IV. Művelt emberkínzás.

– Szerencsés kópé az a barna fiú, – szóla az utczán boszusan barátom, – az ő bűne miatt nekem kellett életemet koczkáztatnom, és a mellett – hallgatnom!

– Az öntudat megnyugtathatja önt, – viszonzám szárazon.

– Gyönyörű öntudat! Csak azt tudom, hogy jól ki fognak kaczagni.

– Jobb az, ha kinevetik önt, mintha sajnálkozniok kellene ön felett. Egyébiránt e furcsa kettős kalandot ujdonságul használhatja ön fel lapjában, s már ez is ér valamit.

– Isten mentsen, csak az kellene még! Hanem, barátom uram, nem lehetne talán mégis, valamiképen kéz alatt, a boldogtalan férjet fölvilágosítani?

– Világért sem! Első kötelességünk, embertársainkat boldoggá tenni, minek háborítnók tehát csöndes életét. Egyébiránt pedig az ily mindennapi események a mai világban szót sem érdemlenek.

– Ám legyen tehát, nyugodjunk meg a végzés titokteljes intézményeiben.

– Amen!

Azután elmondám vitéz barátomnak, hogy Dalmerrel alkalmasint találkozni fogok pár óra mulva, minek ő nemcsak rendkívül örvende, hanem azonnal kisérőül is ajánlkozott; mit azonban nem fogadhattam el, mivel épen most tanusított rendkívüli tüzessége és harczias szelleme igen alapos félelmet gerjesztett bennem, hogy kitörő hevességénél fogva Dalmert tüstént összedarabolandja, mielőtt még szóba állhatnék vele. Csak annyit mondék tehát neki, hogy másnap jókor reggel jelenjék meg nálam, s ha nem találna honn, azonnal rendőrség kiséretében siessen Dalmer szállására, melyet tárczájába iraték vele, mert bizonyosan mégsem tudhatám, hogy nem lesz-e szerencsétlen kimenetele ezen találkozásnak.

Ebben megegyezvén, egymástól elváltunk, s már szállásom felé akarék fordulni, hogy esti találkozásomra illőn elkészülhessek, midőn eszembe juta, hogy még előbb a – – vendégfogadóba kell valakit kisérnem, ki ott egy fényképkészítő által arczának vonásait örökíttetni kivánta. Szállása felé irányzám tehát lépteimet, s épen furcsánál furcsább gondolatok kezdének agyamban támadni azon hiúságról, mely szerint alig van ember, ki legalább titkolt gyönyörűséget nem lel abban, ha becses vonásait örökíttetve szemlélheti, – midőn három férfit láték mellettem gyorsan elhaladni, kiknek külseje és szavai azonnal annyira magokra vonák figyelmemet, hogy lépéseimet gyorsítám, és nyomukból többé nem maradtam el.

E három férfi egyike tökéletesen kiművelt arszlán volt, a párisi selyem kalaptól kezdve, egészen le a fehér topányig, melynek piros sarkai igen kedvező benyomást okoztak, nem a kövezetre ugyan, mely igen kemény, hanem a szépek sziveire, melyek istennek hála! nem oly kemények, mint a járdák, ámbár annyiban mégis hasonlítnak ezekhez, hogy bennök is sok ember fér meg. Nyaka vékony vala, mint a gémé, mely fáradtan lesi az alkonyt; pisze orrát gyertya eloltására lehetett volna használni, s bajusza és kecskeszakálla úgy lekonyult, mintha legalább három napig folyvást konyhát meszeltek volna velök; egész sovány ábrázatán pedig oly minden kifejezés nélküli kifejezés ömlött el, ha e furcsán hangzó kifejezést használnom szabad, mintha herbatéval vagy tisztesfűvel leforrázták és azután kőporos szalmacsutakkal lesúrolták volna. Szemei mindig nedvesek valának, mintha mindig valamit gyászolnának; csekély véleményem szerint ez onnan származott, mivel gyakran tekintének tükörbe, s így igen természetes, hogy ki nem fogyható gyászra csakugyan elég okuk volt, ha érdemes tulajdonosuk arczán s testén végig pillantottak. Mindezen jeles külsőségek méltán gyaníttaták velem, hogy ezen arszlán a legfinomabb s legfényesb állatseregletből származik.

A második férfi külseje lényegesen különbözött az elsőétől. Ez korra nézve legalább harmincz évvel előbb volt ugyan, de öltözetben mégis majd ugyanannyival mögötte állott. Frakkjából már rég kihízott, s a nadrágából lefityegő óraszalag legalább is Napoleon korszakából származott, míg nyakkendőjének kötése, és inggallérának kiálló csúcsai mindenkit akaratlanul a júliusi forradalom idejére emlékeztete, mely a divat e két nemét szülte; fölborzolt haja ellenben Murat, Davoust és Berthierre, szóval: a franczia császárság előtti korszakra vonatkozott; nadrágjának szabása pedig egészen jelenkorunké vala. Ezekből világos, hogy e férfi öltözete Lajos Fülöp rendszerét jelképezé, minden nevezetes korszakból utánozván valamit, hogy minden szinezetű párt legalább egy részben képviselve lássa magát, s kerülje a háborgást, és békével tűrjön. Még a vastag orr és mindig mosolygó pittyedt ajkak is ilyszerű világölelő emberszeretetet tanusítottak. Egyébiránt, hogy mind ezekről álmodott-e valamit ezen ismeretlen férfi, azt nem merem állítani, mert hiszen elég nevezetes ember van a mai világban, ki szinte nem tudja, hogy mikép lett azzá.

