épen oly nagy hódításokat visznek véghez, mint az elhíresült kis nyilas, kitől csak annyiban különböznek, hogy szakállosak, és szemök nincs bekötve; e kis különbség azonban épen nem lényeges, mert azért legtöbb esetben mégis csakugyan gyermekek, és nyilt szemekkel sem látnak eléggé világosan. Van igen sok Pluto, kik nem laknak ugyan föld alatt, de roppant kincseiket mégis oly módon szerezgetik, hogy ez által sok becsületes embert idő előtt föld alá juttatnak. Van sok Vulkán, kik nem gyártanak ugyan vészárasztó fegyvereket, de mégis oly ügyekben sántikálnak, hogy sok becsületes embert levernek lábaikról. Van sok Neptum, kik, tengernek hiánya, vagy legalább rendkivüli távolsága miatt, borba fullasztják gondjaikat és szigony helyett kártyát pörgetnek ujaik közt, melyek a vihart nem csillapítják ugyan, mint a szigony, de sok családban oly iszonyú vihart támasztanak, hogy a házi boldogság bárkája menthetlenül elmerül. Van sok Mars, kik a mostani békés korszakban nem harczolnak ugyan aczél karddal, de bezzeg használják az aczél tollat és oly műbirálatokat írnak, ha valaki ellen agyarkodnak, hogy! Néhány Herkules is kullog, gombos szattyán czipellőben, csikos nadrágban, fecskefarkban, darázsderékkal, és kimondhatlan arczkifejezéssel, de ezeket csak annyiban nevezhetni Herkuleseknek, mennyiben Augias király istálójára emlékeztetnek, melyben igen nevezetes szerepet játszhatnának, a valódi Herkules seprője alatt.

Ezen csenevész tömeg közt azonban derék ifjakat is láthatni, s szinte jól esik a szemnek, rajtok a sok lelki kín után megnyughatni; ezek közől sokan a tanácsban vének, mig ellenben oly éltes embereket is láthatni, kik tettben valódi ifjak, midőn ember kell a gátra.

E tömeg, a nagy tolongás miatt oly aprókat lépeget, mint a franczia gránátosak az «Ezred lánya» czímű daljátékban, és mégis mennyi hódításokat tesz; pedig meg vagyok győződve, hogy ily haladás mellett a valódi franczia gránátosak egyetlen deszkabódét sem foglaltak volna el Napoleon számára. A hölgyek ellenben szépen ülve maradnak, s ki tehet erről, miután házasulni nem szerető ifjaink magok szoktatták őket erre! Az ülés mellett azonban néznek és nézetnek, és ez már maga is elég az üdvösségre. E közben a zene folyvást harsog, s most néhány magosb körökhez tartozó úr és hölgy is lép a terembe, kik azzal dicsekednek, hogy elsők a hazában, és azért rendesen mindenütt utolsók szoktak megjelenni; de csakhamar ily megjegyzéseket hallatnak:

– Mily tömeg.

– Kiállhatlan tolongás!

– Mily bűz!

– Ah, egyet sem léphetek!

– Mily surlódás!

– Mindenütt ily emberekkel kell érintkezni!

– Semmi figyelem!

Még több megjegyzés is történik, de ugyan ki tudhatna annyi nyelvet, hogy minden megjegyzést hiven lefordíthatna!

Ezek tehát rögtön ismét távoznak, mintha hinnék, hogy nem örömest láttatnak. Ám boldoguljon mindenki hitében!

A keringők nyom nélkül hangzanak el, a magyarok zajosan tapsoltatnak meg és ismételtetésök kivántatik; ki hitte volna ezt tíz év előtt?! Csakhogy aztán oly hamar ne forduljon vissza a koczka, a mily gyorsan megfordult.

Szellemdús politikai megjegyzéseket is hallhatni, minők például:

– Mit tart ön X… szónokról?

– Okai fontosak.

– Melyek?

– Miket elhallgat.

– És előadása?

– Igen érdekes.

– Miért?

– Mert senki nem hallja.

De ime itt hevesen vitatkozik két férfi, ugyan miről beszélnek?

– Lesz e pesti kikötő?

– Bizonyosan.

– Bajosan hiszem.

– Ugyan miért?

– Mert nagy hasznot igér.

– És azért nem sikerülhetne?

– Igen, mert a haszonban nem osztozhatik minden ember, s mivel a nem osztozhatók száma sokkal nagyobb, tehát igen természetes, hogy a többiek bukni fognak, és a kikötő elmarad.

Itt egy vastag úr óralánczát morzsolgatja és komolyan jártatja végig szemeit a hosszú teremben.

– Keresni méltóztatik valamit?

– Nem.

Természetes, hiszen szemeiből is látszik, mikép annyit szerzett már magának, hogy keresettel nem igen fárasztja többé magát.

– Ugyan mennyit jövedelmezhet a mai előadás?

– A költségek levonása nélkül?

– Hiszen ma minden ingyen megy.

– Igen, de mégis vannak apró napi költségek, melyek mintegy száz forintra rughatnak.

– És miből állnak az ily apró napi költségek?

– Azt nem tudom.

Elhiszem, hiszen a drámairó sem tudja azt és azért mégis ugyancsak ráborsolják a szinházi pénztárnál, midőn jövedelmi osztalékának kiadását alázatos tisztelettel szorgalmazza.

Ily, s ezekhez hasonló beszélgetések közt az idő lassanként eltelik, s végre megzendül Rákóczi indulója és a gyülekezet oszladozni kezd azon édes megnyugvással, hogy emberbaráti kötelességét teljesíté, s a jótékonyság szellemének hódolt; egyszersmind pedig a nap óráján kellemesen tuladott, miket nem tudott volna máskép fölhasználni. Azonban, nem kell mindent szigorral birálgatni, a jótékony czélra csakugyan begyül néhány forint, s ezzel be kell érnünk.

Mindjárt a nép oszlásának kezdetekor az ajtó mellett foglalék helyet, gondolván, hogy nem fogja barátom figyelmemet kikerülhetni.

Először a gazdagabbak oszlottak, mert ezek könnyen benn hagyhattak másfél krajczárnyi hangot, a takarékos szegények ellenben utolsó pillanatig késtek, hogy még azon recsegést is meghallhassák jó pénzökért, melyet a mogorva bőgő okozott, midőn szekrényébe záratott.

Hogy barátom is ezen utóbbiak sorába tartozott, azt alkalmasint említnem sem kell, mert a segédszerkesztők többnyire nem legfényesb tartalmú erszénynek vannak birtokában; azonkivül pedig mindenütt elsők és utolsók tartoznak lenni, hogy semmi ne kerülje el figyelmöket, mit hirlapjok számára fölhasználniok lehetne, mert ha ők nem várnák be a hangászok távozását, ugyan ki fogná meg- és leirni, ha valamely rohanva haladó hegedűnek konok húrja lepattanna, vagy valamely fontolva haladó klarinét a zene után véletlenül még egyet nyikkantana?!

És csakugyan nem csalatkozám, barátom az utolsó ember vala, ki az ajtónál megjelent.

Azonnal megszólítám őt:

– Rég keresem önt.

Ő czélzással felele:

– Nem állottam mindig egy helyen.

– Természetesen, mint hirlapiró!

– Ugy van.

– Szállásán is keresém önt.

– Sajnálom, Pándyval voltam, mielőtt ide jövék, s így kissé hamarább hagyám el a szerkesztőhivatalt, mint különben szoktam.

– Valóban? Ez igen derék.

– Talán miatta…

– Igen, miatta kivántam leginkább önnel találkozni.

– Megszidtam őt.

– Ugyan miért?

– Nem lett volna szabad szobáját elhagynia, és ő megszegé a tilalmat.

– És hol volt?

– Kocsit hozatott, és Börgernéhez viteté magát, mivel megtudta, hogy már a városba költözött lányostól; pedig megárthatott volna neki.

– És mikép tudta ezt meg?

– Csodálatosan.

– Valóban?

– Lenke kisasszony hozzá küldé cselédét, azaz tulajdonkép inasához, azon meghagyással, hogy Pándy állapotáról tudakozódjék; de az inasnak jól lelkére kösse, hogy urának erről szót se mondjon.

– És az inas?

– Természetesen mindent kifecsegett. Erre Pándy annyira megörült, hogy sebét feledé, és azonnal a hűtlen kedveshez sietett.

– És mikép fogadtatott?

– Azt nem tudom, de annyit mondhatok, hogy örömében magán kívül van.

– Ennek igen örvendek.

– De hát ön mire ment ügyeiben?

– Holnap számolok.

– És mért nem most?

– Most még csak igen keveset mondhatnék.

– Tehát várni fogok.

– De még egyet. Nem hallott Pándy semmit Lenkénél azon merényről, mely korábbi mezei lakásán a mult éjjel véghez ment?

– Merény?

– Betörés, lopás.

– Ezt nem említé.

– Annál jobb. Igen szeretem, hogy erről még nem értesült Lenke; mert bizonyosan igen megrémült volna, mi ártalmára válhatandott, mostani fölizgatott állapotában.

– Tehát háztörés, lopás? Oh, kérem, szóljon körülményesebben!

– Majd holnap.

– Holnap? Úgy tehát legközelebbi számunkban már nem használhatom föl.

– Hiszen nem késik el!

– De egész általánosságban mégis tehetnék felőle néhány szóval említést?

– Azt nem ellenzem.

Ezen barátomra nézve rendkívül érdekes és örvendetes engedmény után elváltunk.