A harmadik ismét ellentéte volt a másik kettőnek, mert sem ó, sem új divat szerint nem vala öltözve, hanem mintegy középen járt e kettő közt, s különben jelenkori politikai jellemmel látszott bírni, mert kabátja a meleg daczára is nyakig be volt gombolva, bizonyosan csak ellenzéki vágyból, vagy takarékossági ösztönből, hogy tudniillik most kárpótlásul izzadjon, mivel jövő télen át ugyanazon kabátban bizonyosan fáznia kellend. Arczán leírhatlan mogorvaság kifejezése unatkozott, s oda látszott mutatni, mikép ezen ember egyedül csak abban lelé kedvét, mi mások kedvét megrontja, s azután még maga ellen is kedvetlenséggel viseltetik, mivel valamiben mégis kedvet tudott találni. Kati legyen a nevem, ha ez nem czéhbiztos. De halljuk őket.

– A hatóság igen engedékeny! – mondá az arszlán, s ezen megerőltetése következtében nagyot köhintett, és selyem zsebkendőjével homlokát törlé; de csak igen gyöngén, hogy a rizsport valamikép le ne súrolja.

– Hiszen a mai világban a botot már csak sétálásra szabad használni! – tevé hozzá a régi korszak embere, és mérgében alsó ajkát majd lenyelte, mi arra látszott mutatni, hogy fogainak már szörnyü hiánya van.

– Már akár mit mondanak is az urak a sok zöld asztal mellett, én ugyan nem is hederíthetek az afféle zöld beszédekre, hanem kötelességemet hiven teljesítem, meddig karomat és botomat birom; ebben tökéletesen megnyughatnak uraságtok. – Ezt a harmadik férfi mondá, és hivatalos dühében oly magosra rántá alsó ajakát, hogy csaknem orrát nyelte szájába, mi által a dohány- és illetőleg burnótárusok mindenesetre tetemesül károsultak volna.

– Jól mondja, biztos ur, mit a nagyok elmulasztanak, azt önök helyrehozni tartoznak, különben ugyan mit érne az egész polgári szabadság, ha végre minden paraszt vagy nemes ember szabadon üzhetné a szabómesterséget!

– Ugy van! Az ily potom emberek ugyis oly mohón látnak a munkához, hogy egész nadrágot megvarrnak, mi alatt én titoknokom és két irnokom társaságában egyetlen osztás whistet játszom el. És polgárnak s mesternek csak nem fogadhatunk föl minden jött ment legényt, ki müvelt társaságban még csak meg sem tud állani. Én csak finom legényeket tarthatok.

– Csak hiában ne járjunk.

– Oh, nem!

– Jól tudunk mindent.

– Bizonyosan rajta kapjuk.

– Tudom el fog jövendőre minden kedve menni a munkától a sehonnainak.

– Nem leszünk hálátlanok.

– Csak ne tessék őt kimélni.

– Mester ur, kérem, ne sértegessen!

Művelt emberkinzás.

E rövid beszédből láthatjuk, hogy két szabómester s egy biztos van előttünk, kik hivatalos eljárásban vannak, s alkalmasint valamely szorgalmas kontárt nyomoznak és üldöznek.

Most e házba lépnek, s a velök jött két város hajdut a kapu előtt hagyják. Ugyan mi baj érhetne bennünket ha utánok mennénk? Alkalmasint semmi, legfölebb egy pár czéhbeli titkocskának megtudásához juthatnánk, s ez ugyan nem baj.

Ezen hátulsó ajtón léptek be, nyissuk meg csöndesen és tekintsünk utána, talán nem vesznek bennünket azonnal észre.

A szoba szegényes, de tiszta, a földön két gyermek játszik, a harmadik bölcsőben fekszik, és hirlapirói pályára készül, azaz: valónak képzeli az ábrándot, vagyis: életadó emlő helyett rongydarabot szivogat. Asztal mellett két férfi s egy csinos fiatal asszonyka varrogat. Az anya mellesleg gyermekei látásában gyönyörködik, az atya pedig rémülve tekint a fönebb leirt három férfira, kik a szoba közepén állnak; a biztos természetesen föltett kalappal, hogy megmutassa, mikép neki nemcsak pimaszkodásra, hanem még többre is joga van, mit azonnal igy tanusít:

– Megfogtunk, gazember?

– Uram, – kiált a szabó még inkább elhalványulva, s munkáját elejtve, – én becsületes ember vagyok, adómat pontosan fizetem, és dolgoznom kell, ha élni akarok családommal.

– Akaszd föl magadat, s aztán mindjárt nem kell élned.

– Uram –

– Hallgass, kontár. Tudod é, hogy nem szabad legényt tartanod?

– Ez nem legényem, hanem jó barátom, ki nem rég szabadulván ki a kórházból, még eddig nem juthatott be mesterhez, s azért nekem segít, egy kis meleg ételért meg szállásért.

– Ej, akasztófa virága, még mentegetni mered magadat, és velem szembe szállasz?

– Uram, ne feledje, hogy szobámban van ön!

– Micsoda? Talán meg akarsz gyilkolni? Engem, ki a hatóság nevében állok itt! Hej, hajduk, segítség! Hamar!

E kiáltásra rögtön ott termettek a hajduk, a szabót megkötözték legényével együtt, a műszereket és ruhákat összeszedék, a siránkozó asszonyt meglökdösték, s a három férfi után vezették a kötözötteket, kik azonkül saját hátukon kényszerültek tova czipelni a műszereket, s félig kész ruhákat és kelméket.

Hja, hiában! A müvelt tizenkilenczedik század gyüléseket tart az állatkínzás ellen, de a müvelt emberkínzást nem akadályoztatja!